III.
Jó az öreg a háznál.

A kutyák nem ugattak, mikor Baltaynak udvarára befordult egy négylovas hintó; tehát András még a szomszéd udvaron kitalálta, hogy a nagyságos úr jött meg.

A gyermeket éppen ma akarták hazahozni, de már késő; mert az öreg most oldózkodik ki a sok mindenféle ruhából, körülnéz, egy gubancos ebet, mely lába alá heveredett, oldalba rúg, mire az kínosan vonítva ment el a kazalok közé; - egy borzas szolgálónak megígérte, hogy megfésüli, ha a csibék váluját a kapuban felejti; a lármás főzőnét figyelmezteti, hogy a szapora beszédben elharapja nyelvét; a mindenes pedig nagy csodálkozásában a száját is nyitva feledte, meg az ólat is, és a kis malacok szétfutottak, amiért rákiált Baltay, hogy az ólajtót is csukja be, meg a száját is, mert még soká lesz, míg a malacpecsenyére kerül a sor!

Ilyen apró kis zsörtölődés után megindult a kastély emeletébe, de visszásan tetszék neki, hogy sem Andrást, sem a fiút nem látta, a többi pedig oly bámész, mintha mind ecetes lencsét evett volna, mióta ő Keszthelyen volt.

Midőn a szobaajtóhoz ért, az őt követő cselédhez mintegy hátraszólva mondja:

- Hát András hol van?

- Itt vagyok, - mondja András már fölérve, - és köszöntve a nagyságos urat, elmondván a "hála istent", meg a friss egészséget, meg hogy ha isten ő nagyságát az árnyékvilágból elszólítaná...

- Szólítsa ki kendet! - dörmögé az öreg, semmi kedve sem levén azon mennyei koronára, amit neki András a köszöntés végén még kívánni akart.

András legkevésbé sem botránkozott meg a nagyságos úr közbeszólásán, hanem elmondá az egész köszöntést, s midőn a mennyei koronát kívánná, az öregúr záradékul mondja:

- Legyen a kendé! - egyszersmind folytatá: hát a kisgyerek hol van?

- Valahol... nem tudom,... kinn van...! - mondja András, nem akarván a dologgal kapustól berohanni, - egyszersmind végig nézé azt a fiatalembert, ki Baltayval jött, hanem eddig egy szót sem szólt, miből András mindjárt gyanítá, hogy ez nem vendégnek jött, tehát nem ez lesz a legnagyobb úr a háznál.

- Na, András, - mondja az öreg, - itt hozom a tanító urat Imre mellé, - már mondtam neki, hogy a gyerek még gyenge...

- Najsz, a bikát még nem üti földhöz, hanem azért a negyedik gombócnál még meglátja az ötödiket.

- Jól van, jól - ellenkezik az öreg - hisz nem szárazdajkának hoztam a tanító urat, hogy a gyereket etesse, hanem hogy olykor-olykor fogja betűre, hanem meg ne unassa vele.

- Attól ne féljen a tanító úr, hogy megunja, csak győzzön neki felelni; mert az a fiú még azt is megkérdi ám, hogy a szerdát mért tették elébe csütörtöknek.

Baltay nem akarta tovább folytatni a beszédet, hanem utasítá, hogy a tanító úrnak melyik szobában adjon helyet, hova mindjárt el is vezette, maga pedig kiment az erkélyre, hogy a gyereket valahol meglássa...

Hasztalan várta Baltay a fiút, s midőn Andrást meglátta, békételenkedve kérdi:

- Hol lehet az a gyerek, András?

- Csak nem halt meg! - dörmögi András mintegy megnyugtatásul.

- Mernék fogadni, hogy kend megint a tanítóhoz küldte azt az gyereket.

- Bár ott volna! - véli András.

- Hányszor nyergeltette meg kend neki azt a szamarat, mi?

- Egyszer!

- Ejnye, András, bizony fránya egy ember kend, aztán mégis megengedte kend egyszer?

- Azt tartom elég volt neki egyszer is, - nem t'om mikor kéredzkedik rá másodszor.

- Tudtam, mindjárt, hogy ezt mondja kend.

- Ha olyan jól tud a nagyságos úr mindent, hát most mondja el a többit is.

- Leesett a szamárról?

- Bíz az úgy volt.

- Kificamodott a gyereknek a lába?

- Persze, hogy nem a szamáré ficamodott ki.

- Most hát fekszik a gyerek?

- Nojsz, még azért nem hal ám meg, de sánta sem lesz, - veté oda András nagyobb megnyugtatás végett, egyszersmind szemközt nézvén az úrral, hogy arcán a nyugalmat láttassa.

- Persze, kendnek nem elég ennyi baj?

- Ha csak az ő baja volna a baj, akár elő sem hoztam volna.

- Hát ha baja nincs, mi lehetne nagyobb baj?

- Az, hogy nem itthon esett le, hát nem is fekszik itthon.

- Ez az a nagy baj? - mondja nyugalommal az úr, - adja kend ide a nádpálcámat.

- Minek? - kérdi egy állóhelyből a hajdú.

- Minek?... hát megnézem azt a gyereket, ahol van, - menjen kend szaporán.

- Azért akar meg se mozduljak, úgyis tudom, hogy nem megy oda.

- Talán a szomszédban van? - kérdé kínos gyanítással.

- Eltalálta nagyságos úr, mert a szamarat megriaszták a kutyák, aztán beszaladt a szomszéd udvarra, onnét a kertbe, ott leejtette az úrfit, az a lábát ficamította ki, a gróf úr meg a méltóságos asszony maguk fölvitték, orvost hivattak, a lábát helyretették, - most már semmi baja, - mondja András jó hirtelen elmondván mindent, hogy az úr szóba ne kaphasson, azután befejezvén a beszédet, azt mondja: - eddig van!

Az úr hihetőleg megértett mindent, mert nem ismételteté a dolgot, András nem talált több mondanivalót; tehát maradt egy nagy hézag a beszélgetésben, András hátratette kezeit s úgy billegtette, s olyanforma várakozásban volt, mint az inas, mikor eltörött kezében a lábas és nem tudja, hogy összeszidják-e csak, vagy egyéb is következik?

- Hát ezt is megadta érnem az isten! - sóhajt föl Baltay egész fájdalommal. András pedig állást változtatott; mert látta, hogy felhős ugyan az ég, de még sem üt le.

- Már most mi lesz abból a szegény gyerekből? - kérdi nagy bánattal az úr Andrást.

- Az lesz, hogy még ma meghozzuk, harmad, vagy negyed napra fölkél, két hét alatt pedig fölülhet a szamárra, ha nagyságos úr azt akarja, hogy máskor meg majd a nyakát törje ki.

- Nem elég volt, hogy egy öcsémet már elemésztették? - szólt indulattal az úr.

- Nagyságos uram, - ha már valamit gondol, legalább ne mondja nekem, az isten áldja meg; mert tudja, hogy én néha neki bolondulok, aztán a magam esze után megyek, - akkor pedig nem tudom, mikor jövök vissza.

- Nohát nem szólok, - mondja Baltay - hanem bocsásson meg az isten, ha mondom, hogy ez az egyik lemaradhatott volna rólam.

- Bizony még megríkatja magát nagyságos uram, - tréfálódzék András egész szokatlanul, - a fiúnak semmi baja, s ami kis hús levedlett róla, majd fölszedi, ha fölkelhet.

- Hát gondját viselte kend?

- Volt annak jobb dajkája mint én, - az öreg nagyságos asszony, meg a grófné, meg a gróf úr ő méltósága, - pedig volt ám vele vesződség; mert míg a lábát helyre rántották, nem állta ám meg ordítás nélkül, pedig ilyenkor a maga gyerekét is szívesen kilökné az ember, hát még a másét!

- Látta kend?

- Mind a két szememmel, nagyságos uram, - mondja András neki tüzesedve, egyszersmind kifelé menvén azon szándékkal, hogy átmegy a gyerekért, - hanem még volt valami mondani valója, mit el is mondott: elhiheti a nagyságos úr, hogy egy párszor félre kellett mennem, hogy ne lássék meg, midőn a könyűt kitörlöm szememből; aztán - mondja némi szemrehányással - ilyenkor eszembe jutott ám, hogy ennek az embernek én faragtam meg a rovást.

András kiment, Baltayt nagyon meghatá a néhány szó, és gondolkozóba esett. Most már nem a fiúnak sorsán aggódott, hanem a múltakat össze-visszahányván, ámbár szerencsétlen öccsének megmagyarázatlan kimúlása szüntelen gondolatai közé tolakodék, valamint arra is kínosan gondolt, hogy akárkinek egyetlenegy vétket elengedjen abból, hogy a jó régit levetkőzze a mostani puhaságért, - mégis kezdi belátni, hogy nem közönséges ember lehet az, ki gyöngéden bírja ápolni ugyanazt, ki neki okvetlenül rövidséget okoz.

- Na, nem bánom, - mondja magában, - egy bolondját elengedem! - s ezzel elment azon szobába, hol András a rovásokat tartja és hosszú keresgélés után megtalálván, a legelső vonást megnézte.

- Tudom, - beszéli önmagának, - ezt a pipáért kapta! Na, Festetics sem dohányzik, azért mégis ember a talpán, - bár sok vadat csinál, - de jó szándékból; legyen meg, ennek ezt elengedem; - mondja tovább, lefaragván az egyik vonást, - hanem kettő még fönnmarad; azért, hogy még olyan nagy emberek egészségére sem iszik egy csöpp bort, mint Batthyányi meg Festetics, - aztán egy könyvért még az apja kardját is elcseréli.

Mire készen volt a lefaragással, hallotta, hogy a fiút hozzák, tehát ölelésére sietett, s látván, hogy a fiú vidám, fájdalma nincs, - Baltay a gyermek ágyához ült és késő estig enyelgett vele, s elképzelé azt a boldogságot, hogy e fiú méltó lesz azon örökségre, mit ő hagyand neki.

Míg Baltay a gyermekkel enyelgett, András addig a tanító urat hordozta meg a házban, és hamarjában megösmertette a házi körülményekkel, hogy tudja magát mihez alkalmazni, - mit annál szívesebben cselekedett András, mert látta, hogy az ifjú nem tartja fönn az orrát, hanem megtalálja azt a szót, mit minden ember legkönnyebben megért.

- Ifjúuram! - mondja beszéd közben András, - tudja-e azt, mekkora lehet egy dominium?

- Azt tudom, hogy sok falu belefér.

- Úgy-e?... hát még kettőbe?

- Abba még több fér, András.

- Kivált, ha akkora, mint a mi urunké!... azért ifiúr, a lelkére adom ám, hogy ne maradjon a korpa a gyerek fejében, hanem rázza tele tudománnyal, ne kímélje a szót.

- De mikor úgy félti a nagyságos úr!

- Mit tud ahhoz a nagyságos úr, - ő gazdag, azt gondolja kevesebb is elég, - hanem, uram, a nagyságos úr a toronyból nézi a világot, onnét persze az egész világ kicsiny, egy-egy ember akkora, mint egy macska, - hanem, ifjú uram, alulról fölfelé jobban meglátszik, milyen nagy már csak a torony is. Erre tanítsa az úrfit, hogy ő is legalulról kezdi.

- Emberré tesszük András, - lelkemre fogadom!

- András odanyújtá kemény tenyerét, és a tanító markába csapott egyet, mintha a legnagyobb dolgon alkudtak volna meg, s egy darabig némán a szemébe nézett, mintha a képén keresné a jóváhagyást, s midőn így is meggyőződött, egy isten áldásával magára hagyta a tanító urat, s elment néhány szobán keresztül a maga szobája felé.

Mielőtt odaérne, egyik szobában megállt, gondolkozott, mintha e nagy háznak gondja örökségképpen maradt volna reá, minthogy ő azt oly híven teljesíté, - de volt ebben a megcsontosodott hűségben egy oly érzelem, mely vérvegyületében az igaztalanságot nem tűrte meg, s minthogy ő maga érdemetlenül egyetlen falatot nem tett a szájába, a hasonlót mástól is megvárta.

Némileg megnyugtatá magát a ma történtekre nézve, s odább indult, hogy kis szobájában megtalálja még a mai napra való dolgot, s még csak egy szobán kelle átmenni, azon tudniillik, melyben a rovások álltak.

Már az ő szeme megszokta a körülnézést; és rögtön észrevette, hogy a padlón valami forgácsféle hulladék van, fölvette, - aztán gyanítólag a rovások között keresgélt, és csakugyan megtalálta a rovást, melyről az öreg előbb egy rovást lefaragott.

Az öreg az ablak világosságához tartá a jól ösmert rovást, s azt mondja:

- Egyet már lefaragott, megmondtam én ezt neki előre; megérem, hogy még a többit is maga faragja le.