A bírópálca

Ha igaz nem volna, még hazugságnak is szép volna.

Az alispánválasztás félóra alatt megtörtént, amint elbeszéltük, szétmentek a tekintetes karok és rendek, a főispán pedig Kállay Miklósnak, most már mint alispánnak átadott egy hónalja panaszt, megemlítvén főleg azt, hogy a megye, az országgyűlésen megajánlott katonatartozás fejében, néhány száz legényt köteles kiállítani, mégpedig a tegnap érkezett rendeletnek vételétől számítandó négy hét alatt.

- Meglesz két hét alatt - mondja Kállay a főispánnak.

- Szükség lesz pandúrokra? - kérdi a főispán.

- Egyetlenegyre sem, méltóságos uram - mondja Kállay - eddig a csavargókat és akasztófakerülőket fogdosták össze, méltóságos uram, pedig ez a szegény haza nagyon megérdemli, hogy becsületes emberek védelmezzék: tehát menjen el az, kinek van mit megvédelmezni.

- De ez általános engedetlenségben hogyan áll vissza a rend?

- Igen könnyen, méltóságos uram; mert tessék elhinni, hogy még ennek a rendetlenségnek is megvan a maga rendje; egyik helység azért engedetlen, mert a másik is az, és jaj volna annak a helységnek, mely különb akarna lenni, mint a másik. Azért a legnyakasabb helységben kell jó módjával hozzákezdeni, a többi aztán magától megy. Engedelmével tehát a méltóságos úrnak, mindjárt innét írok levelet Szent-Mihályra Köntös Mihálynak, mert ha Szent-Mihályon nem lesz baj, a többitől aztán nincs mit félni; mert a szent-mihályi legény kész a hatodik faluba is elmenni verekedni, ha ott azt merné valaki állítani, hogy egy szent-mihályinak kiáll.

Kállay leült és a következő levelet írta Köntös Mihálynak:

«Kedves Köntös Mihály uram!

Eddig, remélem, kezében van a bírói pálca, valamint azt is elrendelte a fölséges úristen, hogy Szabolcsvármegyének én legyek mai napon viceispánja. Ezen terhes hivatalban első levelemet Köntös Mihály uramnak írom, semmit sem kételkedvén azon, hogy amit most kívánok, azt csak Köntös Mihály cselekedheti meg, tudniillik a vármegye (elég szégyen-gyalázat Szabolcsvármegyének) mai napig is néhány száz katonával adós saját országának, és ahol ellenséget vernek, könnyebben talál az ember árvavármegyei tótot, mint szabolcsvármegyei magyar embert. Szent-Mihály helység tartozik tizenkét legénnyel, ezeket szeretném egy hét alatt Kállóban látni és nagy örömemre szolgálna, ha Köntös Mihály uram maga bevezetné őket: mert tudom, hogy csak olyanokat hozna el, kikről dicsekedve mondaná el az ember a főispánja előtt; ilyen legények teremnek Szabolcsvármegyében Szent-Mihályon.

Egyébiránt pedig áldja meg az Isten Köntös Mihály bíró uramat, kívánom jó akarója

Kállai Kállay Miklós m. k. alispán.»

Ezt a levelet az alispán saját kocsisa által küldte Szent-Mihályra, szorosan meghagyván, hogy még vacsora előtt Szent-Mihályon legyen vele, addig meg ne etessen.

Köntös Mihályt jegyző uram szobájában hagytuk. Ott olvasgatja Kállay Miklós úrnak levelét, melynek tartalmát immár olvashattuk s e falusi hatalomnak jól esett ez a becsület, midőn az alispán saját kezével ír neki, sőt hozzá mer támaszkodni azon természetes észhez, mit az akadémiákon professzorok nem esztergálgattak.

A tanácsháznak asztalán kinyújtóztatva fekszik a bírópálca, végére száradt az uccai sár; hanem azért a felső végén sincs valami ezüst- vagy aranygomb, hogy valami kincséhes tolvaj utána bolonduljon éjnek éjszakáján; de minthogy ezt Köntös Mihály uram hatalommá tette, eljön érte éjféltájban tizenkét vad fiú, hogy megérintse e varázsbotot, habár ez érintésre az ördög jelennék is meg, mint az Pokolkői Vendel történetében is előfordul.

Elborozgatott a jegyző Köntös Mihály urammal, ki különben is kevés beszédű lévén, átengedte a szót a jegyzőnek, ez aztán lebeszélgette az óráról a tizenegyet is, sőt már a tizenkettediknek is felét lefogyasztotta, mikor bíró uram bekért egy nagy fazekat, aztán a falu gyertyájából kivett három szálat s bement a tanácsházba, maga után csukván az ajtót.

Benn, a meggyújtott gyertyát a nagy fazékkal lefödte, úgyhogy elsötétedett a nagy tanácsház. Köntös Mihály pedig az első széket megfordítván, háttal ült a nagy asztalnak és türelmesen várta, míg megjelennek azok a lelkek, kik sarkantyús csizmában járnak és árnyékuk van: hanem attól mégsem ijednek meg.

A pásztortűz egy emberre maradt, a tizenkettedikre; a többi lóra kapott, hogy éjfélben épen a tanácsházban legyen s a csillagos éjben a szokott jelek után nyargaltak el a falu irányában.

Legelől ment bíró uram fia, meglévén köztük az a daruszokás, hogy a többi a vezető után menjen, s megeresztvén a nyergetlen lovat, a dűlőutak kanyargásai között biztosan vezette őket a faluvégig, olykor föltekintvén a sok csillag közé, mintha most valamennyi őket nézné, hogy el merik-e hozni azt a kis mogyorófapálcát.

Mint egy jó korty, úgy esett a fiúnak ez az éjjeli kaland, melynek végétől csak annyit fél, mint mikor a csutorának fogyatékát issza, azután pedig üres lesz az edény, mégis oly mohón ereszti a lovat, hogy a kalapot le kell szorítani az egyik kézzel, nehogy lekapja az a szellő, melyet a lónak repülése vert föl.

Csak mikor a falu alá értek és az ébredő kuvaszok lármát vertek, kurtították meg a lépést, és valamivel távolabb, mint a házak állnak, szálltak le a lóról s a kötőféket a legfiatalabbnak markába adván, párosával mentek el a tanácsház irányában, melynek sarkán összevárták egymást.

Annyiszor jártak már ilyen dologban, hogy egészen megszokottá vált az; hanem midőn most összegyülekeztek, mindenik érezte az izgalmat, mi csak olyankor jelentkezik, mikor tudja az ember, hogy a megmérkőzésnek mértéke is leszen és a tettet az éjjeli sötétség hajnalhasadtánál tovább alig födözi el.

Egy szóval sem mondák: de mindenik tudta, hogy a többi is ezt érzi.

A tanácsháznak silány kerítését könnyű lett volna megmászni; de a kis ajtón is lakat nélkül bemehet mindenki, s a vezető után minden lárma nélkül mentek a jól ismert ajtón, melynek kilincse a legelső nyomásra megnyílott és a sötétben beléptek a sötét tanácsházba.

Köntös Mihály olyan ember volt, aki ritkán nevetett, különben most sem tudta volna mosolygás nélkül megállni, látván, hogy ő milyen szépen egy csomóba összeteremtette a vad fiúkat, kik három esztendeig minden bírón kifogtak, és híressé tették Szent-Mihályt a harmadik vármegyében, sőt ezt a példát kapóssá tették az egész környékben.

Oly nyugodtan ült a széken az a kemény ember, mint Archimedes, mikor a nekiszakadt ellenségnek azt mondá, a porba mindenféle szögleteket és karikákat rajzolva: vigyázz, bolond, mert széttiprod az én húzásaimat. Pipájában feneke felé égett a tűz, mikor a fiúk beléptek és még ekkor is ráért lenyomkodni a hamut és a tüzet, hogy az is égjen meg, ami legalul van, holott más ember, ha már idáig kiállta volna is, de most már ijedtében a pipa is kiesett volna a szájából.

Persze, hogy könnyen beszélt Köntös Mihály uram; teljes életében egyenes úton járt, tehát sohasem félt, azért ült most is háttal az asztalnak, mert ha már azt jól kigondolta, hogy a pálcáért valamennyi eljön: annak is okvetetlenül meg kell történni, amit azonkívül kigondolt.

Hát hiába hozta volna be azt a nagy fazekat, melyben nótáriusné asszonyom dézsmaebéd alkalmával negyven emberre főzött káposztát? és hiába borította volna le vele az égő gyertyát úgy, hogy a tanácsházban mégis koromsötétség volt?

Csendesen megült, szítta be és eregette ki a füstöt, mintha ahhoz lett volna kimérve az egész történet, hogy mikor az utolsó szippantás meglesz: akkor kerüljön a dolog a nagy fazékra és az alatta csendesen égő gyertyára.

Ahányan voltak, mindannyian szerettek volna elsők lenni az asztalnál; hanem most jutott eszükbe, hogy kéngyertyát elfeledtek hozni magukkal, hát az egyik az asztalnak elejét megtalálván, tapogatni kezdett, s a nagy fazékra azonnal ráakadt.

Köntös Mihály tisztán hallotta, midőn az egyik ott közelében kaparázott, tehát közel a dolognak vége; mert a pipából is kiégett a dohány, s midőn a fiú a fazekat megemeli s így a tanácsházban világosság lőn, Köntös Mihály éppen azon pillanatban verte ki tenyerén a hamut, mit már a fiúk is észrevettek, sőt hirtelen fölismervén bíró uramat, nem hogy nem ijedtek meg, sőt némileg bántotta őket, hogy még csak vissza sem fordul.

Ez a szótlanság tartott néhány másodpercig, míg tudniillik Köntös Mihály pipájából a hamut tisztára kiverte, aztán azt a szokott módon oldalzsebébe dugván, mielőtt fölkelne, azt mondja:

- Megjöttek kendtek?

- Meg! - szólt egy hang, miből azonban bajos volna kitalálni, hogy kié. Köntös Mihálynak pedig nem is lévén céljában a tudakozódás, egykedvűen hátranyúlt a bírópálcáért s anélkül, hogy hátra is nézne, fölkelt, az ajtó felé ment és onnét szólt, hátra nem tekintve:

- Eljöttek kendtek... s ha tetszik, reggelig bízvást megszökhetnek; hanem ha kendtek mégis elárulnák magukat: meg nem lakom kendtekkel ebben a faluban.

Ha Köntös Mihály azt akarta, hogy azok reggelig ott maradjanak, úgy legjobban választá a hozzávaló szót, mikor azt mondá nekik: elszökhetnek kendtek!

Egyiknek sem jutott eszébe tanácskozni, valamennyi azt mondá: én nem megyek el s minthogy a nagy fazék mellett még két egész szál gyertya volt, világítóban sem láttak szükséget s így mi is eltaláljuk, hogy Köntös Mihály csakugyan itt akarta őket marasztani; azért vett ki három szálat a falu gyertyájából, kiszámítván, hogy reggelig éppen elég lesz.

Eszem ágában sincs valami hosszan bizonykolni azt, hogy ez a dolog megtörtént, úgy is haszontalanul tenném; mert egy része az olvasóközönségnek a szentírást sem hiszi, míg van olyan rész, mely Sue uramnak «Bolygó zsidójából» azt is elhiszi, amit Sue maga sem hisz; tehát ne vesztegessük a betűket, hanem ebből az ezredek óta meghányt fekete cikornyákból állítsuk össze a következendőket, miknek hasonlóját én magam bizonyosan nem olvastam, de hiszem, hogy más sem.

Mire a teheneket kihajtották, ébren volt bíró uram és a tornácban egy szalmából fonott lócán várta az esküdt embereket, kiknek szóval elmondá, hogy a vármegyét katonáért zaklatják, a vármegye pedig őt, a bírót; ő pedig reméli, hogy még ma délután Kállóban lesz azzal a tizenkét legénnyel, mennyi a falura esik.

Ez olyan határozottan volt mondva, hogy az esküdtek közöl a legbeszédesebbnek sem akadt elegendő alkalma annak elmondására, hogy most mitevők leszünk, hanem nagy fejét olyanformán mozdította meg a válla fölött, mintha nem tudná, miképpen légyen ez lehetséges; hanem mivel Köntös Mihály bíró uram ilyen bizonyosan mondja: nem kételkedik benne, hogy meglesz, mint a Miatyánk végén az Amen.

Megindult aztán Köntös Mihály az udvarról; a bírópálca, mint egyébkor is, de főleg most, a hóna alatt vízirányosan feküdve, mintegy követelte, hogy a többiek bizonyos távolságban tartózkodjanak tőle, mi meg is történt, mert egy faluban néha a tarka kutyának farka is elég tárgy, hogy az egész falu beszéljen róla: hát még egy olyan pálca, melyről ünnepélyesen ki van mondva, hogy bírópálca és kiteszik a tanács asztalára annak okáért, hogy van-e ember, aki hozzá merne nyúlni.

A falubeliek látván az új bírót hatalmának sértetlen jelképével menni az uccán, hasadékon át és kapuszár mellől bátorkodtak csak kinézni, ámbár ebből szép keveset tudtak meg és így elöljáróban nem volt miről beszélni, mint amit a vénasszonyok megálmodtak s ebből százfélét találgattak, de egyik sem hasonlított ahhoz, ami valóban megtörtént és ami valóban megtörténni fog.