Ki a vivát?
Lesz még elég alkalmunk
találkozni a szent-mihályi bíróval, most eresszük útjára s maradjunk a másik
kettőnél, kik vacsora előtt bizalmasan beszélgettek a szabolcsi
dolgokról, mit eddig nem hozott elő a főispán; hanem az utolsó estén,
minthogy másnap elmenendő vala, kénytelenségből is előhozta a dolgot,
megvárván az alkalmat, midőn föltett szándokát legsikeresebben
megkezdheti.
- Higyje meg méltóságod, nem
olyan fekete ám az ördög, mint amilyen feketének mondják, - beszéli Kállay. -
Szabolcs vármegyét csak oly könnyű kormányozni, mint bármelyik vármegyét.
- Mindjárt elhinném, ha
főispán nem volnék.
- Persze, méltóságod nem itt
lakik köztünk: hanem többnyire Bécsben; aztán a jó hír mászni sem tud, a rossz
hír pedig lóháton jár, így könnyebben odaér.
- Tudja mit, Kállay uram, én
leszek a felperes, még pedig egész Szabolcs vármegye ellen, Kállay uram pedig
legyen az alperes vármegyének prókátora; aztán lássuk meg, kinek lesz igaza.
- Nagyon el vagyunk áztatva,
méltóságos uram?
- Bizony, Kállay uram, olyan
sáros lébe mártották a nemes vármegyét, hogy én nem tudom, hogyan öblögetjük ki
egy vízben.
- Pedig vajmi könnyű
mesterség volna.
- Azt már magam is szeretném
látni.
- Hát emlékszik méltóságod a
szent-mihályiakra, kik tökéletes rendetlenségben vannak; de amint Köntös Mihály
uram háromszor huszonnégy óráig markába veszi a bírópálcát, olyan csendesség
lesz, mint az iskolában, mikor a tanító bemegy.
- Tökéletesen elhiszem - mondja a
főispán.
- Lássa, méltóságos uram; nálunk
ilyen hatalma van egyetlen egy embernek.
- Ezt is elhiszem és ha Köntös
Mihály uram két példányban volna meg, egyiket rögtön alispánná tenném nemes
Szabolcs vármegyében - beszéli nevetve a vendég.
- De hiában nevet, méltóságos
uram; mert ő bizony éppen úgy ráncba szedné az egész vármegyét, ahogy a
szent-mihályi atyafiakat.
- Mondám, hogy elhiszem -
bizonyítja a főispán, - hanem ki lesz akkor a szent-mihályi bíró, hacsak
Kállay uram oda nem megy; mert látom, a szent-mihályiak előtt csak Kállay
uramnak van becsülete, meg Köntös Mihálynak.
- Ha Szent-Mihályon laknám,
nem is mondom, hogy meg nem tenném.
- Megtenné? - kérdi a
főispán kezen fogva Kállayt, ki aztán egész komolysággal mondja:
- A vármegye becsületéért
ezt is megtenném: ha más mód nem volna.
- Aki ennyire is képes -
viszonzá a főispán - az, Kállay uram, köteles alispánná lenni.
Meghökkent erre Kállay s
valóban a váratlan szóra nem tudott felelni.
- Alpörös uram, elvesztette
a pört, adja meg magát.
- Még nem egészen,
méltóságos uram, én nem vágytam az alispánságra; hanem ha a megyei közönség
megválaszt, úgy beállok alispánnak, föltévén, hogy méltóságod a kijelöltökön
kívül engedi azt választatni, kit a közönség akar.
- Szavamat adom.
Itt elvégződött a szó,
Kállaynak valami dolga akadt, a főispán pedig hivatalból levelet írt a
főbírónak, hogy levelének vétele után rögtön menjen Szent-Mihályra, Köntös
Mihályt tegye meg öreg bírónak, egyszersmind egész bizalommal azt is megírta,
hogy nagyon szívesen venné a főispán, ha a főbíró úr ezzel az
emberrel nyájasabb lesz, mint egykor.
Másnap megindult a
főispán Nagy-Kállóba, harmadnappal utána Kállay Miklós úr is; nagyon
megsajnálta ugyan azt a kényelmet, mit otthon hagy, de ha már nincsen más mód,
Szabolcs vármegye becsületét nem engedi sárba tiportatni, azért vigye a patvar
a kényelmet s ha Köntös Mihály rászánhatja magát a szent-mihályi bíróságra,
mért ne lehetne Kállay szabolcsi alispán?
A tisztújításra nagyobb
számmal jelentek meg a szabolcsi urak, mint hinni merte volna az ember, de
mégis, mintha nem igen vették volna komolyan a dolgot, mert akárki találkozott
a másikkal, szinte jóízűt nevetett azon való találgatásában, hogy ugyan ki
akarna parancsolni Szabolcs vármegyében.
A főispán egy szóval
sem árulá el, kiket akar kijelölni s így a találgatás az utolsó reggelig
tartott; hanem annyit mondhatok, hogy Kállay Miklósra senki sem gondolt; sokkal
gazdagabb és hatalmasabb levén, mint azt hinni is mernék, hogy ilyen galibával
teljes hivatalt nyakába vegyen, mikor otthon a magáéban is elég nagy úr lehet.
- Halljuk! - kiáltja a
gyűlés kezdetén egy olyan vastag hang, hogy az egész teremben is alig fért
meg.
- Mindjárt meghallják a
tekintetes urak - mondja a főispán úr - hanem előbb mást is mondok! -
teszi még utána.
Elmondta itt a főispán
mindazt, amit a tekintetes karok aztán bizony nem igen szívesen hallgattak és
hogy legyen kinek beszélni a dolgot, főispán úr mindig annak fordult, ki
előbb annyira kívánta hallani a dolgot. Végül megjegyzé, hogy ő ugyan
jogánál fogva hármat jelöl, hanem hogy a tekintetes vármegyének közönsége jól
választhasson, nem bánja, akárkit választanak.
Éppen ez kellett; mert már
tréfa kedvéért kinéztek valami gyenge legényt, kinek rovására folyhatott volna
még a mulatság, hanem valamennyi elcsodálkozott, midőn legelső helyen
Kállay Miklós nevét hallá.
- Kállay Miklós legyen az
alispán! - hangoztatá a tömeg, azt gondolván, hogy megadja neki a tiszteletet;
mert itt van úgy is, majd lemond mindjárt.
Kállay Miklós fölemelkedett
az asztal mellől, elmondá a megszokott «méltóságos főispán úr»-at,
hanem mikor attól a tekintetes karok és rendek felé fordult, elég embernek
szájában megsavanyodott a bor, mint Petőfi mondá: mert néhány rendetlen
ember hirtelen észrevette, hogy Kállay Miklós úr jóformán elhitte a panaszkodó
főispánnak minden vádját s aligha rá nem szánja magát az alispánságra;
pedig akkor vége a komaságnak.
- Illenék megköszönnöm a
tekintetes karoknak és rendeknek bizodalmát; hanem előbb jó lesz
meggondolni, vajjon nem bánják-e meg a tekintetes karok, hogy oly hirtelen
megválasztottak. Tapasztaltam sokszor, hogy némely dolog nagyon kimegy a
formájából, ha egyik helyről elveszik és másikra teszik, példának okáért a
tüdő jó meleg helyen a fazékból is kidagad; nem hiszem azonban, hogy engem
az alispáni hivatal kihozna sodromból, ha nem maradnék szókimondó,
kérlelhetetlen és szigorú. Tekintetes karok és rendek, ha a boltba mén valaki,
előkéri a zöld posztót, kézreveszi, ujjai között megmorzsolja, ha
megelégszik vele, az árában megalkuszik, hazaviszi és varrat belőle olyan
mentét, minő neki legjobban tetszik és viseli, míg a foltot is megbírja.
Tizenkét eset közül alig kettő, hogy vásárlását megbánná; mert tudta, hogy
mit vesz, külsejét, belsejét láthatta s ha nem tetszett volna, nem vette volna
meg. Azt hiszik a tekintetes karok, hogy engem is ismernek, kérem alázatosan,
saját szemüknek se higyjenek; én magam megmondom, hogy engem egykönnyen le nem
ráznak nyakukról, ha megválasztanak. Én, ha az igazat meg kell mondanom, még az
atyámfiának sem kegyelmezek, pedig én annyi jó embernek vagyok atyjafia,
sógora, komája, szomszédja s azok éppen most gondolják azt, milyen jó, hogy
éppen akkor vagyok atyjukfia, sógoruk, komájuk, szomszédjuk, midőn
alispánná lettem; pedig siratni tudnám őket, mert amint a megyeházához
behurcolkodnám és az alispáni székbe ülnék, egyiket sem ismerném meg, azt se
tudnám, éltek-e valaha vagy most bújtak elő a föld gyomrából és meglehet,
igen könnyen és keservesen megríkatnám őket. Azért bocsássanak meg,
tekintetes karok, kik között látom az én kedves atyámfiait, sógoraimat,
komáimat, szomszédaimat és jóbarátaimat, ne kívánják, hogy meg ne ismerjem
őket: ne válasszanak meg.
A tekintetes karok valóban
bámulni kezdének, egynémelyik ugyan azt hitte, hogy Kállay uram mindig ilyen
ember volt, de némelyik megint csak azt hitte, csakugyan, hogy nem ez az, kit
ő Kállay Miklósnak gondolt, oly csodálatosan elváltozott. Kállay aztán
megint folytatá:
- Nem is gondolnák a
tekintetes urak, hogy én milyen fortélyos ember vagyok, engem nem lehet
bolonddá tenni; én azt már régóta tudom, hogy a sanda mészáros nem oda üt,
ahová néz, valamint azt is tudom, hogy aki a vízben akarja meglőni a
halat, ne a fejének tartsa a puskát, hanem a hasa alá, különben meg nem lövi.
Őrizkedjenek tőlem a tekintetes rendek, íme magam figyelmeztetem
őket. Ilyen kipróbált ember talán jó egyre-másra, de hogy a tekintetes
rendek megválasszák alispánnak, hogy határozzon személyük és vagyonuk fölött,
kezébe adják a hatalmat és el ne lehessen kergetni a legelső huszonnégy
órában, mikor megharagusznak rá: én magam tisztelettel esedezem, sőt
tanácslom, ne tegyék. De ha a tekintetes karok és rendek mégsem állnak el
kívánságuktól, ám lássák, megmondtam milyen ember vagyok, nem árultam zsákban
macskát, magukra vessenek, hogy megválasztottak: hanem újra meg újra megmondom,
az alispáni széknél megszűnt az ösmeretség, és jó egészséget kívánok valamennyinek
egytől-egyig. Mondám, azaz: dixi.
- Éljen Kállay Miklós
első alispán! - harsogott a teremben majdnem negyedóráig s megszűnvén
nagy későn a kiáltozás, Kállay újra fölkelt:
- Látom, hiában beszéltem a
tekintetes karoknak és rendeknek, hanem hogy a nemes vármegyében legalább
legyen nyoma annak, hogy valaki jobban előrelátott egymaga, mint más,
kérdem a tekintetes karokat, van-e egyetlen ember, kinek nincs bizodalma
bennem?
Senki se emelt szót, a nagy
csöndességben az osztatlan közvélemény egy árva hangot nem hallatott, mely
ellenmondott volna, ekkor a főispán kimondá a végzést.
- Első alispán: Kállay
Miklós.
- Éljen! - hangzik
háromszorosan a teremben s mi nyugodtak lehetünk, hogy Szabolcs vármegyének
sorsa a legjobb kezekbe van letéve, mert Kállay Miklós úr éppen felhozott
tulajdonságainál fogva legalkalmasabb az alispáni székbe.
Előlegesen tehát
bemutattuk Kállay Miklóst és Köntös Mihályt, remélem, valóban két derék embert
mutattunk be. Már most az a kérdés, hogy válik e két emberből regényalak?
|