XVII.
Béke hamvaira.

Nagyot fáradt a természet, hogy visszakívánta az erőt az élőtől, és kiéhezte magát, midőn olyan ember hullájával kívánt táplálkozni, mint herceg Batthyányi Lajos.

Nem bír ágyától menekülni a nagy ember, kinek szívében annyi szeretet fért el, és most már csak bizalmasan kereshetik meg a kórágynál, hogy búcsúzatlanul ne menjen el a más világra.

Rég vár az ajtó mellett egy ősz ember, az öreg Csapó, ki fontos mondanivaló nélkül bizonyosan nem vásítná a küszöböt; de türelmesen várja, míg a beteg előinté, mi nem sokára be is következett.

- Öreg barátom, - mondja a herceg, - búcsúzni jött ön?

- Kegyelmes uram, miért búcsúznék? - válaszol Csapó, - én már csak arravaló vagyok a földön, hogy izenetet vigyek el a más világra az után, aki nemrég előttem ment oda.

Megszorítá a herceg a becsületes szolgának kezét, - jól esett neki a hűség, mely még holta után is szolgálni akar, mintha mondani akarná, - ne félj, nemsokára hírt viszek utánad azon szeretteidről, kiket a földön hagyál.

- Valamit akar mondani Csapó barátom!

- Kegyelmes uram, kár volt a levéltárba ereszteni az alispánt.

- Nem remélem, hogy valami eltévedt volna utána?

- Csak a szemével ártott, kegyelmes uram!

- Bizony még a boszorkányokat hiszi, kedves öregem. - mosolyga a beteg.

- Kegyelmes uram, én a boszorkányoknak söprűnyelet fogok, hanem mikor az ördög viceispán képében hoz be valakit, annak a szemeit nem foghatom be.

- Nos, mit látott meg a vicispán? - kíváncsiskodék a herceg.

- Amit legkevésbé kívántam volna, mert emberségemre volt bízva: Baltay contra Baltay.

- Nos?

- Ez kegyelmes uram, egy elátkozott pör, melynek, ha maholnap vége lesz, úgy az ország legderekabb fiainak egyikét fogja tönkre verni.

- Gróf Dunayt? - kérdi a herceg, remegve támaszkodván föl a vánkosra.

- Nincs különben! - hagyá helybe Csapó.

- Hibáztam, nagyon hibáztam, - mondja a herceg keserűen, - sem megőrizni nem tudtam e szerencsétlen pört, sem megakadályozni Baltayt, midőn azt tán tehettem volna.

- Mondtam én azt, kegyelmes uram, hogy az olyan ajtót nem kell nyitva feledni.

- Barátom, ön mindent megtett; hanem most segélje megtenni az utolsót.

- Mindent, kegyelmes uram.

- Adjon tollat és papírt, - mondja a herceg összeszedve a végerőt, - talán ez elfáradt kéz meg nem tagadja meg a végső szolgálatot.

Csapó mindent elkészített egy levélnek megírásához, - az ágy szélére ült olyanképpen, hogy a beteget fönntartani bírja, ki is ezen segedelemmel nagy lassúsággal a következő sorokat írta:

Kedves Baltaym!

Érzem, hogy az utolsó tollvonásokat teszem azon az ágyon, melyről felkelni többé nem fogok. Szerencsétlen öcséd hagyta nálam megőrzés végett a Baltay-pört, melynek tartalma előttem máig ösmeretlen volt, különben tudtam volna kötelességemet.

Barátom, egy fáradt utasnak még marad annyi ideje, hogyha rászorult, valami okosat gondoljon; én azonban nem egy rövid útban, hanem az élet hosszában fáradtam el, s nem tudom, a legjobbat gondoltam-e, midőn alábbi kérésem teljesítéséért esedezem.

A emberek legszívesebben megcselekszik azt, amit tőlök legelőször kérnek; - barátom, én legelső kérésemet legutolsó óráim egyikében intézem hozzád, s így még attól sem kell tartanod, hogy valaha második kéréssel alkalmatlankodjam, tehát hallgass meg...

.....................................................................................................................................................
.....................................................................................................................................................
.....................................................................................................................................................
.....................................................................................................................................................

Igaz barátod a sírig és azon túl

Herceg Batthyány Lajos m. k.

A levél címezve lőn, és Csapó úr szentül megfogadá, hogy kézbesíteni fogja, miről kételkednünk éppen nem is lehet.

A levélnek kipontozva hagyott részét annak idejében közlendjük, tehát türelemért esedezünk, és maradjunk, a hercegnél kinek néhány nap múlva megnyílt a boldogok hazája.

Minő könnyen szakad el a fonál, - s az erős lélek, mely megtörhetlen volt a földi harcban, elvégződik, mint egy fuvolahang, melyre csak a körüllevők emlékeznek vissza.

A ravatalon fekszik az elfogyott lélek hüvelye, ki folytatása volt egy család nyolcszáz éves történetének, életében hatalom, most hulla, mely némán fekszi halálos álmát, és csak egy hideg kövön áll majd a név, melyet emlékezetessé tőn.

Álljunk meg egy kissé, nézzünk körül, tán lesz annyi vigasztalódásunk önmagunkért, hogy az utolsó lehelettel csakugyan végképp meghalunk-e, úgy marad annyi nyom, mely becsületes embernek ad annyi vigasztalást, hogy tetteit holta után megemlegetik.

Én, kit születésem órájában nem várt megaranyozott bölcső, s kit mindössze is az a szellő üdvözölt, mely szülőföldemen, a fürgedi pusztán gazdátlan lóként szaladgál, - és keresztanyám öle védett meg tőle, míg bekísért bennünket Ozorára, hogy egy kis szentelt Sió-vízben megkereszteljenek, - mondom én, ki megéheztem szeretetre, barátságra, de címre soha, melyért egy ütetnyi taplót adnék, még akkor sem, ha tudniillik csakugyan rászántam volna magamat arra, hogy naphosszat egy hosszú botot rágjak, melynek végén holmi cserép, vagy sajtfazékban sütik a dohányt, - s mondom én, ki az emberben az embert szeretem legjobban, - előkerestem két regényemben a legméltóságosabb nevű embereket és olthatatlan szenvedéllyel emlékezem róluk.

Megálljatok, - számot adok róla.

Volt idő, midőn egy vigyázatlan szóért könnyen rákiálthatták volna az emberre: üsd agyon! én a legnyugodtabb kedéllyel mondám az egész ország minden szűrös polgárjának, hogy az igazság nemcsak akkor igazság, mikor a szűrnek, - hanem akkor is, mikor a kaputnak kell; mert az igazság nem olyan, mint a süveg, hogy a nagy helyett kicsiny, a kicsiny helyett pedig nagyot választ az ember, - de nem is olyan, mint a nóta, hogy magának minden ember azt hegedülteti, amelyik neki legjobban tetszik.

Nem azért vettem a tollat a kezembe, hogy a méltóságos uraknak címeit rőföljem össze; - én a múlt időknek embereit kerestem föl, s ha egyiknek vagy másiknak emlékénél levett kalappal állok, kegyeletből teszem, s azon vággyal, bárha végigjárhatnám az országot s benne annyi jelest találnék, hogy födetlen fővel mehetnék végig rajta.

Megvan a nemzeteknek is saját hét kövér és hét sovány esztendejük, - mit siránkozunk vissza a nem kövér esztendőkre? Ráérünk, szellőztessük a múltat, fél század elég arra, hogy a nagy érdemeket nagyoknak ösmerjük, tegyünk valamit egy kis megösmerésért, mert ha késünk a megösmeréssel, a hálásabb utódok száz esztendő múlva - szentekké avatják őket.

Nem akarok tovább időzni e gondolatnál, - megyek alakjaim után s legelőször is Baltayt keresem föl, ki éppen most olvassa el a levelet, s még nem tudja, hogy a herceg éppen azon órában halt meg, melyben a levelet olvassa, azaz 1806. június 6-dikán, s az öregurat a levél éppen a legkellemetlenebb hínárból húzza ki; mert az öreg régóta tűnődik azon keserves helyzeten, melybe félig meggondolatlan, félig pedig a körülmények által indokolt gyanúja Dunay irányában besodrá; de azóta olyan dolog történt, mit megváltoztatnia nem lehet, nem tud és nem is akar: - pedig érzi, hogy e helyzetből valami okos módon mégis menekülnie kell, mert mióta Holvagy Pistával találkozott, Dunaynak csak annyi vétke van ő irányában, hogy két rovása van, s az öreg annyira András uralma alatt áll, hogy maga is tökéletesen hiszi, hogy a másik két vonást le fogja vakarni, de hogy ingyen azt nem fogja tenni, arról is jót merünk állni.

A levélnek előttünk ösmeretlen sorai irányt adának gondolkozásának, - s mint minden magyar ember, úgy Baltay is rettenetes módon szeret - megbékélni, csak módja akadjon hozzá; s minthogy a herceg levele irányt adott, a jó lelkű ember még könyűre is fakadt bánatában, hogy egy jó barátjának csak utolsó kívánságát teljesítheti; örömében pedig azért, hogy egyszer mégis a szomszédokkal jó napokat tölthet.

Néhány nap múlva délelőtt megszólamlanak a toronybeli harangok, s Baltay úr kérdez egy a kapu előtt elmenő parasztot:

- Atyafi!... ki halt meg a faluban?

- Senki, nagyságos uram! - mondja a paraszt, levévén nagy szélű kalapját.

- Csak nincsen tűz - véli az úr - hisz akkor félrevernék?

- Azt tartom, nagyságos uram, nekünk annyi, mintha tűz volna, - bizony tán félre is verhetnénk.

- Beszéljen kend okosabban, mert ennyi szó közül úgy sem válogathatnám ki, hogy kend mit akar?

- Annyi az egész, nagyságos uram - mondja szomorúan a paraszt, - hogy az enyingi herceg meghalt.

- Nos aztán? - kérdi Baltay még odább, minthogy ő maga úgyis reggel óta tudta, csakhogy azt nem érti, miért harangoznak itt is?

- Nagyságos uram - felel - urunk volt az nekünk, - ott is dolgoztunk mi sokszor nagyságos uram, aztán annyi jó voltával éltünk, hogy bizony nagyon olcsóért köszönjük meg, ha a harangot meghúzzuk utána.

.....................................................................................................................................................

Baltay némán maradt egy darab ideig, s midőn a paraszt ember látta, hogy a nagyságos úr nem szól többet, még egyszer meglebbenté nagy szélű kalapját e szóval:

- Az isten jóvoltába ajánlom a nagyságos urat.

- Jó szerencsével járjon kend! - feleli utána Baltay, fölébredvén a köszöntésre, azután pedig rendelést tett, hogy a másnapon Enyingen tartandó gyászmisén minden mozdulható ember jelen legyen, csak annyi ember maradván otthon, mennyi a házőrzésre okvetlenül megkívántatik.

Másnap Baltaynak négy lova Enyingig kénytelen volt lépésben menni, mert a kocsis már nem győzte kerülgetni a sok kocsit és gyalogolót, tehát mentek, ahogy mehettek; de még egészen jókor a gyászünnepélyre, mely népesebb lőn, mint bármely országos vásár, és kétségtelen bizonyítványa volt annak, hogy Magyarországon a földesurat legtöbbször a jobbágy siratta meg.

Abban az időben Enyingen éppen azon a helyen, hol most a ritka szép katholikus imaház egy gyönyörű kertnek facsoportozatai között áll, volt a temető egészen a helység közepén, ugyanott pedig egy kis kápolnaféle imaház, ami az akkorban ott lévő katholikus híveknek nagy szűken elég volt, búcsúkor tehát, és egyéb ünnepély alkalmával a hívek meggyülekezvén, a tisztelendő úr a szószéket kitétette, s úgy beszélt a népnek.

Látom a roppant tömeget, a szószéket ma is kitetette, és a hallgatóknak szívéig beszélvén, tán nem volt egyetlenegy ember, kinek könnyei ki ne csordultak volna, s a református tiszteletes úr legjobban törölgette a szemét.

- Nézze kend, - súgja egyik paraszt a másiknak, - még a kálomista emberek is sírnak, pedig a mi papunk prédikál.

- Mert igazat beszél! - mondja Bocsor gazda, a mostani pápai tanárnak édesapja, kihúzván kendőjét, hogy lefolyó könnyeit föláztathassa, mert érezte a becsületes ember, hogy egykönnyen el nem állíthatja.

Vége lőn a szent beszédnek, s imát kezdének a hívek a megboldogultnak lelki üdvösségéért, s midőn már mindenik keresztül levelezte saját imádságos könyvét, önkéntelenül nézett a szomszédba, ha ott tán még egy másik imádságot lelne.

Kajári Pál, Holvagy Pistának édesapja, éppen most végezte el az utolsó, mit saját könyvében talált, tehát áttekint egy református atyánkfiának könyvébe, s abból akar imádkozni.

- Hisz kend pápista! - mondja a másik.

- Az vagyok édes jó barátom, - felelé Kajári.

- Éppen azért mondom - jegyzi meg a szomszéd - mert én meg református vagyok.

- Nem tesz az semmit - nyugtatja meg őt az öreg Kajári, - hátha a kelmed könyvében is találkoznék valami szép imádság, azt gondoltam, sokkal tartozom én ennek a hercegnek, s ha már meg nem fizethetem neki másképp, - legalább imádkozom érte, - aztán nagyon nem szeretném, ha valami szép imádságot - elmondatlan hagynék.

*

Sorsom azon boldog körülmények közé vezetett, hogy gyermekkorom legelső emlékei e nagy név említésével vannak kapcsolatban, - meglehet, mások elfeledik a múltat, - én legboldogabb vagyok, midőn azt megemlegethetem, és elmondhatom:

"Akit holta után így siratnak meg, az nem halt meg!"