Egy régi auktoritás
Nem igen feszegetem a dolgot,
hogy a főispán úrnak hintaja valóban eltörött-e, - elég, ha látja már
messziről az ember, hogy a hátulsó jobb oldalánál támasztékon ül, és így a
főispán úr néhány napig ott marad vendégnek. Azaz, mondjuk ki minden
hímezés-hámozás nélkül: már harmadnapja van itt.
Az embereknek két szemük, egy
orruk, egy szájuk van, még pedig az orruk alatt és keresztben; de hol találunk
két embert egymáshoz annyira hasonlót, hogy valami eltérő
ismertetőjelük ne volna? Így van egy esztendőben háromszázhatvanöt
nap, és ennyi között nem találkozik kettő, melyben a dolgoknak folyása
ugyanaz volna; így igen természetes, hogy a főispán úrnak mindig jutott
valami új megbámulni való. Okos ember levén, háziassá tette magát, s a
háziúrral megjárván a háznak táját, tanúja lőn egy zsarnokságnélküli
rendnek, miről fogalma aligha vala még.
Egy erős szál béres a
magtárból hóna alatt két tele zsákot cipelt, a főispán úr bámulta az
erőt. Kállay pedig megcsóválván fejét, rászól a béresre.
- Mit kísérted az Istent azzal a
két teli zsákkal? Egy
is elég abból, tedd le az egyiket.
- Nem messze viszem, nagyságos
uram.
- Teszed le, ha parancsolom!
- Magamnak mérettem őrletni
valót, nagyságos uram, aztán nem akarok két fordulót tenni; mert ma még be
akarjuk vetni az őszit, hogy holnapra ne maradjon, mert nagyon
felhősödik.
- Ejnye, te semmirevaló, hát én
azért koldulni megyek, ha te egy fordulóval többet mész, s annyival kevesebbet
vetünk el?
- Így gondoltam, nagyságos uram,
engedelmet kérek.
- Ostobául gondoltad; mert
először is megszakadhatnál, és lennél Isten nyomorékja, másodszor pedig
híre menne, hogy Kállay Miklósnak bérese megszakadt, mert egyszerre két tele
zsákot vitt a hóna alatt, és hogy azt magadnak vitted, az ördög sem keresné,
hanem azt mondanák harmadszor, hogy én embernyúzó vagyok; most tedd le az egyik
zsákot, aztán tégy két fordulót.
A béresben annyira megvolt a
jóakarat, hogy valóban meglátszék rajta, hogy nem szívesen engedelmeskedik most
az egyszer, és az első pontot éppenséggel nem hitte, mert ha éppen
rákerülne, még többet is elbírna; hanem mivel az urának becsületét szereti,
leteszi az egyik zsákot, mert nem aluszik az ördög, megbotolhatik, akkor a két
zsákot le nem tagadhatja, s minden ember az uraság ellen fordulna.
A főispán csodálkozva látta,
hogy olyan földesúr is van, ki cselédjével beszélget, s ahelyett, hogy
végighúzna rajt egy somfabottal, minő Kállay úrnál is volt a falusi kutyák
okáért, kész a saját világos haszna ellen a cselédnek javára okoskodni.
- Azt gondoltam, - véli a főispán
magában dörmögve - hogy ez az ember csak a feleségét szereti oly nagyon.
A nagy udvarból átléptek akisebb
udvarra, mely kertalakban környezé a lakást, a finom homokzatú úton a kapuhoz
értek, s az uccán szembetűnt egy gabonás kocsi, mely úgy látszék, éppen a
szérűről jött.
- Hova, András?
- Majd a zsidóhoz megyek,
nagyságos uram, megkínálom ezzel a négy zsák búzával.
- Majd ott nagyon olcsón kérik!
- Bíz ennek harmadrész ára, igen
könnyen mondva, a zsidónál marad.
- Hátha én megvenném annyiért,
mint a zsidó?
- Tréfál a nagyságon úr! - mondja
a paraszt.
- Csak járjon kend a hátulsó
udvarba, András, rakja le a majorosnál, az áráért pedig jöjjön be, s ha a
tavasz felé kifogy kend a gabonából, ugyanannyi pénzért visszamérem kendnek.
A paraszt szót fogadott, a
főispán pedig egészen más szempontból fogva föl a dolgot, mondja:
- Nyereségre veszi meg ezt Kállay
úr?
- Még pedig tiszta és bizonyos
nyereségre, méltóságos uram, - felel a kérdett - ez az ember az én jobbágyom, s
minthogy most is már megszorult, igen hihető, hogy a tavasz elején,
midőn a gabonának nagyobb ára lesz, mégegyszer annyi áron veszi meg a
gabonát kenyérnek, vagy hogy hozzám jő rimánkodni, s én más esetben
kénytelen lennék földesúri helyzetemnél fogva sajátomat olcsó áron neki adni,
holott így majd sajátját kapja vissza.
A főispán úr ennyi pénzügyi
bölcsességet a bécsi börzén sem várt volna, pedig 1810-ben ugyancsak
rőfszámra mérték a fekete bankó értékének esését; egy esztendő múlva
pedig annyira mélyen esett, hogy ha az ember az akkori harminckrajcárost
megnézte, megesküdött rá az oltár előtt, hogy nincs több benne kék
garasnál.
Körülsétáltak a még árnyat adó
fák közt, Kállay mindenikről tudott valami érdekest mondani, s
elbeszélgetett volna estig, ha a cseléd nem jőne jelenteni, hogy vidéki emberek
vannak a tornácban, és a nagyságos úrral szeretnének beszélni.
Elég volt ennyi; Kállay
vendégével a tornácnak tartott, honnét a szűrös atyafiak, különben nemes
atyafiak az egyik szabolcsmegyei közbirtokosságból, már eléjök siettek.
- Mi jóban járnak, kedves jó
barátim?
- Jó tanácsért jöttünk, nagyságos
uram, - szól az egyik, - ha nem vetné meg kérésünket.
- Pörük van talán?
- Az ám, ha már meg kell
vallanunk, - mondja az első - még pedig egymás között, mert úgy tessék
fölvenni a dolgot, hogy mi atyafiak vagyunk...
- Hogyan is lennének meg az
atyafiak pör nélkül? - neveti Kállay.
- Mi tehát sógorok vagyunk,
nagyságos uram, azaz, a mi feleségeink egy testvérek, aztán az öregek halála
után most már nem tudunk egyezségre jutni, pedig már prókátort is választottunk
mind a ketten Nagy-Kállóban.
- Atyafiak, én nem kérdem, miért
vesztek össze, hanem amint mondják, most ketten osztoznak, úgy-e?
- Csak ketten.
- S a prókátorok mennyit kértek
fáradság fejében egyiktől?
- Az volt a sok, nagyságos urunk;
mert az enyém is kért mindjárt ötszáz forintot ilyen fekete bankóban, meg itt a
sógoromé is kért annyit előre.
- Értem - válaszol Kállay - tehát
már most négyen osztoznak, a két sógor és a két prókátor.
- Majd akkor nagyon sokan
leszünk, nagyságos uram, az örökséghez.
- Ha megegyezni nem tudnak,
kénytelenek lesznek prókátor kezével a dologhoz nyúlni.
- Mi csak megegyeznénk, uram;
hanem az asszonyok, azokkal gyűlik meg a bajunk.
- Talán pazarló mind a
kettő?
- Dehogy az, dehogy az,
sőt inkább a megevő falatot is majdnem ríva dugja mindenik szájába a
szörnyű takarékosság miatt.
- Annál jobb, barátim -
jegyzé meg Kállay úr - most menjenek haza, s egy szót sem szólván a dologról, a
ládafiából vetessék ki az asszonyokkal az ötszáz forintot, hadd gyönyörködjenek
benne, s midőn a pénz meg van már számlálva, a férj markolja fel a pénzt,
és vesse ki az ablakon. Ezt mind a két háznál úgy intézzék el, hogy míg az
egyik kiveti, addig a másik sógor legyen az ablak alatt, és szedje föl a pénzt.
Az asszonyok előbb lármát ütnek, utóbb a két testvér egymáshoz szalad
panaszkodni, elátkozzák az órát, mikor ilyen két emberhez férjhez mentek, kik
az ötszáz forintot az ablakon szórják ki, most tehát azért is megbékélnek, még
pedig az elöljáróság előtt. Mikor a békesség megvan, előmutatják az
ötszáz forintot, és megmagyarázzák nekik, hogy ugyan most kidobták, de jó ember
találta meg, aki visszaadta; hanem ha a prókátornak adják, keresztet vethetnek
rá. Ez az én tanácsom.
A nemes atyafiak szépen
megköszönték a nagyságos úrnak jó tanácsát, azonképpen fognak cselekedni, és
nem győzték áldani az Istent, hogy szót fogadtak Nagy-Kállóban a
hetivásáros embereknek, kik azt mondták, ha Kállay Miklós úr nem tud jó
tanácsot adni, hiába mennek akkor prókátorokhoz.
Még alig voltak az utcán a
nemes atyafiak, midőn a nagymihályi helységnek küldöttei rimánkodtak a
nagyságos úrnak, segítené meg a falut egy nagy bajban.
- Pénze nincs
kigyelmeteknek?
- Abban nem volna
szükségünk, nagyságos urunk, hanem már megint nincsen bíró a faluban, s ha
parancsolónk nem lesz, a sok pajkosság miatt, mit a legénység végbevisz,
maholnap a szentegyházba sem merünk elmenni.
- Hát a volt bíró hová
lett?
- Minden csúfságot
elkövettek rajta, nagyságos urunk, mint a többin, ennek azonkívül két tehenét
valami feketítővel almásszürkére pingálták, mint a lovat; azért a jámbor
nem tudván kifogni rajtuk, inkább letette a bírópálcát, s most már fej nélkül
maradtunk.
- Hát Köntös Mihály uram
elnézi ezt a dolgot?
- Az meg el nem vállalja a
bíróságot, nagyságos uram - szól az egyik elöljáró.
- De mért nem?
- Talán nem tetszett
hallani, hogy most már három esztendeje a főbíró berendelvén a falusi
bírókat, Köntös Mihály uramat az országúton találta elő, még pedig a
legnagyobb esőben, s míg a főbíró úr maga a födeles hintóban ült,
Köntös Mihályt hagyta födetlen fővel az esőben állni, több mint
félóráig, ezért aztán otthon megköszönte a tisztességet, s azt mondá: ha csak
ennyi becsülete van a nagy-mihályi bírónak, inkább ül a kenderáztatóban, mint a
bírói székben.
Kállay elkomorodott, mit a
főispán úr is észrevett, azonban várta, míg Kállay megszólal, csakhogy az
nagyon hosszan tartott, és már egyszer a tornác hosszát is meglépte, s
midőn így a járkálásban távolabb estek a küldöttektől, Kállay azt
mondja a főispánnak:
- Méltóságos uram, milyen baj
ez, midőn embereink ezt a népet nem ismerik, ez a Köntös Mihály egy ritka
derék ember, s minthogy tudja mi az emberség, megteszi a süvegelést még
esőben is; de ha a főbírónak nincsen annyi esze, hogy a süvegét ismét
visszatétesse vele, íme lemond, s a falu három esztendő óta híres minden
botrányról, mint tán hallani is méltóztatott; s míg ez újra bíró nem lesz,
fogadom, nem lesz békesség a faluban.
A végszónál visszafordultak
a küldöttekhez.
- Tisztelem Köntös Mihály
uramat, ha tán erre a járna a hetekben, forduljon be hozzám egy-két szóra.
- Az akár ma is
megtörténhetik, nagyságos uram; nem kerül bele egy óra, itt lesz, mert Kállóban
van hetivásárra, inkább majd rávigyázunk a korcsmánál, aztán beküldjük.
Mielőtt Köntös Mihályt
az urak előtt bemutathatnám, engedelmükkel Szent-Mihály felé kerüljünk,
különben lényeges körülményekkel maradnék adós olvasóimnak.
|