Az íródiák
Láttunk alispánt, láttunk
falubírót a legjavából, lássunk most egy íródiákot is.
A szeget hiába dugják
zsákba, onnét is kibújik. Stand Károly barátunkban is addig bújkált az ördög,
hogy végtére is elviszi komédiásnak, mint azt már a nemzetes asszony is
megjövendölte.
Valahányszor fölment Stand
a nagy irodába, mindig elkövette azt a kópéságot, hogy a direktor úrnak
ösmeretes kappanhangját utánozta a kapu alatt és a szokott harákolások közbeejtésével
megszidott valamely ott nem lévő hajdút és bérest, kiknek feleleteit is
rendesen utánzá, minek legbizonyosabb következése az lőn, hogy az irodában
henyélő, vagy éppen filkózó íródiákok eszeveszetten rohantak asztalaikhoz,
némelyiknek még markában lévén az egész ütés kártya, mint aminek még hasznát is
akarná venni, ha a direktor úr hamarjában elmegy.
Az ispánnénak dicséretei
annyira fölizgaták Standot, hogy már a legjelesebb színjátszónak képzelé magát
és föl is tette magában, hogy a legközelebbi alkalommal remekelni fog; mert
most már nemcsak a kapu alatt rezzegeti a fiatal embereket, hanem föllép a
direktor úr személyében, így megyen az irodába, s ott leszidja valamennyit,
sőt egyiket irgalmatlanul el is csapja, s mikor aztán megkönyörögteti, nagy
nevetség okáért, akkor mutatja be magát.
Míg az ispán úrnak
íródiákja ilyen terveket főzött a magtárban a zabos zsákok között,
álmodozván nagy dicsőségről, midőn egykor Váradon, Miskolcon
majd kitapsolják: addig a direktor úrnak nagyon savanyú napjai voltak, mert
Keszy Balázs úrnak magaviseletével sehogy sem volt megelégedve.
Nem volna az első vagy
utolsó eset, midőn ilyen vén legény keserves bújában vénségére
megházasodik s akkor Keszy Benedek szolgabíró úr hoppon maradna. Azt is
röstellte a direktor úr, hogy a végrendeletet fölhozta, mert igaz ugyan, hogy
Keszy Balázs úr nagyon mohón issza az orvosságot, de meghalni csakugyan nem
szeret; tehát megírta vejének, hogy Balázs-napra írjon bátyjának olyan levelet,
mely a durcás embert megint lekenyerezi.
Elküldte a levelet a
szolgabírónak, meghagyván, hogy őt viszont tudósítsa, mert ez a dolog nem
tréfa, az öreg megharagudott; s ha egyszer az öreg tesz valami bolondot, azt
bajosabb helyreigazítani.
Direktor úr maga is írt már
egy jól kigondolt köszöntést, mi nem tévesztheti el a hatást s ezen való némi
megnyugvással ment el a magtárba, hogy a gabonát megvizsgálja, mert az eladások
ideje bekövetkezett.
Az ispán éppen Stand
barátunkkal beszélgetett, midőn a direktor úr százgallérú köpönyegében
megjelent, és néhány kurta szót odavetett, mi inkább köhögés volt, mint beszéd;
aztán pedig leölteté magáról a köpönyeget Stand barátunkkal, s utasítá, hogy
amint a rostáltatást bevégzi, vigye fel a köpönyeget az irodába.
Stand majd kibújt örömében
a bőréből, hogy a direktor úr köpönyegét megkaphatta, ez neki oly
gyönyörűséget okozott, mint a szereplő színésznek, midőn magára
öltheti a tunikát, hogy közönsége elé lépjen.
A magtár többemeletes
lévén, Stand elment a legfelső osztályba, s amint az első osztályba
ért, hirtelen magára csapta a köpönyeget, néhányat harákolt, mint a direktor úr
és nagy gyönyörűséggel látta, hogy a gabonát forgató béresek milyen
hirtelen lekapták a süveget és láttak munka után azon meggyőződésben,
hogy csakugyan magát a direktor urat látják.
Az első osztályban
való siker nekibátorítá Standot, azért a második osztályban már annyira
vetemedett, hogy a béresek közé ment, körülnézett, hanem még nem volt annyi
nyugalma, hogy megszólítsa őket.
Hiában, ez a művészi
izgatottság tőle sem maradt el, hanem midőn a legfelső osztályba
ért, ott már kényelmessé tette magát, a direktor úrnak nyikorgó hangját
utánozva a béreseket keservesen leszidta, mi okból azok hátra sem mertek nézni,
hanem egész erővel lapátolták a nagy halmaz zabot.
Ekkor hirtelen ledobta a
köpenyeget egy zsákra és saját édes hangján megszólítja az egyik bérest, ki el
nem tudta gondolni, hogy hová lett ilyen hirtelen a direktor és honnét került
elő az íródiák.
- Mi baj? - kérdi Stand a bámuló bérest.
- Azt gondoltam, a direktor úr van itt. - mondja a béres, kinek szavát
hallva a többi, ama hitben, hogy a direktor már elment, mind félbehagyta a
munkát.
Stand intett nekik, mintha a direktor úr a zsákok mellett ülne, a béresek
hirtelen a lapátoláshoz fogtak, Stand pedig megint hirtelen fölkapván a köpönyeget,
rátámad a béresekre a direktor úr hangján:
- Hát ti akasztófáravalók, ezért eszitek a konvenciót, hogy itt henyéljetek?
- kezdi el a lármát a béresek ellen, aztán pedig mintha az íródiákhoz szólna: -
Hát maga mit áll itt, mint a kapufa, nem tudja hozzávágni a hátukhoz a
csapófát?
- Bocsánatot kérek a tekintetes úrtól, éppen most jöttem csak ide - feleli
Stand a maga hangján.
- No, hát maradjon itt - szól a direktor helyett, - hanem ha ma meg nem lesz
forgatva ez a zab, jaj lesz magának, meg ezeknek a gazembereknek is.
A béresek már reszketni kezdének, hanem annál inkább örvendett Stand, kinek
e vakmerő kísérlet is sikerült s elhatározá, hogy itt meg nem állapodik,
hanem elmegy az irodába; ha aztán ott is elsül a kísérlet, semmi kétsége többé,
hogy művésznek teremtette az Isten s addig meg nem nyugszik, míg
valamelyik vándortársasághoz be nem szegődhetik komédiásnak.
A béresek mindaddig hátra nem néztek, míg azt nem gondolák, hogy a direktor
úr elment; hanem mekkorát nézett az egyik, mikor hátranézett és félig Standot
látta, félig pedig a direktort, azaz csak a köpenyét.
Stand úr úgy állt előttök, mint művész, ki a tapsot várja
szereplése után, s minthogy a béresek nem tudták, hogy tenyerüket kellene most összeverniök,
akként nyilváníták megösmerésüket, hogy álló egy óráig egy szemet sem
lapátoltak odább; hanem bámulták az ifjúurat és jeles tehetségét; minek okáért
ő sem sürgette a munkát, hanem gyönyörködött legelső diadalán, mit a
béresek egy óra óta bámulnak s ha nem félnének, hogy majd az ispán úr is
nyakukra jő, elbámulnák naplenyugtáig is.
A direktor úr azalatt az ispán úrral beszélgetett.
Ez nagyon kivételes dolog volt, a direktor úr nem igen sokat tartott az
atyafiságra, sőt éppen emiatt rég elcsapta volna, mert ő meg nem
szenvedhetett senkit, ki vele osztakozni akart; hanem Balázs úr miatt
tűrte, és minden évben legfölebb egyszer hozta elő az egész rokonsági
viszonyt.
- Na, hogy van maga? - kérdi a direktor kegyes leereszkedéssel az ispánt,
hanem hogy az valami nagyon el ne bizakodhassék, azért használta a direktor a
«maga» szót, mely, amint tudjuk, igen alkalmas szó arra, ha valakinek
gorombaságot akarunk mondani.
- Csak megvagyok, mint afféle szegény ember! - válaszol az ispán, levévén
kalapját a direktor úr előtt s addig föl nem tévén, míg arra engedelmet
nem kapott, ez pedig néhány percig tartott, mert a direktor úr szükségesnek
látta megmutatni, hol kezdődik a direktor úr tekintélye s mily mélynek
kell lenni az ispán úr alázatosságának.
- Nos... hát nincs magának becsületes kenyere mi? há?
- Meg vagyok vele elégedve, tekintetes direktor úr.
- Aztán mégis mindig nyög maga, mint valami éhenhaló koldus!
- Szja, tekintes uram, mikor gyermekei vannak az embernek.
- Gyerek! ...hát minek az a
gyerek?
- Agyon nem üthetem,
tekintetes uram, ha az Isten megáldott velük, aztán, ha megvannak, gondoskodnom
kell róluk, hogy holtom után ne jussanak a szemétre.
- Szja! ...ha nagyságos
urat akarunk belőle nevelni... az már egészen más! - gúnyolódik a direktor
úr - mire az ispán alázattal megjegyzi:
- A fiú nagyon jól tanul,
tekintetes direktor úr, sajnálnám kifogni az iskolából.
- Legyen szabó vagy varga,
mit akar többet egy ispánnak fia? Nézze meg az ember, ma-holnap minden hitvány
ember nagyságos úr akar lenni.
Az ispán nyögte a dolgot,
mert egész szerencséje ennek az embernek a markában volt, azért minden
megjegyzés nélkül hagyá e kíméletlen beszédet, melynek még ilyen folytatása
volt:
- Maga Keszy Balázs úrnak
valami messziről való rokona, úgy-e?
- Éppen oly messziről,
mint Bence öcsém.
- Az én vőm?
- Igenis, tekintetes uram!
- válaszol az ispán, nem akarván tagadni a dolgot, mert ámbár elég alázatos
volt arra, hogy a direktor úrnak gorombaságait elnyelje; de sokkal vallásosabb,
minthogy hazudni akarna.
- Micsoda? - pattant föl a
direktor úr - talán eképpen mi is közel atyafiak vagyunk?
- Én sohasem hoztam elő,
tekintetes uram.
- Talán maga arra is gondolt,
hogy Keszy Balázs uram után együtt fogunk osztozni?
- Arra nem gondoltam, tekintetes
uram, mert jól tudom, hogy a szegény embernek szerencséje is csak szegény;
azért nekem bizonyosan kevés jut Keszy Balázs urambátyám után.
- Egy fillér sem, hallja maga -
lármázik a direktor úr olyan hangosan, hogy Stand már régóta hallgatja a
lépcsőnél. - Arra ne tartson számot, hogy ott örököl; köszönje meg, hogy
Keszy Balázs úr miatti tekintetből megszenvedem... értette?
A direktor kidühöngvén magát az
ispánon, elment a juhaklok felé, Stand pedig a köpönyegét karjára emelvén, az
ispán úrral maradt.
A szegény, megzaklatott embernek
jól esett az íródiáknak részvéte, ki a béresek előtt minden tétovázás
nélkül kimondá, hogy a direktor úr egy kötözni való gazember; pedig ilyest
kimondani nagyobb vakmerőség egy íródiáktól, mint egyelőre gondolná
az ember. Hogy az istent megkáromolják, az mindennapi dolog; hanem a direktor
úr nem tartogatja oly soká a mennydörgős mennykőt, mint a véghetetlen
kegyelmű Isten, azért, ha valaki ezt a címet bemondaná, Stand úrnak
szájából rögtön kiesnék az uradalmi kenyér, tessék azt elhinni.
- Ispán úr - mondja Stand, - én
úgy szeretnék összeveszni ezzel a direktorral.
- Csak nem ment el az esze,
kedves öcsém? - mondja az ispán - hisz akkor rögtön elcsapná.
- Jaj! ...én örülnék ám annak,
legalább szülőim nem mondhatnák, hogy én mentem el, hanem úgy kergettek el:
- akkor aztán azt tehetném, amit akarok.
- Na, ne mondjon valami bolondot,
Stand! - figyelmezteti az ispán a fiút, kinek kedvenc hajlamát nagyon ismerte.
- Jobb lesz, vigye haza a direktor úr köpönyegét, mert különben kiszidja, ha az
irodában nem lesz, mire maga is hazamegyen.
Standban újra fölvillámlott a
régi szenvedély, és a fölnyalábolt köpönyeggel megindult a nagy iroda felé,
hogy az előbbi kísérlet után most már értelmesebb közönség előtt
tegyen remeket, s akkor megválik, lesz-e belőle komédiás vagy sem?
Az irodáig menvén, nem bírta
feledni a jelenetet az ispán és a direktor között. Stand néha oly dühbe jött,
hogy kész lenne Bécsig szaladni, hogy Keszy Balázs úrnak az egész dolgot
elmondja; de hátha nem adna neki hitelt? Akkor is csak főnökének ártana;
azért nem marad egyéb, mint az a kis bosszú, hogy a tekintetes direktor urat
most mindjárt úgy kiprodukálja, hogy aki látja, halálra neveti magát.
Kibontá a százgallérú köpönyeget,
magára teríté, és fölvette a direktor úr képét, mit még a falusi kutyák is
ismertek; mert nem ugatták meg, visszaemlékezve, hogy a gazda hányszor csapott
rájuk a kötőfékkel, ha a tekintetes úrra mertek mordulni.
Nem maradt el egy mozdulat, mit
Stand el nem lesett volna, a köpönyeget éppen olyan szűkre húzta össze,
mint a direktor, ki néha majdnem orrára vágta magát a köpönyeg miatt. A
mellette elmenők Standot szépen megsüvegelték, és valóban becsületére
vált, hogy el nem röhögte magát, kivált mikor a helybeli kántor kukoricaföldet
kért tőle felesnek, s ő két hold helyett négyet ígért, gondolván,
majd hogy kap ez össze a direktorral, ha hazudságban kapják egymást.
Mielőtt Stand az irodához
érne, megérkezett a levél Keszy Benedek úrtól kedves ipához; de minthogy a
direktor úr a majorban volt, a tekintetes asszony jogot vett a vőnek
levelét elolvasni, s minthogy a direktor mégsem jött, egy pulykapásztorféle
kislánytól az irodába küldte a levelet a direktor úrnak.
A leány szaladt a levéllel,
melynek betűit csak úgy ösmerte, mintha saját pulykái vakargatták volna, s
éppen midőn a kapu alá ért, Stand is megérkezett a köpönyegben.
A leány a direktort képzelve,
nekiadja a fölbontott levelet, és rohan ismét vissza. Stand pedig nevetve az eredménynek, a
fölbontott levelet mindjárt el is olvasta:
«Kedves ipam uram!
Leveléből értettem,
hogy az én Balázs bátyám még most sem gebedt meg, ámbár elég orvosságot iszik;
- sőt még házasságon jár az esze, nojsz az kellene, hogy a vén bolond meg
is házasodjék. Ennél jobb hírt hozhatott volna kedves ipam uram, és még föladja
nekem okkupációt, hogy névnapi köszöntőt csináljak neki. Ma reggel
rászántam magamat, kanyarintottam neki olyant, hogy legalább örömében üsse meg
a guta, ha már bánatjában nem ért rá megütni. Ezzel maradtam kedves ipam
uramnak szerető fia
Keszy Benedek, m. k. szolgabíró.»
Stand a levelet saját
zsebébe dugta, aztán pedig hozzálátott a nagy szerephez, harákolt, nyefegett,
hogy a bennlevőket megriassza, aztán benyitott az irodába, hol az ifjúurak
olyan csöndességben voltak, hogy a tollnak minden percegését meg lehetett
hallani a goromba papiroson, Stand pedig behúzván magát a százgallérúba, rendre
járta az ifjúurakat.
Egyik sem mer megmoccanni.
Stand annál vakmerőbb lesz:
- Micsoda disznó az a
papiroson, mi? há? disznóölőnek fogadtam, vagy íródiáknak?
Mondom, egy árva szót nem
mert szólni a megriasztott íródiák, Stand pedig fokonkint nagyobb vérszemet
kapván, a másikhoz lépett.
- Maga filkó - mondja a
másiknak - hol jár a maga esze, tiszttartó konvencióját a hajdúnak írja be?
Miért nem lett maga varga? Magának szurkos fonál való a kezébe, nem írótoll!
Ez sem szólt egy szót sem,
tehát Stand egész büszkeséggel ment a nagy asztalhoz, hol az első helyen
leereszkedik, aztán ülve szidja le valamennyit; hanem midőn már helyet
foglalna, akkor veszi észre, hogy a szokottakon kívül egy emberrel több van az
irodában s ez a fölösleges ember nem egyéb, mint a tekintetes direktor úr maga,
most jön elő valamelyik sarokból, szörnyen csodálkozva, hogy ő ma két
példányban is megvan.
Amint ezt Stand észrevette,
kiugrott a köpönyegből, de már későn; mert a földühödt direktor annál
inkább forrott, minél hívebb volt a másolat, mi becsületére vált volna akármely
művésznek; de itt a hatást másképp számolták be.
- Hát domine Stand, maga engem
produkálni szokott? - kérdi a direktor.
Ez olyan kérdés, minőre
feleletet még az sem kíván, ki azt tette; tehát Stand is adós maradt vele;
hanem elszántan várta, miként lesz vége ezen komédiának.
- Magából jó komédiás lesz,
amice! - mondja a direktor. - Minek vesztegeti az időt a csapófa mellett?
Ez olyan haszontalan munka lenne, mintha zabot hegyezne, mikor úgyis hegyes,
menjen a komédiások közé, ilyen alkalmas embert drága pénzért sem kapnak.
A direktor ezt annyi
meggyőződéssel mondá, hogy Stand elfeledte az ijedtséget és egészen
hajlandó volt a beszédet dicséretnek venni s amit az ispánnénak csak kételkedve
hitt, a direktor szájából most már készpénznek vette, azért alig várta, hogy
elbocsássák vagy kidobják, neki az úgyis mindegy; csakhogy valahára elmehessen
oda, hova szíve régen kívánkozott.
- Én nem tartóztatom magát, amice
- beszél a direktor - ebben a pillanatban fölmentem eddigi hivatalától, még
kocsit is rendelek alája. Elmehet.
- Bizonyítványt nem ad a
tekintetes úr?
- Minek, amice Stand, a
komédiásokhoz nem kell keresztelőlevél vagy más bizonyítvány, oda minden
lecsapott csavargót bevesznek, soha se búsuljon, magától sem kérnek.
- Én mégis kérném alássan a
direktor urat.
- Amice, mondom, hogy nem adok:
elmehet, amerre tetszik.
- Itt is voltam - mondja Stand. -
Alászolgája!
Ezután mintha csiklandoznák, örömtől
sugárzó arccal rohant eddigi szállására, mert művészi tehetsége be van
bizonyítva éppen az által, kit másolni szerencsés volt, egyszersmind annak is
megörülvén, hogy a tréfából ilyen olcsóért megszabadult, jókedvűen
fütyörészve lépett az ispánné asszony konyhájába, onnét pedig a szobába.
- De jó kedve van, Stand úr? -
kérdi az ispánné.
- Alig férek meg a bőrömben,
elhiheti az asszonyság - beszélt Stand fuldokló örömmel - fölvirradt az én
napom is.
- Bizonyosan kinevezte a direktor
úr!...
- Ki ám, kinevezett...
komédiásnak - felel Stand nevetve - hanem az igaz, úgy produkáltam ő
kelmét, hogy az édes mamája is megölelt volna saját fia helyett.
- Jaj, maga boldogtalan - ijedt
meg az ispánné - maga bizonyosan abban a százgellérú köpönyegben ment az irodába,
mert láttam az ablakból, mikor magára vette! - mondja az ispánné nagy
részvéttel. - Mindjárt mondtam az uramnak, hogy ez a bolond Stand... uram
bocsáss... még egyszer pórul jár, ha a direktor megtudja, hogy itt
kiprodukálja.
- Megtudta! - nevet Stand - benn
volt az irodában, midőn én kívül az ő képében lármáztam a kapu alatt,
aztán bementem, az ifjúurakat rendre összeszidtam és alig telt el ezekután egy
negyedóra, a direktor úr elcsapott a szolgálatból.
- Hogy az ördög bújjék a maga
dolgába Stand úr - mérgelődék az asszony - hát nem érdemlené meg maga,
hogy valaki végigverje egy bottal? - kérdi az asszony böcsületes jószándékból a
fiút, ki most már jóformán nem is hallotta a szidást, hanem a főnök
asztalánál Keszy Benedek levelét egy más takaróba csavarván, Keszy Balázs úrnak
címezte Bécsbe.
Míg ezt véghezvitte, az ispánné
szüntelen pirongatta, de ez már semmit sem használt, mert a fiú bomlott
jókedvű volt abban a gondolatban, hogy célját eléri s midőn a
levéllel készen volt; az ispán kezelése alatt levő postával elküldé s ez
volt az utolsó foglalkozás, mit ezen a pályán végzett.
Összeszedvén poggyászát,
elbúcsúzott a családtól.
- Stand! - mondja az asszony
utoljára - nem sajnálja szegény szülőit, hogy becsületes nevüket a
komédiások között hurcolja meg?
- Azt nem cselekszem, édes
asszonyság, már választottam más nevet.
- Hadd hallom, mit? - kérdi a
nő. - Legalább ha hallom, tudom, hogy maga lesz az, Stand úr.
Minthogy szülőföldemnek
szeretnék becsületet szerezni, tudja az asszonyság, tehát az én komédiásnevemet
onnét kölcsönzém és mai napságtól fogva Megyeri Károlynak hívnak.
Most már tudják önök, ki volt
voltaképpen Stand úr!
|