XI.
A nádor Keszthelyen.

Anno ezernyolcszáz egyben a magyar földesúr széles urodalmában csak kis király volt, egyéb semmi.

Hej de sok ember szeretné ezt a századot elölről kezdeni.

Midőn Festetics a legelső hírt vette a nádor eljöveteléről, láttuk, hogy egy maroknyi bankót osztogatott el, s végre a kis majorosnak még adósa is maradt öt forinttal, - most pedig, mikor már eljövetelének napjáról is tudósítva lőn, minden fiókból kiürítette a pénzt, csakhogy meglegyen mindaz a becsület, mi egy magyar nemesnek házától kitelik; tehát nem kíméltek semmit.

Megnyergelték a Balatont, és századok emlékezete óta most ment a legelső nagy hajó a lomha vízre, mely három vármegyének földjét fekszi el, alig adván egyebet egy kevés fogásnál, mit gyakran életveszedelemmel fognak meg, s néha napján oly temérdek gardát⁹, hogy a halász sem eladni, sem megenni nem bírja mind, tehát mégis koldus marad a nagy szerencse mellett.

Még tizenöt esztendővel ezelőtt¹⁰ magam is láttam erős bordáit annak a nagy hajónak, melyet a gróf temérdek költséggel építtetett föl, s ezen hordozá meg a nádori vendéget a zajos hullámú vízen egész azon pontig, hol a badacsonyi nyugoti oldalból kiválnak azok a hegyek, melyeknek romfészkeiben a múltak emléke tanyázik.

A Bakonynak legizmosabb fáit döntögeték el, hogy a hajótest megalakuljon; Bécsből az első kárpitost hozták le, hogy fölrakja a hajó belsejére mindazt, mit bársonyból, selyemből szépet kigondoltak, az aranyat pedig se hosszában, se vastagában ne kímélje, legalább legyen olyan, hogy midőn elkészíti, maga bámulja meg legjobban, s ne higgye el, hogy ezt ő maga csinálta.

A gyönyörű hatos fogatot messze földön szedték össze, - a hintót a birodalmi fővárosból hozták, s a kocsi főfelügyelő mindig kesztyűt húzott, mikor a kocsihoz nyúlt, olyan fényes volt, s midőn minden készen volt, hogy a nagy vendéget elfogadják, remegve várták a közeledő napot.

Végre Szapáry levele megérkezett; a nap, az óra meg lőn határozva, de egyszersmind az is, hogy a főherceg nádor a környékben levő elbocsátott és rokkant katonákat látni akarja, e célból tehát a megyei alispán rögtön rendelkezett, hogy minden ilyen ember a megye költségén jelenjék meg, és hacsak nem fél holt, el ne maradjon.

A gróf gondoskodék, hogy ezek is mindennel elláttassanak, azért a városnak minden bejárásánál őrök álltak, hogy őket útbaigazítsák.

A megérkezés előtti napon néhány száz ember vergődött össze, és a városnak sajátszerű látványul szolgáltak, levén egyik béna, a másik sánta, a harmadik megint másféle, amint a kard, puska, vagy ágyú vétett neki, mert akkor az ép ember katona maradt halálos holtig, és csak a hibásat eresztették haza.

Már alkonyat volt, midőn a kocsik egyikéről egy falábas ember szállt le, s egy közönséges furkós bot segítségével élvén, a kapott utasítás nyomán ment el a kirendelt szállásra egy vezetővel, minthogy Keszthelyen, mint mondja, sohasem volt életében, következésképpen nem tudja, melyik utca merre van, és hihetőleg nem ösmer egy lelket.

Az ilyent gyakran gondolja az ember, aztán mégis csak talál egy ösmerőst, néha éppen olyant, akit nem is akar talán megismerni; de kénytelen vele.

Még nemrég nyugodott el a nap, az alkonynak maradt annyi világa, hogy a falábas embert megismerhessük, ki nem egyéb, mint Meddig Józsi, kinek az orvosságivás egyik lábába került, s most már éli az obsitos mesterséget, hogy holmi apró munkáért kenyeret vetnek neki, s egy kis hazugsággal néhány garast szerez.

Valóban kínos élet, kivált olyan embernek, mint ő, ki annyi embert vert a pad alá, s most már minden pockot kénytelen elnyelni, és egy meszely borért fél napig elhazudozni valamelyik kurta csárdazugban.

Hadd menjen szállására, holnap találkozunk vele úgyis; ennyiből pedig elgondolhatjuk, hogy nagyon kevés ember van, aki cserélni kívánna vele, - egyszersmind tanulja meg minden panaszkodó ember, hogy sorsát és annak terhét mindig mérje más bajához, hogy felével legalább is megkönnyebbül; aztán nemcsak annyi a baj néha, hogy a pohár csordultig telik már; hanem még melléje is folyhat.

Megelevenedett a kis város, néhány vármegyének minden dúsgazdagja odatódult vendégnek, s aki valaha látott egy főispáni beiktatást, könnyen elképzelheti, mennyi aranyos mentét lehetne összeszedni Keszthelyen, ha az ünnepély után egy rakásba tennék.

A leírásból sokat meggazdálkodunk, és csak a legérdekesebbet említjük meg, majdnem azon száraz szavakkal, minőt kútforrásunk nyomán mondhatunk, azt tudniillik, hogy a főherceg ezen kellemes meglepések emlékét öregbíteni akarván, az egész társasággal megnézé előbb a gazdasági intézetnek minden hozzátartozandóságát, kiment a legközelebbi szántóföldek egyikére, hol aztán saját kezeivel igazgatott egy ekét, melynek nemzeti színre festett szerkezete a keszthelyi könyvtárban mai napig is megvan.

Szóról szóra megtörtént dolgot mondunk, szavainkért levéltári oklevéllel állhatunk jót, tehát nem erőlködünk a kiszínezéssel, menjünk ki a szántóföldre, - s ha valaki olyan is eltévedne, ki a csiszolt padlón kívül egyébre nem lép, ne irtózzék meg a gyöptől, hisz a legnemesebb vérnek első cseppje azért nemesedett meg, hogy a földön patakzott el, s ha már tartózkodik valaki a földre lépni, vessen legalább magára keresztet, hátha valamelyik ősapjának elporlott csontjára lépne.

Megmondom alább, hogy nem a címeket akarom fölmérni, hanem midőn a magyar nemzet nádort választott magának, kit jobban meg nem tisztelhettek, minthogy nagyobb úrnak ösmerik el önmaguknál, szívesen megösmerem, hogy magas hely, hová őt emelték.

S ím leszáll ünnepelt helyéről, megfogja az ekét, hová idáig csak jobbágy tette a kezét, - egy ország boldogsága nyugszik kezében, s hantot fordít vele, míg az egyik zászlós, Szapáry József az ostort tartja, Festetics gróf pedig maga a két ökröt vezeti. - Hasztalan tagadnám, nem bírom hidegen nézni, pedig csak lelki szemeim érnek el idáig, - s ha ezt közönyösen nem bírom nézni, ne engem okozzatok, - hisz én csak büszke vagyok arra, hogy ti voltatok a hatalmas magyarok, s ezt az embert nádornak ti választottátok.

Korrajzot írtam; költeményt írhatok, ha tudok; de némely megtörtént dolgot eltagadni vagy hazudni, az előttem ez esetben mindegy.

A szokatlan látvány megható volt, - néhány ezer jobbágy levett kalappal nézte a kenyérkereső szerszámot olyan kézben, melynek tulajdonosáról boldog együgyűségében talán azt hitte, kenyér helyett mindig kaláccsal él.

Higgyék meg, tisztelt olvasóim, nagyon szép erkölcs, midőn a férfi nyugalommal hal meg, vagy a szenvedések alatt panasztalan áll meg; de mikor annyi ember zokogás nélkül könnyezik, midőn sem rémület, sem félelem nem csikarja ki a könyűt, és mégis egy szempillantás alatt annyi nedves szemet látunk, ne tagadjuk meg ezt a kis igazságot, - nagyon szánandó volna másképp tenni, mint annyi ezer, - s ha ott vagyunk, egyúttal bizonyosan magunk is csak könnyezgettünk volna.

Büszke népe a tündérpalotáknak! Ím Szapáry az ostort viszi, Festetics két ökröt vezet, - állj melléje, mérd össze vele magadat, vajon a két ember náladnál mennyivel lesz kisebb?

De miért e feleselés, az ég is megkönnyezé e jelenetet, s néhány gyér esőcsöpp hull alá, s a nádor fehér köpönyegben lépdel azon a barázdán, melyet az eke keze előtt hasított föl, míg a barázdán végig ér, a "Georgicon" növendékei zengenek egy hatalmas kart, mely a szép ünnepélyt még buzgóbbá tette.

Visszafordult a menet, - a nép mohón vitt emléket az új barázdából, s a lelkes gróf jutalmazottnak látta magát, egyszersmind az ekét ereklyeképp a múzeumába helyezte.

Következett a szemle a rokkantak fölött, hanem mielőtt a nádor odaérne, mi tartsuk meg először is a szemlét. Katonai rendezésről ugyan nem volt szó; hanem az egykor megszokott ösztön mégis rendbe sorakoztatá őket, s minthogy Holvagy Pista csak úgy kiállt, mint a többi, megint hamar megismerte a falábosok között Meddig Józsit, az meg viszont Pistát.

Mindenik tudta hol a helye, s ha a csatákban szomszédok valának, igen természetes, hogy most is egymás mellé állnak.

- Visszaeresztettek a más világról, Pista? - kérdi megdöbbenve a szabados.

- Elevenen, pajtás, - mondja Pista, - hanem látom a te egyik lábadat mégis ott csípte a pokol ajtaja.

- Azt tartom egy is elég oda.

- Hát a másik lábad nem kívánkozik a pajtása mellé?

- Pista! - mondja a hídvégi végig borsózva azon gondolatnál, hogy Pista azt is tudja, amiért az ő nevét a pokolban már azt ajtóra írták, - ez az én falábam a te öcséd ám, úgy nézd.

- Nem értem!

- Pedig érthetnéd; mert alólad vettem el; - okoskodik paraszt módra a sánta, - hogy ha meg nem iszom az orvosságodat, mai napon jóformán te sétálnál rajta.

- Nem nekem szánta az úristen, kedves pajtásom, azért csak viseld békével, talán jobb útra visz, mint az a másik, mi az édesapád után maradt rád; csakhogy aztán az ép lábad félre ne terelje ezt is.

- Pista! - mondja megint a szabados, - azt tudod, hogy egy haláltól nem félek, mikor már melletted egypár százszor láttam anélkül, hogy kellettem volna neki; de ha már annyiszor itt feledte rongyos testemet a földön, - öcsém Pista, hagyj nekem annyi időt, hogy szakadozott lelkemet annyira összefoltozhassam, hogy a más világra valamiképp egy darabban vihessem el.

- Miattam meg nem halsz, - mondja Pista, - élj, ameddig tudsz, - miattam nem jöttél a világra, miattam ne is halj meg.

- Elhiszem, te mondád! - nyugvék meg a szabados - hanem egyet kérek.

- Ha elbírom, kettőt is megteszek.

- A Bakonyban van egy csárda a keresztútnál, oda húzódtam el az emberek elől, oda csak az szorul be, kit a zivatar elfog, s kit az éjjeli világosság is elhagy; ha véletlenül meghalnék, legalább temess el: talán most már megérdemlem!

Annyi búbánat volt a nyers szabadosnak e néhány szavában, hogy a másik önkéntelenül keze után kapott, s úgy megszorítá, hogy amaz alig bírta már elállni.

A szabadosnak jól esett ez a kézszorítás, maga sem tudta, mi ebben az, ami jó; de elég annyi, hogy fölzaklatott lelke elcsöndesedett, s mire jel adaték a rendbe állásra, falábát a másik mellé helyeztette, mintha tudja mikor, azt is rászoktatták volna.

Végig ment a soron a nádor, s majdnem minden másodiknak irományát végig nézte, s így került a sor Pistára, kitől a furcsa oklevelet éppen most veszi át a nádor.

- Halotti bizonyítvány! - mondja magában a nádor, s nagy meglepetéssel kérdi: - mikor kapta kend?

Pista szóról szóra megmondá az évnek, hónapnak és napnak számát.

- De hol kapta kend ezt?

- A nagy kórházban Pécsett.

- Voltak kendnek sebei?

- Nagyok, fönséges uram, az orvos urak kétségbe is estek miattuk, sőt már temetni is vittek.

- És...?

- Bíz én lemásztam, fönséges uram, - hanem mikor fölgyógyultam, megint berukkoltam.

- Most már értem! - mondja aztán utána a nádor, rögtön följegyeztetvén a nevét Szapáryval, egyszersmind a főorvost is, ki a halotti bizonyítványt kiadta, s midőn a jegyzék készen volt, a főherceg magához vette.

- Semmi kétség, - gondolá a nádor, - ez ember egyike azoknak, kik a kórházi lelkiismeretlenség dacára életben maradtak, s minthogy életben maradt az ágyúknak és orvosoknak dacára, illő, hogy jutalmat vegyen.

A szemle végét érte, s a nagy vendég részt vőn egy megvendégelésben, melyben a vidéknek színe is részesült, s emlékéül e napoknak, a jelenlevők beírák nevüket a vendégkönyvbe, mely máig a könyvtár asztalán hever.

E névsor a későbbi évek egyikében megint tetemesen szaporodott, a többi közt ott van Estei Ferdinánd főhercegnek neve e magyar írással: "Itten láttam egy igazi magyar embernek bölcs munkálkodását."

Szétment aztán a bámuló nép, Pista megígérte a szabadosnak, hogy gyakran megkeresi, - amint be is váltotta szavát, még pedig igen híven, mint alább meglátjuk.

Addig is néhány évet pihen történetünk, s a közbeeső évszakok történetéből egész 1806-ig a legközelebbi fejezetet mondjuk el, ránk nézve elég érdekkel bír az is.