XI.
Egyezség prókátorok nélkül.

Pista csak esteledésig maradt otthon, aztán megrakodván élelemmel és szalmával visszaindult, de az erdőbe nem mert behatolni, hanem a szélső faluk egyikében meghált.

Reggelre megszűnt már az orkán, de a hótömeg oly nagy volt, hogy egyes mélyedéseken lehetetlen volt átmenni, de a becsületes falubeliek nagy csoportban indultak meg az erdőségnek, hogy a "Kenyeretlen" csárdást éhen veszni ne hagyják, - s ámbár a sok mélyedés adott elég dolgot, déltájban szerencsésen megnyitottak minden gátot, és a hű barát a csárdához ért; de nagyot csudálkozott, midőn azt egészen megnépesedve találta.

Megösmerték egymást, mindenik örvendett a viszontlátásnak, s midőn az első kérdezkedéseken átestek, a szabados félre hívta Pistát.

- Pajtás! Megvan még az írás, mit a kórházban átadtam?

- Megtartottam eddig.

- Barátom!... - szólal meg újra a szabados, - nagyon elfáradtam már e földön - s míg ez a bűn rajtam fekszik, nem tudok elvergődni a másvilágra, azért, ha hazaérsz, az öreg Baltaynak mutasd meg az írást.

- Korán lesz még, Józsi!

- Láttál már engemet szaladni? - kérdé büszkén a szabados.

- Sem én, sem más! - nyugtatja meg őt a másik, megfogván bajtársának kezét.

- Lásd, Pista, szebb úgy meghalni, ha a halálnak magam megyek szemközt.

- Tehát mit cselekedjem?

- Add át az öregnek az írást, most már talán ő is közelebb áll oda, hova haragos képpel belépni nem engednek senkit, mondd, hogy bocsásson meg!

- Hisz itt van a csárdában.

- Nem bántom, - mondja a szabados, - tudom, régen örült ennyit; minek ríkassam meg?

- Amint te akarod, pajtás, nyugtatja meg amaz - tehát hazamenet.

Pista kocsiját a fiatalabb urak foglalák el és az öreg András, a másikon pedig a nők és Baltay foglalának helyet, hogy estére még Keszthelyre érjenek.

Az elválás előtt beszólíták a szabadost s a gróf kérdi tőle.

- Édes jó barátom, adósok nem akarunk maradni! - mondja, egy erszényt húzva ki, melyben aranyok valának, - de a szabados hunyászkodás vagy kevélység nélkül mondja:

- Méltóságos uram, én sem fizetek senkinek, nekem sem fizet senki.

- De tőlünk mégis elveszen valamit.

- Semmit sem, méltóságos uram! Mi haszonra is adná, elkölteni úgy sem tudnám, maradékom nincsen, veszendőnek pedig kár volna itt hagyni.

- Barátom, - unszolá a grófné, - gyerekem boldogságát e helyen értem meg.

- Adós voltam vele; - mondja hirtelen a szabados, látván, hogy az öreg Baltay kiment, - mit Pista is észrevett, s a grófnak sietve mondja.

- Hiába kínál ennek valamit, - méltóságos uram, - ez már ilyen ember.

A gróf sajátszerűnek, de egyszersmind megmagyarázhatlannak találván a dolgot, - nem unszolá tovább, hanem kezet szoríta vele, mire aztán azt mondja a szabados:

- Egy kérésem volna méltóságos uram, ha szószólómmá lenne.

- Édes örömest - felel rögtön a gróf, - hadd hallom, mit kíván?

- A méltóságos asszonyságok kezeit szeretném megcsókolni, ha tán megengednék.

A két hölgy örömmel nyújtá oda kezét, s midőn mindkettőt megcsókolá, a grófné érzé, hogy egy könnycsepp csordult ki a rideg ember szemeiből, mit a grófné nem tudott megérteni, azért megilletődve kérdi:

- Barátom, könnyezik?

- Jól esik ez nekem, méltóságos asszonyom; mert akkor sem tudtam sírni, mikor apámat temették.

Minden oly megfoghatatlan, hogy a család maradni szeretne, - de bejött az öreg, s unszolja őket a menésre, minek az a sikere lőn, hogy egy búcsúköszöntés után a nők és a gróf kimenének. Baltay pedig azt mondja a szabadosnak:

- Nem feledkezem el, becsületes ember; hanem addig is isten velünk, hadd szorítom meg a kezét.

- Nem lehet, - nagyságos uram, - nem érdemlettem meg.

- A patvarba, - kinek szoríthatnám meg a kezét szívesebben, mint a kendét?

- Nagyságos uram, - várjuk meg a holnapi napot.

- De én most menni akarok, s holnapig nem várok.

- Nem tartóztatom a nagyságos urat, - huzakodék a szabados, - hanem holnap ilyenkor gondoljon rám, és ha akkor azt gondolja, amit most, - nekem annyi, mintha kezet szorítana velem.

- Holnap is csak azt gondolom, amit ma!

- Megtudom én azt is, - hanem éppen azért várjuk el a holnapi napot.

- Na, - legyen, - mondja Baltay, - agyafúrt ember kend, - hanem azért derék ember, ezt én mondom, Baltay.

- Bár csak holnap is azt mondaná nagyságos uram.

- Jó éjszakát, - búcsúzik Baltay, - tehát holnap ilyenkor egymásra gondolunk.

- Azért jót állok, hogy nem feledjük el egymást. - végzi be a szót a szabados, aztán pedig kiállt a csárda elejére, s a távozó kocsik után nézett mindaddig, míg az erdőnyílásból ki nem tértek, aztán pedig a kályha szája elé ült le, folytatta a munkát, - nézte a kályhában a tüzet s mintha összeszámolt volna a világgal, könnyebbült kebellel piszkálta az izzó szenet, s újra lerajzolódának emlékében az egykori csaták, melyeket látni alig lesz már többé alkalma: de a régiekből valamit feledni nem tud és nem akar.

Tán én is találtam volna egy bitófát, hová ezt az embert kiköthetném, s hű maradtam volna a nagyvilág büntető törvényéhez, mely addig nem talál megnyugvást, míg a bűnöst agyon nem veri.

Oh, mily érdekes olvasmány, látni egy embert, kinek lelkét az író végighúzkodja a sáron, aztán pedig kilöki a szemétre, hogy még több undokság ragadjon rá, s mikor már egészen bizonyos, hogy minden jó gyomrú ember megundorodik tőle, a szellemdús író készen van elmondani azt, mi a varjúknak dobatik, - hisz mi köze hozzá az írónak, hogy a tolvajt fel szokták kötni, - ő megtette a magáét, földhöz verte a lelket, a testet miért kímélnék? - a közönség érdekes olvasmányt akar, - íme, nyársba van már húzva egy ember, tisztelt olvasó közönség, tessék ordítani!

A húsz esztendős gyermek egy bolond órájában elvet egy lépést, nincsen ember, ki utána nyúljon, hogy negyven-ötven esztendőnek megmentse. - Minek is! Megbotlott vagy szántszándékkal esett el, mindegy: kötözd meg. - Ha ló lenne, s a lovat megcsípné egy légy és kínjában kirúgván, a kocsist is eléri, összeszamarazzák a kocsist, s a ló - abrakot kap megint. - A pénzdarab leesik, felveszik a porból, lefújják róla a port, zsebre teszik megint, - senki sem emlegeti többé, hogy elesett; csak az embert lökik vissza a sárba; - eggyel több vagy kevesebb - az mindegy!

Utálom e lelketlen eljárást, s ha már a többség ilyen bolond, tegyünk kivételt is, bizony-bizony ráértünk már egyszer.

Mire beesteledett volna végképpen, Keszthelyre értek a vendégek.

Festetics a kocsizörejre lesietett, s a nagy lépcsőhöz érve bámult el, midőn a haragos atyafiakat együtt jönni látta, - azonban nem sokáig késtek a megmagyarázással, s általános öröm lőn a keszthelyi kastélyban.

Másnap reggel együtt reggelizett a család. András az előteremben beszélgetett Pistával, kit a gróf felkéretett, mert hitte, hogy a "Kenyeretlen" csárdának lakójáról többet tud mondani, - különösen pedig azt akarta tudni, miért volna adósa nejének még boldogságával is?

A reggelizés után Baltay kezét a grófnak nyújtván, átment saját szobájába, hová András Pistát vezette be.

- Mi jót hozott édes barátom? - kérdi nagy szívességgel az öreg.

- Ezt a kis papírdarabot hoztam el, nagyságos uram, - mondja Pista, - most már nincs mit titkolódznom, tessék elolvasni.

Baltay elhalaványult, valamint a gróf is, és az öreg remegő kézzel nyúlt a papiros után, mely jól megöregedett, mióta Pista tartogatta, hanem azért s belseje tisztán olvasható, s az öregúr elolvasta a vallomást.

- Ki írta alá mint tanú?- kérdi az öreg.

- Én és a kórházi felügyelő, - felel Pista, - hisz ott van az én nevem mellett a főorvosé, tisztán ki van írva.

- Semmi kétség! - mondja az öreg, - a főorvos keze írását ösmerem, - ő általa tudtam meg, hogy a pör a körmendi levéltárban van letéve.

- A másik tanú pedig én vagyok.

- S aki megölte?

- Ott a neve, nagyságos uraim, - a boldogtalan nekem szánta a golyót, és az úrfit találta el!

- Bocsásson meg neki a jó isten, én nem átkozhatom el.

- Nagyságos uram! - mondja Pista, - én még más szót is várok.

- Mit mondjak még, édes jó barátom?

- Hogy nemcsak nem átkozza el, de meg is bocsát neki.

- Tehát megbocsátok neki!

- Tüstént megyek, nagyságos uram, megviszem neki ezt a vigasztalást.

- És még élne ez az ember?

- Tegnap valamennyien vendégei voltunk a csárdában, nagyságos uram!

- Az a sánta ember?

- Kit úgy vert meg a sors, hogy az enyém helyett az ő lábát vágta el az orvos. - mondja Pista, egyszersmind elbeszélvén az egész dolgot, mint ahogy az Pécsett megtörtént velük.

- Úgy ez az az ember, kivel a hadjáratban az erdőnyílásban álltak? - kérdi a gróf.

- Ott kaptuk a sebeket, s az ágyúzás után kerültünk kórházba.

- Nem avatkozom az isten dolgába, - mondja az öreg, - látom, büntető keze hamarabb elérte, mint én tudtam volna, ha az ég megeléglé e szenvedést, én meg is sokallom, én megbocsátok neki.

- Isten velünk! - mondja Pista, s egy negyed múlva már megint az erdő felé tartott. Baltay nem bírt megválni a gondolattól, mely néhány óráig nyomta, - de midőn újra visszaélte a múltat, s elért a jelenig, mely boldogságot kínált öreg napjainak, - lassankint lemaradozott a bánat, s a két fiatalnak boldogsága félretolta az utolsó ködöt is.

Alkonyatkor utolszor emlékezék a dologról s midőn elérte azt a pontot, mely a tegnapi órának ideje volt, a mogorva szabados arcát maga előtt látta, - megérté, hogy e vad vonásokon az erő duzzadt ki egykoron s bár nagyot hibázott egyszer a kéz, leszenvedte azt százszor, - és megrettenés nélkül vádolja el magát.

- Derék ember! - mondja hangosan az öreg, bemenvén kedvenceihez, kik a háborítatlan látás boldog örömeit érzék, - míg a szabados étlen-szomjan várta Pistát a csárda előtt, mert megígérte Pista, hogy hírmondónak bármi későn megjön.

Az időnek rideg képe lassankint elhomályosodott, hanem még tisztán látta az úton a fekete pontot, mely fához mérve mindinkább közeleg s néhány óra negyed múlva megérkezett a nagy kínnal várt vendég.

- Megbocsátott! - mondja Pista a szabadosnak, ki egy szót nem tudott felelni, hanem állva maradt egy helyben, míg Pista gőzölgő lovait a nyughelyre vezette, s a nagy istállóban tüzet rakott, hogy szegény párákat meg ne ölje majd a hideg.

Magunk is érezzük, hogy e pillanatban lehető legkevesebbet kell mondanunk, s magunk is habozunk, nem tudván megosztani e fejezetet, melybe két különvált képet kell illesztenünk, - az egyik a mogorva szabados, kit a bocsánat fogott le, a másik a boldog család, melyből most már az öreg anya sem hiányzik, hanem szerettei között ül, nem gondolván a múltnak szenvedéseire, - ajkára nem fért egyetlen szemrehányás, hanem áhítatos buzgalommal bámulta a gondviselés művét, mely a szétszakadt szálakat ily nem várt módon illesztette össze.

Alakjainkkal nem fogunk többé találkozni, sorsuk most már nem érdekel bennünket, - küzdelmük közben megérett az az eszme, melyért tollat fogánk, - az irodalom nem árva többé, - hanem egy harcos, mely eszméivel hódít.

Baltay hű maradt Kisfaludyjához; András megelégedett önmagával, hisz ő azon emberek közé tartozott, kik nem várnak dicséretet, - mert az igazságot gorombán is megmondja, ha másképp meg nem hallgatják, - s midőn egyedül maradt, egyet ránt dolmánya szárán, mi nála körülbelül annyit tesz, mintha valami nálánál is különb ember megveregetné a vállát.

Festetics végighallgatván a történetet, midőn Baltayval megint végignézék a keszthelyi intézetet, elégülten mondja:

- Barátom! A mi szerepünk eddig tart, - a többi a fiatalok dolga.

*

Midőn a Bakony erdején oly sűrű lőn a falevél, hogy a madárfészek elrejtőzködhetett, Pista megint az erdő felé legyen; de lovait most már nem ereszté meg oly sebesen, mint máskor, hisz nincsen, ki vendégképpen várja, meghalt a kifáradt ember, s ma már a nyughely várakozik reá.

Pista néhány csonka vitézt rakott föl kocsira, s ezekkel adta meg a legutolsó tiszteletet, a hidegült tetemet visszaadván a földnek.

A csárdától nem messze, a forráshoz is közel kikereste a legárnyékosabb helyet, s elkészíté az öröktanyát, míg az ébredésnek órája el nem jön.

Nem volt ének, nem volt búcsúztató, - nem volt osztozkodó nép, hogy a temetésről visszajővén elosztozzék a maradékon, és még össze is marakodjanak az aprólékon, hol a gombostűt is megválogatják, nehogy eggyel többet vagy jobban hordjon el a másik.

A legszebb hantokat válogatták, s nyírfának ágából illesztettek össze egy keresztet, s a mező virágaiból még koszorú is került.

Ledűlt a fa - árnyéka sincs többé, - elrothadt porát fogja majd csak egykor széthordani a szél, - messze, mindenfelé; ki szedi megint azt össze?

A hitetlennek nagyobb kínja nem lehet végórájában, minthogy a léleknek halhatatlanságát nem meri elhinni, pedig de szívesen elhinné!

Higgyetek és üdvözülni fogtok!