Régi képek
Az 1810-ik esztendőnél
kezdődik e történet, azért jól meggondolják önök, hogy az akkori dolgok
nagyon nem hasonlítottak a mostaniakhoz. Mai napon úgyszólván kocsin ül az
egész világ, lót-fut mindenfelé, kivált amerre vasút csavarodik, mi ekkor éppen
nem volt, s akinek nagyon sürgős dolga nem volt, maradt otthon veszteg, s
ha már annyira körmére égett a dolog, egész álló napig azon törte fejét, hogy
délre hol száll meg. Elereszti-e majd a gazda még aznap? hát másnap mikor
indulhat meg? s ha majd Péter bácsihoz száll, mit füllentsen Pál bácsinak?
hacsak meg nem alkuszik vele, hogy visszajövet meg ahhoz száll; hanem akkor is
jól kiszámítsa a vacsorát, ebédet vagy reggelit, mert vajmi nagyon hirtelen
megharagszik az egyik atyafi, ha a vendég a másik atyafinál többet ehetett meg,
mint nála.
Amint a vendég megérkezett,
rívafakadt a sok baromfi; mert azt halomra ölték, s a rézmozsár oldalát már
azért is többször megütögették, hogy az udvaron levő idegen, vagy a
hallgatódzó szomszéd is tudhassa, milyen nagy hűhó lesz; a háziasszony
pedig utánalátott az étlapnak, melynek fődicsősége az volt, hogy a
leves után minél későbben következzék a marhahús. Egy ilyen ebédről a
szintén meghívott szomszédok hetekig elbeszéltek; egyiknek ez volt jó, a
másiknak amaz, aki tudniillik arról beszélt, ami neki megtetszett; hanem olyan
is volt, aki arról beszélt, ami neki nem tetszett; például a fánkban kevés volt
a befőzött, vagy a töltött bá-ránypecsenyében egy kis fonáldarab maradt,
mi aztán úgy «négyszemközt szólván»-képpen, az egész vármegyét megjárta.
Persze, hogy akkor sem voltak az
emberek angyalok; irigykedés, emberszólás szintén divat-ban volt; hanem ezen
kis eredendő bűnök rendesen azért követtettek el, mert azt a
védegyleti erkölcsöt, a vendégszeretetet mindenki úgy akarta gyakorolni, hogy
ne találják párját. Úgy érte el legkönnyebben a gazda, hogy házának becsülete
messze földön ismeretes volt, s habár ugyanazon vendég ritkábban jött is, de
amikor itt volt, azon napot elfeledni akarva sem tudta.
A Kállay-ház egész
Szabolcsmegyében elismert első ház volt vendégszeretet tárgyában, amint a
korcsmai jelenetből is láttuk, akinek azon volt útja, vagy éjjel kellett a
falun átszökni, ha sürgetős dolga volt, vagy megadni magát a bevett
szokásnak és első két nap még elő se hozta, mikor akar elmenni; mert
ott már mindent elkövettek az elutazás meggátlására; sőt egyszer az is
megtörtént, hogy valakinek hintajáról lemaradván a keréksín, a kovács addig
tatarozta, hogy valósággal egészen új kovácsmunkát készítettek s belekerült két
hét, míg elmehetett.
Méltóztatik tehát érteni, mit
értett Kállay Miklós úr, midőn a főispán úrnak azt mondá: «Az
elmenetelről ott benn is beszélhetünk.»
Ennek nagyobb bizonyságául azt
hozom föl, hogy mielőtt vacsorához ültek volna, a méltóságos főispán
úrnak huszárja alázatossággal jelenté, hogy az utazókocsinak egyik tolla
kettépattant, éppen most nézegeté a kovács.
Eszem ágában sincsen magyarázgatni,
miképpen törött el ily hirtelen a kocsinak tolla, legfeljebb azt mondhatom,
hogy ő kígyelme konvenciós kovács; és az ő dolga lesz az eltörött
portékát megcsinálni és ezer szerencse, hogy a főispán úr ilyen jó helyen
van s nem valami csárdán, milyenek jó számmal vannak egész Szabolcs
vármegyében.
- Kedves Kállay úr, - szólalt meg
a főispán - most már akaratja ellenére is itt maradok, míg ezt a
szerencsétlen kocsit megcsinálják.
- Na, legalább nem kell a
kerekeket eldugni - mondja a háziúr, nagy örömmel vezetve vendégét a
vacsorához, mely máshol olyan ebéd lenne, hogy húsvétnapra is beillenék, s a
gazda még a főtisztelendő esperes és főbíró urat is meghívná, az
meg tudnivaló dolog, hogy az esküdt úr akkor is elmenne, ha nem hívnák.
- Itt, amint veszem észre,
valamennyien magyarul beszélnek! - jegyzi meg a főispán.
- Feleségem a diák szót nem érti,
én meg a németet, - válaszolt a háziúr - azért csak magyarul beszélünk.
- Minő jó, hogy egy harmadik
nyelv is van, melyet közösen értenek.
Meg ne botránkozzanak olvasóim, a
főispán úr becsületes magyar ember, de ezelőtt ötven esztendővel
alig akadt volna egy városban harminc ember, aki azt természetesnek ne találta
volna, hogy okos ember rendesen diákul beszéljen, - aztán az asszonyok szinte pretendáltak
maguknak annyi szabadságot, hogy ha már diákul nem tudnak, legalább németül
beszélhessenek; mert nagy szégyen lett volna valamely idegen nyelvet nem tudni,
ámbár ha a magunkét nem tudta valaki, azért senki sem szégyenlette el magát.
Ilyen idők is voltak Magyarországon
és midőn a múlt időkről szólunk, elmondunk mindent, mert a fakó
lónak fakóságát akkor látjuk meg legjobban, hogyha a pej mellé állítjuk.
Ó, ha mind előttünk feküdne
az a sok iromány, melyben a magyar nyelvet és alkotmányt diákul védelmezték,
megijednénk a halmaztól, de őszintén örömet éreznénk annak elolvasásánál,
mint a madár, melyet saját hangján csalnak meg maig is s a jámbor állat
későn látja, hogy csak addig fütyölik megszokott nótáját, míg a lépre nem
megy.
Én nem véletlenül, hanem
készakarva vezettem önöket olyan régi házba, hol mindig tisztelték nyelvünket
és mégis alkalmuk lesz önöknek meglátni küzdelmét azon becsületes embereknek,
kik a nemzet napszámosai voltak.
- Régi házasok, kedves Kállay úr?
- kérdi a főispán.
- Ma üljük annak tizedik esztendejét,
méltóságos uram - szólt örömmel a gazda - s amint látni méltóztatik, ezen estén
ilyen szép számmal sereglének össze jó barátaim, kiknek ebbeli szíves
megemlékezésüket lelkemből köszönöm.
Kállayné asszonyság az első
helyen szem előtt lévén, tisztességesen lesüté szemeit s az egyszerű
megemlékezés úgy megpirítá, hogy kénytelen lőn tányérába nézni s ha a
viaszgyertyának hamva oly hosszú nem volna, még azt a fényes könnyűt is
megláthatnák, mit a tányérra sírt.
A főispán legközelebb esett
a gyertyához, el is akarta venni a hamvát; de a világban jártas-keltes lévén,
észrevette az asszonyságnak lecsorduló könnyét, előbb időt engedett a
nőnek a kinyugvásra s aztán koppantá el a gyertyának hamvát.
- Persze, egy kis históriája csak
volt az ismerkedésnek - tréfálkodék a vendég, jól esvén neki a kötekedés; mert
a nő mindig hirtelen újra szépül, ha rajongóbb óráiból alkalmasan
fölemlítenek egyet.
- Kurtán történt meg az egész -
felel rá Kállay, megengedvén mára magának azt a kis bőbeszédűséget -
boldogult édesapám egyik vasárnap isteni tisztelet előtt beszólított
magához, pipáját előbb fenékig kiszítta, addig természetesen egy hangját
sem hallani s midőn pipát szokott helyére nagy vigyázattal letette, felém
fordulván, azt mondja:
- Hány esztendős is vagy
már, édes fiam, Miklós?
- Vagy harminc, édesapám.
- Biz az lesz annyi; hanem, hogy
még bizonyosabban tudjuk, amott van a corpus juris, a belső táblára
vagytok fölírva: ámbár a kalendárium is megvan, ha meg akarjuk keresni, abban
is meglesz; csakhogy édesanyád oda a csira tehénnek borját is melléd írta, az
gondolta, úgy is jó lesz... én azonban íme, látod, szépen megírtam napját,
óráját és édes Miklós fiam, egyetlen híja sincs ma már a harminc
esztendőnek.
- Tudtam, édesapám.
- De azt nem tudod, amit most
akarok mondani?
- Azt még nem tudom.
- Gondoltam valamit, látod, itt
volna ám az ideje, hogy megházasodjál.
- Eddig nem szólt édesapám.
- Nem akartalak igen korán
biztatni, a fiatal ember mielőtt a harmincadik esztendejét elérné, olyan
mohón kapja a dolgot, hogy egyszerre kettőt is elvenne, harminc
esztendős korában már belátja, hogy elég abból egy is, azért, fiam, itt az
ideje, majd később annyira megokosodol, hogy egyet sem fognál elvenni.
Kállayné fölveté szemeit s
valóban tíz évvel előbb sem lehettek sokkal szebbek, mint e pillanatban,
midőn némi kis megilletődéssel nézett férjére, ki saját
szerencséjére, éppen az asztalnak ellenkező oldalán ült, különben rántott
volna egyet a mentén.
A háziúr azonban egész
fölmelegültséggel folytatá:
- Ha édesapám is akarja - felelék
- én sem bánom, házasítson meg édesapám.
Itt megint meg kell állanom; mert
nem tudom, e pillanatban ki olvassa e korrajzot s valami fiatal ember nagyon
könnyen elvigyorogja magát, mert szörnyű ügyetlenségnek tartja, hogy akkor
egy harmincéves ember ennyire nem tudott maga lábán járni, holott mai napon a
húszéves legényke nagyon is jól tudja, hogyan kell megházasodni, sőt
elegendőnek tart egy pillanatnyi látást, bolondulásig szerelmes lesz és
kész megházasodni.
Ezt szóról-szóra hiszem, hanem
akkor is szerette a férfiú a leányt - de nem bolondul; megházasodott végre - de
aztán nem is vált el oly könnyen, mint most.
- Apám aztán kikérdezett, hogy
biztattam-e már valakit s minthogy ilyen mesterséget sohasem folytattam,
édesapámmal elmentünk a szomszéd faluba leánynézőbe az én kedves
életpáromhoz, tudniillik ebéd után egy órakor, minthogy édesapám házánál és
valamint nálam is déli harangszókor az asztalhoz ülünk, egy óra után végezvén
az ebédet, befogattunk, átmentünk, gondoltuk, vasárnap délután együtt lesznek s
az én édesapám a beköszöntőt elvégezvén, az elöljáró beszéd után mindjárt
megmondá, miért jöttünk s minthogy azok sem haragudtak meg, hanem hozzávetvén
azt az egy föltételt, hogyha a fölséges úristen is úgy akarja, nem ellenkeznek
benne. Ott marasztottak bennünket aztán ozsonnára, addig az öregek beszélgettek
helyettünk is, megelégedtünk a nézéssel, hanem mikor elbúcsúztunk, az én kedves
mátkámnak kisujját mégis megszorítottam. Ennyiből áll az egész történet.
Amint adva volt, úgy vette a
hallgatóság s minthogy az egész hallgatóság derült lőn az előadásra,
Kállay még megtoldá a végét.
- Mikor aztán hazajöttünk,
édesapám pipára gyújtván, beszélt nekem olyant, minőt még sohasem beszélt,
s ezt azért mondom el, hogy más is meghallhatja. Látod, fiam - beszélé az öreg
úr - Verbőczy ugyanazt mondja: a te hatalmad alatt lesz a te nőd és
tőle származó gyermekeid, hanem édes fiam, Verbőczy uram maga is
feleséges ember volt, mint hitelesen tudom, valamint azt is tudom, hogy az
országban való parancsolgatást is nagyon szerette, könnyen elhiszem tehát, hogy
ezt az egy-két szót a maga jóvoltáért dugaszolta a törvények közé, hogy így
otthon a bibliát saját feleségének fejére olvassa.
Mikor a földedet akarják
elzavarni, Miklós fiam, akkor kérj tanácsot Verbőczy uramtól, mondhatom,
bölcs ember volt, elmehetsz a szaván, hanem valamint azt nem írja meg ő
kigyelme, hogy hányszor szabad a feleségedet megölelni, mert volt annyi esze,
hogy farkasnak nem kell berket mutogatni; úgy azt is csak saját eszed után tudd
meg, hogy ahol egy rúd mellett két ló van, csak egyformán kell ott mindeniknek
húzni, azaz, hogy a feleségé legyen a fele hatalom is.
Fiam - folytatá szemközt fordulva
- nagyon jól van az Istentől elrendelve, hogy a férfi járja keresztül a
tizenkét iskolát, mert lásd, erősebb a férfi, illő tehát, hogy addig
pallérozza az eszét, hogy azt az erőt ne úgy használja, mit ökör a
szarvát, hogy csak öklelni tud vele. Istenben boldogult édesanyád ugyancsak
okos asszony volt; hanem mégis vezetni kellett, minden kicsinyért elsütötte a
legnagyobbik ágyút, én pedig szépen hallgattam egy darabig, s mikor látta, hogy
én még mindig csöndes vagyok, nyakamba borult sírva, s minthogy ez kétségtelen
jele annak, hogy a töltés elfogyott, akkor megsimogatám szépen, s bizonyossá tettem,
hogy amit kíván, én olcsóbbért is megteszem. Így nagyhamar megunta a lármát, a
sírást pedig röstellte, s ha valamit akart, szép szóval kezdte.
Az eszed uralkodjék, fiam, s nem
az akarat, akkor elhiheted, a gyönge asszony melléd erősödik, és csak így
éred el, hogy feleséged szeret és becsül is, dixi!
Itt elvégezte Kállay Miklós úr az
előadást, híven följegyzém ide az elmondott szavakat; mert ezek
megérdemelnék, hogy a száz esztendős kalendáriumban is kinyomtassák,
legalább maradjanak meg például mindazoknak, kik mostanában a leánynak lábainál
a cipőtalpat is megnyalnák, esküvő után egy esztendő múlva meg
ők akarnák talpuk alá terelni az asszonyt.
A főispán úr nagy
érdekeltséggel hallgatta a beszédet, neki a tárgy mindenesetre meglepő
volt; mert ő többnyire Bécsben lakott, hol a nagy világ élt, mely a
francia könyveket olvasta, és szóról-szóra kitanulta belőlök, hogy a
franciáknál nem szokás szeretni az embernek a maga feleségét, s íme, Szabolcs
vármegyében ugyancsak okosan bebizonyítja egy magyar nemes, hogy de bizony
lehet szeretni; mert amint a vacsora elvégződött, Kállay uram kedves
egészségére kívánván a falatozást mindenkinek, életpárját úgy megölelte,
megcsókolta, hogy a főispán úr szinte rájok feledkezett.
Midőn a főispán úr
lefekvéskor egyedül maradt, még mindig a látottakkal foglalkozék, és nem
tagadhatta el magának, hogy ő ugyan sok érdekes dolgot olvasott már a
francia dolgokról, mikor a vén emberek is széltében-hosszában teszik azt a
bolondot, mit bármely fiatal ember; de azért ezt is megírhatnák franciául, már
csak azért is, hogy Szabolcs vármegyében is történik valami, ámbár ugyanott
franciául kevesen tudnak még. No de azért ne siessenek, ráérnek még egyet-mást
megtanulni a francia nemzettől.
Az ágy is bizonyosan jó volt;
hanem az alföldi utaknak szintén meg kell adni az igazat, egy napi utazás után
már a zabszalmán is elalszik az ember; így a főispán úr tíz órakor ébredt
föl, azért eszébe jutván a tegnapi beszélgetésből, hogy az ebédhez pontban
déli harangszókor ülnek le Kállay Miklós úrnál, sietett fölkelni, hogy legalább
ideje legyen ebéd előtt még jó reggelt is mondani, mi úgyis vakmerő
állítás lesz, mit a főispánnak talán elnéznek; mert Szabolcs megyében tíz
óra után csak az nem kíván jó napot, aki nem józan.
Öltözködés közben a főispán
majdnem elnevette magát azon, hogy őt vendégnek fogták, s ami több,
sajátszerű házigazdájának ellenében ment meri kimondani, hogy el akar
menni; tehát maradjunk még egy kicsit.
Szó sincs róla, hogy a vendégek
szétmenjenek; majdnem csodálkozik az ember, hol férnek meg annyian. De csak
megférnek, s a nagyvilágban forgott főispánnak már ellentétül is jólesik a
gondolat, hogy a fiatal emberek még a szénapadláson is szívesen elhevernek;
tehát legyünk néhány napig falun, a konyha túltesz minden francia szakácson, az
emberek, úgy látszik, nem hazudoznak, s a házigazda annyira eredeti ember, hogy
csak úgy lehet elhinni, ha látja valaki. Ilyen derék, becsületes embert ugyan
néha kigondolnak az írók; de azt már tudja az olvasó, hogy nem igaz; kivévén
ezt az egyet, gondolja magában a főispán, és fogadni merne, hogy ha valaha
elbeszélné valami írómesterembernek, semmi kétség, hogy egy hosszú történetet
faragna belőle.
- Egészségére váljék
méltóságodnak az éjjeli nyugodalom! - kívánja Kállay a kilépő
főispánnak.
- Úgy-e sokáig aludtam? Nekem már
kocsin kellene lennem.
- Kocsin?... - Mondja Kállay
megnyomva a szót, mintha valami történt volna; aztán pedig eltérítve a
beszédet, hozzáteszi: - Majd arról legutolján beszéljünk, méltóságos uram.
|