Balogh kanonok naplója
Néhány nappal ezelőtt
egy érdemes hazánkfia megszorítván kezemet, azt mondá:
- De jól teszi kegyed, hogy
azt a sok régi dolgot nem hagyja elveszni, hanem összeírja őket.
Megköszöntem a szíves
méltánylást és magam is azt gondolom, milyen hasznos munkát tett volna néhány
ember, ha a régi dolgokat már ezelőtt ötven évvel gyűjtögette volna,
ha már csak annyi lett volna is az, mint Balogh kanonok úr naplója, mely most
egy derék hazánkfiának öröksége és megér egy kis kincset, melyből egy
becses darabot szerencsém lesz bemutatni, abból aztán azt is bőven
megtudhatjuk, minő derék ember volt Balogh kanonok úr.
Ennél keressük meg Keszy
Balázs urat.
Nem tudott elszabadulni
Vácról Keszy Balázs úr, ki régi ősmerősének, Balogh kanonoknak volt
szívesen látott vendége, kit nyakas kálomista létére még a pénteki ebéd sem
bírt elrezzenteni.
A házigazda szintén örülvén
a régi jó barátnak, nagy erőszakot tett magán, mikor még arra is rászánta
magát, hogy papi házánál pénteki napon valaki lúdpecsenyét egyék; hanem, hogy
vendégét is becsülettel lássa, maga is megmaradjon a szent ösvényen,
megelégedett a vajas rántottával és gyakorolta magát az erkölcsben, midőn
szeme láttára oly jóízűn eszi a vendég a megtiltott eledelt, hanem azt is megfogadta,
hogy ha Keszy Balázs úr a tojást megkívánná, nem ád belőle neki: egyék
lúdpecsenyét, ha már kálomistává lett.
Mutatónak is beillenék e
két ember, ki különböző meggyőződés mellett olyan szépen megfér egymás
mellett, az egyik nem dicséri a lúdpecsenyét, hanem békén eszi maga; a másik
pedig a rántottával nem kínálja meg a vendéget, pedig maga oly jóízűen
eszi, hogy a másik majd alig tudja kérés nélkül megállni.
Van azonban közös
gondolatuk, hol karonfogva járnak s e gondolatot mindjárt meglátjuk.
- Mióta vagy már Vácon?
- Alig félesztendeje, mióta
a jóistennek kegyelme oly nagy próbára tett Pozsonyban, hol már halálomat
hittem, s íme fölséges urunk kegyelme váci kanonoksággal ajándékozott meg.
- Hát nem féltél a
franciától? - kérdé Keszy Balázs.
- Látod, hogy élek.
- Meg van naplódban is
írva?
- Ilyesmit ne írnék meg! -
mondja a kanonok fölkelve egy pillanatra s az íróasztalból kiemelvén egy
iratcsomót, melyet úgy nyitott ki, hogy a vendég mindjárt elolvashassa.
«Pozsony 1809. Pap vagyok,
magam jószántából lettem azzá és nem is bántam meg, ámbár a mostani francia
háború alatt mégis mindig nagy kedvet éreztem a katonáskodásra és azt is
gondoltam, hogy mért nem küldenek bennünket is ellenséget verni, mint a katonát,
én is tudnék akkorát ütni, mint akármelyik bakancsos fiú.
Sokszor azon gondolatra is
jöttem, hogy az úristennek méltatlan szolgája vagyok, mert nem valék méltó
arra, hogy félni tudjak és elég gyarló voltam emberi erőmnek hatalmát
megkísérteni fölséges uramnak ellenségein, kik édes hazánkba is betörtek;
sőt már elhatároztam, hogy tábori pappá legyek, hol legalább alkalmam tesz
fölemelt kereszttel vezetni azokat, kik az ellenségverést magukra vállalták.
Ezen való törekvéseim
vezettek Pozsonyba, hol azonban tetszett a fölséges égi kegyelemnek olyant
rendelni, mit eleinte büntetésül vettem, hogy himlőbe estem s e miatt
hetekig kénytelen valék az ágyat őrizni.
Halálomat vártam és
ahelyett eljöttek a franciák, kiknek megérkezésekor minden ember el akart futni,
s jámbor gazdám engem is kocsira akart rakni, hogy fussak velük a
bányavárosokba.
Mitől más ember
beteggé lett, én attól gyógyultam meg, azon gondolattól tudniillik, hogy az
ellenség nyakunkon van s én e naptól fogva vastag nádpálcámra támaszkodva majdnem
mindig az utcán csavarogtam; én mai napig sem tudom, azért nem bántottak-e a
franciák, mert igen vastag nádpálcám volt, vagy hogy franciául
meglehetősen tudtam.
Mindkettőnek vettem
hasznát, mert amint észrevettem, hogy a gallus atyafiak olyan portékához
nyúlnak, minek árát megfizetni elfeledték; franciául is beszéltem, meg a
nádpálcát is rendesen fölemeltem s annyit mondhatok, hagy a kettő közül
valamelyik bizonyosan használt.
A lakosok lassankint
elszökdöstek és én gazdám iránti hálából is kénytelen valék
házőrzőnek maradni, hanem a franciák tolmácsnak berendeltek a
főparancsnoksághoz.
- Az úr pap? - kérdé a
parancsnok.
- Igen uram, - válaszolék neki.
Majdnem azt találtam mondani, hogy bánom, hogy nem vagyok katona.
- Az úr franciául is
beszél?
- Annyit, hogy
összeszidhatom a francia katonákat, mikor ingyen akarnak pecsenyét enni.
- Hát ez az a híres magyar
vendégszeretet?
- Nem is tudtam, hogy
Franciaországban is hallották hírünket.
- Még pedig azt, hogy
Magyarországon a vendég az úr.
- Az igaz, - felelék neki -
hanem ha vendégünk jő, nem kívánjuk, hogy kupát hozzon magával, mert az
magunknak is van, az pedig nem szokás nálunk, hogy ágyúból kínálgassuk egymást.
- Uram, mi Magyarországnak
legjobb barátai vagyunk, azt elhihetik a magyarok.
- Elhinném uram, csak ágyút
ne hoztak volna magukkal.
- Ezzel akarjuk
megszabadítani az urakat ellenségeiktől.
- Nem érdemeljük meg, uram,
ezt a fáradságot, háládatlan nép vagyunk mi s úgy megszoktuk mi a verekedést,
hogy aki el akar bennünket választani, előbb azt közmegegyezéssel verjük
meg.
- No ha másként nem hisz az
úr, olvassa el ez iratot, ez a fölséges császárunknak, Napoleonnak szózata a
magyar nemzethez, tessék elolvasni, ez a francia eredeti.
Elolvasván az iratot, mit
most már minden gyermek ösmer, nyugodtan visszaadám a fővezérnek, ő
pedig azt mondá:
- Az úr ezt lefordítja
magyar nyelvre.
- Nem fogom megcselekedni -
válaszolám a bámuló embernek.
- Elment az úrnak az esze?
- kiált rám a francia.
- Nem ment el, uram és
remélem, nem is megy.
- Uram, ne juttassa eszembe
hatalmamat - dühöng a fővezér - s éppen azért figyelmeztetem, hogy ezen
pillanatban harmincezer franciának parancsolok.
- Én meg csak négy embernek
parancsolok, széles Magyarországon, a mesternek, a harangozónak, a szolgálómnak
és a kocsisomnak, mikor otthon vagyok; hanem engedelmeskedni harmincmillió
franciának sem fogok.
- Uram! - riadt rám a
földühödt katona - ne kívánja, hogy kényszerítsem, legyen engedelmes, mint egy
paphoz illik; különben semmiért sem állok jót.
- Ne vesződjék velem,
fővezér úr, látja, hogy ijesztésért nem teszek meg semmit, fogjon bízvást
a kényszerítéshez; ámbár előre is tudom, hogy az a munka is kárba vesz.
- Szerencsétlen ember, nem
gondolod meg, hogy annyi embert láttam meghalni?!...
- Aki védelem közt halt
meg, fővezér úr - mondám én - ...most lásson egyet olyant is, ki nem
akarja magát védelmezni.
- Börtönbe vele! -
parancsolá a segédtisztnek, ki engem őrizet alá vett.
A nagyprépostot
utasították, hogy kísértse meg nálam az engedelmességet, azonban a jó öreg csak
sírt, megmondta, miért küldik hozzám, hanem valamint azt nem mondá, hogy ne
cselekedjem, úgy azt sem mondá, hogy cselekedjem.
Elmenetelekor maga mondá,
hogy hiába jött, megáldott s midőn később megint nyílott az ajtó,
nagyon hittem, hogy agyonlőni visznek. Bár vittek volna, mert midőn a
fővezérhez vittek, elém tartott egy iratot, mely szóról-szóra való
magyarsága volt annak, mit én franciául olvastam.
- Jó ez a fordítás? - kérdi
tőlem a fővezér.
- Tehát mégis kaptak egy
embert, aki lefordította?
- Még tudunk
engedelmességet eszközölni s így az irat mégis a nép közé jut, az úr pedig
elmehet és ne lássam többször.
- Elmegyek, uram - felelém
- hanem ha akad Magyarországon egyetlenegy ember, ki ez iratnak hisz és
meghódol a franciák császárjának, akkor visszajövök és én könyörgöm, lövessen
az úr főbe.
A katona meglepve állt
előttem és még akkor is mozdulatlanul állt, midőn az ajtónál újra
meghajtám magamat.
A prépost már ekkor talált
valahol egy pár rossz lovat, melyeken elmehettem Pozsonyból és fölkereshettem
híveimet és nem volt okom búsulni, hogy a francia szózat miatt
főbelőhessenek.
A franciák eltakarodása
után parancsot kaptam Bécsbe menni, hol a királyi kegyelemben ekkép
részesültem, hogy most váci kanonok vagyok; tehát eggyel több okom van arra,
hogy nemzetem szent törvényeinek változatlanul engedelmeskedjem.»
Eddig tartott a
naplótöredék és Keszy Balázs úr megrázta kezét a derék papnak, ki nemcsak jó
hazafi volt, hanem jó ember is, mert csak az oldalajtót kell kinyitni és
látnánk hat darab egészséges diákot s ez mind oly jó színben van, hogy az ember
az első láttatra észreveszi, hogy ezek diákszón kívül egyebet is kapnak.
Ezek között ült Keszy
Balázs úrnak öccse, megérdemelvén, hogy rá kiterjedjen figyelme annak az
embernek, ki naplójába olyan dolgokat ír, miket előbb láttunk.
|