A szent-mihályi bíró
Megjött Szent-Mihályra a
gyalogposta déli tizenkét órakor, nyakából kiemelte a tarisznyát, kenyere
mellől kiszedte a «kurrenst» és odanyújtá a falu jegyzőjének.
- Mit hoztál, János? -
kérdi a falu jegyzője az ösmerős lótó-futót, kit a falubeliek már
egyszer majdnem megvertek, mert hogy a marhavészt előre «kurrentáltatta» a
vármegye, az ilyen írást pedig a lótó-futó hozta: ráfogták a boldogtalanra,
hogy ez hozta be tarisznyában a marhavészt.
- Nagyon könnyen elnyargaltam
vele, nemzetes uram, nem hiszem, hogy porció lenne benne.
- Bizonyosan csavargókat
hirdetnek megint. - gyanítja a jegyző úr, tokjából szedegetvén elő a
pápaszemet, hogy belásson a vármegye titkába.
- Azt sem hinném, nemzetes
uram; mert a főbíró úr csak úgy fejből írta ki.
- Az bizony, most jut
eszembe, mi ez? - gyanakodik a pápaszemes - megint bírót tesz a tekintetes
főbíró úr, ha eltartana három hónapig.
- Olyanféle lesz vajmi,
mert mikor elvégezte az írást a tekintetes főbíró úr - értelmezi a posta -
tisztán hallottam, mikor azt mondta úgy magának: majd az egyenesre ver
benneteket.
- Mindjárt meglássuk -
mondja a jegyző, nyitogatva az irományt, melyben a sok dűlt betű
között Köntös Mihálynak neve jókora betűkkel volt megírva - s a
jegyző úr kétkedve csóválván fejét, pálcáját kezébe fogta, két esküdt
embert maga mellé vett és elment Köntös Mihály uram házához, melynek
legelső ajtaján a jegyző bekopogtatott.
- Ki vagy? - kérdi Köntös
Mihály belülről.
- Én vagyok, Köntös Mihály
uram, meg az esküdtek, - szól kívülről a jegyző, ösmervén a szokást,
és addig be nem ment, míg arra határozott engedelme nincsen.
- Nyisson be, jegyző
uram! - hangzik belülről, kívülről pedig nyitá a jegyző az
ajtót, visszaintvén az esküdteknek, hogy maradjanak csak kívülről; mert a beszólítás
egyedül neki szólt.
Midőn a jegyző
már benn volt, Köntös Mihály olyanképpen állt a küszöbre, hogy mind a
bennlevő jegyzővel, mind a külsőkkel beszélhetett.
Kelmeteknek ide kinn is jó
lesz, mert még idáig nem tudtam rászoktatni kelmeteket, hogy ha becsületes
ember házához mennek, a sáros csizmát letisztogassák, ott benn pedig maradjanak
egy állóhelyben; mert hat helyen is összekenik a szobát. Elég széles a tornác,
magam is el vagyok ott kinn egész nap.
Úgy tessék megfontolni,
tisztelt olvasóim, hogy nem én gondoltam ki ezt pénzért, hanem Köntös Mihály
uram szóról-szóra maga beszélte így, s amennyiben róla szólok, ezt sem
hallgathatom el, ha még oly hihetetlennek látszanék is.
- Nem jöttünk hiába? -
kérdi a jegyző nagy bizalmassággal, mintha már előre félne, hogy a
dologból semmi sem lesz.
- Hallgatok, nincs szám,
csak fülem, beszéljen jegyző úr, ülve vagy állva: amint tetszik.
- A főbíró úrnak
vettem levelét - kezdi a jegyző, - melyben olyatén dologról van szó, hogy
én rögtön siettem Köntös Mihály uramhoz ezekkel a becsületes esküdt emberekkel
egyetemben.
- Még mindig hallgatok.
- A tekintetes főbíró
úr a falunkbeli bíróságot ideiglenesen betölti, kinevezvén Köntös Mihály
uramat. Ez légyen a levélnek értelme, mint én azt kivettem és most
előadám.
- Bölcsen van megmondva, s
minthogy ehhez, amint vélem, nincsen is több, részemről annyit mondok,
hogy a felsőbbség kegyes akaratjának engedelmeskedni kívánok, és míg mást
méltóztatik kegyesen rendelni, Szent-Mihály helység bírájának tekintem magamat,
és először is mindjárt rendelem, hogy az egész helység lakossága délutáni
négy órakor jelenjen meg a helység házánál, ott aztán megmondom a többit. Isten
áldja meg kigyelmeteket.
Az esküdtek elmentek; hanem
a jegyző maradt; mert neki mindjárt volt egy szűrujjravaló panasza a
legközelebb véghezvitt kihágások nyomán.
- Bíró uram, Köntös Mihály
uram, egy szempillantásig sem tartogatom magamnál a falunak sérelmes bajait, az
éjjel ismét történt valami kázus: a falu házának udvarára tizenkét komondort
hajtottak be reggelre, mégpedig összekötözve; tegnap pedig a bírói székben
szalmavázat találtam; de ki cselekedte ezt?
- Holnap azt is megmondom
jegyző úrnak, valamint abban is bizonyos lehet, hogy holnapután sem
kutyákat nem talál összekötözve a faluházánál, sem szalmavázat; mert a
szalmaváz helyére én ülök, a kutyák helyére pedig magukat a kutyakötözőket
tereljük.
A jegyző elvégezvén a
jelentést, megelégedett a felvilágosítással és rég nem érzett megnyugvással,
sőt büszke rátartással ment végig az uccán, annak érzetében, hogy a
hivatali tekintély rövid 24 óra alatt helyre lesz állítva; s így a
hátralévő, de okvetlenül rövid ideig tartó fejetlenség ellenében már
fölemelheti fejét, annál inkább, hogy az esküdtek néhány perccel előbb
mentek ki az új hírrel, s ha csak egyetlenegy vén asszonynak találta is
megsúgni mindenik a nagy újdonságot, úgy körülbelül egy óra alatt tudva lesz
minden zugban.
Jegyző úr ennek
előérzetében valóban kifejezte a fölébredt tekintélyt, mégpedig minden
oldalra; mert amint egyik vagy másik háztól kiugrott a kutya, mely állat az
elöljárókról szintén kevés józan fogalommal bír, most már úgy végighúzott
rajtuk, hogy keservesen nyüszítve ment vissza, mintha jelentést tenne a
házbelieknek a megérkezett tekintélyről.
Aki valaha járt falun, az
jól tudja, hogy a parasztasszony az ilyen ordításra rendesen kiszalad s még
mielőtt tudná, ki lesz az ellenség, szörnyű toroktátva kérdi:
- Ki merte megütni ezt a
kutyát?
- Én mertem azt cselekedni!
- mondja a jegyző, merész tekintettel nézve vissza a nyelvelőre, ki valóban
csak a jegyző úrnak engedi el az akasztófavirágnak címét; hanem annyit
csakugyan mondott:
- De nagy úr lett
egyszerre, hogy így sorba veri a kutyákat?
- Máskor is meg fogom
cselekedni és a harapósakat hihetőleg agyon is fogom veretni.
Mikor faluhelyen valaki
fogommal beszél, például: meg fogom mutatni, úgy fog meglenni, meg fogom
tanítani, kétségtelen jele, hogy a hatalom vagy fölötte, vagy alatta, vagy
mellette, de valahol közel áll; és nem jó a puskával játszani, mert vajmi
könnyen elsül.
Ha a jegyző ezt nem
mondja: fogom, úgy most már olyan lárma volna, hogy jegyző úrnak jobb lett
volna nem születni. Most már megmondaná néki ez az asszonyság, ki volt az apja,
ki, mi volt az anyja, és hogy ő maga egy ilyen, meg amolyan, ami az asszonyság
szájából sokkal érthetőbben került volna ki, ha, mondom,
menykőhárítónak ott nem volna az a fogom. Bement az asszony nagy méreggel,
elkérdé a bennlevőket, hogy mi lelhette ezt a nótáriust. Honnét nőtt
ki ez a nagy szarva, hogy ilyen öklelős? De mielőtt a bennlévők
megérthetnék a dolgot, belódul az ajtón valamelyik gyerek, és se jó nap, se
dicsértessék, minek elmulasztásáért édesanyja máskor, kivált midőn a
süveget is fönn feledé, mint most, ugyancsak nyakonvágná, hanem bemondja a nagy
hírt, hogy Köntös Mihály lett az öreg bíró.
- Mindjárt tudtam, hogy
valaminek szagát érezte a nótárius; no most már szentül agyonverik ezt a tarka
kutyát, ha kötve nem tartjuk! - mondja az asszony, lecsapván a süveget a
hírhordó ifjú úr fejéről, mire az nagyon furcsát nézett, mert ilyen sokáig
megállták szó nélkül.
Jöttek a kisbírák is a
legelső parancsolatot bemondani, minek az a mellékes hatása volt, hogy a
kutakat mindjárt befödték, mint hajdan Köntös Mihálynak előbbeni bírósága
alatt, hogy gyerek vagy marha bele ne essék; az uccának elejét öregéből
összesöpörték, a hamut is hirtelen leöntötték a szeméten, hogy ha véletlenül ma
mindjárt betekintene, lássa, hogy nem feledték el, amit megparancsolt.
Hatás tehát volt; a
jegyző úr azóta megint kijött az uccára, fölpróbálván a tekintélyt, mint
valami új mentét, melynek mindig akad csodálója falun; és a jegyző valóban
nem csalódott, mert ki nagyobbat, ki kisebbet köszönt neki, és a szerencsés jó
napot is odakívánta.
Ez a kis nyalánkság jól
esett a derék jegyzőnek, ki már siralmasan tapasztalta az utóbbi
esztendőkben, hogy éppen úgy fogy tekintélye, mint a rajzón, mely utoljára
oly piciny lesz, hogy körömmel is alig tudja megfogni az ember s íme, egyszerre
megnő, mintha egy egész szálat talált volna, s éppen ezért a zsidóhoz is
betekintett, ott vett egy szál új rajzónt, kihegyezte, füle mellé dugta, mint
hajdan, mikor az ilyen fül mellé dugott rajzónnak igen nagy tekintélye volt.
Kit a nagy hír a faluban
ért, sietett a faluházához; mert az érdemes helység egy részének becsületére
legyen mondva, nagyon örültek az újdonságnak és mint minden kezdetnek, úgy
ennek is az elejére nagyon kíváncsiak voltak; mert azt előre is
elgondolták, ha meg van a komáromi kalendáriumban jövendölve a
mennykőütés: leüt ma Szent-Mihályon.
Az elöljáróság befurakodott
szokott helyére a sok ember közt, Köntös Mihály pedig a jegyzőnek
szobájából nyíló ajtón lépett a kíváncsi közönség közé.
Kállay Miklósnak legnagyobb
hatalma a szeretet volt, és mint mondá, nagyon nem szerette volna, hogy
féljenek is tőle; de már Köntös Mihály ebben a dologban nagyon ellenkezett
Kállay Miklós úrral; mert Köntös Mihálynak kisebb gondja is nagyobb volt annál,
szeretik-e vagy sem, sőt, minthogy igen számos alkalommal megmondá a
falubelieknek, hogy nem fél tőlük; elmaradhatatlan dolog tehát, hogy azok
féljenek ő tőle.
A jegyző fölolvasta a
főbíró úr levelét, használván ezen munkához olyan hangot, mely gyermekeket
ijeszteni is jó lenne; bevégezvén pedig a levelet, szót engedett az új öreg
bírónak, ki a méltóságbalépést ekként kezdte.
- Itt a bírópálca - mondja,
végignyújtóztatván azt az asztalon - a nemes vármegye adta kezembe, amint a
levélből bőven megérthette mindenki, akinek füle van. Jól megértsék a
szót kigyelmetek: volt ennek a falunak olyan becsülete, hogy a vármegyében nem
volt becsületben párunk; hanem úgy kifogyasztottak belőle, hogy amivé lett
ez a falu: abban sincsen párunk!
Ennyiért más bírót már
letorkoltak volna; de most elcsöndesedtek.
- Jóravaló birkanyájban is
van egy kolompos, mely után a többi indul; de Szent-Mihályon enélkül akarnak
megélni; aztán lót-fut kiki arra, merre neki tetszik, és uram bocsá', csodálom,
hogy bíró helyett pásztort nem küldött a vármegye, hogy tereljen bennünket
össze. Szalmavázt tettek a bírói székbe; tegyenek most, holnapig van elég
idő rá, és hogy a sok élhetetlen kedvét tölthesse: itt az asztalon marad a
bírópálca reggelig, vigye el; most mutassák meg, ki mer én velem kikötni! én
mondom, Köntös Mihály, íme, itt hagyom a pálcát, menjünk.
Ezzel bevégzé beszédét,
eltávozott a mellékajtón, s a jegyző úrnál maradt estélig, hogy világossal
ne lássa senki bot nélkül hazamenni, egyszersmind találgatta, miként csíphetné
meg legkönnyebben a főbűnösöket, kik a falut oly nagy hírbe hozták;
mert jól tudta azt Köntös Mihály, hogy jobban meglódultak már ezek, minthogy
egy gyeplőrántással vissza lehetne hozni őket; azért túl kell járni
az eszükön, főleg pedig megtudni, hány emberszámot tesz ki az egész
testület.
- Jegyző uram -
szólítja meg a bíró - én ma vacsorára is itt maradok.
- Jó lesz, bíró uram, majd
elbeszélgessünk.
- De jóformán éjszakára is
itt maradok.
- Majd ágyról is
gondoskodom.
- Nem aludni maradok én
itt, jegyző uram, meg ne is kérdezősködjék, elég jókor meglátja még,
mit meglát; addig is hát beszélgessünk egyet.
Felejtsük őket a
beszélgetésnél, mi pedig figyeljünk a legényekre, kik a tanácsháztól
összecsoportosulva mentek el s egyes szavaikból csak az vehetjük ki, mikor
ismételve mondják:
- Nem merjük? ...de merjük.
Menjünk utánuk a
legelőre, hol a pásztortűznél együtt lesz valamennyi s akkor
hihetőleg hangosabban is beszélnek s tán azt is megmondják, hogy mit
mernek.
A szent-mihályi mezőn
a csillagos ég alatt gyülekezett össze a falubeli legénység éjszakára,
lefektetvén fiatal testét a zöld ágyra, mely oly egyenesre dajkálta őket,
mintha csiptető közé szorongatva növesztették volna fel őket a
földről az égnek.
Ha az ég csatornái
megeredtek, a leszakadó eső latyakká verte rajtuk a ruhát, s ebben a lében
keményedtek ki az izmok, hogy amint a karnak súlya lecsapódik néha, suhog
mellette a megingott levegő, mert hírtelenében ez a lágy semmi nem bír
előle elmenni az útból.
Hányszor rohant el mellette
a sötétben a farkas, az ég villáma közelében vert le s a sok veszedelem oly
sokszor kereste, hogy nem tud már félni s a szilaj vér szinte megéhezi, hol
ellenkezik valaki, hogy szemközt menjen neki.
Most, midőn a lég oly
enyhe, hogy még a szúnyog is megélhet benne, midőn a pásztortűz a
farkast mérföldnyire kergeti el, az ég villáma nyugszik s alszik a természetben
minden, amivel dacolni lehetne, kitesz egy ember egy mogyorófapálcát, hogy
ennyi embert megrémítsen és reszkessenek tőle.
Csak már a tornyot mondta
volna, azt még előbb le kellene dönteni, hogy a felső végéhez
érjenek; de egy mogyorófapálca, mit annyi ember előtt a tanács asztalára csapott,
s azt nem mernék elvinni?
Köntös Mihály uram, mivel
vágja kelmed földhöz ezt a nyughatatlan népet?
Égett a pásztortűz,
melyet a legelső szokott meggyújtani, mintha mécset tenne eléjök a
mező közepére, mely asztalnak, széknek alacsony, és csak nyújtózkodva
lehet legtöbbnek a tüzet körülülni; ide gyülekezik egyenként a fiatalság,
nyargalva futván meg az irányt, mely a faluvégtől a pásztortűzig
egyenesen vezet.
- Hát merünk-e? - kérdi a
legutolsó, nem is kételkedve, hogy a többi miről beszél.
- Nini, ez is itt van? -
mondja valamelyik elbámulva; mert az utolsó éppen bíró uramnak az édes fia, ki
apja tudta nélkül minden bírón segített megtenni a csúfot.
- Hát mikor nem voltam itt?
- kérdi olyan hangon, hogy a többi azon az egyen kívül nem mert csodálkozni,
sőt igen természetesnek találta, hogy ő merjen legtöbbet, mert neki
úgy is parancsolna, mint öreg bíró, hát még mint apja!
- Helyet neki! - szól egyik
a hallgatók közül, maga mellett szorítván ki egy embernek való helyet s a
pajtások száma éppen kerekszám tizenkettő vala.
Szótalanul piszkálták a
tüzet, akihez a tüzelő közelebb esett, koronkint vetett rá, belenéztek a
ragyogó tűzbe, hol a fiatal erőnek olyan sokféle kép rajzolta ki
magát, hogy emiatt nem ért rá beszélni; egyébként is a főkérdéssel tisztában
vannak, tudniillik, hogy igenis mernek, éjfél pedig még messze van, addig várni
kell, hadd aludjék el a tyúk és veréb, meg a sok szopós gyerek, éjfélben aztán
nem messze lesz lóháton a falu, hagynak valakit tüzelőnek, hogy visszafelé
is lássanak, s a bírópálcán egy ürücombot süthetnek meg, s a maradékával a
pálcát bíró uram ajtajához támasztja maga annak édes fia, őt legkevésbbé
ugatják meg az otthoni kutyák. Ennyivel lesz több dolga a fiúnak, a többit
pedig elvégzik egyenlően.
Szép gömbölyűre volt
kigondolva egyiknek fejében, a többi aztán a gondolkodással sem vesződött;
hanem várták az éjfélt, mely azon a régi parasztórán, a mennynek boltozatján
éppen oly biztosan megmutatja magát a hozzáértő szemnek, mintha kakukja
volna s minden negyedórában a szokott helyen kidugná fejét s a negyedet és órát
rendre kakukolná.
Ne ítéljük el e
szilajvérű népet, mely saját erejével nem bír s mielőtt egy józan
ember ennyi nyughatatlan ember eszéhez férne, a nyugtalan erő küzdeni
vágyván, csak rombolni tud még, fölösleges erejében, úgyszólván, önmagát
rombolván.
|