XVI.
Két szomorú ember.

Baltaynak embere Körmendre ért, és átadta a levelet Csapó úrnak, ki először saját szemének sem akart hinni, hanem szóval is kérdé a megbízottat.

- Hát miért is jött édes jó barátom?

- A Baltay-pörért jöttem! - mondja a megbízott elég világosan, mire aztán megint elolvasta Csapó a levelet s midőn tökéletesen meggyőződött, hogy jól látott, jól hallott, s fölül reá nem is álmodik, tehát mint afféle tapasztalt ember tudta, hogy itt hasztalanul kötekedik, hacsak az egyik bajból többet nem akar csinálni, - s minthogy a jószágkormányzó, az öreg Hegedűs is jelen volt szobájában, rövid tanácskozás után nyugtatvány mellett és tanúk előtt a pört átadták Baltay megbízottjának.

A fiók üresen maradt, Csapó a rátűzött engedélyt levette és a fiókba helyezé, hogy egykori utódjának intő például szolgáljon arra, hogy valakit, még a legjobb barátját is óvakodva eressze be arra a helyre, melynek erős zárai nemcsak őrei, hanem bizonyságai annak, hogy féltett tárgyakat őriznek.

A megbízott haza ért, Baltay végig nézé az irományokat, s meggyőződék, hogy valóban meg van az egész pör, s rögtön rendelkezést tett, hogy tovább folytattassák és Galibának írt Pestre, hogy az átvételre jelenjen meg.

András Keszthelyen volt, egy nagy kocsi terével ment az ifiúr után, ki néhány esztendő múlva már megnőtt és szedte magába a tudományokat, még pedig oly nagy szorgalommal, hogy osztályában legelső volt; nemcsak azért, mert a tanítók az öregúrnak kedvezni, de mert a szorgalomnak meg kellett adni megérdemlett bérét.

Midőn András hazajött, alig várta, hogy a kocsiról leszállhasson és a nagyságos úrnak elmondhasson minden jót az ifjúúrról, kit a tisztelendő urak nem győztek eléggé dicsérni.

- Megjött kend András?

- Hála istennek, itthon vagyok! - hagyja rá András, - látom a nagyságos urat is friss egészségben találom.

- Látta kend a gyereket?

- Hát nem azért küldött nagyságos úr, hogy megnézzem?

- Tudom sovány, szegény gyerek.

- Ejnye, nagyságos uram, hát hizlalni küldte Keszthelyre?

- Adott kend neki a kalácsból?

- Én csak meg nem ettem előle, - dünnyög András.

- Persze meglátszik rajta a városi levegő!

- Hiába kérdezkedik a nagyságos úr, - azt nem mondom, hogy megárt neki a tanulás, pedig ugyancsak legelső ember ám valamennyi között.

- Tudtam! - mondja Baltay duzzogva, - hogy azok a... barátok kenyér helyett betűvel tartják.

- Olyan egészséges, mind a makk, - kövér, mint a duda; ezt láttam; hanem hogy megméressem, azt nem parancsolta a nagyságos úr, mondja András kiterítve az oskolai sorozatot, és vastag ujjával odabökött, hol az úrfinak neve osztályában legelöl áll.

- Mi ez?

- Itt az úrfinak neve legelöl, - hanem nem is tették ám oda hiába.

- Hátrább is jó lett volna.

- De nem lett volna - mondja András - kérdeztem én azokat a tisztelendő urakat, hogy már mi lesz az olyanokból, kik itt hátrább vannak - mutatja András a sorozatnak derekán levő neveket - de bíz, elhiheti nagyságos uram, azok a tisztelendő urak nem igen beszéltek fölebb a vargaságnál, hacsak az apa készre nem akarja haza vinni.

- No hát mit tud a gyerek?

- Mindjárt megmondom, nagyságos uram. 1-ör is kivetette nekem krétával, hogy mióta élek, mennyi napot, hány órát és hány minutumot éltem.

- Ezt piros kukoricán maga is kiböködhette volna kend.

- Igen, ha nagyságos uram el nem téveszteti velem egy nap ötvenszer; - hanem az úrfi alig tett egy-két rántást, mindjárt kivetette.

- Hát még?

- Azt is megmagyarázta nekem, hogy a föld forog a nap körül.

- Tudhatta volna kend a bibliából, hisz ott van, hogy Józsue megállította a napot, az pedig nincsen ott, hogy megint odább indította volna.

- Nojsz kiabálhat most Józsue uram amennyit akar - véli András - tudom nem indulna meg a nap ítélet napig sem; mert hisz, nagyságos uram, megmagyarázta nekem ezt az úrfi szépen, - példának okáért elmondá, mennyiszer csal meg a szem, hisz holdvilágos éjjelen néha egyik felhő a másikat kergeti a hold alatt, s majdnem megesküdnék az ember, hogy nem a felhő szalad, hanem a hold.

- Bizony meglódította kend alatt a földet.

- El is vitt az úrfi egy gömbölyű jószágon a világ másik oldalára is.

- Ott is volt kend?

- Bárcsak lettem volna, nem adnám, isten tudja miért.

- De most már csak nem indul meg kend?

- Nojsz itthon maradok, ne féljen a nagyságos úr - vígasztalá András - nem nekem való már az olyan mesterség, hanem ha mostani eszemmel olyan fiatal lehetnék, mint az ifiúr...

- Hohó! - vág közbe Baltay - talán az a gyermek mondott valamit.

- De még mennyit! - válaszolt András - még azt is mondta, hogy oda is szeretne elmenni, ahol a fehér medvék vannak.

- No csak azt lesse - mondja az öreg - hogy én medvék után eresszem, bolond ember az, ki az után mászkál, amit helyébe hoznak, hisz én ezelőtt tíz esztendővel Pesten egy húszasért néztem meg.

- Talán festett volt.

- Üsse meg a kő, legalább a fösték árába én is fizettem valamit, és ingyen nem néztem, hanem azért az ifiúr is megelégedhetik vele, ha festett medvét lát is.

- Dejsz az majd megnézi, hogy mit mutatnak neki.

- Gondolja kend?

- Nemcsak gondolom, hanem tudom; mert elhiheti, nagyságos uram, jobb lesz, ha tisztelendő úr sem kérdezget tőle annyit, mint eddig szokott, mikor az ifiúr hazajött; mert a tisztelendő úr is csak azt kérdezi, amit maga tud; hanem már is azt mondja ám az úrfi, hogy majd ezután ő kérdezi ám ki a tisztelendő urat.

- A manót? - mondja nevetve Baltay, ki nem igen bánta volna, hogy a pap belesüljön; mert nagyon szeretett kérdezősködni, aztán ilyenkor Baltay úr is adós maradt a felelettel; - de utóbb mégis meggondolta, hogy a fiú egy lyukkal odább megy, s aztán urabátyját is kérdőre veszi. Éppen e miatt némileg elgondolkodván, később azt mondja:

- András!

- Tessék parancsolni!

- Hisz nem bánom, hogy az a gyerek nem lesz valami tökkel ütött fejű, - hanem én a hordómba sem töltetek többet, mint ami belefér, azaz hogy melléje nem folyatok; hanem azok a barátok agyontömik azt a gyereket, mit gondol kend?

- Sohase féljen, nagyságos uram, azoknak a kanaluk is csak olyan nagy, mint a mienk, az sem nagyobb, mint a mekkora befér az ember szájába.

- Én a könyveket értem, hallja kend, nem a gombócot.

- Nem is a gombócért vittük oda; mert gombóc itthon is van, hanem a könyvekért.

- A kellene még, hogy a csibe tanítsa a kotlóst. - aggódék Baltay.

- Már nagyságos uram, pedig az úgy lesz, - hanem azért se baj, - mert én láttam elég tyúkot, midőn a récefiakat vezette, - eleinte féltette a tyúk, hogy a vízbe fúlnak, és röstellte, hogy utánuk nem mehetett; de utóbb volt annyi esze, úgy tetette magát, mintha maga is utánuk mehetne, ha akarna, de nem megy.

Baltay elhallgatott, a szó értelmesen lőn mondva, s addig gondolkozott rajta, hogy András nem kapván feleletet, körülnézett, s meglátta a pört.

- Hát ez mi, nagyságos uram?

- Jó, hogy szól kend, tegye zár alá, hogy megint el ne tévedjen.

András hirtelenében nem tudott szólni, hanem fölnyalábolta a pört, s elvitte a szomszéd terembe, - de érezte, hogy szívén nehezebb a fájdalom, mint amennyit a pör nyom, pedig azon is van mit megemelinteni.

Ugyanez órában és e percben lépett be a herceghez Csapó, - arcán mély bánat ült, érezte, hogy nem a legkellemesebb hírt hozza, - de eltitkolni úgy sem lehetett már.