Nemzetes asszony
Hány nemzetes asszony irígylette
meg a tekintetes asszonynak titulusát, azt képzelvén, hogy nem lehet nagyobb
boldogság; pedig hány tekintetes asszony irígylette meg, hogy a nemzetes
ispánné annyi jó lúdpecsenyét eszik.
Ebből is láthatják olvasóim,
hogy a nemzetes asszonyban kit akarok bemutatni, és hogy a címet nem
választhattam másképp, ha csakugyan az ispánnéról akarok írni.
A méltóságos uraságról nem fogunk
szólni, ő méltósága nem lakik Magyarországban, utána pedig nem fogunk
menni, így nála nélkül fog megtörténni az egész dolog; hanem annál több dolgunk
lesz a direktor úrral, kiről az egész faluban, sőt a vármegyében is
azt hiszi mindenki, hogy nagyobb úr mint a gróf, és szerencse, hogy ő
méltóságát el nem csapja.
Sohase kérdezkedjünk a neve után
ennek a hatalmas úrnak, meglehet, majd valahol megmondom, ha kicsúszik számon.
Szerencsére nem hasonlít egyetlenegy becsületes jószágkormányzónak nevéhez sem,
amilyen elég van; de minthogy olyan jószágkormányzó is sok van, ki után véres
könyűket sírnak az emberek, s kiket rég kérdőre kellett volna vonni,
tehát akihez hasonlít, képzelje el ki-ki magának a nevét.
Volt a háznál egy íródiák is,
ennek becsületes neve Stand Károly, alacsony, himlőhelyes gyerek,
egészséges két pofával, mint minden íródiák, ki a főnök asztalánál nemcsak
fölvagdalja a pecsenyét, hanem eszik is belőle; különben becsületes,
szorgalmas egy fiú, és ami rossz tulajdonság van benne, még annak is agyon
neveti magát az ember, tudniillik oly remekül utánoz egynémely embert, hogy a
nemzetes asszony akárhányszor mondá neki:
- Stand, maga utóbb is komédiás
lesz!
Stand ilyenkor elkomolyodott, nem
mintha fájt volna neki e célzás, sőt a lehető legkomolyabban hitte,
hogy a nemzetes asszony igazat beszél; csak azon búsult, hogy ilyen
himlőhelyes képű legényt aligha fognak bevenni komédiásnak s azért
komolyodott el oly nagyon.
- Már megint haragszik, Stand úr?
- kérdi az ispánné a fiút, kit megbántani épen nem akart, és hogy
megvigasztalja, azt mondá neki: - Lássa, Stand úr, én nem tehetek róla, de
magának olyan furcsa képe van néha, hogy én halálra tudnám nevetni magamat.
- Igazán mondja az asszonyság? -
kérdi Stand egészen fölindulva.
- Hát most mért nem haragszik
úgy, mint előbb? - kérdi az asszony, nem értve ezt a különböző
lélekállapotot.
- Sohasem haragszom, higgye meg
az asszonyság - nyilatkozik Stand - csakhogy midőn nevetnek, azt hiszem,
mindig az én himlőhelyes arcomat nevetik.
- No, az nekem eszembe se jut,
elhigyje, Stand úr; hanem midőn valami bolondságot mond, aztán vagy
előtte, vagy utána olyan furcsa képet csinál, akkor, Stand úr, mindig
félek, hogy nevettemben leesem a székről.
Stand nem kérdezkedett tovább,
kiment a napszámosok után, most már nagyobb nyugalommal, mint máskor; az
ispánné asszonynak nyilatkozata végkép megnyugtatá s meggyőződött,
hogy az ő himlőhelyes képét nem neveti ki senki, tehát nem is
hederített a vihogó napszámosokra; hanem gondolt egyébre, mit nemsokára úgyis
meg fogunk tudni.
Hej, keserves kenyér az a
gazdatiszti kenyér, mit egy eszeveszett jószágkormányzó kénye-kedve szerint
kiüthet kezéből! Mennyi gorombaságot el kell tűrni a szegény,
alárendelt tisztnek, ha az évnegyednek végén ki nem akarja magát löketni a
szolgálatból.
Két gyermeke volt az ispán úrnak:
az egyik fiú, ki diáknyelvet tanulni volt el a városba; a másik leány és jóval
fiatalabb, a legmegnyerőbb arccal, azaz meglepő szépséggel, minek
kedves édesapja csak annyiból nem örült, hogy hátha nem tudja fölnevelni a kis
lányt és miképp fogja gyermekének jövendő sorsát megalapítani?
- Péter csak meglesz, - mondja az
apja - a fiút, ha tíz éven túl van, bátran az uccára lökheti az ember, mégis
megél; hanem mi lesz ebből a lányból, ha előbb meghalnék?
- Ugyan, apjuk, mit halódol
mindig? - szól az asszony - sohase búsulj te azon, mi lesz ebből a rossz lányból,
- mondja a nő oldalt tekintve az elpiruló gyermekre - majd melléje állok
én s ha nem lesz dolgos, bemondom neki ezzel a kézzel, hogy én vagyok az
édesanyja.
A leány megilletődve bújt
anyja mellé, ámbár nem hitte, hogy anyjának oka legyen komolyan mondani a
hallottakat, de nem tudott közönyös lenni apjának aggodalmánál.
- Na, majd talán a nagybácsi sem
feledkezik meg rólunk! - véli az asszony.
- Az én kőszívű bátyám,
Keszy Balázs uram? Csak attól várj! Hátha megtudná, hogy mindannyian halódunk
és marad utánunk három szalmazsák azon kívül, hogy az útiköltsége kikerül, nem
nyargalna-e ide Bécsből, vagy Váradról, vagy hol a pokolban van?
- De hát kire hagyja mindenét, ha
nekünk nem hagy valamit, vagy annak a szélhordta Bencének, kire máris elköltött
legalább ötvenezer forintot, míg nekünk egy vég vásznat sem küldött?
Az ispán elhallgatott, nem mintha
meggyőzte volna feleségének okoskodása, hanem eszébe jutott Bence úrfi,
kivel a következő fejezetben alkalmunk lesz bővebben is
megismerkedni, addig tehát engedjék el önök a kérdezősködést.
Az ispán úr dolgai után ment el,
az asszony pedig letörülvén néhány könyűt, melynek keserű csöppjét
szájában is érezte, hangosan kezdett parancsolni a háznál, hol nagyobb rendet
tartott, mint akármelyik századparancsnok a laktanyában, s ebben a tekintetben,
amit szóval el nem végezhetett, kezeit sem sajnálta segítségül hívni.
Elvégezvén kívül a kormányzást,
következett a belső állapot, hol a vakációs diák és a kis lányra került a
sor, s amelyiket előbb érte, azon kezdte a hatalmat.
Hát te, diák, milyen a könyököd?
foltot vessek rá megint? hisz esztendejénél nincsen több, hogy azt a ruhát
viseled? lopja apád a pénzt, hogy neked mindig új ruhát vegyen? No, csak azt
lesd; ha nem tudtad megőrizni, jársz rongyosan, vagy veszek egy
szűrt, aztán mehetsz borjúpásztornak.
Ezt oly hirtelen elmondá a
nő, hogy a megijedt gyermek alig ért rá lekefélni hirtelen azt a kis
meszet, mi előbb a falnál rádörgölődzött, s íme, kedves édes anyja
majd megnyúzza érte.
- Hát az a csizma? minek szaggatod
mindig? nem tudsz veszteg ülni? legalább nem kopnék, apád magát is alig
győzi csizmával, még te is szaggasd, akár kell, akár nem?
A szegény fiú már majdnem egy
lábra állt, hogy akkor legalább az egyik csizma nem vásik, ha annyira vigyázni
kell rá, azt pedig szentül megfogadta, hogy a sarat messziről elkerüli.
- Új ingeket varrtam most, te
ruharézma - folytatja a szót - fölvarrtam a gombokat is úgy, hogy előbb
lemarad az ing a gombról, mint a gomb az ingről: de ha nekem
egyetlenegynek híjával, vagy szakadva hozod haza: akkor csak maradj a falun
kívül, jobb lesz és menj el rongyoszsidónak.
A fiú már meg lett volna ríkatva,
ha húga nem mutatott volna valami kötést, mi természetesen nem lehetett jó,
azért az asszony ezt vette pácba.
- No, nézze meg az ember, hát fél
napra csak ennyi? mikor én ekkora lány voltam, háromannyit megkötöttem volna;
mert persze az én eszem nem járt volna a hajas babán, mint a kisasszonyé, ki
még most is elsütne, főzne kenyérhéjat az udvaron, ha eresztené az ember.
Hát a párja mikor lesz meg, szeretném tudni? vagy mezítláb akarsz járni? -
pattog az anya - nekem az is mindegy, legalább nem veszem a drága pamutot és
járhatsz gyomlálni napszámba, mint a parasztleányok.
A kis lány csakugyan ríva fakadt.
- No, még az kellett csak, hogy
pityeregj - dorgálja az asszony a sírás miatt - ezek a tacskók mai napon
tökéletesen azt hiszik, hogy mézeskalácson is felnő az ember, aztán a
dolog nem tetszik nekik. Jó lesz bizony, sírj édes lányom, majd én leülök
helyetted is, aztán te majd csak nevess, mikor én dolgozom; légy kisasszony, s
ha majd egykor beléd bolondul valami varga, az majd megtanít sütni, főzni,
akkor is ráérsz sírni, hanem abból semmi sem lesz, zsámfuteradta kölykei,
sírjatok ti; mert én helyettetek nem ordítok, ha megvénülök.
Még tovább elpörkölné a siránkozó
kis lányt, ki most úgy hányja-veti ujjai között a kötőtűt, hogy
édesanyja sem kötött valaha többet, vagy tán annyit sem, csakhogy azt gondolja
a zsörtölődő anya, hogy egy kis áztatás sohasem árt meg a gyereknek,
s minthogy éppen kívül nem volt dolga, most ráért a gyerekek után látni.
Bekopogatott a falusi szabó, kit
a faluban új szabónak hívnak húsz esztendő óta, minthogy azóta nem jött
más, és a falubeliek tökéletesen hitték, hogy ennél nincsen jobb; azért a
nemzetes asszony is ezzel szabatott új téli ruhát az oskolára menendő
fiúnak, kit éppen most állít a szoba közepére, kirántván zsebéből a hosszú
papírosmértéket.
- Májsztram, - bíztatja az
asszony, midőn a szabó a fiúnak keze hosszát mérte - csak ki, az ujja
hegyéig mérje a gyereket, mert az ilyen gyerek mindig nő, én pedig nem
akarok neki minduntalan újat venni, hadd nőjjön bele.
- Amint parancsolja, nemzetes
asszonyom! - mondja az új szabó, jókorát eresztvén a mértéken, s a szegény fiú
elszörnyedt előre is attól a kabáttól, ha a többi diákpajtás meglátja
benne.
A karnak bőségéhez fogott az
új szabó, kit az anya újra ellátott utasítással:
- Csak bőre, nagyon
bőre vegye, kérem, a mértéket, hogy ki ne nőjön belőle egyhamar;
még be is hajthat belőle, s ha megszűkül: ki lehet ereszteni.
- De majd nem adja ki a posztó! -
okoskodik a szabó is azon gondolatban, hogy valamit el is kellene abból csípni,
hogy meglássék, hogy szabókézben volt.
- Ki kell annak kerülni, sőt
még egy mellénynek való is marad, a foltját pedig szinte elvárom, majsztram! -
toldja hozzá az asszonyság.
De most már attól félt a szabó,
hogy ő nem fér meg a maga ruhájában, pedig abból csakugyan nem lehet
kiereszteni, mert a szomszéd falubeli molnárnak köpönyegéből lopta, s így
ez is szűk maradt, meg a molnár köpönyege is: hanem mi marad ebből?
Midőn a szabó elment, az
asszony újra torkára forrasztotta a fiúnak ezt az új kabátot; mert, amint
mondá: - Ez már annyi, mintha szegény apád a testéről húzta volna le;
azért ha jól nem tanulsz, jaj neked: mert levesszük rólad a kezünket, aztán
légy vargainas.
Ennyi szónak ha felét elfeledné
is az a két gyerek, a másik fele még mindig tesz annyit, hogy örökké
szorgalomra ösztönözze őket, azért már az asszony maga is jónak vélte
elhallgatni a torkolással, különben a két gyerek maga is elhiszi, hogy ők
a legélhetetlenebbek széles e világon: pedig ha édesanyjuknak azt merné mondani
valaki, hogy az ő gyermekei szidást érdemelnek, azt úgy elverné egy
fazékszedő bottal, hogy halálos holtig megemlegetné.
Az apa szívesebben kényeztetgette
volna a gyermekeket, hanem az anya résen állt, s amint az apa cirógatni kezdé
őket, mi a gyermeket mindjárt bolondítja, az anyának szeme mindjárt látta,
hogy a fiún van valami korholni való:
- Hogyan állsz? mit lógatod az egyik
lábadat? vigyázz, mert elejted, aztán csak várd, hogy én vigyem utánad.
Az apa nem vette észre sem a
hibát, sem az anyának őrködését, kénytelen volt tehát a fiút védelem
nélkül hagyni, és maga is természetesnek találta, hogy ilyenkor a cirógatásnak
nincsen helye; azért a fiú helyett most már a kis leányt ölelte magához.
- Na, csak az kellene még, hogy
az egyiket eleresszük, aztán a másikat tartsuk mézes szóval, hogy egyik a
másiknak rovására szokja meg a gyönge bánásmódot; - azért midőn a kis lány
épen apjának ölébe helyezkednék, készen volt az anyja a rezzegetéssel.
- Nem kívánkoznál ölbe, úgy-e? -
kérdi az anya - hát Sári után ki menjen ki a fejéshez? a kocsisnak adtál-e
zabot? mondtad-e a lánynak, hogy a tejesfazekakat hordja föl a pincéből,
mert vacsora előtt köpülni kell? Hát a kötésed elraktad-e? Azt meg nem
feledted-e el, hogy bátyád holnapután elmegy, és a ruhákat össze kell
számlálni?
Ennyi sok kérdés közül tehát
okvetlenül akadt egy, miről a szegény gyermek csakugyan elfeledkezett,
minek következtében az apai kényeztetésnek el kelle maradnia, dacára, hogy az
édesapa most nagyon szeretett volna játszani a gyermekekkel; de az anya rendet
akart s ezt a gyermekeknek kellett főleg megszokni; mert ki tudja,
maholnap mi leszen belőlük?
Ilyen nevelési rendszeren ment át
a középosztálybeli gyermek; ezért tűrt el hideget, meleget és vált
belőle józan eszű ember, kit idejekorán olyan kéz vezetett, mint a
nemzetes asszonyé.
|