Az örökös katonák

A jegyzőhöz bekopogatott Köntös Mihály s a szokott reggeli kívánságoknak tövéről hegyére való elmondása után az asztalt igénybe vette nótáriusné asszonynak engedelmével és az esküdtekkel a tanácsházba nyíló ajtóhoz jó közel helyeztette. Mikor ez megtörtént, úgy ült az asztalhoz, hogy a tanácsházbeliekkel éppen háttal volt.

Elhelyezkedvén valamennyi, Köntös Mihály kinyitá az ajtót s anélkül, hogy meglátna valakit a benn zajgók közül, kiknek jelenlétét már az udvarra kiható beszédből is észrevette, eképp szólt:

- A tanácsházban lévők álljanak sorba és egyenkint feleljenek a kérdésre.

Ekkor a fiúk szót fogadva engedelmeskedtek, mint olyanokhoz illik, kik sok nehéz dolgot próbáltak már; tehát most már az engedelmességtől sem félnek.

A legelső fiú néhány lépésnyire megállt bíró uram háta mögött és akart felelni, csak kérdezze valaki.

- Hogy hívják kendet? - mondja Köntös Mihály.

- Nem látja, bíró uram? - kap a szóba az esküdtek közül valamelyik.

- Igenis nem látom, Szabó András esküdt uram, - felel vissza Köntös, - az igazságnak Kállóban is be van kötve a szeme, Szent-Mihályon sem szükség neki látni.

Erre némi szünet lőn, mi a dolgot ünnepiesebbé tette; mert az esküdtek gyanítani kezdték, hogy ez a bírópálcának következménye, s ha Köntös Mihály uramnak még otthon a katonaállításról elejtett szavait ideveszik, itt kurucvilág lesz; mert mindenik esküdt embernek van egy fia a tanácsházban lévők között.

- Hogy hívják kendet? - kérdi újra a bíró, némileg hátraszólván.

- Köntös Pálnak hívnak! - mondja a fiú.

- Bíró uram fia! - beszél megint Szabó András tanácsbeli.

- Nem kérdeztem Szabó András uramat - szól keményen a bíró, - beszéljen az, akit kérdeztem és kérdezek. Hová való kend?

- Idevaló vagyok Szent-Mihályra.

- Telkes jobbágy kend? vagy zsöllér? vagy cseléd? vagy apjánál van kend?

- Édes apám kenyerén vagyok.

- Hogy hívják kendnek édes apját, Köntös Pál?

- Köntös Mihály.

- Álljon kend hátra, Köntös Pál, aztán feleljen, aki utána következik, hogy hívják kendet.

- Hisz az az én fiam! - mondja újra az előbbeni közbeszóló.

- Megint nem kérdeztem Szabó András uramat, meg nincs is semmi közöm ahhoz, hogy Szabó András uram fia-e vagy sem, mert itt vége az atyafiságnak és ha a mennybeli atyaúristen megengedte, hogy szent fiát, az Úr Jézust, a zsidók kivallassák: azt tartom, Köntös Mihály és Szabó András uramnak fia sem lesz érdemesebb a megválogatásra.

Szabó András csakugyan elhallgatott, látta, hogy a bíró saját fián kezdte, az övén folytatta és a többién végezi; tehát vagy nem akart vagy nem mert szót emelni, azért elszánta magát, mert amúgy is hiába lett volna minden erőlködés.

Sorba ment tehát a kérdezgetés.

Nem akarom tízszer ismételni ugyanazt a kérdést és ugyanazt a feleletet, Köntös Mihály egyiktől sem kívánt többet megtudni, mint a másiktól, azok pedig a világos kérdésre megfeleltek értelmesen. Ott kezdjük tehát, midőn már az utolsó is megfelelt.

- Feleljen a másik!

- Nincs több! - mondja Szabó András, minden veszélye nélkül a letorkoltatásnak. Köntös Mihály pedig fölkelt a székről, az esküdteket együtt hagyá, maga pedig bement a tanácsházba, betevén az ajtót.

A fiúk minden meghúnyászkodás nélkül álltak egy sorban. Köntös Mihály végignézett rajtuk s anélkül, hogy eszébe jutna saját fia, gyönyörködött a válogatott szépségű kis csoportban; hanem, hogy ki ne essék sodrából, megkeményíté arcát és hátratévén kezeit, szigorú hangon mondja:

- Egy hitvány embernek kell lenni kendtek között, bizonyosan az kontatja a többit, tudni akarom, melyik az, mondják meg kendtek.

Egyik sem szólt s ez a hallgatás nagyobb elhatározásába került valamennyinek, mint az, hogy éjfélben eljöjjenek a bírópálcáért, hanem mindenikben volt annyi büszkeség, hogy Köntös Mihálynak ne legyen oka valamelyiket hitvány embernek tartani.

- Hallgatnak kendtek? - kérdi a bíró - Jó, mindjárt megtudom én, hogy egy-egy ilyen gyermekembernek bátorsága mennyit nyom? S aztán majd magamtól is kitalálom azt, akit én keresek.

Egymásra néztek, ez elég volt összebeszélésnek, mi annyit tett, ha most azt mondaná Köntös Mihály, ki mer a malomkerék alá bújni, meglátná, hogy mind a tíz a kerék alá menne. Kezdje hát el bíró uram a kitalálást, majd meglátja, hogy midőn végigér, megint előlről kezdheti el a keresést.

Köntös saját fiával állt először is szemközt.

- Hallja kend, Köntös Pál, látott-e kend már ágyút?

- Sohasem láttam.

- Hát nem is tudja kend, hogy mekkorát szól, mikor azt elsütik?

- Nem tudom.

- Ha kend nem tudja, majd megmondom én - magyarázza Köntös Mihály - akkorát szól, hallja kend, hogy a hitvány ember még a neszétől is szörnyethal. Oda merjen kend elmenni, ha van hozzá bátorsága, nem a bírópálcát elvinni, mely nem sül el, s ha oda is el mer kend menni, akkor én, Köntös Mihály, szintén azt mondom, hogy ember kend, Köntös Pál.

- Oda is elmegyek - mondja a fiú.

- Katonává lesz kend?

- Katonává leszek.

- Most már ember kend, Köntös Pál! - mondja az apa, fiának vállára ütvén, azután pedig a második elébe állván, előbb tetőtől talpig megnézvén, mondja:

- Hát Szabó József, mit felel kend, ha kérdezni találom?

- Ne is kérdezgessen, bíró uram, én is katonává leszek.

- Még én is, bíró uram! - szól mindjárt a harmadik.

- Hát a negyedik?

- Engem akár át is ugorhatott volna, bíró uram - mondja a negyedik az elsőkhöz sorakozván - látja már, hogy az elsőkhöz álltam.

Ezt a jelet észrevevén a többi, mind előbbre nyomult s a hátralevők kérdés nélkül mondák:

- Mi is ott leszünk, bíró uram.

- Most már emberek kendtek, én mondám, Köntös Mihály: két óra alatt indulunk.

Egyszerű parasztember fejéből elég derekasan volt kigondolva a dolog s ezen való örömét nem tudván tartóztatni, bement az esküdtekhez, tudósítván őket, hogy mind a tíz fiú katonának ajánlkozik; tehát a kisbíró gondoskodjék, hogy két óra alatt készen álljanak a kocsik az indulásra, ő maga is velük megy és egy esküdt ember.

Még Szabó András sem mert a dolog ellen szólni, annál inkább, mert Köntös Mihály saját fián kezdé a nagy szigorúságot, és csak azt merte megjegyezni negyedórai beszélgetés után, hogy tíz ember ugyan van, hanem kettő még hiányzik.

Köntös szinte megdöbbent; hanem a jó sors nem hagyván el a tervnek keresztülvitelében, itt sem felejté cserben, mert mielőtt az első meglepetésen keresztülmenne, a tanácsház felől két legény kopogat be és azt mondják, a bíró úrral akarnak beszélni.

- Mi baj? - kérdi Köntös Mihály.

- Bíró uram - kérdi az egyik - mivelhogy az éjjel nem jöhettünk el tíz pajtásunkkal, mert engem a pásztortűznél hagytak, ez a másik pajtásom pedig a falu végén a lovakat tartotta, tehát kérjük átossággal azért, hogy el nem jöhettünk, mi sem akarunk alábbvalók lenni, mint a többi, mi is el akarunk menni katonának.

- Emberséges emberek kendtek! Menjenek a tanácsházba a többihöz.

Köntös olyan furcsán érezte magát, mint az az ember, ki látott valami szépet, melyhez neki is volt köze és nem talál embert, kinek eldicsekedhesse. Csakhogy Köntös Mihály mégsem akart dicsekedni, hanem néhány kurta szóval elvégezvén a rendelkezést, hazaballagott, mégpedig olyan furcsán, hogy botját hóna alól kihúzván, menőnek használta, kalapját pedig levette, mintha imádkozva menne.

Sokat elmondhatnék, amiért ezt tette, csak azt nem mondom, hogy a fiát sajnálta; sőt tán legjobban annak örült, hogy az is ott volt a többi között; hanem úgy tetszett ő neki most az a tizenkét fiú, hogy szeretné az egyik mellé a többi tizenegyet is fölfogadni fiainak, ez lenne az ő gyönyörűsége.

Az anyák azt tették, amit tenni szoktak, sírtak, ríttak, hanem ezzel Köntös Mihály uram csipetnyit sem törődött, azt gondolván, igaz ugyan, hogy a jobbmódú fiúk estek bele legtöbbnyire; hanem azokért sem nagyobb kár, sőt a szegény asszony még jobban ordítana, mert annak kenyérkeresője sem akadna.

Éppen vége volt a kitűzött órának, mikor Köntös Mihály a legelső kocsira fölült és utána minden kocsi baj nélkül megindult a nagykállói útra.

Az elválás bármilyen keserű, de a viszontlátásnak reménye lealkudja a nagy fájdalmat, ahol van mi lealkudni való; hanem megint emlékeztetem az olvasót, hogy akkor a katonát úgy sorozták be, hogy örökre ott marad, kivévén, ha kezét vagy lábát úgy eltörik, hogy csonkán nem maradhat a katonasorban.

Ezért szabta Köntös Mihály két órára a búcsúzóidőt; így oly hirtelen jött a csapás, hogy az emberek jóformán nem is értek rá búsulni. Hanem Köntös Mihály uramnak szíve sem volt csontból, és egész úton jártatta az eszét és mindenféleképen vett mértéket az ország dolgaihoz; de csak nem illett egyik dolog a másikhoz s a becsületes ember nagyon elszomorodott, mikor egyik magyar a másik után oly nagyon messzire következik s míg az egyik tejben-mézben nyakig úszik, a másiknak nyakáról annyiféle nyűg lóg le, hogy nem tudja sokszor, melyik fojtogatja jobban.

Délután három óra lehetett, midőn a megyeházhoz értek Nagy-Kállóba az újoncok és Köntös Mihálynak legelső dolga volt tekintetes Kállay Miklós úrhoz fölsétálni, most is éppen úgy hóna alá fektetvén a pálcát, mint otthon Szent-Mihályon.

Kállay Miklós úr ez egyszer mégis tett kivételt, mert Köntös Mihályt nemcsak megösmerte, hanem elébe sietett s legelőször is azt kérdé:

- Volt-e ebéd, kedves Köntös Mihály uram?

- Kálvinista ember vagyok, nagyságos uram, hanem ezt a napot emlékezet okáért mindig megböjtölöm, tehát ma meg kell köszönnöm úri gráciáját.

- Csak nem hozta be a katonatartozást?

- Mind a tizenkettő itt van az udvaron s azért esedezem, ki veszi át őket a kezem alól?

- Köntös Mihály uram oly nagyot mond most nekem, hogy elfáradok így állva hallgatni, üljünk neki egyet!

Helyet foglalának, Kállay csöngetett s a huszárnak intett, mit az már megértett s néhány perc múlva ó-somlyai állt a beszélgetők előtt.

Kállay elmondatta Köntös Mihállyal a történetet, ki azt öregéből elbeszélé egyfolytában, míg Kállay egyik kezében a megtöltött poharat tartá, hogy Köntös Mihályt megkínálja vele; hanem utóbb úgy a beszédre feledkezett, hogy fejét, kezével az asztalra ereszkedvén, tenyerébe nyugtatta, mert szólni már nem tudott, így elmaradt a megkínálás is; mert azt gondolta eleinte, hogy mégis szégyen volna, hogy az alispán ríva fakadjon.

Én magam sem tehetek róla, hogy már a második emberemet ríkatom meg önök előtt, de már ez így történt meg s Kállay Miklós úr, hallván a fiúknak sajátságos elhatározását, nem törődött utóbb vele, ha meglátják is; azért olyan öregre sírta ki a könnyeket, hogy egy-két csöpp a somlyaiba is becsöppent.

Mindketten meglátták, hogy a könny a borba folyt és Kállay félre akarta tenni a poharat, hanem Köntös Mihály azt mondta:

- Ne bántsa, nagyságos uram, ha minden borba ilyen vizet kevergetnének a korcsmárosok, azt tartom, azok lennének a legbecsületesebb emberek széles Magyarországban.

Kállay nagynehezen el tudta fogni a könnynek folyását, a poharat odanyújtá Köntös Mihálynak s ittak egészségére a tizenkét fiúnak, kik az örökös járomba önként kínálkoznak.

- Köntös Mihály uram - kérdi az alispán - vallja meg igazán, nem sokallta meg, hogy ezek a fiúk örökkön-örökké leszakadjanak a rokonok kebléről?

- Nagyságos uram, próbáltam az eszemet jártatni mindenfelé, azt is tudom, hogy itt a bal hónom alatt nagyon fáj bennem valami, hanem azt gondolom, nem egy emberért nyom az engem, hanem fáj az egyenkint mindannyiért, kiket a fegyver alá adunk, s még sem merem elgondolni, hogy annak szabad legyen másképpen is lenni.

Kállay fölegyenesedett, előbb az örömet állva nem bírta el, most meg azt gondolta, hogy a fájdalmat nehéz ülve elviselni, sőt, minthogy így sem maradt el, körüljárta a nagy szobát, hogy majd elmarad belőle valami, de hiába, neki is fájt, ahol Köntös Mihálynak, azért azt mondja, megfogván kezét a bírónak:

- Az én kezem csak egy kéz, Köntös Mihály uram, hanem fogadja e kéznek szorítását úgy, mintha foglalónak adnám annyi százezer nemes helyett, hogy életemnek legelső és legutolsó célja az lesz, hogy a földmívelő népről levegyem az igát.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Ez a kipontozott sor annyit tesz, hogy Köntös Mihály szeretett volna valamit szólni, de most meg ennél maradt el a lélekzet.

- Nagy adósság ám ez, Köntös Mihály uram, azért bölcsen gondolja meg, hogy egyszerre úgysem tudnók lefizetni, de ha húsz esztendő kerülne is bele, legalább tudjuk, hogy húsz esztendeig tart, az pedig rövidebb az «örökké» szónál.

- Nagyságos uram... engedje meg nekem... - mondja Köntös Mihály nagynehezen hangot kapva, - hogy amint én foglalóban elfogadom ezt a kézszorítást... előljáróban legalább én is tehessek valamit, mert ki tudja, megérem-e én azt, aztán a sok bolond paraszt között nem akad egy, aki ezt olyan emberséggel meg tudja tenni, mint én, hogy annyi kegyes úr helyett hadd csókolhassam meg én a nagyságos úr kezét.

E szónál oly hirtelen fölkapta Kállay uramnak kezét, hogy azt megakadályozni lehetetlenség lenne, s e pillanatban megvolt az a gyönyörű kép, midőn egyik magyar ember a másik magyar embert szívéből szereti.

A főispán szintén megtudta a dolgot és kísérőnek bement az udvarra, hol Szabolcs vármegyének gyöngyfiatalságából mutatványnak áll a legszebb tizenkettő.

A példa mindig példa s a szentmihályi népség után sehol sem mertek ellenkezni s az apák maguk hordták föl gyermekeiket a besorozás elé.

Mielőtt e fejezetet elvégeznők, az utolsó párbeszéddel nem akarunk adósak maradni.

- Még egy kérésünk volna bíró urunkhoz - mondja valamelyik a fiúk közül.

- Mit akartok, édes gyermekeim?

- Ne eresszen el bennünket, míg meg nem vallja bíró urunk, amit otthon sem mertünk megkérdeni.

- Most édesapátok vagyok, bátran kérdezhettek.

- Megbocsásson érte a falu, hogy tán engedelmesebbek nem voltunk; majd azt is megszokjuk; hanem kedves bíró urunk, talált-e köztünk egyetlenegy hitvány embert?

Köntös Mihály pálcáját a hóna alól kivette és a földre ereszté a végét, a kalapját leemelte éppen úgy, mint mikor ma reggel a tanácsházból hazament és némi magyarázatául szolgáljon azon jelenetnek a mostani felelet, mikor mondja:

- Fiaim, meg vagyok veletek elégedve és ne feledjétek el, hogy Köntös Mihály is levette előttetek a kalapot, mit még eddig maga jószántából csak az érdem előtt tett meg.