Az íródiák

Láttunk alispánt, láttunk falubírót a legjavából, lássunk most egy íródiákot is.

A szeget hiába dugják zsákba, onnét is kibújik. Stand Károly barátunkban is addig bújkált az ördög, hogy végtére is elviszi komédiásnak, mint azt már a nemzetes asszony is megjövendölte.

Valahányszor fölment Stand a nagy irodába, mindig elkövette azt a kópéságot, hogy a direktor úrnak ösmeretes kappanhangját utánozta a kapu alatt és a szokott harákolások közbeejtésével megszidott valamely ott nem lévő hajdút és bérest, kiknek feleleteit is rendesen utánzá, minek legbizonyosabb következése az lőn, hogy az irodában henyélő, vagy éppen filkózó íródiákok eszeveszetten rohantak asztalaikhoz, némelyiknek még markában lévén az egész ütés kártya, mint aminek még hasznát is akarná venni, ha a direktor úr hamarjában elmegy.

Az ispánnénak dicséretei annyira fölizgaták Standot, hogy már a legjelesebb színjátszónak képzelé magát és föl is tette magában, hogy a legközelebbi alkalommal remekelni fog; mert most már nemcsak a kapu alatt rezzegeti a fiatal embereket, hanem föllép a direktor úr személyében, így megyen az irodába, s ott leszidja valamennyit, sőt egyiket irgalmatlanul el is csapja, s mikor aztán megkönyörögteti, nagy nevetség okáért, akkor mutatja be magát.

Míg az ispán úrnak íródiákja ilyen terveket főzött a magtárban a zabos zsákok között, álmodozván nagy dicsőségről, midőn egykor Váradon, Miskolcon majd kitapsolják: addig a direktor úrnak nagyon savanyú napjai voltak, mert Keszy Balázs úrnak magaviseletével sehogy sem volt megelégedve.

Nem volna az első vagy utolsó eset, midőn ilyen vén legény keserves bújában vénségére megházasodik s akkor Keszy Benedek szolgabíró úr hoppon maradna. Azt is röstellte a direktor úr, hogy a végrendeletet fölhozta, mert igaz ugyan, hogy Keszy Balázs úr nagyon mohón issza az orvosságot, de meghalni csakugyan nem szeret; tehát megírta vejének, hogy Balázs-napra írjon bátyjának olyan levelet, mely a durcás embert megint lekenyerezi.

Elküldte a levelet a szolgabírónak, meghagyván, hogy őt viszont tudósítsa, mert ez a dolog nem tréfa, az öreg megharagudott; s ha egyszer az öreg tesz valami bolondot, azt bajosabb helyreigazítani.

Direktor úr maga is írt már egy jól kigondolt köszöntést, mi nem tévesztheti el a hatást s ezen való némi megnyugvással ment el a magtárba, hogy a gabonát megvizsgálja, mert az eladások ideje bekövetkezett.

Az ispán éppen Stand barátunkkal beszélgetett, midőn a direktor úr százgallérú köpönyegében megjelent, és néhány kurta szót odavetett, mi inkább köhögés volt, mint beszéd; aztán pedig leölteté magáról a köpönyeget Stand barátunkkal, s utasítá, hogy amint a rostáltatást bevégzi, vigye fel a köpönyeget az irodába.

Stand majd kibújt örömében a bőréből, hogy a direktor úr köpönyegét megkaphatta, ez neki oly gyönyörűséget okozott, mint a szereplő színésznek, midőn magára öltheti a tunikát, hogy közönsége elé lépjen.

A magtár többemeletes lévén, Stand elment a legfelső osztályba, s amint az első osztályba ért, hirtelen magára csapta a köpönyeget, néhányat harákolt, mint a direktor úr és nagy gyönyörűséggel látta, hogy a gabonát forgató béresek milyen hirtelen lekapták a süveget és láttak munka után azon meggyőződésben, hogy csakugyan magát a direktor urat látják.

Az első osztályban való siker nekibátorítá Standot, azért a második osztályban már annyira vetemedett, hogy a béresek közé ment, körülnézett, hanem még nem volt annyi nyugalma, hogy megszólítsa őket.

Hiában, ez a művészi izgatottság tőle sem maradt el, hanem midőn a legfelső osztályba ért, ott már kényelmessé tette magát, a direktor úrnak nyikorgó hangját utánozva a béreseket keservesen leszidta, mi okból azok hátra sem mertek nézni, hanem egész erővel lapátolták a nagy halmaz zabot.

Ekkor hirtelen ledobta a köpenyeget egy zsákra és saját édes hangján megszólítja az egyik bérest, ki el nem tudta gondolni, hogy hová lett ilyen hirtelen a direktor és honnét került elő az íródiák.

- Mi baj? - kérdi Stand a bámuló bérest.

- Azt gondoltam, a direktor úr van itt. - mondja a béres, kinek szavát hallva a többi, ama hitben, hogy a direktor már elment, mind félbehagyta a munkát.

Stand intett nekik, mintha a direktor úr a zsákok mellett ülne, a béresek hirtelen a lapátoláshoz fogtak, Stand pedig megint hirtelen fölkapván a köpönyeget, rátámad a béresekre a direktor úr hangján:

- Hát ti akasztófáravalók, ezért eszitek a konvenciót, hogy itt henyéljetek? - kezdi el a lármát a béresek ellen, aztán pedig mintha az íródiákhoz szólna: - Hát maga mit áll itt, mint a kapufa, nem tudja hozzávágni a hátukhoz a csapófát?

- Bocsánatot kérek a tekintetes úrtól, éppen most jöttem csak ide - feleli Stand a maga hangján.

- No, hát maradjon itt - szól a direktor helyett, - hanem ha ma meg nem lesz forgatva ez a zab, jaj lesz magának, meg ezeknek a gazembereknek is.

A béresek már reszketni kezdének, hanem annál inkább örvendett Stand, kinek e vakmerő kísérlet is sikerült s elhatározá, hogy itt meg nem állapodik, hanem elmegy az irodába; ha aztán ott is elsül a kísérlet, semmi kétsége többé, hogy művésznek teremtette az Isten s addig meg nem nyugszik, míg valamelyik vándortársasághoz be nem szegődhetik komédiásnak.

A béresek mindaddig hátra nem néztek, míg azt nem gondolák, hogy a direktor úr elment; hanem mekkorát nézett az egyik, mikor hátranézett és félig Standot látta, félig pedig a direktort, azaz csak a köpenyét.

Stand úr úgy állt előttök, mint művész, ki a tapsot várja szereplése után, s minthogy a béresek nem tudták, hogy tenyerüket kellene most összeverniök, akként nyilváníták megösmerésüket, hogy álló egy óráig egy szemet sem lapátoltak odább; hanem bámulták az ifjúurat és jeles tehetségét; minek okáért ő sem sürgette a munkát, hanem gyönyörködött legelső diadalán, mit a béresek egy óra óta bámulnak s ha nem félnének, hogy majd az ispán úr is nyakukra jő, elbámulnák naplenyugtáig is.

A direktor úr azalatt az ispán úrral beszélgetett.

Ez nagyon kivételes dolog volt, a direktor úr nem igen sokat tartott az atyafiságra, sőt éppen emiatt rég elcsapta volna, mert ő meg nem szenvedhetett senkit, ki vele osztakozni akart; hanem Balázs úr miatt tűrte, és minden évben legfölebb egyszer hozta elő az egész rokonsági viszonyt.

- Na, hogy van maga? - kérdi a direktor kegyes leereszkedéssel az ispánt, hanem hogy az valami nagyon el ne bizakodhassék, azért használta a direktor a «maga» szót, mely, amint tudjuk, igen alkalmas szó arra, ha valakinek gorombaságot akarunk mondani.

- Csak megvagyok, mint afféle szegény ember! - válaszol az ispán, levévén kalapját a direktor úr előtt s addig föl nem tévén, míg arra engedelmet nem kapott, ez pedig néhány percig tartott, mert a direktor úr szükségesnek látta megmutatni, hol kezdődik a direktor úr tekintélye s mily mélynek kell lenni az ispán úr alázatosságának.

- Nos... hát nincs magának becsületes kenyere mi? há?

- Meg vagyok vele elégedve, tekintetes direktor úr.

- Aztán mégis mindig nyög maga, mint valami éhenhaló koldus!

- Szja, tekintes uram, mikor gyermekei vannak az embernek.

- Gyerek! ...hát minek az a gyerek?

- Agyon nem üthetem, tekintetes uram, ha az Isten megáldott velük, aztán, ha megvannak, gondoskodnom kell róluk, hogy holtom után ne jussanak a szemétre.

- Szja! ...ha nagyságos urat akarunk belőle nevelni... az már egészen más! - gúnyolódik a direktor úr - mire az ispán alázattal megjegyzi:

- A fiú nagyon jól tanul, tekintetes direktor úr, sajnálnám kifogni az iskolából.

- Legyen szabó vagy varga, mit akar többet egy ispánnak fia? Nézze meg az ember, ma-holnap minden hitvány ember nagyságos úr akar lenni.

Az ispán nyögte a dolgot, mert egész szerencséje ennek az embernek a markában volt, azért minden megjegyzés nélkül hagyá e kíméletlen beszédet, melynek még ilyen folytatása volt:

- Maga Keszy Balázs úrnak valami messziről való rokona, úgy-e?

- Éppen oly messziről, mint Bence öcsém.

- Az én vőm?

- Igenis, tekintetes uram! - válaszol az ispán, nem akarván tagadni a dolgot, mert ámbár elég alázatos volt arra, hogy a direktor úrnak gorombaságait elnyelje; de sokkal vallásosabb, minthogy hazudni akarna.

- Micsoda? - pattant föl a direktor úr - talán eképpen mi is közel atyafiak vagyunk?

- Én sohasem hoztam elő, tekintetes uram.

- Talán maga arra is gondolt, hogy Keszy Balázs uram után együtt fogunk osztozni?

- Arra nem gondoltam, tekintetes uram, mert jól tudom, hogy a szegény embernek szerencséje is csak szegény; azért nekem bizonyosan kevés jut Keszy Balázs urambátyám után.

- Egy fillér sem, hallja maga - lármázik a direktor úr olyan hangosan, hogy Stand már régóta hallgatja a lépcsőnél. - Arra ne tartson számot, hogy ott örököl; köszönje meg, hogy Keszy Balázs úr miatti tekintetből megszenvedem... értette?

A direktor kidühöngvén magát az ispánon, elment a juhaklok felé, Stand pedig a köpönyegét karjára emelvén, az ispán úrral maradt.

A szegény, megzaklatott embernek jól esett az íródiáknak részvéte, ki a béresek előtt minden tétovázás nélkül kimondá, hogy a direktor úr egy kötözni való gazember; pedig ilyest kimondani nagyobb vakmerőség egy íródiáktól, mint egyelőre gondolná az ember. Hogy az istent megkáromolják, az mindennapi dolog; hanem a direktor úr nem tartogatja oly soká a mennydörgős mennykőt, mint a véghetetlen kegyelmű Isten, azért, ha valaki ezt a címet bemondaná, Stand úrnak szájából rögtön kiesnék az uradalmi kenyér, tessék azt elhinni.

- Ispán úr - mondja Stand, - én úgy szeretnék összeveszni ezzel a direktorral.

- Csak nem ment el az esze, kedves öcsém? - mondja az ispán - hisz akkor rögtön elcsapná.

- Jaj! ...én örülnék ám annak, legalább szülőim nem mondhatnák, hogy én mentem el, hanem úgy kergettek el: - akkor aztán azt tehetném, amit akarok.

- Na, ne mondjon valami bolondot, Stand! - figyelmezteti az ispán a fiút, kinek kedvenc hajlamát nagyon ismerte. - Jobb lesz, vigye haza a direktor úr köpönyegét, mert különben kiszidja, ha az irodában nem lesz, mire maga is hazamegyen.

Standban újra fölvillámlott a régi szenvedély, és a fölnyalábolt köpönyeggel megindult a nagy iroda felé, hogy az előbbi kísérlet után most már értelmesebb közönség előtt tegyen remeket, s akkor megválik, lesz-e belőle komédiás vagy sem?

Az irodáig menvén, nem bírta feledni a jelenetet az ispán és a direktor között. Stand néha oly dühbe jött, hogy kész lenne Bécsig szaladni, hogy Keszy Balázs úrnak az egész dolgot elmondja; de hátha nem adna neki hitelt? Akkor is csak főnökének ártana; azért nem marad egyéb, mint az a kis bosszú, hogy a tekintetes direktor urat most mindjárt úgy kiprodukálja, hogy aki látja, halálra neveti magát.

Kibontá a százgallérú köpönyeget, magára teríté, és fölvette a direktor úr képét, mit még a falusi kutyák is ismertek; mert nem ugatták meg, visszaemlékezve, hogy a gazda hányszor csapott rájuk a kötőfékkel, ha a tekintetes úrra mertek mordulni.

Nem maradt el egy mozdulat, mit Stand el nem lesett volna, a köpönyeget éppen olyan szűkre húzta össze, mint a direktor, ki néha majdnem orrára vágta magát a köpönyeg miatt. A mellette elmenők Standot szépen megsüvegelték, és valóban becsületére vált, hogy el nem röhögte magát, kivált mikor a helybeli kántor kukoricaföldet kért tőle felesnek, s ő két hold helyett négyet ígért, gondolván, majd hogy kap ez össze a direktorral, ha hazudságban kapják egymást.

Mielőtt Stand az irodához érne, megérkezett a levél Keszy Benedek úrtól kedves ipához; de minthogy a direktor úr a majorban volt, a tekintetes asszony jogot vett a vőnek levelét elolvasni, s minthogy a direktor mégsem jött, egy pulykapásztorféle kislánytól az irodába küldte a levelet a direktor úrnak.

A leány szaladt a levéllel, melynek betűit csak úgy ösmerte, mintha saját pulykái vakargatták volna, s éppen midőn a kapu alá ért, Stand is megérkezett a köpönyegben.

A leány a direktort képzelve, nekiadja a fölbontott levelet, és rohan ismét vissza. Stand pedig nevetve az eredménynek, a fölbontott levelet mindjárt el is olvasta:

«Kedves ipam uram!

Leveléből értettem, hogy az én Balázs bátyám még most sem gebedt meg, ámbár elég orvosságot iszik; - sőt még házasságon jár az esze, nojsz az kellene, hogy a vén bolond meg is házasodjék. Ennél jobb hírt hozhatott volna kedves ipam uram, és még föladja nekem okkupációt, hogy névnapi köszöntőt csináljak neki. Ma reggel rászántam magamat, kanyarintottam neki olyant, hogy legalább örömében üsse meg a guta, ha már bánatjában nem ért rá megütni. Ezzel maradtam kedves ipam uramnak szerető fia

Keszy Benedek, m. k. szolgabíró.»

Stand a levelet saját zsebébe dugta, aztán pedig hozzálátott a nagy szerephez, harákolt, nyefegett, hogy a bennlevőket megriassza, aztán benyitott az irodába, hol az ifjúurak olyan csöndességben voltak, hogy a tollnak minden percegését meg lehetett hallani a goromba papiroson, Stand pedig behúzván magát a százgallérúba, rendre járta az ifjúurakat.

Egyik sem mer megmoccanni. Stand annál vakmerőbb lesz:

- Micsoda disznó az a papiroson, mi? há? disznóölőnek fogadtam, vagy íródiáknak?

Mondom, egy árva szót nem mert szólni a megriasztott íródiák, Stand pedig fokonkint nagyobb vérszemet kapván, a másikhoz lépett.

- Maga filkó - mondja a másiknak - hol jár a maga esze, tiszttartó konvencióját a hajdúnak írja be? Miért nem lett maga varga? Magának szurkos fonál való a kezébe, nem írótoll!

Ez sem szólt egy szót sem, tehát Stand egész büszkeséggel ment a nagy asztalhoz, hol az első helyen leereszkedik, aztán ülve szidja le valamennyit; hanem midőn már helyet foglalna, akkor veszi észre, hogy a szokottakon kívül egy emberrel több van az irodában s ez a fölösleges ember nem egyéb, mint a tekintetes direktor úr maga, most jön elő valamelyik sarokból, szörnyen csodálkozva, hogy ő ma két példányban is megvan.

Amint ezt Stand észrevette, kiugrott a köpönyegből, de már későn; mert a földühödt direktor annál inkább forrott, minél hívebb volt a másolat, mi becsületére vált volna akármely művésznek; de itt a hatást másképp számolták be.

- Hát domine Stand, maga engem produkálni szokott? - kérdi a direktor.

Ez olyan kérdés, minőre feleletet még az sem kíván, ki azt tette; tehát Stand is adós maradt vele; hanem elszántan várta, miként lesz vége ezen komédiának.

- Magából jó komédiás lesz, amice! - mondja a direktor. - Minek vesztegeti az időt a csapófa mellett? Ez olyan haszontalan munka lenne, mintha zabot hegyezne, mikor úgyis hegyes, menjen a komédiások közé, ilyen alkalmas embert drága pénzért sem kapnak.

A direktor ezt annyi meggyőződéssel mondá, hogy Stand elfeledte az ijedtséget és egészen hajlandó volt a beszédet dicséretnek venni s amit az ispánnénak csak kételkedve hitt, a direktor szájából most már készpénznek vette, azért alig várta, hogy elbocsássák vagy kidobják, neki az úgyis mindegy; csakhogy valahára elmehessen oda, hova szíve régen kívánkozott.

- Én nem tartóztatom magát, amice - beszél a direktor - ebben a pillanatban fölmentem eddigi hivatalától, még kocsit is rendelek alája. Elmehet.

- Bizonyítványt nem ad a tekintetes úr?

- Minek, amice Stand, a komédiásokhoz nem kell keresztelőlevél vagy más bizonyítvány, oda minden lecsapott csavargót bevesznek, soha se búsuljon, magától sem kérnek.

- Én mégis kérném alássan a direktor urat.

- Amice, mondom, hogy nem adok: elmehet, amerre tetszik.

- Itt is voltam - mondja Stand. - Alászolgája!

Ezután mintha csiklandoznák, örömtől sugárzó arccal rohant eddigi szállására, mert művészi tehetsége be van bizonyítva éppen az által, kit másolni szerencsés volt, egyszersmind annak is megörülvén, hogy a tréfából ilyen olcsóért megszabadult, jókedvűen fütyörészve lépett az ispánné asszony konyhájába, onnét pedig a szobába.

- De jó kedve van, Stand úr? - kérdi az ispánné.

- Alig férek meg a bőrömben, elhiheti az asszonyság - beszélt Stand fuldokló örömmel - fölvirradt az én napom is.

- Bizonyosan kinevezte a direktor úr!...

- Ki ám, kinevezett... komédiásnak - felel Stand nevetve - hanem az igaz, úgy produkáltam ő kelmét, hogy az édes mamája is megölelt volna saját fia helyett.

- Jaj, maga boldogtalan - ijedt meg az ispánné - maga bizonyosan abban a százgellérú köpönyegben ment az irodába, mert láttam az ablakból, mikor magára vette! - mondja az ispánné nagy részvéttel. - Mindjárt mondtam az uramnak, hogy ez a bolond Stand... uram bocsáss... még egyszer pórul jár, ha a direktor megtudja, hogy itt kiprodukálja.

- Megtudta! - nevet Stand - benn volt az irodában, midőn én kívül az ő képében lármáztam a kapu alatt, aztán bementem, az ifjúurakat rendre összeszidtam és alig telt el ezekután egy negyedóra, a direktor úr elcsapott a szolgálatból.

- Hogy az ördög bújjék a maga dolgába Stand úr - mérgelődék az asszony - hát nem érdemlené meg maga, hogy valaki végigverje egy bottal? - kérdi az asszony böcsületes jószándékból a fiút, ki most már jóformán nem is hallotta a szidást, hanem a főnök asztalánál Keszy Benedek levelét egy más takaróba csavarván, Keszy Balázs úrnak címezte Bécsbe.

Míg ezt véghezvitte, az ispánné szüntelen pirongatta, de ez már semmit sem használt, mert a fiú bomlott jókedvű volt abban a gondolatban, hogy célját eléri s midőn a levéllel készen volt; az ispán kezelése alatt levő postával elküldé s ez volt az utolsó foglalkozás, mit ezen a pályán végzett.

Összeszedvén poggyászát, elbúcsúzott a családtól.

- Stand! - mondja az asszony utoljára - nem sajnálja szegény szülőit, hogy becsületes nevüket a komédiások között hurcolja meg?

- Azt nem cselekszem, édes asszonyság, már választottam más nevet.

- Hadd hallom, mit? - kérdi a nő. - Legalább ha hallom, tudom, hogy maga lesz az, Stand úr.

Minthogy szülőföldemnek szeretnék becsületet szerezni, tudja az asszonyság, tehát az én komédiásnevemet onnét kölcsönzém és mai napságtól fogva Megyeri Károlynak hívnak.

Most már tudják önök, ki volt voltaképpen Stand úr!