A kedves atyafiak

Keszy Balázs urat az ágyban hagytuk és most sem azért emlékszünk meg róla, mintha az orvosságnak lenyelésében kívánnánk segítségére lenni; hanem bővebb ismeretség okáért foglalkozunk vele és rokonaival, kik miatt Keszy Balázs úr minden hajszálát levakarta; mert valahányszor névnapra vagy újévre megküldték a köszöntőt, melyben kívánták, hogy a fölséges úristen még számos évig éltesse, mindannyiszor oldalba lökte valami, tudniillik az, hogy meg kell halni, s akkor az atyafiak osztozkodnak vagyona fölött, és markukba nevetnek, mert hisz bánják is ők, ha Keszy Balázs urabátyjukat elviszi az ördög.

- Nem bánjátok? - kérdi Keszy Balázs úr, ki hosszas nőtlenségében folytonos egyedüliségben élvén, rettenetesen megszokta a magában való beszélgetést, még pedig annyira, hogy néha legnyugodtabb órájában elkezdvén bizonyos tárgyról gondolkodni, addig kérdezett és felelgetett magamagának, hogy akárhányszor megtörtént vele, hogy fölkapta a pálcát és ütni akart vele. Ne lepje meg tehát az olvasót, hogy Keszy Balázs úr tetemes vagyonára, valamint saját halálára, azután pedig osztozni akaró atyafiaira gondolván, még holta napja előtt szerette volna valamennyit végigverni azon való mérgében, hogy azok az ő halálán éppen nem fognak búslakodni; sőt szerencse, ha el nem hivatják a cigányokat, kik az ő pénzéért hegedülnek nekik.

- De majd gondom lesz rá, hogy bánkódjatok! - mondja magát tüzelgetve, míg elhatározta, hogy csakugyan csinál végrendeletet, s akiről csak fölteheti, hogy halálának örvendeni fog, úgy kitagadja, hogy akaratlanul is ordítani fog a temetés után.

Egy pillanatra megdöbbent a végrendeletcsinálásnak eszméjétől s amilyen nyavalyás, göthös volt előbb, olyan hirtelen megjött az egészsége s addig beszélgetett, hogy egészségesre beszélte magát.

- Rézi! - mondja vén gazdasszonyának, ki leghűségesebb cseléde volt, azaz, leginkább visszamondta a sok gorombaságot, s amit maga kapott, azért nem búsulta magát agyon, - vesse ki ezt a sok orvosságot.

- Hála Istennek, - mondja Rézi, összenyalábolván a sokféle üveget - úgyis olyan büdös az egész ház az orvosságtól, hogy elájul tőle az ember. - E szónál már ki akart menni.

- Megálljon Rézi, ezt a kis üveget hagyja itt, hátha még bajom lesz.

- Vegye ki hát a nagyságos úr azt az egyet.

- Azt tartom, még ezt a gyomorerősítőt is itt fogom, ha nem használ, hát nem árt.

- Jó is lesz, legalább két üveggel mégis marad magnak. - mondja Rézi némi bosszúsággal.

- Ezért a harmadikért is kár lenne, - okoskodik Keszy Balázs - néha meghűl az ember hamar, görcsöt kap, s míg a patikába szalad addig régen használ - mondja Rézire nézve, ki a feleletet annyira megszokta, hogy a kérdést nem is várja.

- Már látom mind visszaválogatja a nagyságos úr, én pedig nem érek rá itt álldogálni; azért itt van, kirakom mind, igya meg a nagyságos úr valamennyit, aztán az üres üvegeket magam eszétől is kidobom.

- Haragszik, Rézi? - kérdi Keszy Balázs annyi óvatossággal, hogy ebből is kitalálhatjuk, mennyire félt Rézinek nyelvétől, minthogy az a sok orvosságért annyit civakodott vele.

- Mit bánom én, akármit csinál a nagyságos úr - pattog a nő - minek is tart gazdasszonyt? fogadjon egy javasasszonyt, az majd megfőzheti a sok fűlevet, úgy sem eszik egyebet a nagyságos úr; engem meg kergessen el, mert bizony jót tesz velem, hisz a sok pulutykától úgy elsoványkodom maholnap, hogy haza sem eresztenek Bécsből azzal a pakszussal, amivel idejöttem Bécsbe, úgy kimegyek régi jó formámból.

Midőn ezt elvégezte az asszony, az orvosságos üvegeket mind lerakta és kiment a konyhába, Keszy Balázs úr pedig tűnődött, orvosságot igyék és végrendeletet csináljon-e vagy hogy kidobasson minden orvosságot és egészséges legyen.

Csöngetett, bejött az inas, várta a parancsot és nagy csodálkozással hallá, midőn a nagyságos úr a sok orvosságos üvegre mutatva mondja:

- Dobd ki valamennyit!

Ez annyit tett, hogy megijedt a végrendeletcsinálástól és ijedtében egyszerre meggyógyult és egészséges marad mindaddig, míg valamelyik rokon meg nem haragítja, akkor pedig szent, hogy megbetegszik és mérgében végrendeletet csinál.

Az agglegények átka tehát elérte Keszy Balázs urat, ki egy darabig azért nem akart megházasodni, hogy holta napján ne legyen senkire gondja: most pedig azért bánja, hogy meg nem házasodott, mert a vagyon olyan rokonokra marad, kiket maga is szívesen megfojtana, ha hozzájuk férhetne.

Egyébiránt Keszy Balázs úr maga sem tudta, honnét szaporodott meg az ő atyafisága, mióta meggazdagodott. Eleinte azt gondolta, hogy a nem rég vett szabolcsmegyei nagybirtoknak valamelyik dűlőjében búza helyett mind atyafi terem, ki, mint mondám, tiszta szívből kívánja Balázs úrnak, hogy az Isten még sokáig éltesse, ha pedig ezen árnyékvilágból elszólítaná (ezen szó soha sem tetszett Balázs úrnak), ne feledkezzék meg róluk.

- Akasztófáravalók, ezek mind tovább akarnak élni, mint én, - lármázott ilyenkor - egyik sem mondja, hogyha ő meghal, imádkozzam bűnös lelkéért; hanem gebedjek meg én, aztán ne feledkezzem meg róluk! Azért is megfeledkezem.

- Ne cselekedje, kedves urambátyám.

- Azért is cselekszem.

- Hiszen mi szeretjük kedves urambátyánkat egész a sírig.

- Tudom, ti gyehennák, a temetésre eljönnétek, dejsz' csak tudjátok meg, hogy...

- Nem is megyünk el.

- Nem jöttök? ...nojsz csak hogy azt mondtátok, ...még akit beleszántam, még azt is úgy kivakarom, hogy a papiros is kilyukad.

Ezt mind magában dörmögé és csak akkor veszi észre, hogy maga felelgetett magának, mikor az inas bejön s jelenteni, hogy az orvosságot mind kiöntötte és e hírre Keszy Balázs úr annyira megdöbben, hogy megbocsátana halálos ellenségének is, kik alatt mindig saját atyafiaira gondolt: mert az ő halála csakugyan azoknak tenne legjobb szolgálatot ezen a földön.

Keszy Balázs urat szerencséjének tetőpontján egy hiúság izgatta csak, saját nevének megmentése; mert ha már temérdek szenvedéssel, hasonlíthatlan szorgalommal összegyűjtött vagyonára gondolt: szerette volna, hogy a Keszyek ne legyenek örökké kálvinista rektorok, kántorok és nótáriusok, hanem kapaszkodjanak meg valahol valami nagyobb megyei hivatalban, s ha valamelyik alispánságig vihetné, talán még odább is mehet.

E hiúságból kiindulva, addig böngészett a sok atyafi között, hogy egy Keszy fiút csakugyan fogott s ezt megmártván nagy nehezen a diákszóban, valamint a jogi tanulmányokon keresztül szalasztván, nemes Szabolcs vármegyében szolgabíróvá tette, azonkívül pedig egyik uradalom jószágkormányzójának leányát elvetette vele, mint ezt bővebben is megtudni alkalmunk lesz.

Egyúttal azt is megmondhatjuk, hogy Keszy Benedek úr, Balázs úrnak harmadik ágról unokaöccse, nemcsak a lányát vette el a jószágkormányzó úrnak, hanem úgyszólván a tekintetes kormányzó urat magát is; mert ez Benedek urat úgy befogta a hámba, hogy arra ment, merre a tekintetes papa akarta, a papa pedig sokfelé akarta, mint azt is meg fogjuk bővebben látni.

A direktor úr zálogos jószága szomszéd volt Keszy Balázs úréval, s amilyen étvágya volt, neki az a szép jószág nagyon ínyére lett volna, azért tehát Keszy Benedeknek odaadván lányát a vén róka, azt gondolta, kezében van most már a nyele, könnyű lesz ennélfogva a többibe kapaszkodni.

Gyakran följárt Bécsbe a direktor, Balázs urat rendesen meglátogatta, s a legutóbbi látogatás alkalmával látván a sok orvosságos üveget, nem akart szó nélkül elmenni.

- Balázs barátom beteges, beteges?

- Meghűltem egy kissé, aztán bevettem.

- Szja, öreg legények vagyunk, nekünk minden megárt! - célozgat a direktor, észre sem vévén, hogy Keszy Balázs egyik fogát nagyon szítta.

- Csak nem gondolja, barátom, hogy egész nap orvosságot eszem?

- Az már úgy is végső dolog volna, - véli a direktor - egyébiránt a mi korunkban a nyavalya mindennapi vendég, s éppen ezért én erre rég elkészültem.

- Na, majd elmenjünk egymás temetésére! - mondja gúnnyal az ágens, ki akarván fogyni e beszédtárgyból.

- Én már végrendeletet is csináltam, - mondja a direktor - legalább most nyugodt ésszel teszem, aztán úgyis azt mondják, kettőből lehet megismerni az embert: először midőn megházasodik, másodszor midőn végrendeletet csinál.

- Oh, akkor még engem éppen nem ismer a világ, - szól az ágens - én még nem házasodtam meg.

Ez jól volt kiszámítva, a direktor elhalványult; mert nagyon nem szerette volna, hogy Keszy Balázs úrnak most jusson eszébe megházasodni.

- Csak nem teszi barátom ezt a bolondot?

- Ez mindössze is csak egy bolondság lenne, mit barátom uram is elkövetett; aztán hátra volna még a végrendelet, ott ezt a bolondságot javában kivakarhatnám.

A direktor igen megbánta, hogy a dolgot előhozta; azért iparkodott kellemesebb tárgyakkal foglalkoztatni Balázs urat és mikor elbúcsúzott, egészen fölolvadva kíváná, hogy még számos esztendeig éljen.

- Mindig csak az a még és mindig csak nekem kívánják, - bosszankodik az ágens magára maradva - hát dögrováson vagyok én már? homlokomra van írva, hogy meddig élek? No hát jertek, hányan vagytok? hadd lássam ezt az atyafiságot?

Ekkor előkereste családi jegyzeteit, a tömérdek köszöntőt, valamint a költségjegyzéket, mit atyafiainak adott; a legelső helyen közel százezer forinttal Bence úrfi, legesleghátul pedig anyai ágon egy szegény uradalmi ispán, ki minden levelében csak annak örült, hogy a családnak egyik tagja ilyen köztiszteletű férfi, kinek szívéből kívánja, hogy még nagyobb tisztességre vihesse és így gyermekeinek is például legyen, hogy az érdem és szorgalom hová viszi föl az embert.

- Mennyit is adtam én ennek az én Péter öcsémnek? - kérdi önmagától az ágens és a jegyzéket is végig nézi; hanem ott nem talál többet öt huszasnál és most emlékszik rá, hogy mikor az ispán fönn volt egyszer Bécsben az uraság után, nagy tél volt, s az ágens vett neki egy pár béléses kesztyűt.

Most rendre kereste minden levelét az ispánnak, azokban megtalálta a fiú- és leánygyermeket, kikről kedves urabátyját nagy örömmel tudósítja, valamint az is benn van a levélben, vajha az ő fia szeretett nagybátyjának példájára lenne iparkodó, szorgalmas ember, és kívánja, hogy ezt a nagybácsi is okvetetlenül megérje.

Egyik levelében ismét azt írja, hogy a fiúgyerek már Vácon jár iskolába, ott van egy becsületes kanonok, az most tartásra magához vette a gyereket, ez pedig jól tanul, első a sok diák között, bár válnék belőle ember és csak azért esedezik nagybátyának, ha őt, az apát, hamarjában elvenné az Isten az élők sorából és a fiú jó tanácsra szorulna, ne vonja meg tőle, mert ki adhatna jobbat, mint a nagybácsi, ki maga is szegény gyermek volt és eleget szenvedett, míg oda nem vergődött, a hol most van.

- Ejnye, ez az egyetlenegy, aki előbb akar meghalni, mint én és nem kér tőlem egyebet, mint jó tanácsot, az igaz, hogy azzal a béléses kesztyűvel nem igen kényeztettem el.

Végignézte még egyszer a családfát, melyből meglátta, hogy Bence után ez legközelebbi rokona, és eddig is csak azért nem vette észre, mert a többinek szemtelensége úgy elnyomta, mint a virágot a gaz, s minthogy most éppen ráért így a szemét között gyomlálni, jól esett neki e fölfedezés és szinte szeretett volna valamennyi atyjafiával összeveszni, hogy elegendőképpen megmérgelődvén, ez egynek javára bátorsága legyen végrendeletet csinálni.

Még néhány nap múlva éppen Balázs-nap volt, ekkor pedig múlhatlanul beérkeznek a köszöntések, miktől Keszy úr egy álló hónapig beteg, tehát várjuk el, mi történik akkor?

- Rézi! - mondja a gazdasszonynak - most semmi bajom, hanem majd meglássa, megbetegszem, nem telik bele egy hét.

- Bánja a sok orvosságot, úgy-e?

- Bánja az ördög! - bosszankodik az úr.

- Nem öntöttük ki az orvosságokat, - fordítja vissza Rézi - úgy is tudtam, visszasajnálja a nagyságos úr, aztán abban betegszik meg.

- Azért is öntse ki valamennyit! - parancsolja az úr.

- No, hát mitől lesz már beteg, ha az orvosságtól nem? - dörmög Rézi asszony.

- Mi gondja rá? - pattog az úr.

- No hát éljen örökkön-örökké.

- Azért sem élek! - kiált ösztönszerű ellenmondással - nevemnapján csinálok végrendeletet.

- De szeretnék nevetni, ha tudnék! - mondja a gazdasszony.

- No hát, hogy jobban elhihesse, emberségemre mondom, hogy csinálok.

- Én semmit sem kételkedem, hogy amit az emberségére intabulált, azt szentül be is váltja.