XIII.
Himfy.

Ezernyolcszázhatodik esztendőben minden jóravaló tanító így adta elő Zalamegye földleírását: Zalamegyében legnevezetesebb helyek 1-ör Keszthely...

S ha már a diákgyerekek is így mondák, sőt ha nem mondák, abban az időben még jól föl is fenekelték, kár volna háborgatnunk az olyan embert, ki 1806-ban tanulta Magyarország földleírását, azért vállaljuk el, hogy Zalamegyében akkor csakugyan Keszthely volt a legnevezetesebb hely, tehát nem kételkedhetünk, hogy a gróf vendégszeretete temérdek embert vont a kis fészekbe, s így néhány ismerősünkkel megint csak ott találkozunk.

Azon időtájban történt az a nevezetes csoda, hogy "Kártigám kisasszonyt" minden háznál az éléskamarába szórták, "Pokolkői Vendelt" eltépték, "Vassziklai Fridolint" pedig tűzbe lökték: mert valami verses könyvnek szaladt híre, melyről először beszélgettek, utóbb néhány verse szájról-szájra ment, azután szerelmes ifiurak aranyos szélű papirosra egyes helyeket szépen megírva adogattak belőle a kisasszonyoknak, végre elvetődött egy-egy példány minden vidékre, hol aztán egy sajátszerű és csak Magyarországban ismeretes "olvasótársaság" kezébe kerekedett.

Engedelmet kérek egy kis kitérésért, de ezt az olvasótársaságot meg kell magyaráznom már a jelenkor miatt is; - mert hála legyen érette az egeknek, "olvasótársaságaink" máig sincsenek; hanem azért nem következik, hogy ezelőtt ötven esztendővel éppen úgy nem olvastunk volna, mint ma; mert - egész őszinteséggel legyen mondva, akkor is csak úgy lopták el egymástól a könyvet, mint ma. Ez a legolcsóbb részvény, mellyel valaki tagja lehet egy olvasótársaságnak.

Minthogy a tisztelt közönségnek legnagyobb része annyi idő óta egész máig nem veszi, hanem csak lopja a könyveket, - hadd lopjak én is egyszer, nem mástól, hanem magamtól.

Valahol, - jó lélekkel nem tudnám megmondani hol? elég az hozzá, valahol meg emlékeztem én arról, miképpen szokás nálunk könyveket olvasni, - s ezen olvasási módban a könyvön két igen furcsa jel marad, 1-ör a szamárfül (szóról szóra így nevezik) 2-or a bekörmölés.

Valóban gyönyörű sors vár egy könyvre, midőn úgy kézről kézre adták, s minden háznál újabb és újabb szamárfüleket kap, ami mindenesetre nagy megtiszteltetés az íróra nézve; mert minél többen olvasták, és minél többször olvasták végig, annál inkább szaporodik a fül.

Ez az ősrégi méltánylása a munkának nagy veszedelemben forog, - most már itt-ott akadnak kisasszonykák, kik hímzett jelezőt tartanak, azzal jegyzik meg, hol hagyták az olvasást. - Így tehát a szamarak fülét nem veszik oly gyakran igénybe, de annál biztosabb jövendője van még a bekörmölésnek.

Méltóztassék kézbe venni egy viselt külsejű könyvet, tessék megszámlálni a bekörmöléseket, és ha megengedik önök, okoskodjunk egy kissé. Íme, a legelső bekörmölés a mondatnak kellő közepére esik: ebből bátran következtethetjük, hogy ez szobalány, kit asszonya kiált, az asszony pedig zsarnok, hisz a kis cicusnak alig marad annyi ideje, hogy vékony körmével a mondat közepén egy jelet rántson. Odább mehetünk, a körmölés ritkábban fordul elő, akkor is a mondat, vagy éppen a fejezet végén, az értelem, a párbeszéd, eszmemenet tökéletesen befejezve, - ez az öreg mámi, őt már nem igen zavarják, - egész nap ruhákat foltoz, konyhára nem megyen, - rendesen megkérdik, lehet-e tálalni? következésképpen tőle függ kiszámítani, mikor fog a fejezet végére érni.

Menjünk odább, a körmölések valamivel sűrűbbek, - s ha figyelmesek vagyunk, észrevehetjük, hogy mindenik az elválasztó pillanat előtt, - a találkozás, a csók, ölelés még ezután következik; azt a néhány sort ugyan még reá lehetett volna olvasni; de nem, - ezt a menyecske olvassa, - kimegy, gondolkozik, - véli, hogy mi következik, - bejő, - a könyvbe tekint, elpirul, mosolyog, fönnhangon mondja: "tudtam!..." (Persze, hogy tudta.)

Odább, odább, - a körmölések folytatvák, csakhogy mindenütt a találkozás, a csók, az ölelés után... Semmi kétség, ez fiatal leány, - nincsen annyi türelme, hogy még azt ne tudja, mi következik? Nagyobb igazság okáért egy helyütt két szamár fül, hogy a kedvenc helyet máskor is fölkeresse s vagy tízszer elolvashassa.

Furcsa, ez a lap még viseltesebb is, mint a többi?... Hogyne? Hisz ez az ismétlés, aztán hány lánybarátnak olvasta ezt föl, és ki tehet róla, hogy a rózsaujjak is megviselik a könyvet, egyébiránt is, kivált most már, oly átkozott vékony papirosra nyomják.

Még levelezhetünk, - néhány zsírcsöppöt találunk, - ah, ez már valami négylábú állat, diák a gimnáziumból, szalonnát eszik a süldő, s minthogy eszik is és olvas is, egy falat szalonna a könyvre pottyant.

Valamivel odább rettentő sok karmolás, - ez megint a diák, oskolába vitte magával a könyvet a gaz kölyök, a szerencsétlen tanár óraszámra pusztítja mellét, - szigorún ügyel szerteszét, s a diák lopva olvasván a könyvet, minduntalan bekörmöli, hogy a folytatást el ne tévessze.

Jaj azon könyvnek, melyet be nem füleznek, és be nem vakarnak, mert ha aztán legalább a táblán nincsen egy-két "saját kezével" jel; kedves írótársam vedd meg a kötelet, vagy vágd el a nyakad.

Azonban ekkora kitérés után, kegyes engedelmükkel, menjünk vissza, s mondjuk el, hogy 1806-ik esztendőben valami nemes könyv járt kézről-kézre (nem akartam mondani, hogy lopták, ámbár akkor is kézről-kézre ment volna), a könyvnek címe volt:

Himfy Szerelmei.

Rettentő figyelmet gerjesztett, - az öregurak mindjárt a Himfy szónál kezdék, boncolták, aztán lett belőle Hím és fej; de ezt a magyarázatot az y - betű rettentőn megzavarta, - fi csak í-vel lehet írva; tehát nem him-fi, hanem ez név, Himfy; meglehet falunak a neve és prédikátum, s minthogy ypszilonnal van írva: nemes ember. Azonban az már mégis szégyen gyalázat, hogy Himfynek szerelmei is vannak, és így palam et publice nyomtatásban árulja. Dictum factum, deliberatum, ez már hallatlan dolog, - higgyék amici, ha ez így megy, elsüllyed a világ. Pokolba a könyvvel.

A mamák ezt hallják, - náluk több a kíváncsiság, vajon mitől süllyed el a világ, kezdik olvasni a könyvet, - a kesergő szerelemnek néhány szakaszán végig mennek, fölsóhajtanak, hogy mért nem élt korábban a Herr von Himfy (mert azon időben rettentőn járta a Herr von) bizony nem hagyták volna ennyit siránkozni.

A kisasszonyok csordultig sírták a zsebkendőt és selyemkötényt, és ha Himfy úr abban az időben kurrentáltatta volna magát valamely újságban, hogy ilyen meg ilyen termetű, idejű és szépségű kisasszonyt kíván magának házastársul, egy pár ezer jelentette volna magát.

Az úrfiaknak malmára jó víz volt a "kesergő szerelem", - betanultak néhány fejezetet, s midőn már a vízbeugrás, főbelövés nem használt (katonává nem akart lenni senki ijesztésből, - mert úgy is azzal ijesztettek mindenkit, hogy elviszik), tehát elnyögött néhány verset, és a kedves majdnem az ablakból esett le az úrfi karjai közé.

Minden ember megzavarodott, csak néhány ember vette észre azt is, hogy "Kártigám kisasszonyt" a kamarába szórták, "Pokolkői Vendelt" széttépték, "Vassziklai Fridolint" pedig éppenséggel megégették, s midőn az a néhány ember ezt észrevette, hálát adott a magyarok istenének, hogy elhozta a napot, midőn egy eddig nem hallott nevű magyar ember olyan könyvet írt, hogy az ő nevét jobban ismerik, mintha már a hetvenhetedik apja Árpád idejében bennült volna azon szilvásban, melynek szilvafái közül mai napon alig van meg több hét darabnál s ha éppen nagyon fújja a füstöt a pipájából, a hét fa közül a füst minden oldalról kiér a szomszédok tanyájáig.

Az ország minden zugából visszhangozék a név, s az emberek itt-ott gondolkozni kezdének, hogy hát lehetséges volna az, hogy egy embert egyetlenegy könyvért országszerte megemlegessenek? - s íme azon ország, melyben poétának csak Ovidiust hitték, mert hiszen az akkor is versben beszélt, mikor az apja versírásért megcsépelte, és megfogadtatá vele, hogy versét soha sem ír; - s íme, Magyarországon egy ember egy egész könyv verset tud komponálni; - ez már isten csodája!

A keszthelyi kertben járkál az a kopasz homlokú fiatalember, tekintetes Kisfaludi Kisfaludy Mihály uram, nyolc élő gyermeke közül az egyik gárdista volt, katona volt, országot világot látott, hanem azért megelégedett azzal a kis porcióval Sümegen, megírt egy kötet verset, de nevét nem meri ráírni, - mert önkéntelenül érzi, hogy Magyarországban lakik, és ha a dolog rosszul üt ki, halálos holtig a falu vagy város csúfja marad, - tehát isten veled dicsőség, - hadd menjenek a szegény dalok árván, - kénytelen az apa megtagadni őket, hogy apagyilkosokká ne váljanak.

Találj ki akármit, lódulj el vele a földnek másik oldalára, meg ne mondd itthon, hogy okosabb akarsz lenni az öreg bírónál; - vigyázz magadra, kalodába tesznek, vagy bolond nevedet költik és elvesztél, ha az ég csodája meg nem ment.

Nézd, az első siker nem bírja még felbátorítani az ifjút, - egy csomó papírt cipel a hóna alatt, éppen most ül le egy fapadon, hogy még egyszer helyrerángassa gyermekein a pongyolának látszó ruhát, itt egy szó, amott kettő, - itt az eleje, amott a hátulja,... megint odább, - beszélget saját érzékével, elragadja végre egy hely, mely magától kínálkozik olvasás alá:

A boldogult két öreget
Hogy szívük még dobogott,
És az arany billikomban
Ó somlai csillogott.

Összeülvén s összehordván
Harcaik egy rakásra,
Könny gördülve agg szemökből,
Igy köszönték egymásra:

Adja Isten, hogy a magyart
A fél világ uralja,
S vérrel szerzett szabadsága
Soha kárát ne vallja.

Ah, az apaszeretet győz, nem bírja tovább a szigorúságot, összecsapja az iratcsomót, a címet rajzónnal írja a külső lapra, már e szót is oda jegyzé: írta...

Mégsem lehet, - hisz ha egyszer kiröppen ajkán a név, többé vissza nem tagadhatja, s akkor egy bekövetkezhető sikertelenség esetében az ország csak oly szűk leszen neki, mint Sümeg.

Hánykolódik az érzelem, az ifjú odább-odább megyen a keszthelyi kertben, hol ő mai napig is csak mint az egykori katona van vendégképp, - és idáig üldözé a határozatlanság, sőt tovább, mert már a kerten kívül csavarog valahol.

Dunay gróf jő Bowring úrral, a regék egyikét olvassa az angolnak, ki dagadó képpel hallgatja, s éppen az elhagyott pad előtt állnak meg, s minthogy a hosszú séta után éppen jókor kínálkozik üléssel, mindketten helyet foglalának.

- Uram, - mondja Bowring - olvasta ön Himfyt?

- Igen természetesen.

- Ezt a két munkát egy ember írta.

- Magam is azt vélem, - felel Dunay.

- Ez a Himfy név bizonyosan álnév? - okoskodik Bowring úr.

- Szja, barátom, - nálunk könyvet írni félig szégyen, félig vakmerőség, - nálunk oly kevés író van, hogy megcsudálják mint a jeges medvét, - s valóban nem igen szeretnék hinni, hogy csak úgy megeszi a kenyeret, mint más közönséges ember.

- Barátom! - mondja az angol némi gondolkodás után, - ez a nemzetnek önbizalmatlansága.

- Fájdalom, az! - hagyá helybe Dunay.

- Nem lehetne rábírni Kisfaludyt, hogy megnevezze magát?

- Talán. - mondja Dunay a padon feledt iratcsomót meglelve, egyszersmind megösmerve, hogy a munka a szerző kézírása s éppen kiadás alá van készítve.

- Nézze barátom, - itt van a munka, egészen kész, csak a név hiányzik reá.

- Adja ide, kérem, - mondja Bowring, s oldalzsebéből egy rajzónt húzott elő, aztán pedig az üres helyre kitűnő bötűkkel fölírá: Kisfaludy Sándor.

Kisfaludy már éppen visszatérőben volt, és messziről látá, hogy kézirata Bowring kezében van, s a lángvörössé sült arcra kiült a szín, hisz egy mívelt idegen kezében pehelykönnyűvé válik a papírcsomag.

- Valamit itt feledett ön? - kérdi Bowring.

- Egy iratcsomót! - mondja Kisfaludy.

- Ez az? - kérdi Bowring fölmutatva a címet a névvel.

- Ugyanezt! - felel amaz lecsöndesültebben.

- Ezzel a névvel? - kérdi a másik.

- Talán!

- Hagyja ön e nevet e papíron, - megérdemli ez a név, hogy minden magyar tudja, - önök irodalmának kezdete e névtől indul ki. Isten önnel, s most már lesz Magyarország!

1807-ben látta a magyar olvasóközönség e nevet: Kisfaludy Sándor.