XV.
Hogyan fog némely ember csizmadiát?

A pécsi nagy kórház felügyelője megdöbbent, midőn Budáról a vizsgálat elrendelteték; azonban ily roppant intézetben oly tömeg ember és annyi segéd közt a hiba addig ment kézről-kézre, hogy végre elmosódék.

A felügyelő egy pillanatra sem tagadá a kiadott bizonyítványt, mely az elkövetett hibának igen természetes következménye lőn, azonban mielőtt bevárná az elbocsátást, megsúgták neki, hogy állomásáról mondjon le, s menjen minél messzebb, hogy további vizsgálódásoknak tárgyává ne legyen.

Sehogy sem bírt a szerencsétlen ember tisztán visszaemlékezni, azt ugyan nem feledte el, hogy valami végakaratot írt alá, melyet azonban nem kapott kézbe, mert a végrendelkező és tanú közül az egyik, nem tudja melyik, életben maradt.

De végre is hasztalan tűnődik már a dolgon, azért összeszedvén ingóságait, elment, hogy minél előbb kiérjen az országból, hol többé megmaradni nem akart ilyen szerencsétlenség miatt, mely akármikor méltó szemrehányásra adna okot, ámbár ő magát bűnösnek érezni sehogy sem tudta.

Már Vasmegyét is elérte, s az akkori viszonyok miatt az alispánnál kelle magát jelentenie, hogy a megyén át a szomszéd országba mehessen.

Éppen azon időben az alispán mindenfelé fogdostatta az orvosokat, minthogy a hadjáratok, kivált az országszéli megyék orvosait szerfelett igénybe vették, - tehát az alispán minden áron lebeszélni törekedett az orvost az elmenésről, hogy a környéknek megtarthassa.

Szép szó, ígéret és rábeszélés nem akartak eredményre vezetni; - utóbb az alispán azt mondja:

- Nem eresztem el az urat.

- Én legjobban szeretném, ha maradhatnék, - mondja az orvos.

- Akkor meg hát éppen nem eresztem el az urat.

- És ha mégis el akarok menni? - okoskodik az orvos.

- Akkor vasra veretem az urat, mégpedig mindaddig, míg ide nem szokik.

- Adja ezt írásban az alispán úr!

- Egy példányban akarja az úr vagy százban?

- Egyben is elegendő lesz. - végzi be az orvos megnyugodva, s midőn így erőnek erejével elhelyezteték, erősen föltette magában, hogy hivatásának szentelendi magát egész buzgalommal, s ha már egy hiba követteték el az ő rovására, de az ő tudta nélkül, legalább másodikra nem ad okot.

Az orvos nem sok idő múlva nagy tekintélyre vergődött, s az alispánnal egy helyütt lakván, nemsokára az alispánnak testi-lelki barátja s egyszersmind asztali rendes vendége lőn.

Már az orvos tökéletesen megnyerte mind a környékbelieknek, mind az alispánnak becsülését, midőn egy napon jóval alkonyat előtt négy táltos állított be az udvarra s a csinos hintóból Galiba Pál uram lépett ki az alispánnak nagy csodálkozására, minthogy Galiba Pálnak egykor jurátus barátja volt és az egykori pajtás ily váratlanul s ily gyönyörű fogaton hajtat be.

A szokásos ölelkezések után a vendéget megjártatták a gazdaság körül, s az alispán megmutogatván mindenét, nem győzte mutogatás közben is dicsérni a gyönyörű fogatot, s mindjárt ajánlkozott akár cserére, akár pedig vevőnek, ha Galiba Pál az alkut nem utalja vissza.

Az orvos éppen otthon volt, s tanúja volt az elfogadásnak, valamint az egész beszélgetésnek, s minthogy az alispán nagy kedvet mutatott a megvételhez, az orvos is mindent elkövetett, hogy Galiba urat eladásra bírja.

Midőn az alispán egy pillanatra bement, hogy vendégének ellátásáról gondoskodhassék, az orvos még mindig a lovakról beszélt és utóbb azt mondja:

- Saját kedvéért válogatta össze őket a tekintetes úr?

- A világért sem, - felel Galiba, - nekem mindegy, ló vagy ló, csak magam ne legyek kénytelen a kocsit húzni.

- És mégis oly makacsul ragaszkodik hozzájuk?

- Ajándéknak szántam őket.

- Az már más! - mondja az orvos, - így nem unszolom önt többé; fejezi be a beszédet, minthogy éppen jött már az alispán is, ki aztán egészen más tárgyra tért át.

- Rég eljöttél Pestről, barátom? - kérdé az alispán.

- Még a törvényszünet elején.

- S mikor mégy vissza?

- Minél előbb, hogy a törvényszünet végére megint otthon legyek; mert tudod barátom, - mondja a prókátor - hogy mi szegény prókátorok mások bolondjai vagyunk, mások összevesznek, aztán nekünk kell helyettük is civakodnunk.

- Nos, ki helyett kell legtöbbet civakodnod?

- Száz, meg száz helyett, barátom; képzelj magadnak néhány száz ypszilonnal végződő nevet, melynek ismét ugyanannyi száz ypszilonnal végződő nevű ellensége van, aztán keverd őket össze úgy, hogy egyik ypszilon alul a másik fölül legyen s készen van az egész perpatvar, legfölebb még ha az volna, hogy a-b-c rendben mondjam el a sok ypszilont, - például Almásy, Agárdy, Aggfalvy, Bakay, Baltay...

- Megállj barátom, - mondja az alispán, - Baltayt mondál?

- Igen, Baltayt, értem a senior Baltay-ágat, én vagyok az öregnek tabuláris prókátora.

- A Baltay-család valami rokonságban van a Batthyányiakkal?

- Legfölebb Ádámról, - mondja Galiba, - minthogy Noéig vissza tudom vinni a Baltay-család genealogiáját.

- Furcsa - mondja az alispán - a Baltay contra Baltay pör mégis a körmendi levéltárban van!

- Ha ott van! - mondja Galiba egész hidegvérűséggel, mintha csak egy legyet akarna megfogni.

- Saját szemeimmel láttam! - bizonykolja amaz - egy külön fiók előtt láttam heverni az egész nagy pörcsomót, még beszéltem is róla Csapóval a levéltárnokkal.

Ennyi elég volt Galibának s minthogy visszamenőben éppen az istállók előtt mentek el, Galiba azt mondja az alispánnak:

- Barátom, csakugyan annyira megszeretted azt a négy lovat?

- Ha eladó szándékod van, én könnyen megalkuszom, tehát mi az áruk?

- Tied a négy ló! - mondja Galiba, kezet nyújtván az alispánnak.

- Ha megalkuszunk, barátom! - mondja az alispán.

- Megalkudtunk, ki is vagyok fizetve, - vigyorog amaz, - még a hintót is itt hagyom.

- Nem addig van az, - véli a másik, - ilyen négy lovat nem adnak ingyen.

- Te nem is gondolod, barátom, hogy előbb nekem minő fontos dolgot mondtál.

- Azt mondám, hogy a Baltay-pör a körmendi levéltárban van.

- Nekem ez a hír, édes barátom, éppen egy pesti házat ér, s így átlátod, hogy e tudósításért igen könnyen adhatok négy lovat és egy hintót.

Éppen jött a megyei huszár, hogy vacsorára hívja az urakat, kik a meghívásra a belső osztályokba mentek, hanem az alispán végtelenül elkedvetlenedett; mert érezte, hogy meggondolatlan beszédével a prókátor kezébe bizonyosan igen drága fegyvert adott akárki ellen és akárki mellett, egyszersmind visszaélt azon szívességgel, hogy a levéltárba bocsátotta a herceg.

Az orvos tanúja levén a beszélgetésnek, hirtelen észrevette, hogy az alispán elkedvetlenedett, s éppen ennek elpalástolása miatt az orvos végtelen bőbeszédű lőn, s az ügyvéddel hosszú vitába keveredett, hogy az alispán kedvetlensége a vendéglátást meg ne zavarja.

Galiba szenvedélyes veszekedő lévén, kapott az alkalmon, minthogy éppen saját mesterségét kelle védelmeznie, egyszersmind megtámadta az orvosi tudományt, melybe minden vénasszony belekottyan.

- Az nem bizonyít semmit, - mondja az orvos, - mert a vénasszonyok veszekedni is tudnak, éppen úgy, mint valamely kitanult prókátor.

Ez jó helyen talált, Galiba kénytelen volt más kerülőt csinálni, hogy tüzelése sikeresebb legyen; mert úgy látszik, az orvos elszánta magát a veszekedésre, még ha gorombaságra kerülne is a dolog, pedig Galiba nem igen szerette volna, hogy egy falusi orvosság-kotyvasztó kifogjon egy híres pesti prókátoron, - azért tovább folytatta az ostromot.

- Nos, amice, mit akar adni az orvos?

- Az életet! - viszonzá a másik.

- Haszontalan munka, - felesel a prókátor, - végtére is minden ember meghal, előbb vagy utóbb, kevés a különbség, hanem az igazság, drága barátom, az igazság, azt keressük mi.

- Pörrel, - és pedig minden pörben ketten keresik, - beszél amaz, - egyik fölül keresi, a másik alul, - aztán jaj neked szegény igazság; mire meglelnek, csakugyan letépnek rólad minden ruhát a prókátorok.

- Végre mégis megtaláljuk!

- Meztelenre vetkőztetve, - nevet az orvos.

- Ó, domine, - levegőből nem élhet a prókátor, - véli az ügyvéd megértve a célzást, - a pap az oltárról él.

- De csak azzal, mit áldozatul hoznak, s az áldozóknak torkára nem teszen kést.

Galiba Pál uram nagyon megszorult az orvos körmei közt, és nagyon megörült, hogy a vacsorának vége lett, különben az orvos irgalmatlanul megmelleszti; - hanem a beszélgetés a vacsora végén befejezteték s midőn a mellékterembe értek, az alispán karonfogá Galibát, mire az orvos elmaradt.

- Barátom! - szólal meg az alispán, - én elég meggondolatlan valék kimondani olyan dolgot, minek tudomásához véletlen juték, - és csak most tudom, hogy annak nagy behatása leend, mint saját szavaidból gyanítom. Édes barátom! - mondja az alispán, - szavamat visszahúzni nem áll hatalmamban; de egyet kérek tőled.

- Mi lenne az? - kérdé Galiba.

- Beteges ember vagyok, - nem hiszem, hogy nagyon sokáig vigyem, míg élek, ne keressétek e pört, - nem akarnám, hogy a herceg szemrehányásokat tegyen önmagának énmiattam.

Galiba nem tehetett egyebet, - kezet adott, és megfogadta becsületszavára.

Az orvos bejött, s minthogy előbb úgyis tanú volt, az alispán ismétlé a dolgot az orvos előtt, hogy némileg e bizonyság által lekötve legyen Galiba, ki előbbeni ígéretét az orvos előtt is ismétlé.

Galiba könnyen beláthatta, hogy ő most már kellemetlen vendég a háznál, másnap menni akart, csak annyit várt, hogy az alispántól elbúcsúzhassék; de nagyon sokáig kelle várnia, mert az alispán nem hagyhatá el ágyát, hova a tegnapi fölindulás fektette, s így Galiba csupa kénytelenségből is várakozott.

A kis udvari kertben járkált szórakozás kedvéért, hova később az orvos is leérkezett.

- Nos, hogy van az alispán? - kérdi Galiba.

- Elég rosszul! - felel az orvos.

- Orvos úr, - mondja a prókátor, - beláthatja, hogy én átkozott bolond ígéretet tettem!

- Jó, tehát ne tartsa meg.

- Azt mondja ön?

- Én ezt nem preskribálom, - mondja az orvos, hanem tehet ön, amit tetszik, ha a becsületszónak korlátja nem akadályozza.

- Barátom! - mondja Galiba, - én prókátor vagyok...

- Én meg orvos... - szól közbe a másik.

- Tehát ön nem is tudja megítélni, hogy én principálisomtól nem arra vagyok megbízva, hogy ügye ellen tegyek; hanem ügye mellett kövessek el mindent.

- Ezt értem!

Annál jobb, úgy megítélheti ön a dolgot, hogy én principálisom ellen tettem; éppen azért mielőtt határozottan tehetnék valamit, kérdem orvos urat, - meddig élhet ez az ember?

- Én orvos vagyok, uram, és nem kártyavető.

- Vigye patvar a tréfáját, orvos úr,... nem akarom én, hogy kártyából beszéljen nekem; hanem amint tegnap mondám, én e puszta tudósításért egy pesti házat kapok.

- Tehát önnek érdekében van, azt mielőtt megkapni?

- Természetesen!

- Ugyan miért nem mondta ezt mindjárt? - mondja fölkacagva az orvos.

- Ah, orvos úr az én emberem.

- Tessék velem parancsolni! - szól az orvos egészen neki engedvén magát a derültségnek.

- Orvos barátom, - mondja Galiba, - ön okos ember.

- És mivel tudnám azt leginkább bebizonyítani?

- Ha megmondaná, mennyi időig kellene nekem várnom!

- Vagy tizenöt esztendeig! - mondja az orvos elég érthetőleg, mire Galiba majd hanyatt vágta magát, hanem az orvos hozzáteszi még: kivévén, ha...

- Mit, ha? - kap a szóba egész mohósággal a prókátor, egyszersmind folytatja: orvos barátom bizonyosan valami okosat gondolt?

- Tehát én tőlem várja ön azt a szót, mely a pesti házba fogná önt beültetni?

- Barátom, - mondja Galiba karon fogva az orvost, - az alispán végtére is nagy úr, s nekem sok alkalmatlanságot csinálhat, ha akarata ellenére nyúlnék a dologhoz...

- Az igen hihető, - véli az orvos.

- Éppen azért kérem, mi volna a kivétel?

- Ha előbb meghalna.

- Orvos barátom nagyon szereti a tréfát, pedig én igen komolyan beszélek.

- Hasonlóképp azt cselekszem!

- Annál jobb, - mondja az ügyvéd, - én most elmegyek, esztendeig várok, ha addig meg nem hal,... nem őrzöm a titkot.

- Bizony nagy szívességet tenne önnel az alispán, ha addig meghalna, mire ön haza ér.

- Bíz, én nem haragudnám érte, - mondja Galiba, - mert azt csak át méltóztatik látni, hogy engem ilyen bolond föltétel nagyon megkárosít.

- Na, ha meghal egy évnél előbb, megírom önnek.

- Ezer darab aranyat kap ön azért a levélért, - értette orvos barátom?

- Szóról szóra! - mondja az orvos, elnyomván indulatát, bekísérvén a prókátort, ki minthogy az alispán aludt, kocsira ült, de a legközelebbi városból visszaküldé a négylovas fogatot az alispánnak.

Az orvos elbeszélé az alispánnak, min töri Galiba uram a fejét, egyszersmind fölháborodván azon, hogy neki ajándékul hagyja lovait, újra lázrohamba esett, de mielőtt ez állapot válsága elkövetkeznék, megbízá az orvost, hogy Baltayt körülményesen tudósítsa, hogy ha már Galiba tudja is a titkot, legalább az árát ne élvezhesse és Baltay ne Galibától tudja meg.

Egyszersmind elküldi a négy lovat tekintetes Galiba úrnak Pestre, legalább ha nem nyer semmit, ne is fizessen rá.

Az orvos kitűnő gonddal ápolá betegét, s midőn a rohamok némileg megszűntek, s a beteg csendes álomba merült, az orvos egy kurta levélben tudatá Baltayval, hogy a pör a körmendi levéltárban fekszik.

Nem lévén egyéb magyarázat a levélben, Baltay el nem tudta gondolni, hogy mi körülmények nyomán jut ő a pörnek felfödözéséhez, azért semmi sem tartóztatá vissza, hogy egy biztos emberét Körmendre küldje átvenni az irományokat. Galibának pedig következő levéllel kedveskedett:

Ügyvéd úr!

Ma kaptam tudósítást, hogy a Baltay contra Baltay-pör a körmendi levéltárban fekszik, - tehát most már ne vesződjék a kereséssel, hanem küldje vissza az iratomat, mely szerint a pör fölkutatásáért pesti házamat odaígértem. Ami eddigi költségeit illeti, azokra nézve adjon hiteles kimutatást, egy fillérig megtérítem.

Maradtam jóakarója

Baltay m. k.

Midőn a levél Pestre megérkezett, Galiba már otthon volt, még pedig a legnagyobb örömben; mert az orvos éppen most írta, hogy az alispán meghalt s így a titoktartás többé nem kötelezi, - de még a lovakat is visszaküldi, valamint az orvos sem számol az ezer aranyra; mert neki hasonló ajándékra semmi szüksége sincs.

- Annál jobb! - mondja Galiba körültekintvén a házban, hol eddig konvencióból, ezután pedig már tulajdoni jogánál fogva lakik, s éppen levélírásra szánta magát, midőn a levélhordó betoppan egy másik levéllel, mely Baltaytól jött.

A két különböző levél elolvasása közt csak annyi idő telt el, mennyi éppen elég arra, hogy az ember a padlásról a pincébe érjen, - hanem mire a levél olvasásnak vége lett, Galiba Pál éppen olyan furcsán érezte magát, mintha csakugyan a padlásról a pincébe esett volna; és már várta, hogy most mindjárt megüti a guta.

A várt vendég azonban elmaradt, s bár egyelőre elveszté étvágyát, mert egész huszonnégy óráig semmit sem evett, utóbb azonban addig harangozták a delet, hogy Galiba úrnak is eszébe jutott az evés, és mint tudjuk, elvitázhatlanul javulás útján van az olyan beteg, ki egy rendes ebédet étvággyal tud megenni gyomorfájás nélkül.