Doktor Sándorffy

Nagy betege volt doktor Sándorffynak, ki e századnak elején Nagyváradon lakott, lelkiismeretesen ápolván minden beteg embert, kivált pedig azt a nagy beteget, azt a szegény árva magyar nyelvet!

Felesége nem volt, hanem megáldotta az Isten azokkal a gyermekekkel, kiket komédiásoknak szórt ki a világ: s amit mindennapi szorgalma megtakarított, ezeknek osztá és azon édesanyának, mit nemzetünknek hívunk.

Épített színházat, még páholyok is voltak benne; mindenfelé keresett embert, ki benne magyarul játsszék. Nem törődött vele, ha senki sem jött is, ő fizette a színészeket, az övé volt a színház, ki volt fizetve a költség, maga nézte és gyönyörködött benne, hogy magyarul játszanak, a többi pedig azt mondá róla: íme, ilyen bolond is van!

Utóbb a kíváncsiság beverte a nagyváradiakat, a keresztüljárók nappal is megnézték, s egykor gróf R... Erdélyországból eljövén Nagyváradra, megnézte a színházat már csak kíváncsiságból is, mert neki is volt otthon színháza, tehát megláthatja, milyen különbség lesz, ha egy gróf építtet színházat, vagy egy szegény doktor.

- Na, na, tűrhető, nem hittem volna, hogy ilyen is legyen, - beszélgeti a gróf Sándorffynak, ki borotvált képe mellett kétszer-háromszor már nyakkendője mellé nyúlt ujjával, mit akkor szokott tenni, ha valaki valamit fitymál előtte - megjárja, megjárja, azonban már az én színházam mégis csak más, azt látná doktor úr, az aztán a csinos színház!

- Én nem láttam, az igaz, - mondja Sándorffy nagy komolyan - hanem azért mégis bizonyosan tudom, hogy az én színházamban van, ami sokkal szebb, mint a méltóságos úré.

- De már azt szeretném tudni, mi lehet.

- Megmondhatom, méltóságos uram, csak az a szebb az én színházamban, hogy az én színházamban csak magyarul játszanak: a gróf úréban pedig nem.

Erről a doktorról fogok tehát írni, legyenek önök egy kis türelemmel.

* * *

Egyenkint gyülekeztek a tagok; ahol valakit megkaphatott Sándorffy, azt mindenképpen lekenyerezte, fizette, s a mennyire lehetett, szerződésre is lépett velük.

A debreceni találkozás után néhány év múlva Udvarhelyi színész lőn, és Sándorffynak társaságában első csiráját hinté el a magyarhoni színészetnek, s amint egykor reggel a próbákat elvégeznék, Sándorffy jelenlétében, betoppan Nagy Pista, ki Nagyváradra Kolozsvárról jött gyalog egy szál kabátban, hanem a többi is csak annyi volt rajt, hogy abból sem elvenni, sem hozzátenni nem lehetett.

Ennyi tehát nagy szűken elég volt annak bebizonyítására, hogy magyar nyelven is meg lehet élni, s ez abban az időben Magyarországon elég csuda vala.

Nagy Pistán mindenesetre volt annyi kirívó szín, mennyi a magyar színészt a közönséges csavargótól megkülönböztette, azért látván Sándorffy, hogy Nagy Pista Udvarhelyivel összeölelkezik, minden tétovázás nélkül kérdi:

- Barátom, maga színjátszó, úgy-e?

- Eltalálta a tekintetes úr, - mondja Nagy Pista - és hogy én is eltaláljak valamit, nem tekintetes Sándorffy úrhoz van szerencsém?

- Részemről a szerencse, barátom, hogy hívják becses nevén?

- Nagy Pista a nevem.

- Isten hozta Nagy István uramat.

- Jaj, kérem alássan a tekintetes urat, valahogy ki ne hozzon a formámból, csak nevezzen engem Nagy Pistának, így aztán más is tudja, hogy én rólam van szó: amúgy pedig senki sem ösmer - magyarázza magát az egykori debreceni diák. - Ez ugyan gyöngeség, hanem, tetszik tudni bölcsen a tekintetes úrnak, hogy ha az ember egyszer nevet szerzett!...

Itt elvégezte Nagy Pista, hatalmas pauzával akarván az értelmet kipótolni, melyből Sándorffy, mint okos ember, hirtelen belátta, hogy Nagy Pistának kétségtelen szerzeménye e név, anélkül, hogy azt is állítani lehetne külseje után, hogy valami mást szerzett-e már. Na, de erről kérdezkedni illetlenség volna. Sándorffy tehát a fontosabb dologra tért át.

- Megnyerhetem önt társaságomhoz?

- Parancsoljon velem tekintetes úr; nálam a kedv megvan, tehát semmi sem hiányzik. - Azaz, bizony, minden hiányzott, - mondhatta volna - csak a kedv nem.

- És micsoda fixumot kíván, Nagy uram?

- Fixum! Fixum! - mondja Nagy Pista - milyen jó, hogy a debreceni rektorprofesszor nem hallotta ezt a fixumot, - mondja, Udvarhelyire nézve - hogy örülne, hogy a magyar komédiásság sem tud meglenni diák szó nélkül. Tekintetes uram, én csak egy fixumot kérek, - szól a doktorra nézve - még pedig azt, mire előbb is alázattal kértem a tekintetes urat, hogy engem Nagy Pistának hívjon.

- Hát a készpénz mennyi legyen?

- Egy fillér se, tekintetes uram: mert én pénzzel nem tudok bánni; hanem gondoskodjék rólam a tekintetes úr, hogy éhen meg ne haljak, és mint tudós doktor tudni fogja, melyik napon egyem húst, melyik napon babot vagy lencsét, melyik napon igyam orvosságot s e gondokat magára vállalván a tekintetes úr, nekem csak a gyönyörűség marad, hogy a magyar komédiából is meg lehet élni. Ennyivel tartozik nekem a nemzet, ha azt nem akarja, hogy a debreceni rektorprofesszor megérje a magyar nyelvnek végét és az ő kedves diák nyelvén elmondhassa: requiescat in pace...

- Kedves Nagy úr...

- Jaj, dehogy vagyok az, tekintetes uram, dehogy vagyok Nagy úr, - mondja a szegődő - még akkor inkább mondjon a tekintetes úr Nagy Istvánnak, legalább tudom, hogy valami atyámfia vagyok; de hogy ha Nagy úrnak mond a tekintetes úr, azt gondolom, a hátam mögött szól valakinek.

- Jól van hát, kedves Nagy Pista barátom, kész az egyezség, ma kinyugossza magát, holnap pedig munkához látunk; hanem szállása hol lesz?

- Tekintetes uram, én mióta színész vagyok, mindig a színpadon alszom, tehát most is ott telepedem meg.

- De hova tesszük az ágyat, Nagy Pista barátom?

- Bizonyosan itt is van színházi koporsó, tekintetes uram, abban szoktam én aludni, hát majd csak belehordozóskodom estére kegyes engedelmével.

- Nem fél, barátom, a koporsóban aludni?

- A világért sem, tekintetes úr, sőt így gyakorlom magamat a szent hitben és naponkint bebizonyítom a testnek feltámadását, mikor a színpadot söprik próbára.

- Amint akarja, kedves barátom, ez ugyan olcsó szállás lesz, hanem, ha megelégszik vele, ám legyen.

Rövid volt az alku, mellyel mindketten megelégedtek, különösen Sándorffy, kinek véghetetlenül megtetszett Nagy Pista, s e szerzeményen való örömében jó kedvvel ment haza.

Nagyvárad a századnak elején megtelt vendégekkel, mert a dunántúli kerület a francia berohanások alatt többször megtámadva lévén, főleg midőn az udvar is részben Tatára, részben pedig Budára húzódott, sokan nem akarván városról városra vándorolni, megtették egyszerre a nagy utat, és számosan Nagyváradra húzódtak, hol a jómódú embernek legtöbb kényelme akadt.

Népes lőn a különben is élénk város, Sándorffynak tehát, mint megyei főorvosnak, ki különben Bécsben is hírre vergődött és csak a megyének nagy sürgetésére hagyta el bő jövedelmű helyét, az ilyen népvándorlás alkalmával temérdek tennivalója volt, mert a jómódú ember a legkisebb főfájásnál orvosért futtat s míg a bajt nagy fenékkerítéssel előadja: múlik az idő.

Különösen volt Sándorffynak egy kedves betege, ki azonkívül barátja is volt Bécsből: egykori tekintélyes udvari ágens, nagyságos Keszy Balázs úr, nőtelen, gazdag és igen okos ember, ki nemcsak azért hívta el Sándorffy barátját, hogy hurutját gyógyítsa meg, hanem szüntelenül veszekedett vele az orvosi tudományban, melyhez minden vénasszony ért, csakhogy mennél vénebb valamelyik, annál hamarabb meghal ő maga saját orvosi tudományában.

- Látod, már megint dög vagyok, - mondja Keszy Balázs úr Sándorffynak, kit a cseléd még hazamenet útközben elfogott - korán kimentem az utcára, konziliárius gróf R...y szemközt jött velem, levettem kalapomat, meghűltem, most megint gőzölhetsz, míg nyakamat mozdítni tudom.

- Sebaj az egész, hideg vizes kendőt csavarok nyakadra, arra száraz ruhát, reggelre semmi bajod: ezért jót állok.

- Per amore dei, mit gondolsz, hidegvizes ruhát? Inkább mérget iszom.

- Látod milyen gyarló emberek vagytok ti, hogy rontjátok az orvost, - beszéli Sándorffy - ha egy kis bajotok van, halálos nyavalyát képzeltek és rákényszerítitek az orvost, hogy bőrötöket lenyúzza, kiterítse az asztalra és megvárakoztasson az ágyban fél esztendeig, míg új bőr nő s midőn aztán kiálltátok a pokolnak minden kínját, elhiszitek, hogy az orvosnak van esze, hisz annyi szenvedés által meggyógyított. Beszélj hát, akarod, hogy késsel nyúljak hozzád?

- De nagy bolond vagy, - vitázik a másik is - ki lesz felelős, ha én a te hideg vizedtől itt szörnyet halok? no szólj, ha tudsz?

- Én leszek felelős! - mondja Sándorffy.

- Köszönöm szépen, mikor én már a másvilágon leszek, no hiszen felelsz te nekem akkor; nem kell hideg vized; rendelj valami izzasztót, mást nem veszek be.

- Mást nem parancsolsz?

- Ha lehet, barátom, édes legyen az orvosság, ördög vigyen el minden patikát, a hány csak van; már megunta testem, lelkem a sok orvosságot, hisz évenkint megiszom tíz akót.

- Sz'ja, barátom, így van, ha az ember Szabolcs vármegyében a szentmihályi kántornak fia volt, otthon fekete kenyeret, hozzá szalonnát evett, a kapros káposzta már csak nyalánkság volt, cukrot csak akkor evett, ha köhögött, akkor is csak feketét; hanem mikor beüt a jómód, a kenyér mellé is lekvárt eszik, reggel kávé, ebéd után kávé, uzsonnára kávé, télen puncs, nyáron limonádé és mandulatej. Úgy kiszapultad magadat az úri koszton, hogy nem nyomsz egy becsületes mázsát, aztán adjak magamról reverzálist, hogy nem visz el az ördög.

- Jaj, irgalmatlan méregkeverő te, most jár a szád, mert tudod, hogy beszélni sem tudok.

- De úgy kell, mit süvegelsz annyira, ha tudod, hogy kényes fejed meghűl, persze, ha valami falusi tisztelendő úr lett volna, annak alig billentenél, hanem mivel konziliárus R...y, hát a süveget a földig le kell venni, s az alatt meghűlsz, úgy kell, a patikás is hadd éljen.

- Aztán nem könyörülsz rajtam, te szívtelen?

- Dehogy könyörülök, sőt örvendek neki, midőn így bűnhődik az olyan magyar ember, ki otthon akkor evett legjobb ízűt, mikor gyürkét rágott, melléje sót és paprikát, s olyan két pofája volt, mintha hízóba vetették volna; hanem midőn az erszény megtellett, szervusz neked, Magyarország, ettünk sok letykót, azt nem kellett rágni; csakhogy úgy átázott az az erős gyomor, mintha kenderáztatóban lett volna, s most már csak a nevét mondja ki az ételnek, azzal él, nehogy megterhelje a gyomrát.

Ilyen szemrehányásokkal vigasztalta kedves barátját Sándorffy, ki a nagyszájú prókátoron most mégis kifogott, mert csak nyögött a fájdalomban; hanem mielőtt elmenne, ráemlékezvén barátjának régi szokására, tudniillik, hogy saját betegségét mindig lepecsételve adja át, s ott össze-vissza beszél mindent; mert még azt is deriválja, hogy az apját egykor megrúgta a ló a kállói vásárban, s ennek lehet összefüggése az ő nyavalyájával; mondom ilyen leveleket adott neki útra, s hogy éppen jó kedvében volt Sándorffy, emlékezteti kedves barátját:

- Balázs barátom, nincs valami pöcsétes leveled? Hadd viszem el magam, nehogy az inast lóttasd-futtasd utánam hiában.

- Majd elfeledtem, - mondja Keszy Balázs úr, hírtelen kifordulva - itt van egy a fiókban, vedd ki.

- Mindjárt tudtam, hogy ez a bolondság nem marad el.

- Nem bolondság az, domine fráter, - nyöszörög a beteg - azért olvasd el komolyan; jaj, de irgalmatlanul fáj a nyakam, ugyan küldd már azt az izzasztót, - szól közbe - hanem édes barátom, azt a levelet el ne potyogasd az úton, ...jaj! oda vagyok.

- No, ne búsulj, úgy elteszem, hogy magam sem találom meg - mondja Sándorffy, a levélkét nagy kabátjának egyik olyan zsebébe dugván, hova csak a belső zsebből lehetett benyúlni, mit jóformán az inas sem tudott, s hova némely bizalmas leveleit tette, hogy elfeledkezvén, az inas kezébe ne jussanak. - Isten veled, - búcsúzik Sándorffy - mindjárt lesz izzasztó; hanem jól vigyázz magadra, és csak azt tedd, amit én parancsoltam.

Sándorffy nevetve távozott; mert Keszy Balázs úr mindamellett, hogy saját esze után lett úrrá, még pedig igen gazdag úrrá, a világ bolondjai után addig elnyújtózkodott, hogy egykor igenis erős idegzetű levén, a megváltozott életmódban úgyszólván megnyomorodott.

Sándorffy hazament, nevette a boldogtalan agglegényt, ki mai napon alig való egyébre, mint hogy átszűrjék rajt az orvosságot, melynek két harmadrészét túlságos óvatosságból nyeli be s órákig elcivakodik az orvossal, és saját esze miatt meggyógyulni nem tud.

Ledobta Sándorffy a nagy kabátot és megnyugodott a napi küzdelem után, azonban Udvarhelyi jelenti Sándorffynak, hogy a mai napra hirdetett előadás elmarad; mert az egyik tag délután leesvén egy székről, lábát úgy megcsapta, hogy rá nem állhat.

- Nagy Pistát kell előkapni, Udvarhelyi barátom, mit gondol, kiállja-e a sarat?

- Nem tudom, tekintetes uram, hanem megkísértjük; azonnal szaladok a színházhoz és küldöm Nagy Pistát, beszéljen vele a tekintetes úr maga.

Nagy Pista nem váratott magára, nagyon szerette volna a mai ebédet is leszolgálni; mert az ugyan jó volt, Sándorffy úr saját konyhájáról küldé, s ámbár Kolozsvártól Nagyváradig könnyen megleli étvágyát, aki amott elvesztette, hanem azért a jó mégis jó, és Nagy Pistában a jóllakásnak dacára is maradt helye a háládatosságnak. Sietett tehát Sándorffyhoz.

- Mit tetszik parancsolni?

- Kedves Nagy Pista barátom, egyik színészünknek a lába megtagadta a szolgálatot, azért magához folyamodunk, nem volna kedve gróffá lenni.

- Ezer örömmel, legalább első nap is mindjárt hasznomat veheti a tekintetes úr.

- De már elmúlt ám öt óra, hét órakor pedig már játszani kell.

- Az már nagy baj, - jegyzi meg Nagy Pista - kivált nekem, mikor Nagyváradon senkit sem ismerek, kivévén azt az egyet, ki a tekintetes úrhoz vezetett, az is hajdú volt.

- Úgy-e, nehéz lesz addig a szerepet is elolvasni?

- Azon nem búsulok, tekintetes uram, nem hiában voltam én debreceni diák, ott is elmondám én a leckét könyv nélkül, ha Udvarhelyi barátom súgott.

- De hát mi akadály volna még, ha a szerep nem az?

- Hát nem veszi észre rajtam, tekintetes uram? - kérdi Nagy Pista.

- Kedves barátom, a maga képén oly angyali nyugalom ül, hogy ott nem veszek észre semmit.

- Tekintetes uram, ha Nádudvaron játszanám, ott kiállnék grófnak úgy, ahogy most lát engem a tekintetes úr; hanem Váradon, hol igazi grófot is eleget láttak, nem vall velem böcsületet a tekintetes úr ebben a gúnyában.

- Most értem, barátom, hanem ha egyéb baj nincsen, azon mindjárt segítünk - mondja Sándorffy körülnézve az inas után, ki éppen a szobában rakosgatott - Jancsi, Nagy Pista barátomat lásd el ruhával a mai játékra, rakd ki neki a ruhákat, s amelyik jobb lesz, vidd el az öltözőbe a színházhoz.

Némi kis vártatva meglőn a választás és a ruhák közé beleesett a mai nagy kabát is, mit Sándorffy úgyis csak akkor viselt, ha felhős időt látott; utazóruhának a mai gróf számára éppen jó volt. Nagy Pista bejött Sándorffyhoz, előszámlálta a ruhadarabokat, aztán megemlíti:

- Majd reggel hazahozom őket, tekintetes uram.

- Hátha egyúttal konvencióban oda is adnám Nagy Pista barátomnak három hónapra, mit mondana hozzá?

- El nem szaggatnám én azt három hónapig, tekintetes uram - mondja a kérdett - fogadjon szót nekem a tekintetes úr, várja meg, míg levedlik rólam, akkor is elég jókor lesz másikat adni.

- Ejnye, Nagy Pista barátom, de kínáltatja magát, talán nem is eszik addig, míg más nem könyörög, hogy az ebédet megegye?

- Ne szépítsen a tekintetes úr, mert ha ilyen hírem talál szétfutamodni oda, hol a komédiásnépet is beeresztik, majd meglátja a tekintetes úr, egy társaságba sem vesznek vissza egyhamar; mert nem ösmernek rám. Engedelmével a tekintetes úrnak, én majd csak maradok az a Nagy Pista, ki eddig, s ha leszakad rólam ez a ruha, akkor majd másikért esedezem!

Ennyi becsületességet csakugyan nem keresne senki ilyen rongyos színészben, kinek minden oldalon van annyi hézaga a ruháján, hogy majdnem maga is keresztül esik rajta: hát még a szerénység! Legyünk azért méltányosak, becsüljük meg ez önzéstelen embert, ki valamint Sándorffytól, úgy a nemzettől sem követel többet, mint a legutolsó veréb, hogy tolla legyen és megennivalója.

A közönség begyülekezett a terembe, megnézte a magyar komédiásokat, kik néha szerencséből a borivószobában, legtöbbnyire pedig irgalomból a birkaakolban játsztak olyan közönségnek, mely sem az ivószobában el nem ájul, sem a birkaakolban. Akinek tetszett, beleszólt a játékba s a szegény komédiást kikorrigálta. Ha fölemelte a színpadi gyilkot, közbekiáltott fokost emelve valamelyik hatökrös polgár, hogy majd elvárja ezzel a fokossal, csak merjen hozzá nyúlni; és addig nem engedték tovább játszani, míg nem az igazgató emberségére fogadta, hogy ne féljenek, azért az ártatlan nem hal meg, emezt pedig irgalmatlanul fölakasztják s ha nem úgy lesz, valamennyinek visszaadják a bemeneti díjat.

Hány lovat hoztak el drága pénzért idegen országból, hogy apja legyen olyan lónak, mely három angol mérföldön egy huzamban nyargalva futni elbír s ezt a szegény komédiást nem kérdi senki, hány esztendő óta bírja lelkesüléssel, és mi jutalmat vár, hisz mire valósággal meghal a színpadon kívül, annyiszor kell magát a színpadhoz vágni, hogy az utolsó rongy is leszakad róla s majd az igazi temetésnek az árát miből fizeti ki?

No, de azért Nagy Pista gróffá lett és a közönségnek olyan kedvet kerekített Sándorffy úr kabátjában, mit mindannyian leösmertek róla, hogy háromszor kitapsolták, Sándorffy pedig ezen való örömében mindannyiszor egy ezüst-huszast eresztett egyik kezéből a másikba s így mind a hármat Nagy Pistának szánta.

Előadás után Sándorffy Nagy Pistát összeölelte, aztán pedig markába csúsztatta a neki szánt három huszast: mert nála nélkül felsültek volna ma.

Az a derék, becsületes orvos tökéletesen hitte, hogy Nagy Pistának milyen nagy örömet csinált, pedig az most valósággal boldogtalan, mert el nem tudja képzelni, mikor neki ruhája, szállása és tartása van, mit kell csinálnia, hogy egy óráig meg ne maradjon nála a pénz; mert ha megmaradt volna, akkor én is csakugyan azt mondom, hogy ez lehet Nagy úr, Nagy István, Nagy Ferenc, vagy akár Nagy Jeremiás, ki a huszasnak tudja, hogy éle is van és hogyan kell azt élére állítani, de hogy éppen az a Nagy Pista legyen, ki Debrecenben diák volt s a kántusban a legvékonyabb hangot mindig ő kezdte, valamint a huncutságot is, azt nem tudnám elhinni.

Némi szerencséjére tíz órakor végződött az előadás, rázárták a színháznak ajtaját, lefeküdt, elaludt és megálmodta, hogy amint fölébred, a három huszason tajtpipát vesz. Ezen legalább egyszerre elköltheti és még az a szerencséje is lesz, hogy megcsalják, minélfogva hű marad hozzá a sors, ki Nagy Pistát szegény embernek szánta, az is fog maradni halálos holtig és becsületes ember.

Ez már vakmerő tréfa a sorstól, hanem ő jól tudja, mit cselekedett akkor, midőn e szerepre Nagy Pistát választotta ki a debreceni kollégiumból annyi száz kálomista diák közül.

Reggel fölébredvén, először azt gondolta, hogy a három huszast álmodta csak, de midőn szemeit jobban kidörgölte, eszébe jutott a való, hirtelen felöltözött, beszaladt a városba, s a legelső zsidó boltba bekiált egész ügyetlenséggel:

- Van-e itt háromhuszasos tajtpipa?

- Tessék besétálni a tekintetes úrnak! - szólítja meg a pipás zsidó Nagy Pistát, ki aztán magában dörmögve mondja: akasztófáravaló zsidaja, ez még nem is tudja, hogy én Nagy Pista vagyok.

- Ez mind háromhuszasos, - teszi ki a zsidó a sok habpipát - melyik tetszik?

- Ez talán jó lesz - véli Nagy Pista egyiket megszeleltetvén, azután pedig azon való félelmében, hogy talán majd nem adják három huszasért, ostoba becsületességgel nem alá, hanem fölfelé kérdi az árt. - Nem kérnek-e többet három huszasnál ezért a pipáért?

- Ha nem akar többet adni a téns úr, hát vigye el három huszasért.

Meglőn az egyezség. Nagy Pista megszabadulván huszasaitól, tajtpipáját úgy helyezé el a zsebében, hogy száráról, mint valami virág nézett ki. Így ment vele végig az uccán, s így lépett be Sándorffyhoz is reggeli kilenc óra előtt.

Addig feszelgett a szobában, hogy Sándorffy észrevette a pipát, minek ő maga esküdt ellensége volt, és ahol alkalmasan tehette, egész indulattal kikelt a dohányzás ellen.

- Most vette ezt a pipát, Nagy Pista barátom?

- Annyi, mintha a tekintetes úr maga vette volna, a három huszast átváltoztattam pipává.

Sándorffy türelmetlenül igazítá nyakkendőjét, füle mellékét is összevakarta, és ezt addig mívelte, hogy Nagy Pista észrevette az orvosnak bosszúságát, azért meg is kérdé:

- Tekintetes uram, talán nem dohányzik?

- Nem én, azt a mesterséget nem tanultam.

- Pedig nem nehéz hozzászokni, ha rászánja magát az ember - mondja Nagy Pista.

- Meghiszem, az ember minden bolondra képes. Hanem én mégsem szoktam meg azt a mulatságot, melytől az is köp, aki szereti, hát aki nem szereti, az mit csináljon?

Nagy Pista nagyon megbánta a pipavételt és azt is, hogy valaha a dohányzáshoz szokott, azért föltette magában, hogy a pipán rögtön túlad; Sándorffy pedig sétálgatván a szobában, nem tudott szóra találni azon való bosszúságában, hogy az ő ajándékán éppen pipát vett Nagy Pista, sőt elterjedvén lassan a dohányszag a szobában, kinyitá az ablakot szellőztetés végett. Ekkor Nagy Pista hirtelen kivette a pipát s mikor Sándorffy elfordult, kidobta az uccára. Hárman is jöttek a pipának irányában s midőn Sándorffy újra az ablaknak irányába ér, látja, midőn a megtalálók a pipát nézegetik. Eleinte nem figyelt a dologra, hanem észrevevén a hasonlatosságot, gyanítani kezdé, hogy az Nagy Pistának a pipája volt.

- Hogy volt az a habpipa? - kérdi az orvos.

- Három huszasért adták.

- Aztán megért annyit az a rongy pipa?

- Tekintetes uram, nem kértek érte többet három huszasnál. - mondja Nagy Pista híven előbbeni ügyetlenségéhez, most is ott fogván föl a dolgot, hogy az alku alulról fölfelé megyen.

- Hátha többet kértek volna érte?

- Akkor nem vehettem volna meg, tekintetes uram, mert több pénzem nem volt.

- De már látom, Nagy Pista barátom, maga csakugyan nem ért a pénzzel való bánáshoz.

- Megmondtam én már azt tegnap is a tekintetes úrnak.

- Tehát mutassa nekem azt a pipát, hadd látom én is.

- Kidobtam, tekintetes úr, az utcára, már látom, meg is találta valaki. - szól Pista, szemével a megtaláló után nézve, ki nagyon megörült a találmánynak.

- Hát azt mondtam én Nagy Pista barátomnak, hogy dobja ki azt a pipát?

- Nem mondta a tekintetes úr, hanem mivel szellőztette a szobát, azt gondoltam, ha már engem ki nem vet a tekintetes úr az ablakon: legalább a pipát dobom ki én.

- De miből dohányzik ezután?

- Semmiből, tekintetes uram.

- És meg tudná ezt állni, Nagy Pista barátom?

- Ahogy a szegénységet megállom, tekintetes uram, úgy megállom ezt is, - beszéli Pista - régen lehettem volna én rektor valamelyik faluban, aztán hízlalna most a falu; hanem azt gondoltam, tekintetes úr, kire marad akkor a magyar színészet, ha már Nagy Pistának sem kell. Aztán ki hordja el házról-házra, faluról-falura, városról-városra gyönyörű nyelvünket? Hisz nem mindig akad olyan ember, aki a koplalást úgy kibírja, mint én! Megmaradtam azért, tekintetes uram, és még, hála a fölséges úristennek, élek.

Sándorffy nem tudta megállni a sírást, pedig olyan keményszívű ember volt különben, hogy elvágta a betegnek kezét, lábát, anélkül, hogy a betegnek keserves ordítása megreszkettette volna kezét, mely az eleven húst oly biztosan vagdalta, mint mi a dinnyét, s íme, tarka zsebkendőjét egyik szemétől a másikhoz nyomogatja, mégsem tudja mind fölszárítani a könyűket; utóbb látván, hogy a könyű még jobban csurog, eltette a kendőt, megszorítá Nagy Pistának kezét, aztán pedig azt mondja a keményképű fiúnak:

- Kedves Pista barátom, akar-e nekem egy kis örömet tenni?

- Mindent megteszek, amit a tekintetes uram kíván, csak azt az egyet nem, hogy más nyelven beszéljek, mint magyarul.

- Jó, tehát ezt a nagy kabátot fogadja el tőlem, ez eltart magának néhány esztendeig.

- Az Isten áldja meg érte a tekintetes urat - mondja Nagy Pista megindulva - ha egykor Debrecenbe mehetek és egykori rektorprofesszorom még életben lesz, úgy ebben a kabátban tisztelkedem nála; legalább lássa meg, hogy magyar nyelven milyen kabátot szereztem; tudom, ilyen nincsen egyik debreceni professzornak is.

Elvitte Pista a nagykabátot, nem gondolván sem az orvos, sem ő maga, hogy egy családnak boldogságát viszi el annak zsebében; hanem várjunk még egypár esztendőt, majd addig más is történik még. Magamat ajánlom.