A megfogott vendég

Tizenkét faluban dobolták ki, hogy Kállay Miklós úr egy korcsmárost kerestet saját falujába, hol a nagy korcsma üresen áll; mert a volt korcsmárost kihordatta a nagyságos úr a határra, minthogy egy úri vendégnek éjjeli szállást mert adni, holott ezt kötelessége lett volna a kastélyba küldeni.

A szomszéd faluból akadt egy emberséges ember, ki a dobszó után tarisznyát akasztván nyakába, elballagott nagyságos Kállay Miklós úrhoz és a beköszöntő után jelentette, hogyha meg lehetne az egyezség, ráadná magát az ilyen mesterségre.

- Mi lenne az utolsó szó, nagyságos uram? - kérdi az ajánlkozó.

- Előbb az elejét hallgassa meg kend, édes jó barátom - felel Kállay Miklós úr - az utolján aztán aligha veszünk össze, azért hát az első az lesz, hogy akár nappal, akár éjjel jöjjön szálló, amint kend azt észreveszi, hogy az nem valami szűrön vagy szalmán hentergő ember, hanem főtt ételhez szokott, hozzám küldi be, vagy nem ad kend neki enni, ha még úgy könyörög is... ha megehül, majd bekergeti a kínja.

- Értem, nagyságos uram, hanem én miből élek akkor?

- Majd azt is megmondom. Másodszor: Minden ilyen vendég után jár kendnek egy ebédért huszonöt garas, a vele lévőktől szintén annyi, a cselédjétől pedig fele, hanem ha kend mindamellett egyetlenegyet letartóztatni merészelne, rögtön a határra hordatnám kendet. Most alkudozzék kend!

- Nem alkuszom, nagyságos uram, a többit dobszó után is tudom.

Így alkudott meg Kállay Miklós úr, és így lőn korcsmáros a másik, elszánván magát, hogyha a vendég jó szóval nem akarna a kastélyba menni, vasvillával is bekíséri, nehogy megtörténjék vele az a csúfság, mit Kállay Miklós úr nemcsak szóval, hanem egy ív papiroson írásba is megígért.

Ennyi előzmény után most már megmondom, hogy ez az alku ezelőtt ötven esztendővel történt nemes Szabolcs vármegyében, éppen abban az időben, midőn az első alispáni szék és a szentmihályi bíróság üres volt; pedig a főispán nagyon kemény parancsolatot kapott, hogy a föld alól is kerítsen elő egy erélyes alispánt, ki a megyében parancsolni tudjon, mert hogy többet ne említsek, Szent-Mihályon minden harmadik hónapban új bíró kellett, tovább ki nem állván egy is a falubeli legénységnek vásottságát, mi azon kezdődött, hogy a bíró lovainak farkát elvágták, ökreit almásszürkére föstötték, dolmánya ujját kikerekítették; végződött pedig úgy, hogy csizmaszárába tüzes taplót tettek.

Szabolcs vármegye sokról volt akkor is nevezetes, főleg pedig arról, hogy a falukon a verekedés mindennapi kenyér volt és ha két ember találkozott az országúton, csak azért is összebirkóztak, hogy megmutassák, hogy senkitől sem félnek. Annál jobb dolga volt az idegennek, erőnek erejével behúzták az országútról, jól tartották borral, pecsenyével, csakhogy ki ne fogyjon Szabolcs vármegye a jó hírből; hanem e jó tulajdonság mellett engedelmeskedni senki sem akart és a főispán megindult Bécsből ez egyenes országba, zsebjében lévén a nagypecsétű levél, abban pedig a kemény parancsolat, melynek el kellett volna szolgálni egész Nagy-Kállóig.

Ilyen képe volt akkor Szabolcs vármegyének, vagy tán többnek is a francia háború alatt, hova a fiatal ember mind oda volt szerencsét próbálni, tehát észreveszik önök ebből is, hogy jó régen történt ez a dolog, ámbár még inkább elhiszik, ha mondom, hogy akkor történt, mikor a mágnások legtöbbnyire németül, a nemes urak pedig széltében-hosszában diákul beszéltek.

Kállay Miklós megfogadván a korcsmárost, nyugodt volt, hogy legalább az éjjeli vendég meg nem szökik, a nappalira úgy is egy vén hajdú vigyázott, egyéb dolga nem lévén, mint olykor kitekinteni az országútra, hogy amennyire lehet, már messziről észrevegyék a keresztülutazót, Kállay úr pedig otthon lévén, vagy az ablakból, vagy a kert sarkán lévő lugasból lesett a járókelő népre.

Amilyen szigorú becsületesség uralkodott a háznál, olyan kegyetlenül hazudott minden cseléd, ha a kedves vendég idő előtt el akart távozni. Lelopták még a sínvasat is a kerékről s addig elő nem került, míg a vendég nagynehezen el nem koldulta magát.

Házasságának tizedik esztendejét ülte volna meg Kállay Miklós, ha nem félne, hogy a meghívott vendégeknek jó része elmarad, azért egy hét óta nem győzi írni a sok levelet, hívogatja minden oldalról őket, el is jönnének szívesen, ha megint idejében szabadulni is lehetne, pedig most már egyiknek tarka malacnak a fajából, a másiknak jó kopót, a harmadiknak ürmöt ígér, a negyediket pedig azzal fenyegeti, hogy ellopatja a saját házától és vason hozatja el, pedig akkor haza nem ereszti félesztendeig.

Na, nem lehetett panasz, szaporodott a vendégszám, Kállay Miklós mindjárt a kapunál várta őket, aztán apróra szorongatván a jó barátokat, kinn maradt lesre, hogy még az utazó népet se mulassza el; elég nagy az ebédlő, lesz puha széna, a férficseléd azon is elalszik.

Ezen a napon ért a főispán a vármegyébe s új ember levén, majd kopaszra vakarta a fejét búbánatában, hogy hol fog egy alispánt, mert a szabolcsi ember ugyan a legalkalmasabb ember arra, hogy ellenséget verjen és másnak parancsoljon; hanem hogy engedelmeskedjék, azt nehéz lesz megpróbáltatni vele.

Az alföldi utak porhanyóra rázták a méltóságos főispán urat, mióta a bécsi puha párnákat elhagyta, nem aludt egy jó éjszakát; de már nem messze van Nagykálló, egyetlenegy keserves éjszakára szánta még el magát, aztán vége a nyomorúságnak.

Csak már tűrhető korcsmára akadna, hol a vendégtől nem kérdezik, hogy hozott-e magával ennivalót. Mert ilyen korcsma is volt ám akkor, és megelégedett a vendég, ha esős időben födél alá került, akkor is jaj volt az utolsónak; mert ha későn talált jönni, még a félszerben sem adtak helyet, legfeljebb, ha valami nagyságos úr volt, föleresztették a tűzhelyre, hogy ott melegedjék föl.

A főispán urat éppen e helységben érte az éjszaka, azért a vendégfogadóhoz utasította a kocsist, ki megeresztvén ostorát, nagy durrogatással ért a korcsma udvarára, s a neszre a kutyák után nagy lassan a korcsmáros is kiindult, nem annyira azért, hogy a vendéget behívja, hanem hogy olyan embert lát-e, kit még egy faluval odább is kergethet?

- Maga a korcsmáros? - kérdi a főispán a tornácban álló embert.

- Itt állok - felel az olyképpen, mintha a sötétben tapogatni kellene, merre áll.

- Kapok-e helyet éjszakára? - kérdi ismét a főispán kiszállva a hintóból.

- Még nem tudom, - válaszol a korcsmáros folytonos egykedvűséggel.

- Tehát mikor tudja meg, a patvarban, ha most nem? - bosszankodik a vendég.

- Csak etetni akar az uraság? Mert akkor lesz hely - magyarázkodik amaz. - De ha itt akar hálni, akkor nem tudom, hogy leszünk.

- A főispánnak csak kerül a vármegyében szállás, azt hiszem! - pattan föl végre a vendég. - Lásson hozzá szaporán, hogy helyet adjon.

- Ha ezt előbb tudtam volna! - kiált föl a gazda, de a másik is rögtön szavába vág:

- Tehát már előbb adott volna helyet, úgy-e?

- De, méltóságos uram, akkor be sem eresztettem volna; mert Kállay Miklós uraság reggelre a határra hordatna, ha az urasághoz be nem küldeném az ilyen úri vendéget.

- És ha én mégis itt akarnék maradni?

- Akkor meg én nem maradok itt, méltóságos uram; mert nekem ez már kialkudott egyességem, azért alázatosan engedelmek kérek, vagy a méltóságos úr menjen a kastélyba, vagy én hurcolkodom ki, nagyobb igazságért még a levelemet (értsd: szerződés) is kihozom.

- Hát ki parancsol nekem? - kérdi az úr.

- Senki sem, méltóságos uram; hanem annál inkább parancsol nekem Kállay Miklós úr, pedig ha engem ő elcsap, három vármegyében országos rossz embernek tartanak; azért alázatosan esedezem, majd odaterelem ezt a négy lovat.

A főispán új ember volt a megyében, tehát semmi csoda, hogy Kállay Miklós urat nem ösmeri; hanem hadd menjen csak a kastélyba, majd megismerkedhetnek.

Csakugyan úgy lett, a korcsmáros a négy ló előtt ballagva vezette vendégét a kelő hold világánál a csinos úri lakig, melynek elején Kállay Miklós úr tajtpipából füstölve állt, s igen természetesnek találta, hogy a négy lovas hintó éppen a háznak tart; hanem midőn észrevette magát a korcsmárost, rögtön elgondolta, hogy az nem valami közönséges vendég, különben a magyar korcsmáros mindig elegendőnek tartja, ha vendégét a kutyaugatás kíséri ki az udvarról, s így, hacsak maga ott nem feled valamit, a korcsmároséból ugyan nem visz el egy árva fillérnyit sem.

- Ki ül a kocsiban, Márton gazda?

- A méltóságos főispán úr maga személyében, megtisztelem a nagyságos urat.

- Ember kend, Márton gazda! - mondja Kállay, megveregetvén a korcsmárosnak vállát, elgondolván, milyen veszedelemben forog egy szegény korcsmáros, ha a főispánnak nem engedelmeskdik, aztán ha van is rá eset, hogy az ilyen magyarnadrágos ember külön szobát tart a vendégnek, de míg azt nagy rimánkodásra beereszti, csak azon a nyelven beszél vele, mellyel az utolsó marhahajtóval, mikor éjfélben az ablakon nyújt ki neki egy messzelyt a négygarasosból.

Kinyílott a hintóajtó, a főispán maga előtt látta a háziurat, kivel a korcsmáros ekképp ösmertette meg a méltóságos urat:

- Méltóságos főispán úr, itt áll Kállay Miklós úr ő nagysága, én meg elmegyek haza. - Ezzel fölcsapta süvegét s magukra hagyta az urakat.

- Uram, - kezdi a főispán, - nem kívántam alkalmatlankodni; hanem a korcsmáros ki akart előlem hurcolkodni; mert azt mondja, Kállay Miklós úr kihordatja a határból, ha ide nem szállok.

- Nincs különben, méltóságos uram, - mondja Kállay, - ebben a helységben én vagyok az úri korcsmáros, és csak azért nem ütök ki cégért, hogy az oláh cigányok be ne járassanak, azoknak és más szénán heverészőknek a korcsmában is elég jó helyük van.

- És csakugyan nem adott volna helyet az a korcsmáros?

- Azt hiszem, nem; különben pedig csak addig maradt volna meg az én korcsmámban, míg béreseim megérkeztek és kihordatták volna a határra.

- Azt csak nem tenné meg Kállay úr?

- Eggyel már megtettem, méltóságos uram, a többi aztán látja, hogy én nem szoktam tréfálni.

- Tehát félnek Kállay úrtól.

- Azt nem cselekszik, méltóságos uram, meg nem is kívánnám, hogy cselekedjék.

- De hát hogyan engedelmeskednének, ha nem félnek?

- Majd azt is megmutatom, méltóságos uram, ha egy pár napig lesz szerencsém.

- Holnap szeretnék tovább utazni.

- Azt elhiszem, hogy méltóságos uram szeretne; de én meg nem szeretném; azért méltóztassék csak besétálni, majd aztán ott benn arról is beszélgethetünk.

- Na, egy nap nem a világ.

- Aztán egy héttel több vagy kevesebb, méltóságos uram.

- Hohó, én addig Szabolcsmegyének felét akarom megismerni.

- Akkor meg már éppen nem eresztem méltóságos uramat, - mondja Kállay - a fél vármegyével el se kezdjük.

- No de én a másik felét is hozzágondoltam.

- Annál jobb, úgy az egész vármegyét megtalálja méltóságos uram, nálam ma egy kis ünnep van; ilyenkor pedig akit én szeretek, megjő, akár akarja, akár nem; mert aki ma nincs itt, holnap még az ágyból is elhozatom.

A főispán megadta magát és a lakház belsejébe tartott, vigasztalván magát, hogy ennél rosszabb helyre is akadhatott volna.

Kállay Miklós előreereszté méltóságos vendégét, s a szobák egyikében üdvözlé, hogy hajlékában őt fölkeresni méltóztatott, pedig jól láttuk, hogy őméltósága bizony nem jött volna, ha a korcsmáros azzal nem ijeszti, hogy megszökik előle.

A főispán magyar mentéjét még a folyosón helyrerángatá, ennyi készülődés elég volt a jó magyar háznál bemutatni magát, s minthogy itt reménységén fölül a szabolcsiakat együtt leli, körülnézhet köztük, ha találna valami alkalmas embert az alispáni székbe.

Nagyon megörült a háziasszony a vendégnek, és ennyiből igaza volt, midőn azt mondá, hogy a főispán úrnak e leereszkedését szerencsének tartja, s a rövid bevezetés után ment az asszony a konyha felé, még vacsora előtt kitudván a főispán huszárjától, hogy mi légyen őméltóságának legkedvesebb étele, hogy a háziasszony becsületet valljon e ritka vendég előtt.