A debreceni
kántus
Ó, Debrecen, de sok jó került ki már belőled, csakhogy azt is
mondhatnám már egyszer, hogy ebből a sok jóból benned is megmaradt valami.
Megszületett a gyermek, fölnőtt tízévesnek, otthon a faluban megvolt
valahogy az anyai nyelven, hanem aztán kocsira ültették, elvitték a Hortobágyon
keresztül Debrecenbe, elplántálták valamelyik sáros uccában, ott nőtt föl
húszesztendősnek, telerakták a fejét diákszóval és elhitették vele, hogy
magyarul minden betyár tudhat; hanem diákul csak az okos emberek beszélnek,
minthogy egyáltalában nem is lehet magyarul egyebet tenni, mint káromkodni;
azért legyen esze, rakodjék meg minél több diákszóval, aztán jöjjön haza,
legyen esküdt vagy szolgabíró, orvos, gyógyszerész, mérnök, pap vagy akármi
diákul beszélő ember: ne járja hiába azt a szörnyű nagy kollégiumot.
Csakugyan lett is ilyenféle ember a gyerekből, ki aztán égre-földre
megesküdött, hogy magyarul nem lehet megtanulni semmit; beszélt is aztán diákul
úgy, mint a víz, sőt még az asszonyok is annyira megtanulták tőle,
hogy minden harmadik szó után befoltoztak egy diák szót, mi aztán néha úgy
esett ki, mint mikor tiszteletes úr elküldé a szolgálót az apothékába, hozna
neki coriandrummagot, mert nagyon fáj a stomachusa és semmiképp sem
consummálhat - a leány pedig így mondá el: Tiszteli a tiszteletes úr a patikás
urat, küldjön neki egy garas ára kalendáriummagot, mert nagyon fáj a domonkosa,
semmiképp sem koszpitolhat.
E rövid kis adomában megvan, mily nyelven beszéltek akkor az okos emberek és
milyen szépen eltanulták a cselédek; s ha így folytatták volna máig, jaj de
okos emberek volnánk mi magyarok, ha Árpád apánk elfogadna atyafiainak.
Mi tagadás benne, a debreceni kollégium sem volt különb, mint bármely más
hely, azt gondolták a század elején: Cicero csakugyan okos ember volt, az pedig
diákul beszélt; tehát mi is, atyafiak, tanuljunk diákul, legalább válik
belőlünk diákos ember, amint vált is; hanem olyan is vált, minőre a
tudós professzor urak bizonyosan nem gondoltak, tudniillik: poéta és színész;
már pedig ezek a megátalkodott népek még anno domini ezernyolcszázegyben sem
akartak diákul beszélni és lettek maguknak méltó büntetésére, másoknak pedig
rettentő példájára saját országukban földönfutók, mert magyarul beszéltek.
A kollégiumban élt valamelyik quartában három nyughatatlan ember, mindhármat
papnak szánták otthon, hogy terjesztené mind a három az Úrnak igéjét és
lennének apostolai az Úrnak ezen a földön. Meghallgatta az Isten az apáknak
kérését s e három ember csakugyan apostol lőn, megjárván ezt a nagy
országot széltében, hosszában és keresztül-kasul, mint az apostolokhoz illik.
Oh, higyétek meg, okos ember volt az a tanító, ki tanítványait mindig így
szólítá meg a leckének kezdetén: «Méltóságos, nagyságos, tekintetes, nemes,
nemzetes, vitézlők, kendtek, korhelyek, gyújtogatók és útonállók; mert ez
még mind válhatik belőletek.» Midőn a mi három emberünk belépett a
debreceni kollégiumba, abban a szent hitben ereszték be a jámbor szülők,
hogy onnét tisztességes fekete tógában fognak a hivők közé kilépni; hónuk
alatt lesz a szent könyv, melyből a világ igazságot merít - s íme,
mindhárom könyvvel lép ki ugyan; az első poéta lett, mint akkor mondták; a
másik kettő pedig: komédiás. Ezt is úgy nevezték akkor.
Elmúlt a lecke, a tógátus diák hosszú tógáját az ágyra vágta, a maradék
berdót rányelte a sok görög szóra s mikor ezzel a munkával is készen volt,
gyertyagyújtás előtt rákezdi vékonyan a legújabb szomorú nótát (mi arra
mutat, hogy nekünk mindig van valami új szomorúságunk) s utána a többi adja a
hozzávaló hangot, hogy Nagy Pistának szép vékony hangját túl ne neszezze s
midőn már a sok hang egymás mellett a maga módja szerint elfért, leghátul,
mint az öreg harang, megkondul egy hosszú diáknak hangja s a legelső
vékony a leghátulsó vastaggal úgy összeharangoz, hogy az igazhívő levenné
kalapját abban a gondolatban, hogy ezen valami áhítatos népség énekszóval
imádságát mondja.
Éppen midőn az egyiket elvégeznék, berohan a szenior a quartába s
goromba hangon kérdi:
- Ki mer itt énekelni?
A nagy sötétségben senki sem látott felelni s a sok diák csöndesen
heverészett az ágyon.
- Senki sem felel? - ordít mérgében a szenior, ki a sötétben attól is
tartott, hogy valamelyik eszeveszett diák még fejbe is üti.
- Hát ki feleljen? - kérdé egy hang elég emberséggel, mire a szenior azt
mondja:
- Feleljen hát maga, Csokonay uram!... Ha már éppen maga szólamlott meg.
- Nem jó helyen kérdezősködik, tisztelt úr - válaszol Csokonay, - mert
én a sötétben hallok, de annál kevesebbet látok.
Erre bajos volt a felelet, azért a szenior más módhoz folyamodott:
- Gyújtsanak mécset! - utasítja őket s e szóra már hallotta, hogy
kettő is kivette a tűzszerszámot s addig ütötte-verte a
tűzkövet, míg a tapló szikrát fogott s egy szál kéngyertyánál nagynehezen
meggyújtá a mécset.
A szenior körülnézett, úgy látszik, keresett valakit, kit meg is talált;
mert midőn a felső saroktól a kályháig leért, egész önelégültséggel
mondja:
- No hát, Csokonay uram, majd így mécsnél csak eltalálom én, ki énekelt;
mert ismerem én az én embereimet; ott látom Nagy Pistát, a vékonyát az
énekelte, a vastagát pedig itt a kályhánál Udvarhelyi Miklós uram, - mit hiában
is tagadnának, mert ezt a két hangot Debrecenben csak a bolond nem ösmeri.
Nagy Pista nevetett, Udvarhelyi pedig elszomorodott, nem gondolta meg, hogy
a szenior úr olyan becsületet adott neki, miért mai napig is édesen emlegetik;
de azért ekkor nagy fájdalom fogta el és szerencsére, hogy a kollégium
kályhájához támaszkodhatott, mely elég erős volt elbírni egy diáknak
fájdalmát, jobban mint a meleget, amiért a fűtődiák számtalanszor be
akarta rúgni, de még a patkós csizma sem akart fogni a szörnyű nagy
állaton.
Másnap a rektorprofesszorhoz hívták mind a hármat pirongatás végett, hol
egyszersmind a tisztelt férfiú azt is bebizonyítá, hogy valóban mélyen ért a
jövendőmondáshoz.
- Csokonay uram! - kezdi a rektor - illenék, hogy rektorprofesszor létemre
diákul beszéljek; de minthogy Csokonay uram okosabb akar lenni, mint maga
Cicero és nem bír annyi lélekkel, hogy a köznapiasságon fölülemelkedvén, a
klasszikusok nyelvét becsülje, sőt akárhányszor tett saját szája vallomása
szerint inkább beszél azon a nyelven, amelyen a subás atyafi: tehát legyen meg,
én magával ezennel büntetésképp magyarul beszélek.
- Adná Isten, hogy az egész országot így büntetné meg.
A rektorprofesszor zöld lett mérgében, Ciceronak nyelvét csak egy
elvetemedett diák vethette meg így s azért egész szánalommal mondja:
- Csokonay uram, mi nem bírunk magával, és attól félek, hogy kollégiumunkat
is rettentő hírbe hozza.
- Meglehet! - válaszolja Csokonay egészen mást gondolva, mint a rektor.
- Jaj, már csak eltagadhatnánk, hogy ilyen tanítványunk is volt! - mondja
szégyennel az elöljáró.
- No no, csak még ne dicsekedjenek vele! - szól Csokonay, nem állhatván ki a
jámborságot, és eltávozván a szobából; de már ekkor oly dühbe jött az elöljáró,
hogy verekedni szeretett volna az elvetemedett emberrel, ki az egész világgal
szemközt megy és a klasszikai nyelvet elvetvén, magyarul akar beszélni.
- Hallotta ezt a bolondot, Udvarhelyi uram? - kérdi a másiknak fordulva - de
hisz maga sem különb, csakhogy maga még nem ír magyar verseket, hanem, domine
Udvarhelyi, az ég szerelmére kérem, a maga apja oly derék, jóravaló ember, s
magából minden áron tisztességes embert akarna nevelni; de amint hallom, ön
ilyen fiatal létére oly vastag hangon énekel, hogy kész skandalum; ugyan,
amice, mondja meg nekem, nem szégyenli magát?
Ez ostobaságnak kulcsát abban az előítéletben tessék keresni, hogy
némely ember a hangnak mélységét az elvetemültség következményének tartja;
azért ne botránkozzanak meg a debreceni rektorprofesszoron, ki az éneket nem
gyűlölte, mert különben módja lett volna a debreceni kántust is
megszüntetni. Megengedte bíz ő azt, míg az ének tisztességes, mérsékelt
hangvitel maradt; de, hogy oly vastagra fajuljon, mint ahogy akkor már
Udvarhelyi énekelt, az már skandalum.
- Pap akar lenni, amice Udvarhelyi?
- Meglehet, tudós rektorprofesszor úr.
- Én meg azt mondom, nem
lehet!...
- De már azt magam is szeretném
tudni, miért nem, kérem alázatosan - kérdi az ingerült diák.
- Mert magától irtózni fog a nép,
ez borzasztó hang, amice Udvarhelyi, maga szerencsétlen ember; én nem tudok
jobb tanácsot adni: maga legyen katona, maga izmos, vállas ember, ha jól viseli
magát, gránátéros lehet, s ott tekintettel lesznek arra, hogy ilyen nagy
kamasznak, mint maga, dupla lénungot adnak. Fogadjon szót nekem, menjen
katonának.
Szegény Udvarhelyi szokott
szelídségével tűrte ezt az ostoba beszédet, és csak az vigasztalta, hogy
Csokonayt is ilyenképpen leckéztették meg, tehát tűri azt békével; mert
ő már néhányad magával Csokonayt jelesnek tartotta; azért amit az békén
tűrt, nyögte ő is, kivált pedig elgondolván, hogy mi lesz még Nagy
Pistával, kire még könnyebben ráfért a dorgáló szó; mert ahol diákcsínyről
volt szó, ha háromról beszéltek, a vezető bizonyosan Nagy Pista volt; ahol
kettőről beszéltek, az egyiket bizonyosan Nagy Pista csábította el; s
ahol egy diákról szóltak, az az egy senki más nem lehetett, mint éppen Nagy
Pista, kinek a kántusban is legfölebb ér a hangja, s úgy kihallik valamennyi
közül, mintha kikapaszkodnék a kollégium kerítésén, s azt nézné, megyen-e arra
valamely kenyeres cíva, hogy egy cipót kaphasson ki a kosárból.
- Maga is itt van, Nagy Pista úr?
- kérdi végre a harmadikat, ki annyira Nagy Pista volt a kollégiumban és
azonkívül, hogy aki megurazta, még az is Nagy Pistának hívta.
Később lesz alkalmunk Nagy
Pistával közelebbről megismerkedni, azért maradjunk szorosan a
párbeszédnél, mely következő vala:
- Maga mindenben olyan kezdő
szokott lenni.
- Igenis, rektorprofesszor úr, a
kántusban én kezdem a vékonyánál, s ahol megvastagodik, ott másnak hagyom.
- Én nemcsak a kántusról szólok,
domine Nagy Pista, hanem arról, hogy maga diákcsínyben a legelső, mint az
számtalanszor be volt bizonyítva.
- Egy rókáról két bőrt akar
húzni a tekintetes úr? - kérdi a diák vakmerőn - ezekért már megszidott a
múltkor, sőt be is csukatott.
- Most meg a quartában
rákezdte az éneket, tagadja?
- A bolond is tudja, hogy
ahol én vagyok, vékonyabban senki sem kezdheti.
- Hát Csokonay mért nem
vallott magára, mikor a szenior kérdezte, mi? - dühöng a rektor - persze, hogy
Nagy Pista uram Csokonaynak első bámulója: hisz a múltkor is azt mondta:
Csokonaynak több esze van, mint valamennyi professzornak.
- Nem emlékszem rá, hogy mikor
mondtam, de...
- Mit? Még tagadni meri? - röffen
közbe a rektor.
- Annyira nem tagadom, - szól
Nagy Pista - hogy ha éppen kívánja hallani a tekintetes úr, itt nyomban azt
mondom, akár mondtam azelőtt, akár nem.
- Domine! - ordít tele torokkal a
rektor - maga is talán pap akarna lenni, úgy-e?
- Akartam, igenis, de most már
nem leszek: elhatároztam!
- Kár volt sietni az
elhatározással; mert mi már előbb elhatároztuk, mikor ön a zsidó leckében
azt mondá: minek a papnak zsidó nyelv, ha nem akar lóbőrrel kereskedni?
- Erre sem emlékszem, - mondja
Nagy Pista - hanem a tekintetes úrnak azért elhiszem.
- No, majd azt higgye el, amit
később mondunk; hanem előbb azt kérdem: Csokonay csábította el magát,
hogy a zsidót ne tanulja?
- Azt már nem cselekedte, elég, ha
én nem szenvedhetem azt a nyelvet.
- Hát mit szenvedhet, hadd
hallom?!
- Azt az áldott magyar nyelvet,
mit a tekintetes urak csak dohányt venni meg kapáltatni használnak, a többi
mind diákul van.
- Tehát maga a diák szót
gyűlöli?
- Mint a pempőt; mert azt
gondolom, hogyha a többi fúl meg tőle, minek élek egymagam a világon; ha
pedig én fulladok meg, s a többi él: mi gyönyörűségem benne?
- Hát hol él meg maga széles
Magyarországban diákszó nélkül, mondja meg Nagy Pista uram, szörnyű mód
szeretném hallani; mert pap, apothékás, doktor, fiskális, inzsellér, jurasszor,
judlium, asszesszor, rektor, kántor, preceptor, szupplikáns, mendikáns mind
diák szó, és az után is él; hát hova menekül, mondjon egyetlen szót?
- Diák szó legyen?
- No, csak mondja meg, úgy, ahogy
tudja.
- A tekintetes úr kedvéért
diákosan mondom: komédiás leszek.
A tanár elhallgatott és mi nem is
firtatjuk, miként ereszté el Nagy Pistát; elég az hozzá, hogy Magyarországban a
múlt század végén és ennek elején jó darabig csak a komédiásságból lehetett
magyarul megélni.
Erre is lehet mondani, hogy ez
ugyan nem vers, hanem igaz.
|