II.
A kurrens.

Minden falusi bíró megesküszik, hogy a "kurrens" magyar szó; tehát ne küzdjünk az auktoritások ellen. Persze, hogy abban az időben sem újság nem volt, sem előfizetés; (bár lett volna, legalább ma már nem írnák ki ökölnyi betűkkel azok nevét, kik előfizetnek, hanem azokét, kik nem fizetnek.) S minthogy újság nem volt, a hivatalos hirdetések csak "kurrens"-ben sétálták meg az országot.

Bizony furcsa dolog az az írott betű, milyen nagyot csudálkozott az az ember, ki a legelső levelet elvitte a szomszédba, s midőn átadta, nagy rémülésére hallja, hogy ő hazulról egész beszélgetést hozott el a tarisznyájában egy kis papirosba takarva, s amint neki szóval is elmondá a levélküldő, anélkül, hogy ő maga a "jó nap"-on kívül egyebet mondana, - szóról szóra elmondják neki arról a papirosról, mely a tarisznyában semmit sem mozgolódott, pedig tán a levélben káromkodás is volt.

Bíz abban az időben csak némely helységekben tanították az írást és olvasást, ha tudniillik a borjúk és libák mellől eleresztették a gyereket, s némelyik csak akkor látott egy-egy írott betűt, mikor felnőtt kamasz korában kurrenst adtak a markába, hogy szaladjon vele a szomszéd faluig, s adja be bíró uram ő kegyelmének, vagy a cselédjének, ha magát otthon nem éri.

Míg Baltay úr Keszthelyen volt, addig történt a következő dolog, azaz hogy a gyalogposta lóhalálában hozott egy kurrenst, melynek a háta már tele volt "kapta" és "küldte" féle írással; s a posta ment egyenesen a bíró uram udvarába.

A bíró átvette a kurrenst s ment vele a tanítóhoz, hogy a "kapta" és "küldte"⁵ rajt legyen, de a tanító úr az ifjúsággal a káposztáskertben gyomláltatott, tehát bement a nagyságos asszonyhoz, hogy azzal írassa rá, - mint egyébkor is tette.

- Hát ne olvassuk el? - mondja a nagyságos asszony.

- Soha se vesződjék vele, nagyságos asszonyom, - egyéb sincs benne, jól tudom, mint lopott ló, - tőlünk pedig egy sem veszett el, hát mit olvasgassuk. Ha valamit akarna a tekintetes főbíró úr, teszem már porciót, azért majd küldenek pandúrokat, aztán akkor is elég jókor leszen.

- Még is hagyja itt bíró gazda, én majd elolvasgatom, estére aztán jöjjön érte.

- Amint tetszik parancsolni! - hagyá helybe a bíró s elment; a nagyságos asszony pedig egész nyugalommal helyezkedék el, de néhány perc múlva annál egyenesebbre ült, midőn a következő tudósítást olvasta:

- Adatik tudtára mindenkinek, hogy az öregebb és ifjabb Baltay linea közt fönnforgott per ösmeretlen módon eltévedvén, tízezer forintnyi jutalom adatik annak, ki azt megleli, vagy nyomra vezet. A becsületes megtaláló vagy útbaigazító jelentse magát Pesten Galiba Pál táblai prokurátor úrnál az Úri utcában, 10-dik számú házban.

A nagyságos asszony elkomorodott; mert látta, hogy a fenyegetés valósulni kezd, s még az sem nyugtatá meg, hogy a pört nem lelik, mert nem az utolsó dolog, mit elvesztettek, s nem lenne ez az első eset, hogy valaki megtalálja.

Fölkelt, az ablakhoz lépett, honnét lelátott a kertbe, hol Dunay kedves nejével ült a lugasban, s nem messze tőlük a gyöpön egy kis leány játszott a fűben, nagyokat rikogatván, mikor az apa és anya feléje integettek és a kis ártatlan szülőit mosolyogni látta.

A jó asszony nehezült lélekkel nézte szeretteit s minthogy Dunay még akkorig nem tudta, hogy az öreg Baltay épp ő miatta pöröl, elhatározta, hogy a körülményekről még ma tudósítani fogja.

Azonban mielőtt meg gondolatait rendbe szedné, egy jámbor szamár kezdé megoldani a gordiusi csomót.

Baltay, amint mondók, Keszthelyen volt részint látogatóban, részint, hogy a fiának egy alkalmas tanítót keressen, nem éppen tudományos kiképzés végett, hanem hogy segélje kiválogatni a legvékonyabb könyvet, hogy a fiú meg ne rémüljön tőle.

Imre úrfi jól tudta, hogy a szomszédház neki tiltott paradicsom; nem is ment volna ő oda, ha saját nyerges szamara oda nem viszi sebes nyargalást, amint a falusi kutyák megriaszták, s a türelmes állat most az egyszer foga közé harapta a zablát, s a legelső kapun, tudniillik a nagyságos asszonyén becsavarodott, s minthogy az udvarbeli kutyák a hívatlan vendéget még gorombábban fogadták, beugrott a kertbe, s önvédelemből az utána rohanó kutyák után rúgván, szegény Imre úrfit leejtette a gyöpre, honnét aztán föl sem kelt a fiú saját emberségéből, hanem Dunayék szaladtak segítségére, s azok látták, hogy a fiúnak egyik lába ki van ficamodva.

Dunay ölbe vette a szerencsétlen gyermeket és fölvitte saját szobáiba, hol a leggondosabb ápolás alá vették addig is, míg az orvos megérkeznék, és hogy a gyermeknek környezetéhez több bizalma legyen, a nagyságos asszony átküldött Andrásért, ki a harag ideje alatt mindig megtartá függetlenségét, s a nagyságos asszonynak mindig megadta az illő tiszteletet, de sőt a kezét is megcsókolta mindig, még akkor is, ha Baltay úr látta.

Midőn a gyermeket meglátta, megcsóválta fejét, mire a gyermek egész balhiedelemmel mondja:

- Meghalok, András bácsi?

- Dehogy hal meg kedves úrfi, - vígasztalá András - csak nem hagyjuk kimenni a lelkét!

- András bácsi, - kezdi újra a gyerek, - hol megy ki az embernek a lelke?

- Azt tartom, a száján, - magyarázza a hajdú azt, amiről a tudósok is csak annyit tudnak, mint ő; s az egészben annyit mervén állítani, hogy tán az embernek száján mégis legkönnyebben megyen ki a lélek, ha már éppen valami tágasabb kijáró helyet keres.

- A lábamon nem megy ki? - kérdi a gyerek, mintegy meg akarván nyugtatni önmagát.

- Semmit se féljen úrfi, - bíztatja András, aztán majd itt leszek én strázsának! - mondja odább, mire a gyermek fájdalmai dacára nyugodtabb lőn, sőt az orvosi bánásmódot is állhatatosabban tűrte, - következésképpen az ágyat is elhagynia szorosan meg volt tiltva, s így Andrásnak is itt kellett maradni.

Andrásnak meggyűlt a baja a gyermekkel, minthogy már minden meséből kifogyott s a gyermek rettenetesen unta magát az ágyban, hacsak nem tartották szóval.

Dunay és neje szokott türelemmel és osztatlan szeretettel ápolák a gyermeket, s midőn András egy ízben eltávozott, hogy hazatekintsen, a gyermek Dunayt kérdé:

- Bácsi, - tud maga mesélni?

- Nem tudok kedves fiam! - mondja mentegetőzve a gróf.

- Hát mért nem tud bácsi? - nyögi a gyerek - úgy szeretném, ha mondana valamit.

- No majd olvasok egy könyvet, kis fiam, aztán azt hallgasd! - válaszol a gróf, elővévén Gvadányinak "Peleskei nótáriusát", mit a gyermek rendkívüli örömmel hallgatott.

Midőn egy hosszú szakasz után a gróf elhagyja az olvasást, megígérvén egyszersmind, hogy majd később folytatja, - a gyermek kezébe vette a könyvet, és kérdé:

- Sok van még benne bácsi?

- Nagyon sok, édes fiam, - eltart egész estig.

- Aztán van még több ilyen könyve is?

- Van fiam, csak győzzük átolvasni.

- Hol kapta bácsi azokat a könyveket?

- Vettem őket, s egy nagy szekrényben tartom.

- ejnye bácsi, ha én nagy leszek, nekem lesz ám nagy szekrényem, mind tele lesz könyvvel! - mondja a fiú kitüzesült képpel, éppen midőn András belépett, de azért csak folytatá: aztán akkor reggeltől estig olvasom azokat a könyveket.

- Úrfi! - szólamlik meg András, - ezt meg ne mondja a bácsinak, ha hazajő; mert ha megmondja, jobb lett volna ám, hogy a lelke kiment volna a lábán.

- Miért? - kérdi a gróf a szomszéd szobából, hova aztán András is belépett előbb a méltóságos grófnénak kezét csókolván meg, és hogy a "respektus" egészen meglegyen, még a lábát is megsikálta a padlón.

- Persze, hogy miért? azt kérdi méltóságos uram, - tűnődék András, s utóbb azt mondja: talán nem is illik, hogy ilyen magamféle cselédember így beszédbe álljon a méltóságos úrral.

- Sohase húzódozzék András, mindketten magyar emberek vagyunk...

- Megálljon méltóságos uram - kapott a szóba András - nagy szó, amit méltóságos uram most kimondott, hadd nyugszom meg egy kicsit.

- Talán csak nem hiszi András? - kérdi a gróf megindulva, látván, hogy a becsületes hajdú oly nagy lélegzetet vőn.

- Az volna a legkisebb baj, méltóságos uram, ha én nem hinném, legfölebb is egy ember volnék egy magam.

- De nem akarom, hogy egyetlen ember is mást higgyen.

- No pedig van egy, aki mást hisz, - bocsásson meg neki a jó isten, - az pedig ami nagyságos urunk.

- Mondta ezt András?

- Bár ne mondta volna! - fohászkodék egyet András, - nagyon is mondta.

- Tán rosszul hallotta, András?

- Csak én hallottam jól, hisz úgy tudom, mintha ma állna az udvaron, mikor méltóságos uram, a mi szerencsétlen ifjú urunkkal... (Itt megállt egy kissé az öreg, s mikor már kinyugodott, mi alatt a gróf szíve is megfájdult, aztán mondja) mikor a mi öreg nagyságos urunkkal a sok könyv miatt úgy adták-vették egymás közt a szót...

- Emlékszem, - igen, emlékszem! - szól közbe a gróf.

- ...Nohát akkor volt az méltóságos uram, hogy én az urak háta mögött álltam, már mint az a cselédhez illik, - hát akkor, hogy az öregúr úgy fölvette a szót, hangosan mondá, még pedig ugyancsak hangosan: Ez az ember nem magyar ember!

- Azt mondá? - kérdi a gróf elhalaványodva.

- Szóról-szóra; de még azt is mondá már egészen hozzám fordulva: Hallja kend! Megtelt a rovás! és én, méltóságos uram, fölróttam a harmadik rovást.

- A harmadikat?

Persze, hogy a harmadikat - mondja András, - de hisz miért nem vette a szájába azt a pipát, csak egy kicsit is, - meg mért nem ivott egy-két csöppöt az urak egészségére abból a borból, méltóságos uram, mikor látta, hogy a mi urunk úgy erőlteti?

- Amit egyszer nem teszek, máskor sem teszem, édes András - mondja a gróf.

- Hiszen méltóságos uram, - tudom én, hogy a jóravaló magyar ember így tesz; de ha már az öregnek ilyen a bogara! - aztán, aztán, méltóságos uram, az ördögnek is kell olykor gyertyát gyújtani, - úgy-e, hogy ez is magyarul van mondva?

- Mindenesetre! - hagyá helybe a gróf.

- Nohát lássa a méltóságos, - hogy olykor a gödrös utat közletni⁶ kell. Aztán az a mi jó urunk nem enged el semmit, kivált az ifjabb uraknak; mert mondja, hogy nagyon kivedlenek a magyar szokásból, - ezért kapott méltóságos uram három rovást, - és ezért mondja ő, - hogy nem magyar ember!

- Becsületes ember! - mondja lelkesülten a gróf - mire András csodálkozni kezdett és mindjárt mondja is:

- Méltóságos uram, engedelmet kérek, még odább is tart ám a dolog.

- Nos?

- Az a baja a dolognak, megtisztelem méltóságodat, hogy mikor az úrfi még élt, szerette volna az öregúr, hogy ehen e, a méltóságos grófnét vette volna el; - de ha már az nem lehetne, legalább megígértette a nagyságos asszonnyal a nagy pörnek fejében, hogy a kisasszonyt csak kipróbált magyar embernek adja, vagy agyonpörli.

- Lehetetlen! - mondja a gróf megindulva.

- Én megmondtam mindent! - mondja András.

- Még nem, András, azt mondja meg, amit először kérdeztem, hogy e gyermeknek miért nem szabad könyvet említeni?

- Amiért méltóságos uram a harmadik rovást kapta.

- S engem elkárhoztatott, miattam pedig napamat és nőmet!

A végszónál megnyílt az ajtó, az öregasszony hozta a "kurrenst", és átadá a grófnak elolvasás végett, mit az rögtön el is olvasott.

- Kedves fiam, - kezdi a nagyságos asszony - ennek eleje is van.

- Mindent tudok már kedves anyám, - mondja a gróf, magához ölelvén az asszonyt.

- Tehát mi lesz az elveszett pörből?

- Ha meglelik, pörölni fognak, - kedves anyám, - hanem nekem egyéb teendőm van, mint a pör.

- S az nem nyugtalanítja édes fiamat?

- A világért sem, - kedves jó anyám, én tudok szegény is lenni, - hanem ennek a becsületes jó öregnek, kinek még a gyöngesége is - erkölccsé válik, meg kell mutatnom, hogy én is vagyok olyan igaz magyar ember, mint ő.

- Méltóságos uram! - mondja András neki derülve, - csak most hallaná a mi nagyságos urunk úgy kulcslyukon által.

- Nos mit csinálna akkor?

- Nem az csinálna, méltóságos gróf, hanem én, - tűzbe vetném a rovást.

- De mit mondana az öreg?

- Csak azt, hogy: hallja kend, András, azt a pört is vesse kend utána a tűzbe.

- Bár mondaná! - sóhajt fel az asszony.

- De mondja ám! - erősíté András, - hogyne mondaná, hisz az a nyavalyája, hogy hirtelen haragszik, s attól gyógyul meg, ha megint megbékélhet.

A gyermek ezalatt békételenkedni kezdett s a gróf leült az ágy mellé, hogy megint fölolvasson neki, mit az esenkedve várt már, - de Andrásnak még volt valami mondani valója:

- Méltóságos uram, - súgja az öreg,... - A mi urunk ebből a fiúból maga akar ám valamit faragni, hanem attól félek, hogy nagyon szegletesre hagyja.

- Attól nem félek, - véli a gróf; - hanem vagy kitagadja, vagy vele együtt olvas.

Nem folytathatták tovább a beszédet, mert a bíró bekopogtatott a szomszéd szobába, hol a nagyságos asszony neki nyújtá a kurrenst.

- Rajta van az írás? - könyörgöm átossággal.

- Magam írtam rá, - válaszol az asszonyság - nézze bíró úr, itt van a "kapta" itt meg a "küldte".