XVI.
Váratlan dolgok.

Keszthelynek a Badacsony felőli oldalán volt egy mélyedéses útja, mit abban a világban "Lóhalálnak" hívtak: mert ha az égből hullott áldás minden emberi szívet úgy meglágyítana, mint egy kis zápor ezt az utat, úgy könnyebben boldogulnánk, mint az a két ló, mely egy vásott hintót most akar átcipelni a sáron; pedig már egy párszor hátra is néztek a bennülő urakra, mintha talán azok nem eresztenék előre a kocsit.

- Tekintetes uram! - szól hátra a kocsis, - bemenjünk ma Keszthelyre?

- Bizony nem is hálunk ám itt a sárban! - véli a kocsiban ülők közül az öregebb.

- Pedig itt hálunk, - mondja a kocsis, - ha csak ki nem toljuk magunk a kocsit; mert ez a két ló már nem mozdít.

Erre kiszálltak az urak a kocsiból, s amint kilépnek, jól látjuk, hogy az egyik fiatal katonatiszt, míg a másik a nagy hasonlat után ítélve, a tisztnek apja, s éppen alkalmas helyet keresett, hogy a kocsit hátulról mozdítani tudja, azonképpen cselekedvén a fiú is, hogy az apának segítsen.

- Hát ezeket a lovakat ki bíztatja majd? - kérdi a kocsis nagy dörmögve a lovak elé állván, hogy húzza is meg vezesse is őket, minthogy azokból kifogyott minden jó indulat azonkívül, hogy egy helyben álljanak meg, mert rájok nézve ez volt a legkényelmesebb állapot.

A partoson fönt állt gróf Festetics György, fölvett szokásaként járkálván ide s tova a határban, hogy nyughatatlan lelkének tápot keressen, meglévén azon különös szokása, hogy minden embert megszólított, s órákig elbeszélgetett vele, anélkül, hogy az ismeretlennek alkalmat engedett volna arra, hogy az nevét is megkérdezhesse, ha tán nem ismerte volna.

Már rég nézi a mozdulni nem tudó kocsit, s minthogy a kocsis beszédét jól hallotta, lekerült a mélyedésbe, s mielőtt az utasok észrevennék, már a kocsi oldalánál termett, a kocsis ülésében levő ostort egyik kezével a lovak felé durrogatva, balkézzel meg a kocsit is segélte kimozdítani.

- Ne tessék fáradni! - mondja az öregebb utas olyanformán, mintha mentegetődznék; hanem azért csakugyan nem bánta, hogy az ismeretlen jó úr nem röstellt a mély sárban segítségre jőni, annál inkább, hogy a segítséget a lovak is megérezték, s egy kis nógatás után a mélyedésből kivitték a kocsit.

- Köszönjük úri gráciáját! - mondja az öregebb utazó, igyekezvén letörleni a sarat a grófnak mentéjéről, egyszersmind parancsot adván a kocsisnak, hogy menjen csak előre, majd ők gyalog mennek be.

- Hová kössek be? - kérdi a kocsis.

- A "Griff"-hez menj csak fiam, - mondja az úr, - ott aztán takaríts mindent a szobába, a kocsmáros gondot visel addig, míg mi odaérünk.

- Engedelmet kérek, - mondja a gróf, - de ott alig kapnak helyet, mert országos vásár van; hanem, ha szegény hajlékomat nem vetik meg az urak, egy éjszakára megférünk benne.

- Itt méltóztatik lakni? - kérdi az öreg a grófot.

- Most itt lakom Keszthelyen, vagy két esztendő óta, mondja a gróf, amint igaza is volt, mert csak néhány évvel előbb jött meg a katonáskodásból, - aztán pedig eltéríteni kívánván a beszédfonalat, mondja: Rettentő rossz az út.

- Az bizony nem jó, - mondja a másik, - hanem a rossz ló aztán a jó úton is lépést megy, példának okáért az enyémek; de mi tagadás benne, nincsen ám nekem akkora tábla zabom, mint a keszthelyi grófnak; folytatja még odább, - aztán a búzaföldem is kisebb, mint azé, s ha egy kenyeret megszegünk nyolc gyerek között, hamar elszeletelik.

- Nyolc gyerek! - csodálkozik a gróf, egyszersmint az öregre nézvén, mondja: Bizony boldog ember a tekintetes úr!

- Nojsz nem mondom, hogy boldog nem vagyok, - véli a másik, - hanem az isten akárhová tegyen, ha mondom, négyre-négyre még elvennék egy ezerholdas pusztát.

- Aztán mind egészséges? - kérdi a gróf.

- Legalább mindig esznek, - aztán elunja ám hallgatni az ember, ha ugyanazt az egy szót egyszerre nyolc embertől hallja, s utóbb még magam is jobb appetitust kapok, s a többivel együtt eszem.

- Ez sem halálos nyavalya! - mondja a gróf.

- Deb'zon tessék elhinni, hogy maholnap ráolvas az ember a falatjára, - már is olyan drágaság van, holott a háború jóformán el sem kezdődött, - éppen azért sietek be a vásárra, hogy paripát vegyek a fiamnak, ha még megbírjuk az árát.

- Majd segítek választani, - szól a gróf, - valamelyest én is értek a lóvásárláshoz.

- Lovakat is tetszik tartani? - lőn a kérdés.

- Néhány darabot, saját szükségemre!

- Úgy tetszik a szénát venni? - kérdezkedik a másik.

- Az már nagy szégyen volna! - véli a gróf, egyszersmind kiegészíté: Saját rétemen termesztem.

- Keszthelyen? - mondja bámulva a másik, már egészen a nagy utcán, sőt éppen a kastély előtt állván meg, de mielőtt választ kapna, nagy bámulására látja, hogy hintaját egy hajdú kíséri be az urasági kapun.

- Megállj, te boldogtalan! - kiált saját kocsisára, - hát ez a Griff vendégfogadó?

- Jól tudom, hogy nem ez! - lőn a felelet.

- Hát hová pokolba akarsz menni?

- Tudom is én, - felel a kocsis, - kérdezze meg a tekintetes úr a hajdút, az kísért ide.

- Mit cselekedett ez a boldogtalan? - kérdi az öregúr a hajdút.

- Semmit, tekintetes uram! - mondja a hajdú, - hanem nekem parancsolatom van, a kocsmából minden jóravaló vendéget a méltóságos úrhoz berendelni.

- Ejnye! bíz ezt már hallottam is. Vakaródzik az öreg, - nojsz szép parádéval rukkolunk be őméltóságához, - töprenkedék még odább, - szerencse, hogy nem látja, különben szégyenemben a föld alá bújnék. Na, - mondja mentegetődzőleg, - ha neki is nyolc gyermeke volna, ő rajta is meglátszanék a viselt ruha, tehát isten neki, fiam Sándor, most már előszedd ám a bécsi emberséget!

- Csak mint itthon! - mondja a gróf még mindig ismeretlenül, - itt soha sem kell valami nagy feneket keríteni, a gróf maga sem szereti a nagy hűhót.

- Erre tessék besétálni! - mondja az előbbeni hajdú, kinek a gróf jóval előbb hallgatást intett.

- Induljunk hát! - mondja az öreg, egyszersmind a gróf felé fordulva, - most már engedelmet kérek, hogy szíves meghívását nem fogadhatom el; mert amint tetszik látni, engem vendégnek fogtak, - mondja, kezét nyújtván szíves köszönetül, és toldalékul hozzáteszi:

- Magunkat rekommendáljuk! Mire a gróf magára hagyván a két vendéget, kik aztán a hajdú után mentek, s a számukra rendelt szobát elfoglalták, s a különös vendéglátás miatt el is feledtek az előbbeni úr után kérdezősködni. Hanem midőn a helyreigazodással készen voltak, midőn a gróf nem volt otthon, elmentek a ménesistállóba, hogy időtöltésül meglássák a híresedni kezdő keszthelyi ménesnek első példányait.

Alig leptek az istállóba, az előbbeni urat megint ott lelék, s most már semmit sem kételkedtek, hogy az illető valamely urasági tiszt lesz; de minthogy eddig sem leltek illő módot megtudni, ki légyen, most már egészen helyen kívülinek vélték a kérdezgetést; azért folytaták a szemlét, s amint egyik, vagy másik lovat láttak, a tetszés nyilvánításával nem voltak szűkmarkúak, s míg az apa egy pár kocsis lovat válogatott össze, addig a tiszt megelégedett egy tüzes szemű kis pejparipával, mely büszkén állt meg a szemlélők előtt.

- Sándor fiam! - mondja az apa - ezek aztán nem felejtenék az embert a sárban.

- Nem is Sümegen ettek ám abrak helyett rázottat. - neveté a tiszt.

- Jól mondod, fiam - ezeket aztán ne is vegyük meg; mert ha az árukat megmondják, kiesik az ember a dolmányából.

- Aztán annyira megtetszett ez a két ló? - kérdi őket a gróf.

- Bíz ezek szépek, - véli az öreg, - ha valaha az udvaromban felejtenék, - nem ostoroznám ki őket! - végzi be az öreg a szót, mert a hajdú utánuk jött méltóztatnának a kastélyba menni; mert már készen a vacsora.

- Magunkat rekommendáljuk! - mondja az öreg a még mindig nem ösmert grófhoz, búcsúzni akarván tőle, minthogy ők most a kastélyba mennek.

- Én is a kastély felé megyek - mondja a gróf elkísérvén őket, folytatván a beszédet a lovakról, mi az öregnek kedvenc tárgya lőn, de éppen befejezék, midőn a kapuhoz értek, s az öreg ismét barátságosan nyúlt a gróf keze után, minthogy itt már úgy is válniok kell:

- Tehát magunkat rekommendáljuk! - mondja ismét, mire a gróf megint nem vált el, hanem erősíté, hogy fölkíséri őket a nagy teremig.

- Jó lesz bíz az, - hagyá helybe az öreg - egyszersmind, rogo humillime, ugyan mondja meg nekem, ösmeri ezt a gróf Festetics Györgyöt?

- Úgy mint magamat!

- Hozzá lehet az eszéhez férni?

- Miképpen tetszik azt érteni?

- Csak úgy, - méltóztatik tudni, - hogy az ilyen nagy urak nem szorultak az észre, pénzük van elég, - aztán magunkféle szegény embert jó formán be sem vesznek emberszámba, - hanem megbámultatják magukat, mintha Ádámon kívül más embert is teremtett volna az isten.

- Tessék megnyugodni, - mondja a gróf, - ez is bolondos egy kissé, hanem kötél nem kell neki.

- Bizony, rogo humillime, ideje is volna, hogy egy ilyen grófnak korán megjönne az esze, aztán állna elejbénk, milyen szívesen követné az apróbb nemes az olyan embert, kinek a vagyona szélesebb jóval, mint a mienk, aztán az esze után is egy fejjel magasabb volna, mint mi! Úgy elmennék a nyomán, mint a karikacsapás.

- Gondolja ön?

- Hogyne gondolnám uram, - vitatá a másik, - lám a gróf asztalánál két esztendeje, hogy földi almát esznek, - most már más is megeszi a gróf után, - pedig ha én kezdem az ilyen dolgot, rám fogták volna, hogy bolond vagyok, és világ csúfjává leszek.

- Tehát ízlik a földi alma?

- Meghiszem, hogy ízlik, maholnap a paraszt is rákap; de még a birkára is, - uram fia, mikor ezelőtt a birkától úgy félt az ember, mint a tűztől, - pedig most - hallom, hogy az enyingi herceg olyan csomó pénzt kapott gyapjúért, hogy nem győzték megszámlálni.

- Úgy kell neki! - mondja a gróf.

- De nekünk is úgy kell, hogy csak maga kárával tanul az ember nagy későn, uram; de már mit tehetünk róla, hogy hozzászoktunk a vezetőhöz? - s az lenne a jó szerencse, ha valaki megindítana bennünket, aztán utána mehetnénk.

Festetics kezeit dörgölé, mit rendesen akkor tőn, ha kedves dolgot hallott, s a nagy ember szívesen hallá, hogy a jó szándék követőkre talál.

Néhány lépésnyire volt már a nagy terem ajtaja, s a gróf némileg előreereszté az öreget, ki midőn az ajtóhoz ért, ismét megfordult a kísérőhöz, ki ennyire fárad ő miatta, s nagy tisztelettel mondja:

- De már most magunkat rekommendáljuk!

- Még nem mondunk jó éjszakát, - viszonzá a gróf, - én itt rendes vendég vagyok.

- Ugyan úgy-e? - szól az öreg - tán uraságod valami közelállója őméltóságának?

- Én legközelebb állok hozzá, - véli a gróf, - itt is lakom a kastélyban.

- Becses nevét kérem alássan:

- Én,... én - Tolnai vagyok! - mondja a gróf, nevének praedikátumát használván, - s nekem kihez legyen szerencsém?

- Én,... - én Kisfaludy Mihály vagyok Sümegről, - részemről van a szerencse, - mondja kiváló emberséggel, - ez itt pedig fiam, Sándor, gárdista, - nemrég jött haza szabadságra Bécsből.

- Nagyon örülök! - mondja Tolnai úr, megnyitván a nagy szárnyú ajtót, hogy a vendégeket beeressze, aztán pedig úgy helyezkedének el az asztalnál, hogy a legfelső hely üres volt, mintha az a háziúré lenne, aztán az öreg Kisfaludy szemközt ült Tolnainak, Kisfaludy Sándor pedig apja mellé, s így költék el az estebédet hárman, hiába várván a vendégek a grófot, minthogy az - állítólag - megbetegedett.

Nem győzték sajnálni a vendégek ezt a bajt, ámbár Tolnai mindent elkövetett, hogy őket beszéddel tartsa, de az öreg Kisfaludy mindig a hajdút zaklatta, hogy mi baja a grófnak, - s amint az főfájást, meghűlést emlegetett, össze-visszakommendált mindent, amivel a grófot néhány óra alatt meggyógyítja, - végre midőn a vacsorának vége lőn, lementek a vendégszobák felé, hogy az út fáradalmait kinyugodják.

- Magunkat rekommendáljuk, - szerencsés jó éjszakát kívánunk! - mondja az öreg.

- Hasonlóképpen kívánom! - mondja a gróf is, és betevé az ajtót, hogy szobáiba vonuljon; de alig teszi be az ajtót, kocsirobogást hall, és egész kíváncsisággal megy a bejárat alá, s egy négy lovas hintóból most szállt ki gróf Dunay, - igazabban a házigazda nyakába esvén, minthogy az kiterjesztett karokkal egészen a hágcsók elé állt, s a kiszállónak okvetlenül az ölelésbe kellett lépni.

A zörejre előugrott a kapus, hajdúk és mindenféle cseléd, - a grófok pedig egymás karjába fűződve mentek végig a lépcsőzeten.

- Honnét? - kérdi a házigazda.

- Egyenesen Bécsből, - feleli Dunay, s egy kis kerülőt tettem Keszthely felé.

- Ez nagy kitüntetés, - véli Festetics, - midőn egy fiatal házas másfél napi járóföldet kerül, - nem hiszem, fiatal barátom, hogy ezt ok nélkül tetted volna; mert hej! az a szép menyecske nagyon messziről haza tudja hívni az embert.

- Feleségem meg nem bocsátaná, - viszonzá Dunay, ha hazamenet Keszthelyt elkerültem volna, s ha teremtő körödből nem hoznám magammal egy újabb nagy műved örvendetes hírét magammal. - De én is hoztam neked egy kedves újdonságot, - folytatá Dunay; - mi kincset leltünk, barátom, s én magamra vállaltam, hogy veled közölni fogom.

A két gróf fölsietett a lépcsőn, s míg a poggyászokat elhelyezék a termek egyikében, az őszülő idő miatt fölszított kandallónál foglaltak helyet.

A gróf feszesre begombolt mentében helyezkedék el egy karosszékben, lábait a kandalló melege felé nyújtóztatva, s egész nyugalommal várva az ifjú vendéget, mit akarna vele közleni olyat, mit ő kincsnek fogna tartani.

Erre Dunay gróf oldalzsebéből egy iratcsomót vett ki, leveleit föltárá, s úgy helyezkedék, hogy inkább a kandallótól vevé a szükséges világosságot, s aztán lelkesült hangon mondja:

- Barátom, e kis munkát akarom elolvasni, - s ha elolvastam, megmondom, miként került hozzám és miért közlöm veled.

- Kíváncsi vagyok! - felel a házigazda, arcának minden izma elárulván azt a reszketegséget, mely hasonló véralkatú embereknél nem bír addig megnyugodni, míg a lélek táplálékot nem nyer.

Gróf Dunay kitárá már a papírt és szavalói nyugalommal olvassa le a címet:

Csobánc!

Festetics hirtelen egyenesre ül, anélkül, hogy közbeszólna; de Csobánc, az árpádvérű Gyulafiak, most az Eszterházy hercegek romokban is dicső ősi vára, azon kihűlt évezredes vulkánok egyike, melyek mint Szigliget, a Badacsony, Haláp, Somlyó, Sümeg előőrseikkel Rezivel és Tátikával (a keszthelyi Festeticsek örökével; - nemes boraikban árulván el a méhükben rejtett régi tüzet,) titánok gyanánt őrzik és szegik be a regényes vidéket, melyet a karöltve egymás mellett elnyúló Bakony és Balaton, Veszprém, Pápa és Keszthely között képez, mintegy félkoszorú, melynek másik fele a Balaton túlsó partján fekszik, csomóba kötve Festetics György magasztos hazafiúi szellemétől s közhasznú intézeteitől akkor még fénylő Keszthely által. - Azért is Festetics, ki a Balaton parton s szigetjén sétálva, naponta bámulta az órai távolságból elébe kékellő Csobánc nagyszerűségét, a legelső szónál oly közel érinté valami, hogy nem bírt többé nyugalomban maradni, hanem előrehajolván, szinte meg akará rövidíteni az időt, mi alatt a hang hozzája érne, - s nagy szemeivel az olvasóra bámult, mintha előbb fogná így meglátni azt, mit különben hallani fog.

Ülj mellém a kandallóhoz,
Föl van szítva melege;
Csobáncvárról, édes kedves,
Im! halljad, egy agg rege.
Mult szüretkor Badacsonyon
Ezt Muzsámtól vettem én,
Egykor midőn magam bolygék
A hegy szirtes tetején.

Sok történt ott, amióta
E pompás hegy földjébe
Szőlő s gyümölcs ültetődvén
A vadonnak helyébe,
Esztendőnként sok uri nép
Gyűl oda a szüretre:
László s Rózsa szerelme is
Ott kelt e bus esetre.

Az ifjúnak édes hangjában lángfolyammá lőn az elmondott néhány versszak, s a háziúr szent áhítattal hallgatá, előrehajoltában kinyitván mentéjének legalsó gombját, mintha nem férne meg benne, - arca fehérebb lőn, mint máskor, szemeiben pedig a lélek kezdett kisugárzani, mintha ihletettségében a malasztot várná.

A történet megkezdődék, egymásból folyt az eddig nem ösmert eszmebőség, s a hallgató nem mert belecsodálkozni, mintha úgy álmodná e szokatlan dolgot, s nem merné elrezzenteni a gondolatot, melyet ezen a nyelven így megszólamlani még senki sem hallott.

Ha az isten szerencsét ád
Visszahozom szivemet,
S borostyánnal koszoruzva
Viszlek haza hölgyemet.

Szigligetben fogunk élni
Szerelmünkben boldogot:
Hol fészkünkből kiröpülni
Egykönnyen majd nem fogok.

A hullám ragadni kezdé már az elbűvölt lelket, a bűvölet ereje minden ízben megragad az oly könnyen lelkesülő férfit, - egyenesre húzódott testén a fej méltóságosan emelkedik, egyszersmind megadja magát a fönség érzetének, s minthogy dagadó lelke már-már megszorul, mentéjének még egy gombját oldja ki, hogy megférjen a ruhában, melynek kényelme ellen idáig sohasem panaszkodék.

Lassankint nem bírt már önmagával, kezével haját kezdé fésülgetni, vagy ismét a mentét még inkább kigombolni, hogy mire az olvasmány feléhez érne el gróf Dunay, Festetics már egészen borzas volt, és mentéjén nem volt már mit kigombolni, s már feszesen kötött nyakkendőjéhez nyúládozott, hogy a ruha megtáguljon rajta.

Haját úgy összekuszálta már, hogy erdővé meredt, s merőre dagadt szemei a körül levő tárgyakat hasztalan rajzolák le; mert az olvasmány képei megnépesedének előtte, s a csodatárgyak elevensége fölugrasztá a néma hallgatót, mintha meg kellene állapodnia az élvben, hogyha álom, - ne tegye őrültté, - s ha való, - ne fogyjon le oly hamar a ritka élv.

Gróf Dunay csöndesen visszatolá székébe a nyughatatlan hallgatót, ki gyermekként engedelmeskedék, anélkül, hogy tudná, mi történik vele, s midőn a rövid történet leírása elvégződvén, s Dunay leeresztvén a papírt, elhallgatott, Festetics fölugrott, s kezeit az ifjú vendég vállára téve, mondá:

- Fiú! álmodjuk ezt, vagy való?

- Itt a papír, újra leolvashatjuk, ha parancsolod.

- Ne bántsd, nem bírnám másodszor meghallgatni; hallom, érzem, és mégis kételkedem benne.

- Tehát hárman vagyunk egy véleményen! - mondja az ifjú gróf.

- Én és te? - számolgatja Festetics, - ki a harmadik?

- Herceg Eszterházy Miklós, a gárdának ezredese, ki ma egy hete nyújtá át nekem az egész kis iratcsomót, hogy bíráljam meg, egyszersmind veled is közöljem, ha rám is azon lelkesítő hatást csinálná, mint magára a hercegre, ki az egészhez oly véletlenül jutott.

A grófok újra leülének beszélgetés végett.

- De honnét került hozzá ez irat?

- Elmondom, barátom, - mondja Dunay elhelyezkedve a karosszékben, - a dolog nem igen sokból áll, és a következő: Lord Spencer és Granville rendkívüli követek a londoni udvartól, Bécsnek minden nevezetességét megszemlélék, s minthogy Bowring barátunk Magyarországról oly csodás dolgokat beszélt össze, meg akarák nézni a magyar gárdát, s ez okból fölkeresék herceg Eszterházy Miklóst, a gárda ezredesét, ki nem késett nekik az egész intézetet végig mutatni, s minthogy ők mindent kívántak látni, az egyes szobákba is benyitottak, s a legelsőben mindjárt egy félig felöltözött gárdistát leltek íróasztalnál nyitott könyv mellett, melyből éppen fordított, s a leereszkedő vendégek a meglepett fiatal ember pongyoláját és irgalmatlan pipafüstjét megmosolyogva, a munkát megnézték, s íme Torquato Tasso fordításában lelék az ifjút.

Ez becsület volt ránk nézve, s a herceg másnap addig faggatá a fiút, míg eredeti dolgozataiból egyet átengedett, melynek másolata íme kezemben van, s a herceg kegyes levén ítéletemre bízni a dolgot, azt remeknek találván, utasításából közlöm veled, hogy innét aztán Enyingre vigyem.

- Hát ez eredeti munka?

- Ebben magyar a szó, a tárgy, az emberek, az észjárás és minden, minek párját nem hallottam eddig, s én kimondhatlan boldognak érzem magamat, hogy első valék, ki véleményemet kimondhatom, hogy ennek írója meglelte a kulcsot e nemzet szívéhez. - Ez tündér tükör, melyben az alakok oly hűk, hogy sem jobbak, sem rosszabbak, mint amint voltaképpen vannak, - egyszersmind húsa, vére és lelke van mindeniknek, bánata nem jajgatás, öröme nem kicsiklandozott vigyorgás, - egy szóval magyar ember, - nem kigondoltan, hanem élve.

- De tudod, ki írta?

- Mondám, hogy egy gárdista Bécsben, zalamegyei sümegi születés.

- A neve? - riadt föl a gróf egészen kiegyenesedve.

- Kisfaludy Sándor - mondja az elbeszélő.

Nagyot hátrált Festetics, utóbb szörnyű lépésekkel körüljárván a szobát, egyszersmind ujjaival agyon kaparászván felborzolt haját, az ifjú gróf elébe állva mondja:

- Láttad azt az embert?

- Sajnálom, de nem lelém Bécsben!

- Nohát, - édes barátom, mondja Festetics nagy lélegzettel, - ez az ember itt van a házamban az apjával.

- Lehetetlen!

- De tökéletesen lehetséges! - mondja amaz nagy léptekkel menvén a csöngettyűhúzó felé, s egyik cselédet becsöngeté.

- Mikor láthatjuk meg?

- Holnap reggel, barátom, - mondja Festetics, - hanem addig csinálok egy kis tréfát! Erre leült az íróasztalhoz, rövid levelet írt, azt a bejövő cselédnek adá, és csendesen parancsolván neki valamit, meghagyá, hogy az még ez éjjel teljesítve legyen.

Ezalatt a vendéget vacsorára hívták, s a két lelkes barát tele jó érzelemmel töltött át még néhány órát az éjben.

Másnap tekintetes Kisfaludy Mihály úr korán fölébredt, hanem nálánál még korábban a háziúr, ki már az udvaron sétált, hogy Kisfaludy úr köréből el ne távozhassék, s együtt ment vele a lóvásárra, hol mindössze is alig volt öt-hat paripa, s valamennyit olyan drágává tette néhány paripakereső, kik hárman, négyen is alkudoztak egyre, hogy Kisfaludy Mihály uram nem mert megalkudni.

- Már ilyen drágáért feleséget is kapsz, édes fiam, - mondja az apa a fiának, - nem csak lovat; azért induljunk haza; mert megesteledik, mire haza érünk.

Szomorúan mentek el a vásárból, hol a ló ára oly hirtelenül fölment, és Tolnai úr bármennyit is marasztalta őket, nem maradtak, - s egyéb venni valójuk nem lévén, a megrendelt kocsis készen várta őket.

Míg hazaértek, hozzájuk csatlakozék gróf Dunay, mintha ő is csak egyszerű vásári vendégképpen akadt volna össze Tolnaival, - s így elég alkalma akadt szóba keveredni az ifjú Kisfaludyval, - ki már szívesen maradt volna, ha apja nem sürgeti a hazamenetelt.

Végre a kastélyba értek, melynek bejárása alatt a tegnapi fogat kiheverten álldogált, s minthogy minden a kocsin volt, az öregúr egy kis borravalót csúsztatván a hajdú markába, elbúcsúzott Tolnaitól, megfogadtatván vele, hogy ha Sümegre jő, el nem kerüli a házát, melynek fekvését erre-arra, jobbra-balra, görbén, egyenesen megmagyarázván, záradékul azt mondja, mikor már a kocsi megindult:

- Magunkat rekommendáljuk!

Az elmúlt éjszakán át egy kis szellő fohászkodván ki a hegyek közül, a felesleges sarat felszítta s kivévén a nagyon tócsás helyeket, a lovak könnyebben mentek, azonban mégis öreg este lőn, midőn a sümegi váromladékok úgy elsötétedtek az utasok előtt, hogy ha fölárkolt út nem vezet el Sümegig, szépen elballaghattak volna a meredek hegy mellett.

Elkezdett a két ló is csetleni-botlani, s minthogy a kocsis szólongását is elunták hallgatni, megszólamlik az öregúr is.

- Jancsi! ne beszélgess annyit azzal a lóval, látod, hogy nem hisz a szónak; - hanem vágj rá az ostorral.

- Hiában ütöm én már ezeket, uram, - nem találok rajtuk olyan helyet, hol az ostor nem lett volna, ha ütöm is, ezeknek már mindegy.

- Mért nem cseréltél egy párt a keszthelyi ménesből, - tréfála az öreg, - hátha a kocsisok a sok között összetévesztették volna?

- Bizony jó lett volna uram, kivált az a két kocsis ló, meg az a paripa, mi a tens uraknak tegnap este megtetszett, csak hogy azokat még az éjjel elvezették az istállóból, nem tudom, hogy hová.

- No, ne félj, - mondja az úr, - nem vezették Sümegre, - ennek a két gebének a helyét legalább nem foglalták el, azért csak ballagjunk.

Lassankint megközelíték Sümeget, s a szélső házak faláról lefehéredett a mész a sötétben is, és néhány szólongatás után a nyitott kapun megállt a Kisfaludyak legjobbik hintója, nem mintha a jóságban másik is versenyzett volna vele, de ennél, ha jobb nem, rosszabb sem volt a háznál.

A zörejre kijött egy tehenes az istállóból, lámpással világítván a megérkezettek elé.

- Megvetetted a lovak alját? - kérdi a kocsis a tehenest.

- Meg ám, - alusznak is rajt a lovak.

- Micsoda lovak? - kérdi az öregúr.

- Nem tudom én, miféle lovak, - mondja a tehenes, - ma délben vezették ide őket, egy levelet hagytak odabenn a tens úrnak, aztán meg sem nyugodtak a vezetők, hanem elmentek.

A lámpavilágnál szemlét tartának, s amint két oldalról is megnézik őket, azt mondja Sándor az apjának.

- Édesapám! - ezek semmivel sem rosszabbak, mint a keszthelyi gróf lovai.

- Magam is azt akartam mondani; de kinek a lovai?

- Mondtam már, hogy ott benn a levél! - mondja a tehenes, - és az urak bementek a szobába, hol már égett a gyertya, s az asztal közepén nyugvék a levél:

Az úrnak

Tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Kisfaludi Kisfaludy Mihály úrnak megkülönböztetett nagy tisztelettel adassék Sümegben saját úri házában.

Tekintetes uram!

Azt méltóztatott mondani, hogy ha valaki az udvarán feledné e lovakat, nem fogná kiostorozni őket. Én szavánál fogom tekintetes uraságodat.

Magamat rekommendálom

alázatos szolgája
Tolnai gróf Festetics György

- Te Sándor! - mondja az öreg, fiához fordulva - tudod-e kivel beszéltünk mi Keszthelyen?

- Nem én, kedves apám.

- Itt van ne, addig rekommendáltuk magunkat annak a Tolnainak, íme kisül, hogy ő a gróf, s még azonkívül, hogy úri módon ellátott bennünket, még három lovat is küld ajándékba.

- Ezt jó kedvében találtuk, - mondja Sándor.

- Na, ha elküldte, vissza nem küldöm, - mondja az apa, - hanem hallod-e, Sándor, - ez a gróf mégis bolond ember!

Így ért az ember az igazságcsináláshoz!