IX.
A tamási erdő.

Bowring urat a hajnal már az erdőszélén érte, hol éppen most csavarodik az erdőnek széles útjába a hat ökrös béres szekér, hatalmasan megrakva szénával, melynek elején Holvagy Pista nyújtóztat ki egy hosszú ostornyelet, s olyant durrantott a hangzatos erdőben, hogy Bowring úr minden egykedvűsége dacára fölriadt álmából, mely a puha szénán meglepé, - s tökéletesen azt hitte, hogy ágyút sütöttek el.

- Ránk lőttek? mondja az angol.

- Az ökröknek durrantottam, - mondja a béres, letévén az ostort, mit aztán az angol szinte megpróbált, hanem úgy odacsavarta a maga nyakára, hogy a béres alig bírta leoldani onnét.

Bowring úr nem fogna sajnálni egy száz fontost, ha ezt a mesterséget úgy véghez tudná vinni, mint a béres, és mernénk fogadni, hogy annak idejében hajlandó volna egész Londont földurrogatni valami ködös éjszakán; most azonban hamar egyéb tárgyat lelt megbámulni valót.

Még alig voltak ötven ölnyire az erdőben, a sötét erdőnek mélyéből ballagott ki egy vén szarvas, - szarván tizenhat ágat lehete megolvasni, s a büszke állat kiállt az erdőszélre, ránézvén a szekérre anélkül, hogy szemét megmozdítaná, s míg a béres feléje sem fordult, Bowring úr rábámult a közelségben, hisz alig volt tőle harminclépésnyire, s az állat, mint egy tökéletes rajzpéldány nyugodtan láttatá kevély szarvait, karcsú lábait, megtermett testét és azon szemeket, melyekből egy elbűvölt hatalmasnak lelke nézett rája.

Kész prédának állt ki az állat, Bowringnak csak egy mozdulatot kellene tennie a szénán heverő csőért, hogy ledurrantsa, s útjába álljon azon kis ágnak, mely tizenhetediknek akarna nem sokára kibújni, de az állatnak nincsen annyi félelme, hogy egy lépést távoznék el a közelségből, hanem elhaladtatja maga előtt a nagy szénás szekeret, mintha üdvözletéül vonulna el hat darab járomba fogott marha, s a szabad állatnak igénye volna lenézni a megjuhászodott erőt.

Bowring úr érezé, hogy valami hatalom lefogá karjait, s ámbár már a fegyveren nyugvék a keze, a lövésnek ingere elhagyá, mintha gyilkosságnak tartaná e közelségben megrohanni e gyönyörű szarvast, mely szabadságának és fönségének érzetében mintegy a többinek választott példányaként állt volna elébe a távol hon gyermekének, odaállván a legalkalmasabb helyre, hol az árnyéklat, háttér, világítás és állás minden oly szerencsésen van eltalálva, mintha művészt várna, kinek ecsete alá kínálkozék kényelmes mozdulatlanságban.

A lőfegyvert elereszté Bowring, s messzire ment már a szekér, mikor még mindig a szarvast szemlélé, mely nagy későn ismét a fák közé vonult el, - s Bowring úrnak ideje lőn más oldalra nézni, mely fiatalabb erdő lévén, a csalitok között egy barnás körrajzot látott megmozdulni, mit inkább eleven képzelődésének hitt, mint valónak, - azért előbbre nyújtózkodék, - s a legelső bokor csoportozat mellől vagy nyolcvan darab dámvad szökött fel a szekér közeledtével.

Feléjük csapott az ostorral a béres, s mint egy hullám indult meg néhány lépést a sajátszerű társaság, megállván, mintha jogát akarná visszakövetelni a csalitnak kedves árnyékából, honnét most a legnagyobb kényelem közül durrogatják föl őket.

Bowring úr elfeledé, hogy csövei keményre töltvék, - nem érzi többé azt a gyullasztó ingert, mely megöl minden irgalmat az állatok iránt, és hogy úgy mondjam, csiklandó vágyat érez az eleven húst legyilkolni, mely mozgásában oly buján szép és ölni késztet... Hol marad el az a szomj, mely a legjózanabb embert bolonddá teszi, s minden veszélyen átkergeti egy durranásért, mely az öldöklést oly boldogsággá teszi?

Nincs meg!... az ember szomjának nagy a tenger, s a látás hatalma, a szörnyű tömegnek közelsége több mint félig eloltá a szomjat, - a szenvedélynek akadályra, küzdelemre van szüksége, s egyetlenegy ellenre, hogy kar vagy ész hatalmával érjen célt, - s íme, hol a tömegből a szebbet választhatná célnak, - nem bír ránézni a tömegből egyre, hogy azt készebb legyen elemészteni, mint egy másikat... Ott áll valamennyi, a megfutamodásnak egyszerű védelmét sem használják, s még a menekülés által sem ingerlik az elszunnyadt szenvedélyt.

Megadóztatá az embert a szokatlan látvány, - bámulásnak csodás érzelme foglalá el a kedélyt, s érzi, hogy nem a cirkusz páholyában ül, honnét pénzért nézi a megszelídített állatot, melynek szökéseit csak úgy megtapsolja, mint Coriolánt, - s íme megalázkodik az ember az állatország előtt, s e véletlenben oly szépet talál, hogy az órának emléke le nem marad többé emlékezetéről.

Odább, odább megyen a szekér, s mielőtt húsz ölnyire érnének, négy fiatal szarvas oly közel megyen át előttük az úton, hogy az első két ökröt majdnem megállítja, s a béres az ökrökön át ereszti rájuk az ostort, hogy az útból odább terelje őket.

Bowring úr alig fért meg már a szekéren, s bizonyosan leugrik, ha a béres nem figyelmezteti, hogy a szarvasok eszik hátul a szénát.

Lassan hátracsúszik az angol, és látja, hogy öt darab szarvas kullog utánuk, falánkan cibálva a szénát, s bármennyit legyezi feléjük az ostort, annál inkább döfődik egymást a helyért, s amint Bowring úr lenyúlt egyik kézzel, a szarvasok egyikének a szarvát könnyen megrázhatta.

Lehetetlen többé szekéren maradni. Bowring lekéredzett, s minthogy nem tudta a tájékozást, egy másik kis béresre bízták a szekeret, s Bowring úr Pistával a vadászkör felé vezettette magát.

A látvány érdekessége nem maradt el tőlük, a szarvascsoportok szüntelen váltogaták egymást, és Bowring úr rég font gondolatainak végre nyelvet adott, s magának is hangosan mondá:

- Ez országnak mindene van, hanem rá kell találni; - mert nincsen egy-egy árva könyv, mely e tündérkertet kitárná előttünk!