XII.
Az öreg lakat.

A körmendi levéltárnak vas ablakain, vas ajtaján kívül három nagy lakatja volt, hanem a legerősebb lakat mindenesetre az öreg Csapó volt, ki az uradalmi tiszteket sem eresztette tovább, mint a folyosóra nyíló ajtóig, s inkább elácsorgott az ajtó előtt beszélgetés végett, mint azt megengedje, hogy valaki az ajtón belül tegye lábát.

Minthogy éppen idáig jöttünk, elgondolják önök, hogy hiában nem jöttünk, tehát adjunk számot róla.

Tekintetes Csapó uram már korán reggel körüljárta a híres körmendi kertet, melynek derekán áll az ódon kastély, s az ifjú lelkű öreg olyan nyugalommal járdalt, mintha a kert éppen úgy az övé volna, mint a hercegé, minthogy a hercegi háznak még a legutolsó íródiákja is mintegy családtagul tekintetik, s ezen viszonyból magyarázható az a ragaszkodás, mellyel minden tiszt viseltetik hercegi ura iránt. Csapó úr megfordult; mert zsebében rugódozni kezdett egy félökölnyi óra, s ütni kezdé a reggeli hat órát, mi őt a levéltárba hívta; hanem midőn megfordulna, észreveszi a vasmegyei első alispánt, ki az öregúr után ballagott a kertbe. A találkozási szokott mondókát elengedvén, a beszélgetés fonalát ott vesszük föl, hol az történetünkre vezet, úgy hisszük mindjárt odaérünk.

- Alszik még a herceg, - mondja az alispán - tehát - nem akartam ilyen korán alkalmatlankodni.

- Hat óra! - felel Csapó, - eddig már bizonyosan ébren van.

- Ilyen korán fölkél?

- Mióta Bécset odahagyta, igen korán kel föl, s éppen tegnap mondá, hogy aludni majd holta után is ráér.

- Nem unja el magát a herceg?

- Hogyan unná el, mikor minden után maga is elmegy, s a legutolsó káposztás kertet is ismeri.

- De nincsen jó dolga, hogy azt a sok tisztet tartja!

- Hát ki tartsa, ha ő nem? - mondja Csapó némi bosszúsággal. - A herceg maga beszélte nekem, hogy már más is mondott ilyesmit; mire ő azzal válaszolt, hogy őt is megfogadja, s ha egyéb dolga nem akad, egész nap tartsa ki az ablakon az ujját.

Az alispán nem tudott felelni, és éppen szerencsére meglátta, midőn a komornyik az ablakokat nyitogatta, mi világos jele volt annak, hogy a herceg csakugyan ébren van.

Csapó úr szokott lépésben tartott a kastélynak, vele az alispán lépdegélt közönyös tárgyakról beszélvén s minthogy Csapó már a levéltár ajtaját is kinyitotta, az alispán a tisztítóvashoz dörgölvén csizmáját, szintén be akart menni.

- Bocsánatot kérek, - mondja Csapó, - ide már nem ereszthetek be senkit.

- Még a viceispánt sem? - kérdi amaz némi nehezteléssel.

- Még a nádorispánt sem! - mondja hivatalos kérlelhetlenséggel, - kivévén, ha kegyelmes hercegemtől engedelmet nem hoz.

- No hát majd megkérem a herceget! - véli az alispán annyi daccal, mennyi szükséges annak megértésére, hogy egy alispán elegendő nagy hatalom arra, hogy bemenetelt eszközöljön.

Csapó föl sem vette duzzogást, hanem egy légyverővel a legyeket kezdé meghajszolni, minthogy a szemtelen állatok nem elég, hogy ajtónyitáskor beszöktek oda, hova alispánt rimánkodva sem eresztenek be, sőt ezenkívül még Csapó úr pápaszemére is ráültek, hová még csak utánuk sem üthetett méltó haragjában.

Az alispán azalatt fölért az emeletbe, s az előszobában lévő huszártól kérdi:

- Fönn van a herceg?

- Már fönn vagyok! - kiált ki a herceg, a félig kinyitott ajtón kinézve, és fejbólintással üdvözölvén az alispánt, - negyedórai türelmet kérek, míg felöltözködöm.

- Szabad engedelmet kérnem, addig a levéltárt megnézegetni?

- Oda lenn van Csapó úr? - kérdi a herceg, megbecsülve említvén egyik tisztjének a nevét.

- Éppen azért kérem az engedelmet hercegségedtől, mert ő éppenséggel nem akar bebocsátani.

- Azt elhiszem! - mondja rá a herceg mosolyogva, - hanem tessék megmondani, hogy én megengedtem.

Az alispán lesietett a lépcsőn, jól esett hiúságának, hogy a hivatalnoknak makacssága némi megtorlásban részesül; azért neki készült tekintéllyel lépegetett a levéltár ajtaja felé, honnét Csapó úr éppen kitekintett, és bevárta az alispánt.

- A herceg megengedte!... - mondja a vendég egész biztossággal lépve a küszöbre, hogy a levéltárba lépjen.

- Ezerszer kérek engedelmet - mondja Csapó.

- Talán most sem akar beereszteni Csapó barátom? - kap a szóba amaz.

- Még most sem tehetem azt.

- Tehát nem hiszi, Csapó barátom, hogy a herceg nekem engedelmet adott.

- Szóról szóra hiszem; hanem engedelmet kérek, - mondja odább a szigorú lakat, - engem Csapónak hívnak, mikor otthon vagyok, hanem itt már levéltárnok is vagyok, s annak semmi köze ahhoz, hogy Csapó ő kigyelme elhisz-e valamit, vagy sem? Hanem ha alispán úr nem sajnálná a fáradságot, fölsétálni ő hercegségéhez és csak akkora papíron is, mint a tenyerem, hozna egy kis írott engedelmet, akkor bizton beeresztem.

- Nem tréfál, Csapó barátom?

- Nem én, uram; mert tetszik látni ezeket a kemény vasajtókat és iszonyú lakatokat, ha azt akarná a herceg, hogy mindenki keresztül-kasul járhasson, akkor ezek nem volnának szükségesek, főleg pedig én lennék itt a legszükségtelenebb ember.

- No hát majd hozok írást! - mondja bosszúsan az alispán, újra fölkullogván a lépcsőzeten, míg Csapó úr fehér haját egy görbe fésűvel rendbe hozta, mentéjét helyre rángatta, mintha saját szilárdságát méltányolni akarná, hogy hivatali esküjének eleget tett; mert hisz eszébe jutott a kemény eskü, mit hivatalba léptekor letett, és úgy eliszonyodott bele, hogy mikor már az esküt elmondá, a három ujját mégis fönnfeledte.

Az előszoba ajtaja kinyílván, a herceg is kinézett.

- Nos, - mondja a herceg jó ízűt nevetve, - nincsen ott Csapó úr?

- Dehogy nincsen, főméltóságú herceg, de akármit csinálok is, be nem ereszt; míg hercegséged erre írásbeli engedelmet nem ad.

- Legyen meg! - véli a herceg, rajzónnal egy kis szakadék-papírra írván az engedelmet, mit az alispán nagy megelégedetten vitt le a levéltárig, s a becsukott ajtón kopogtatni kezdett.

- Mindjárt nyitom az ajtót! - szól Csapó az erős kulcsot megfordítván belülről.

- Hozom az engedelmet, - mondja az alispán. Csapó helyreigazítá a homlokára föltolt szemüveget, s midőn az utolsó betűt is már harmadszor megnézte, kitárta az ajtót, és nagy figyelemmel utat engedett az alispán úrnak, hogy a terembe mehessen.

Míg az alispán úr körültekintett a teremben, hova oly nagy kínnal juthatott be, Csapó úr egy létrát mászott meg, s a herceg által adott engedelmet egy gombostűvel, mint valami ritka pillét, vagy bogarat a fiókok egyikére tűzte.

- Azt gondoltam, kedves barátom Csapó, hogy azt eldobja.

- A világért sem! - mondja a levéltárnok, - ez bizonyítványa annak, hogy kívülem más is volt itt benn.

- A patvarba, barátom, Csapó, - csak nem viszek el valamit.

- Ezt Csapó uram szóról szóra elhiszi! - mondja az öreg, s az alispán megnyugvék, nem jutván eszébe, hogy Csapó nagyon megkülönböztette azt, amit ő maga, mint Csapó hisz, attól, mit a levéltárnok elhinni köteles. Az alispán hátra tett kézzel járt körül, s a nagy iratszekrények fiókjain levő föliratokat figyelemmel olvasta észre sem vevén, hogy Csapó úr mindig szemmel tartja, s oldalt nem nézne a világ minden kincséért sem; mert a sok kinn heverő iratok közt sok olyan van, mely minden embernek való. Az alispán úr kíváncsian vizsgálódik szerteszét s midőn már majdnem minden fiók föliratát megszemlélé, a legutolsónál tovább maradt; mert a fiók kihúzva, alatta pedig egy nagy pörcsomó feküdt, mindkettőn ugyanazon egy cím levén föltűnően vastag betűkkel: Baltay contra Baltay.

- Ezt a pört jól ismerem - mondja az alispán.

- Nem lehetetlen! - hagyja helybe Csapó némileg meglepetve, nem mintha a pörnek fontos tárgyát ismerné, hanem mivel az iratcsomó hív megőrzésül adatott át.

- Annyira nem lehetetlen, hogy dolgoztam is egykor a pörben, s mondhatom, hogy az ifjabb Baltay-ág minden vagyonából kipusztulna, ha egyszer befejeztetnék; mert...

- Bocsánatot kérek, - nekem most nincsen időm. - jegyzi meg az öreg bosszúsan, egyszersmind tűrhetetlenségének jeléül füle mellett vakaródzva, mit aztán alispán úr is észrevett, és még egy körülpillantás után megcsinálta a lábvakarintást, és elkövetkezett Csapó uramtól, ki ugyan rég szerette volna kilökni, hanem ez a gondolat aligha nem késő.

Dél felé lehetett az idő, Csapó már elvégzé dolgát, a Baltay-pört fiókjába tevé, s egyszersmind ráadásul az alispánnak bemeneti jegyét előbbi helyéről a Baltay-fiókra tűzte.

- Beereszt Csapó úr? - kérdi a herceg kopogtatván az ajtón, mit emez rögtön kinyitott, s a herceg a levéltárba lépett.

- Engem is kegyelmes hercegséged eresztett be, még pedig erős eskü mellett, - panaszkodék Csapó - de látom, hogy mától fogva olcsóbbért is be lehet jönni.

- Na, ne haragudjék, édes Csapóm, - az alispán mindössze is csak egy ember.

- Csak aztán meg ne bánjuk, hogy e szigorún őrzött helyen csakugyan egy emberrel több volt, mint kellett volna.

- Majd elfeledi azt, kedves Csapóm.

- Nem hinném, kegyelmes uram, - és megengedi hercegséged, ha mondom, hogy az ilyen ajtót nem jó nyitva feledni.

A herceg valóban bánni kezdé a dolgot, s midőn a levéltárból kiment, bizonyossá tette Csapó urat, hogy e helyre többé senkit sem ereszt.

Csapó úr bezárta az ajtót, midőn a herceggel együtt elment, hanem van az ilyen szörnyű pontos embereknek valami előérzetük, mely nekik az engedékenységet megtiltja, - és ellenünkben ismét megvan az engedékenyeknek az a szerencsétlenségük, hogy az engedékenységnek okvetetlenül rossz következése lesz, mikor aztán a másik fél előáll igazságával, s megmondják: itt van, ezt megjövendöltem.