Paraszt pátriárka

Megteremtette Isten a különböző nemzetiséget; adván mindeniknek sajátságos ösmertetőjelt, s ámbár egyik is ember, meg a másik is az, mégis számtalan dologban annyira különböznek, mint a csörgő réce a dunai récétől, ezért hasig megy a vadász az iszapba, a másikra pedig sajnálja kilőni a puskát.

Nekem ezúttal semmi közöm angollal vagy franciával, hanem maradok saját fajunknál, különbség nélkül arra, hogy az egyik nagyságos magyar ember, mint Kállay Miklós úr, a másik pedig tán csak hatökrös polgár Szent-Mihályon, mint Köntös Mihály uram. Ezt a két embert életviszonyaikban hozván össze, meg akarom mutatni, hogy ha a véletlen sors máskép kuszálta volna össze az emberek sorsát, Köntös Mihályból éppen oly derék Kállay Miklós vált volna, valamint Kállay Miklós uram szinte letette volna a bírópálcát, mint Köntös Mihály, ha a főbíró úr az országúton födetlen fővel hagyta volna állni az esőben.

Míg Köntös Mihály szentmihályi bíró volt, jártában-keltében kezét hátratévén, bírópálcáját hóna alatt vízirányosan fektetve hordozta, ennek okáért az utána ballagó kisbíró legalább is kénytelen volt egy emberközzel hátrább maradni, minthogy a bírói tekintély meg nem tűrte, hogy az öreg bíró mellett akármilyen szűrös ember egy sorban menni merészkedjék.

Nem költött dolgot, hanem egy élő alakot kívánván bemutatni, kegyelettel emlékszem erre a parasztpátriárkára, ki saját házában, az úgynevezett első házban nagyon kivételesen tűrt meg valakit; hanem a széles tornácon megállítván a falubelit, maga a nyitott ajtónak küszöbéről beszélt ki kurta kérdésekben és még kurtább feleletekben.

- Mi kell, paraszt? - kérdé oly tekintéllyel, mint a bagdadi kalifa, ki előtt csak hasonmászva lehet beszélni.

S ezen kérdésre az a paraszt még állóhelyét is megváltoztatta, hogy valami kivetnivalót ne találjon rajta Köntös Mihály uram s aztán rákezdi, megtartván a szokott paraszt szólásmódot:

- Nem egyébért jöttem, bíró uram, csak azért...

- Minden bolond paraszt így kezdi - mondja Köntös Mihály - jól vigyázz, hogy okosabban ne beszélj, mint a többi.

- ...tehát csak azért fáradtam ide...

- Azt lesd, míg én széket adok alád, ...hát aztán?

- Minthogy a dolog sora úgy esett, bíró uram, hisz a feleségemnek is mindjárt mondtam, éppen a kisbíró is ott volt nálam a szérűn, ott az alsó falu végén, hol a nagy útról lekanyarodik az ember; de még bíró uramnak is tetszik bölcsen tudni...

- Hogy sült paraszt vagy, és hogy úgy a szó közé keveredtél, hogy két ökörrel sem vontatlak ki; hanem látom én a képedről is, mit akarsz, azaz, hogy rováson van a becsületes neved, adós vagy a vármegyének adóval.

- Igenis, a porcióval... - kap a szóba a paraszt.

- Ne válogasd azt a deák szót, nem a te eszedhez való az, hanem hallgasd azt, amit én beszélek, különben estélig ki nem purgálom saját ostoba beszédedből, mit akarsz. Adós vagy a vármegyére, és szeretnél még tovább is adós maradni, hanem abból semmi sem lesz: mert most még egy malac árával megválthatod magadat, esztendő múlva majd a hízód is rámegy, utóbb a házadra viszik a dobot, akkor aztán egyetlenegy diákszóval úgy megölnek, hogy arról koldulsz. Ezért jöttél? felelj!

- Voltaképpen, nemzetes bíró uram, ezért jöttem, vajmi!

- Tudod, mit jelent a szó: egzekúció?

- De tudom ám, bíró uram! - nyög a paraszt egy nagyot.

- Szerencse, hogy tudod, hanem el ne feledd; mert ha aztán a vármegye kiizen, hogy én tanítsalak meg, keservesen bánod meg. Elmehetsz.

Kurtábban nem végezhetett volna: mert aki ösmeri a népet, jól tudja, hogy bizonyos dolgokat oly hosszú lében ereszt föl, hogy elunja az ember várni, míg valahára végét éri. Kivált ha a végén azt is meg kellene mondania, mikor fizet a maga jószántából.

Köntös Mihály elvégezte ezt a dolgot néhány perc alatt, nem engedett időt a hálálkodásra, különben a másik a hosszú beszédbe belekeverte volna a szomszédját, meg hogy annak fia született, a borja meg elszaladt, s a kállai vásárban ösmerték meg a szomszédok, aztán, hogy mi lesz már ebből a szárazságból, ha a fölséges Úristen nem könyörül rajtunk? Holta napjáig sem élhet tán meg az ember, akkor aztán bizonyos, hogy nem fizeti meg a porciót; hanem Köntös Mihályt bolonddá nem teszed.

Mondám, hogy az első házba csak érdemes vendéget ereszt be, mert ott benn megvan a «Magyar Kurir», mit Köntös Mihály fölülről kezdve végig úgy elolvas, hogy valamiképp ki ne feledjen valamit, s ha otthon nem ér rá olvasni, még a mezőre is kiviszi, s a delelőn a falusi atyafiaknak bámultára földre heveredve olvassa.

- Mi az, bíró uram?

- Bolond paraszt, nem látod, hogy nyomtatás? ne, odaadom; hanem neked fordítva is kezedbe adhatom, neked az mindegy.

- Nem volna mindegy, bíró uram, ha olvasni tudnék.

- Ezért vagy sült paraszt, nem kellett az ábéce, úgy-e? pedig, ha az ökröd annyiszor ment volna el az oskola mellett, mint te, szamár, legalább benézett volna az ablakon, mit csinálnak ott benn?

- Micsoda szó ez, bíró uram, kérem átossággal? - kérdi a másik az újságba bökve.

- Algír.

- Hát ez a másik itt az ujjam végében?

- Az meg Káiró.

- Juj! ...még ilyen két szót sem hallottam, bíró uram.

- Van ott másik is, aminek te hírét se hallottad, ott van Filadelfia, meg Konnektikut.

- Jaj, hogy marad meg bíró uram fejében ez a tenger tudomány?

- Mondtam is én most valami sokat, hanem hiába, ilyen az a tudatlan paraszt; milyen szerencse, hogy megmarad a fejében Nagykálló, különben nem tudná hol megvenni a báránybőr-süveget, takaró nélkül maradna a feje s az is kiröpülne belőle, ami benne van.

- Jól teszi, bíró uram, csak pocskoljon: bár csak valaha tették volna, mikor bíró urammal játszópajtások voltunk, együtt bizony az iskolába is úgy följárhattunk volna, ahogy a házak előtt csürköt verhettünk.

- Elhiszem, most nem bánnád, ha akkor jöttél volna, pedig a te apádtól éppen úgy tellett volna, mint az enyimtől!... Hanem ahol a! szaladj ökreid után, azokat is, látom, elég ebül tanítottad, egy csomó széna rezzentette meg őket, az ostoba állat attól is megijedt, amit megenni szokott. Jaj... csak ily sült parasztot ne látnék a földön, bizony nem férek az eszükhöz.

Tessék már most eltagadni, hogy az észnek nincs uralma! Köntös Mihály bácsi saját játszópajtásával beszélget így, az a másik jámbor együtt verte vele a csürköt, apjáról egyik sem öröklött többet, mint a másik, a faluból egyik sem volt el csak két hétre is, egy uraságnak robotoltak, egy papnak szájából hallák az igét, egy zsidónak borából ittak, ha összeszámlálnák, bíró uram erszényében sincs egy fillérrel is több, mint a máséban; s íme, ez az egyik meg nemzetes bíró uramozza azt, aki őt sült parasztnak mondja.

Hogy Köntös Mihály bírói pálcáját hóna alatt úgy oldalra fektette, hogy a kisbíró, mint mondám, éppen egy emberköznyi távolságra kénytelen elmaradni, nem gőg - de hatalom, mit a jámbor együgyűség is megismer, és van annyi önmegadási erény benne, mint hat ökörben, melyeket egy kisbéres elterel azzal a hatrőfös ostorral, mert állatésszel is megérezték a felsőbb hatalmat.

Most falubíróságig vitte fel Köntös Mihály, hajdan pátriárka lett volna belőle, ki a hanyagot erőhatalommal verné a dologra, hogy ne mástól kérje a megenni valót, hanem maga keresse meg.

Nem kívánkozott ki a szűrből, megfért benne könnyen, míg eszével ő is belátott a szellemi világba s ott tájékozván magát, nyűg volt neki egynémely embertársának ostobasága, és hogy annak korlátot szabjon, egy lépésnyire mindig távoltartá magától, megcsalatni nem engedé magát, s hogy lelki felsőbbségét megmutassa; minden alkalommal éreztette. Tehát mi megbotránkozni való van benne, hogy ő egy fejjel kinőtt a tudatlanságból, s ezt a különbséget aláfelé sültparasztnak bátran nevezte el?

Midőn a főbíró úr az országúton oly hosszan süvegelteté magát, Köntös Mihály gyakorlá az engedelmességet és elöljáróinak tartozó tiszteletet; hanem midőn otthon aztán a bírói pálcát letette, csak azt tette, mivel az észnek tartozott és elgondolta: a jó napra fogadj Isten a felelet; s ha nem mondják, nem tehetek róla, ha más elfeledte; azért tehát nem akarván visszatanulni az eddigi emberséget, letette azt a kis méltóságot, hova ő nem vágyott, hanem a falusiak közbecsülése érdemből vezette.

Harmadik esztendeje már, hogy elhagyta a falubíróságot; most tessék Szent-Mihályra menni, van ott bírópálca, kaloda, deres, csináljon rendet, aki tud, pedig nem lehetetlenség. Köntös Mihály még tegnap is hóna alá fektetett pálcával ment végig az utcán, hárman is mentek utána és beszélgettek vele, úgyhogy az ő szava az első sorban igen kurtán felelt arra, mit a többieké a második sorban nagy-nagy vigyázattal kérdezett, tehát mégis tisztelnek valakit!

Amit én itt önöknek előadtam, azt Kállay Miklós úr a főispánnak mondotta el, s őméltósága alig várhatta a pillanatot, midőn ezzel a különös emberrel megismerkedik. Sőt ez a nyughatatlanság annyira terjedt, hogy Kállay Miklóst megkérte, mennének még egy fordulónyi sétára az utca hosszában, talán majd szemközt jön a nagykállói útról.

Amint a falu végen kiértek, nem mentek három puskalövésnyire, láttak két szép csikót erős lépésben szemközt jönni. Kállay úr aztán fölismervén a lovakat, botjával legyintett a lóhajtónak, álljon meg útközben.

Köntös Mihály adott magának annyi becsületet, hogy lovait cselédjével hajtatta, maga pedig hátul ült. Midőn a kocsis megállt, oldalról előre nézve látta közeledni Kállay Miklós urat másodmagával, azért lekerült az ülésből, megszokott pálcáját hóna alá fekteté, s vagy hat lépésnyiről levette kalapját olyan mélyen, hogy Kállay úr egészen alulról adta föl neki a kalapot:

- Ejnye, Köntös Mihály uram, hát csak úgy lopd el módra megy el az én házam előtt, mikor Kállóba megy, - kezdi Kállay a pirongatást, - no hiszen jól van, majd ha Szent-Mihályra megyek, én is elmegyek Köntös Mihály uram háza előtt, bizonyosság okáért bekopogtatok az ablakon és bekiáltok: tudom ám, hogy Köntös Mihály uram itt lakik, de nem megyek be.

Ez a becsületes leereszkedés nagyon megérdemlette, hogy Köntös Mihály egész tisztelettel levegye a kalapot, mint le is vette, és meglátszék a derék emberen, hogy ezt a tiszteletet megértette, szíve hangosan dobogott a vásottposztójú mellény alatt és írástudóhoz méltó nyelven mondá:

- Uram, nem vagyok méltó, hogy béjőjj hajlékomba.

- Hiába szabódik, Mihály gazda, most azért is bemegyek, - mondja Kállay Miklós úr, újra föladván a mélyen leemelt kalapot.

- Az úrnak pedig engedelmes szolgája vala Péter.

- Hátha szavánál fogom Köntös Mihály uramat Péter képében és kipróbálom ezt az engedelmességet, mit gondol?

- Az úrnak akaratja az én gondolatom.

- Ne kísértsen, Mihály gazda; mert ha én a fejére olvasom a szentírást, nehezebb lesz megállni, mint tán előre gondolja.

- Mit parancsol, nagyságos uram - kérdi Köntös Mihály nagy készséggel - olyan nagy kedvem van engedelmeskedni, mikor ilyen bölcs úriember parancsol, - pedig tessék elhinni, nem igen szoktattak hozzá odahaza.

- Először is azt mondom, Mihály gazda, egy pohár borra befordul hozzám.

- Ejnye, de megijedtem, nagyságos uram, ettől az elsőtől, hát még mi lesz a parancsolat?

- Másodszor megígéri, hogy soha többet el nem kerüli házamat; hanem akár későn, akár korán, nyitva a kapu, bejön.

- Ezt is könnyen megcselekszem, nagyságos uram, hát a harmadik mi lesz?

- Derék helység lehet az a Szent-Mihály, ahol ilyen ember megterem, mint Köntös Mihály uram.

- Ne dicsérjen meg bennünket, nagyságos uram, annyi szégyelni való dolgot mívelnek Szent-Mihályon, hogy maholnap szívesen eltagadjuk, hogy ott lakunk.

- De nem míveltek akkor, midőn Köntös Mihály uram volt a bíró?

- Az akkor volt, talán nem is igaz, nagyságos uram.

- Én azt a Szent-Mihályt egész Szabolcsmegyében mindig legkülönb helységnek tartottam, s ahol lehetett, mindig eldicsekedtem vele, hisz főbíró koromban eleget meglaktam, hát tudtam, mivel dicsekszem.

- Ó, a nyársravaló gaz fattyúk!... - nyögi Köntös Mihály úgy, hogy az urak is hallották.

- Aztán olyan józaneszű népe van, nem kell ötvenszer kérdeni, míg egyszer felel, nem kerüli a dolgot, de nem is volt ám szent-mihályi csavargó a szabolcsi tömlöcben.

- Lesz maholnap az is! - sóhajt elgondolkozva Köntös Mihály.

- Három esztendei főbíróságom alatt sok mindenféle ember megfordult előttem, de egyetlenegy szent-mihályi ember nem került bot alá.

- Noisz találkoznék most az is - mondja még mindig dörmögve.

- Kimondhatatlanul bánnám, ha éppen ez a falu válnék mégis a vármegye csúfjává: halálig szégyenleném magamat, ha annyi dicséret után hazugságban maradnék.

- Ne féljen, nagyságos uram... amint hazamegyek, végigpálcázom az egész falut.

- Ne sajnálja a bírópálcát, Köntös Mihály uram! - bíztatja Kállay.

- Most jut eszembe - mondja Köntös némileg lecsendesedve, s a már fölkapott pálcát hóna alá nyújtva - nem vagyok most bíró, nagyságos uram.

- Ha csak az a baj, majd segítek én azon.

- Mégsem lehet, nagyságos uram, - szabódik Köntös Mihály, - elszoktam én már a parancsolástól, aztán nehéz volna újra beleszokni.

- Csak nem fél, Köntös gazda, hogy a maga lovainak a farkát is elvágják?

- De már azt mondhatom, nagyságos uram, ámbátor sok kutyaság beszorult a faluba, hanem azt sem feledte el senki, hogy én mégis Köntös Mihály vagyok! - mondja annyi önérzettel, mennyiből már elengedni szikrányit sem akar.

- Tehát mondja ki magyarán, Köntös gazda, hogy nem akar bíró lenni.

- Nem tagadom, nagyságos uram, nem kívánok az lenni, miután olyant is akartak próbáltatni velem, ami, ha megérdemelném a büntetést, annak kevés lenne, ajándéknak pedig nem érdemlettem meg; ez aztán sokszor eszembe jut.

- Hát a főbírónál nincsen nagyobb úr? - kérdi Kállay.

- Látom, nagyságos uram, azt is tudja, ami nekem fáj!

- Köntös Mihály uram okos ember, aztán jól tudja, hogy Krisztus Isten fia volt és mégis csúfsággal illették a zsidók.

- Bizony csak abból ismerek rá, hogy Isten fia volt, mert eltűrte, hogy egy zsidó leköpje; mert én gyarló ember, alig álltam volna meg ily angyalmódra.

- Hát azt eltűrné, hogy valaki gúnyolódva mondja: ez az ember is szent-mihályi?

- Tudom, mit akar mondani nagyságos uram.

- Csapjon hát a kezembe, Köntös Mihály uram! - mondja Kállay tenyerét kinyújtva.

- Ilyen paroláért harangozónak is beállok. - fejezi be a lelkesült földmíves, Kállay pedig a főispánhoz fordulva mondja:

- Méltóságos főispán úr, ez az emberséges ember a szent-mihályi bíró.

- Az Isten éltesse! - mondja a főispán a bírónak, Kállaynak pedig odasúgja: - Látom Kállay uram, önnek ezek az emberek szeretetből oly engedelmesek.