XV.
A tizennyolcadik századnak utolja

Emberhússal kívánt jóllakni a halni készülő tizennyolcadik század, s a francia határokról átcsapott a láng, amely az osztrák határokon keresé áldozatait.

Összegyűlendő volt a híressé vált 1796-ki országgyűlés, mely rövid idő múlva oszlott el, de nem nyomtalanul; s nekünk e nyomot föl kell keresnünk, hisz oly édes a megemlékezés, - és hány kézzel szorítunk kezet azon időből, mikor egyik vagy másik ezek közül azon időnek munkabíró tagja volt? - Budán vagyunk. Az est homályában nem annyira a fényes világítás, mint a minden ötödik hatodik házból kitóduló zenehang vezeti el az embert egyik utcától a másikig, ha tudniillik el bír menni az ablak alatt, hogy a megkezdett nótát végig ne várja, - mert oly keservesen szól a lassú magyar, hogy ha már megríkattatta magát az ember, - megvárja a nótának frissét, tán a megzaklatott lelket a rákapott nóta helyrerángathatja.

A király vendégképpen lakta meg az ős várat, - s összetódult mindenfelől a nép, hogy a vendéglátás csodája ünnepeltebb legyen.

Mindenki megérzé a nagy idők súlyát, és minden ünnepélyesség mellett szárnyaszegett volt a kedv, és rávárt, hogy vagy a szomszéd, vagy a jó barát vidítsa föl, - s a cigányok a nagy levertség mellett annyiból jó keresetre tettek szert; mert már nálunk az a szokás, hogy hegedűszó mellett is el tudunk búsulni.

Hagyjuk az országgyűlést, mely a nehéz napokban nem csüggedt, - hanem menjünk a nádori palota felé, honnét négy alak jött ki az udvarból, és a sötétes utcákon keresztül végig járták Budának minden zugát, mintha fogadásból tennék ezt a munkát.

- Mit gondol ön, - kérdi a két utolsó közül az egyik, - mire számolhatunk?

- Mindenre, fönséges úr...

- Csitt! - mondja a megszólított, - könnyen megismerhetnének bennünket; hagyjunk el minden címezést, különben éppen ez árul el. - Mondja, - közelebb húzván magához szomszédját, s aztán a beszéd tárgyára térve: - Tehát sokat remél ön?

- Mindent! - ismétli a másik, - az én szabadosaim már fegyverben állnak, s holnap reggel szemlére vezethetem őket.

- Ez hatalmas kezdet, - véli a másik, - példának okáért elég az országnak.

- Remélem, hogy nem magam leszek.

- Adja isten! adja isten! - ismétli a másik, hogy a király örömmel távozhassék.

Ez alatt a két első megállt az utcán, nem messze egy háztól, melyben úri vendégek sereglének össze, s a legjobb bandák egyike hallatá magát.

Az utóbbiak néhány lépésnyiről szintén megállapodának, nehogy az elsőket közellétükkel zavarják, s minthogy különben az utca végképpen csöndes volt, a zene oly tisztán kihallék az utcára, mintha idehegedülnének.

- Ah, ez a panaszos hang! - mondja az első, - ide vagy nagyon jókor jöttem, vagy igen rosszkor.

- Szabad értelmezésért esedeznem? - mondja a másik kitűnő figyelemmel.

- Szívesen! - mondja a másik, - ha itt búsulnak, úgy ezektől nincs mit remélnünk, és ne sokat számítsunk, - ha csalódni nem akarunk; - tehát menjünk!

- Még csak egy percet,... uram! - eseng a másik, - az uram szót akképpen hangoztatván, mintha előtte valami hiányzanék.

- Legyen! - mondja némi kedvetlenséggel a másik, - azonban az egy perc nem volt szükséges, mert a lassút oly eleven nóta követé, - hogy az átmenetet nem bírá magának megmagyarázni az egyik, hanem a kedves hangok magyarázatául kérdé: mi ez?

- Ily közel a bánathoz ami örömünk, - fels... uram! - igazítja helyre a szót a másik, egyszersmind bevárták a nóta végét, valamint az utána következő indulót, mely buzdító hangjával meghódítá a beszélgetőket, hanem a két első kétségtelenül meglepte a zenében kifejezett mértéket, s mintha nem bírna elszakadni a hangoktól, oly aprókat lépett, hogy az utolsó hang sem veszett el a távolban, - de éppen emiatt a két hátulsó már igen közel érte őket.

- Kérem önöket - mondja az elmerült, - meg tudják emlékükben tartani ezt a zenedarabot.

- Oh igen! - felele mind a három.

- Tán ismerik? - lőn az újabb kérdés, mire aztán a hátulsók közül az felelt, ki a címet visszautalá, de kit tán önök is fölismertek, tudniillik a nádort, míg a vele menő személy Batthyányi Lajos herceg volt.

- Ez a Rákóczi-nóta volt.

- Szeretem, hogy hallottam - mondja a fejedelem, - most már tudom mit kell tennem, - mondja derülten, és majdnem kitörő kedvvel.

A körülállók nem tudták megérteni e szokatlan fölgerjedést.

- Igen, igen! - szólt a fejedelem, - gróf Dunay engem jókor vezetett erre, - most már tudom, mi a magyarnak a zene, - és ha nem akarnak másképp segélyt adni - lemegyünk a Rákosra, - elhegedültetjük a Rákóczi-nótát, - s velem indul meg az egész ország.

- Ámen! - mondja a herceg, mintha egy ország helyett mondaná e szót, s a kis társaság visszafelé fordult, még pedig ugyanazon ház irányában, hol a zenét előbb meghallgatták.

Az ég csillagai szolgáltak mécsül az utcán, az ősz Gellért, mint az elmúlt idők oszlopa, eltagadhatlan jelül állt helyén, s minthogy az idő méhében már jelentkezének a vajúdó kínok. Nem volt ember, kit az összetartás vágya nem szólongatott volna, s e kis körben annyi bizalom uralgott, hogy mindenik boldognak érzé magát.

Hányszor hagyja el az embert a közös gond nyűge, a hivatali tisztnek merev kapcsaiból kikívánkozik, hogy néhány pillanatra közönséges ember legyen, s az ünnepélyes merev arcok helyett olyant lásson, melyen őszinteség, szeretet, becsület, ragaszkodás és önzéstelenség mutatkozik.

Mily boldogság megszabadulni egynéhány percre országos gondoktól, és lenni ember a földön, körülnézni a csillagos eget, mely nem készült ünnepiebb lenni, - hanem megmutatja a szelíd eget boldognak, boldogtalannak, - és nem kéri meg árát annak, hogy az alatta elmenő fölött néhány pillanatig ragyog.

A zene hatalma kivívta birodalmát, - a négy hallgató zavartalan élvezé az utolsó hangig, s a sétálók megindulának kettesen a vár felé akképpen, hogy az uralkodóval Dunay gróf ment, a nádorral pedig a herceg.

- Mik gondol ön? - kérdi a nádor a herceget, kinek karjába fonódék, - az újoncokat meg fogják-e ajánlani az országgyűlésen?

- Azon nem kételkedem.

- Herceg!... 1795-ben élünk, - a világ vagy végződni, vagy kezdődni akar a század utolján, s a kedélynek éppen úgy megvan az ő hullámzása, mint a tengernek.

- Ismerkedjünk meg a tengerrel, - s akkor nem lesz csoda, hogy Mózes száraz lábbal átment rajta egész seregével.

- Igen! ez jól volt mondva, - mondja a nádor, - de én újonc vagyok ez országban.

- Annál régebben ismerem én, s az én tapasztalásom rendelkezésre áll.

- Jó! - tehát kérdem, - mi lesz első teendőnk?

- Lelkesülést gerjeszteni!

- Uram, lelkesíteni, tán azzal, hogy katonát és pénzt kérünk?

- Én már bírom a talizmánt, - szól a herceg - most már kérhetnek mindent.

- Nem értem önt, - véli a nádor, - s én bár különben fiatal, de a csodahívéshez igen vénember vagyok.

- Meghiszem, - mondja a herceg, - hanem olyan földön állunk, melyen még lehet csodát látni, s íme, fejedelmünk már megmondá, hogy tudja mit kell tenni.

- Mit? - kérdi a nádor a nagyon komoly részben elmerülve.

- Ha nem akarnak másképp segélyt adni, lemegyünk Rákosra, - elhegedültetjük a Rákóczi-nótát, - s velünk indul meg az egész ország.

- S önnek is hasonló hite van?

- Le sem kell menni a Rákosra, - egyetlen egy hegedűvonóra sincsen szükség, - elég, ha elmondom, mit a fejedelem mondott.

- Adja isten! - mondja a nádor, - de ha az áldozat árát is megkérik? - mondja már a nádori laknál.

- Fönség! mi nem vagyunk kalmárnép, s ha a vérünket kérik, annak árt nem szabunk soha!

Végre összekerült a kis csoport, a fejedelem a kelő hold felé fordult, mely arcán a nyugalom és méltóságot világítá meg, aztán Dunaynak mondá:

- Tehát mi lesz az indítvány?

- A nyelv ügye, fölség!

- Mikor teszik önök azt oly dicsővé, minő a magyar zene?

- Majd a nagy békében, fölség!

- Szívem megnyílt a szónak - mondja I. Ferenc - csak egyet tanácslok, - ha építenek, ne szaggassanak le egyszerre mindent, - a romok igen szép látványul szolgálnak a szemnek, de a vigyázatlant könnyen eltemetik.

A társaság megoszlott, a palota ajtaján a fönségeket fogadák, a herceg pedig Dunayval ment el, - hogy minél korábban találkozhassanak másnap, midőn a herceg szabadosai már a budai dísztéren álltak.

Néhány huszár álldogált a hercegi ház előtt, - a legnyalkább volt Holvagy Pista, kit az újoncok tanítására rendelének.

A legelső nyolc embert már kiszakaszták a sorból, és Meddig Józsi elhalványult, midőn Pista a vállára csapott:

- Józsi! mi csak nem tudjuk elkerülni egymást.

- Köszönd - mondja a szabados - hogy háborúba megyünk.

- Te! - mondja Pista - most már kardod is van, - bugylit ne végy a kezedbe, mert ha akkor megfoglak, nem eresztelek el egykönnyen!