A
konviktusi diák
Hej, magam is ispángyerek
voltam, azért nagyon jól tudom, hogy milyen sok jó tanácsot és milyen kevés
huszast kaptam, mikor a diákiskolába föleresztettek.
A nemzetes asszony a
szünidőnek legutolsó három napján úgy telerakta jó tanáccsal a fiát, hogy
szegénybe alig fért egy kis étel. Aztán egy világos színre festett ládába
rakván minden mozdítható portékáját, olyan prédikációt tartott a fiának, hogy
Vácig ordíthatna bele, ha a kocsis miatt nem szégyellné a sírást.
Az atya vitte föl a fiút,
az anya pedig a bőséges áldás és tanítás mellé még a markába nyomott
valami nagy darab pénzt, mely valóban igen sokat érne, ha rézből nem
csinálták volna.
Ennyivel nem lehetett elkényeztetni
a gyereket, kivált ha még azt is hozzáteszi, amit a szigorú édesanya mondott,
hogy «gyerek, jó légy; mert ez ám az utolsó, mit szülőidtől
kaptál».
Nem akarom az anyát
gyanúsítani, hagy azt az egy darab rézpénzt értené, ámbár, akitől
több nem telik, az is sok; hanem inkább a jó tanácsot, szeretetet és gondot:
mert elhihetik önök, hogy ez az ispánné nem fogad ugyan nevelőt a fiú
mellé, de a szeretetet sem bízza másra, hanem szereti úgy, hogy olyan
szeretetről egy méltóságos anyának kevés fogalma van.
Egy esztendőt az apai
költségén fejezett be, a másodikban már Balogh kanonok Vácon volt s a
tisztelendő kegyes rendű atyákból hat kitűnő fiút
ajánltatván magának, az ispánfiú legelső volt az ajánlottak közül, s azon
pillanattól fogva Balogh kanonok úrnál volt ingyen-asztala.
- Mi akarsz lenni, fiú? - kérdi Balogh kanonok a gyereket.
- Még nem mondta édesapám, hogy mi legyek.
- Nem szeretnél orvos lenni?
- Nincs annyi pénze az én édesapámnak, hogy odáig segélyezhessen, azt
mondták otthon - felel a fiú - aztán azt is mondta az édesanyám, hogy ha jó
megy a dolga az orvosnak, az is baj; ha meg rosszul megy, az is baj.
- Hát földmérőt láttál-e?
- Láttam igenis, az méri lánccal a földet, hanem édesanyám tudom nem
engedné, hogy az legyek, mert a földmérők csak úgy boldogulnak, ha
valakinek többet mérnek, ezért aztán a pokolban tüzes lánccal méregetik a
pokolnak hosszát.
- Akkor ne légy, fiam, földmérő - mondja Balogh, mosolyogva a
gyermeknek észrevételein - inkább légy tiszttartó...
- Kérem alázatosan az én apám csak ispán.
- Vagy úgy - mondja Balogh - hát ispán nem szeretnél lenni?
- Én szeretnék, hanem édesapám azt mondja, ha ispán leszek, akkor nem szabad
mást akarnom, mint amit a direktor parancsol; mert ha a direktor a kékre azt
mondja, hogy az zöld, az ispánnak is azt kell mondani, mert ha azt nem mondja,
a direktor elküldi.
- És te nem akarnád azt mondani, hogy a kék nem kék, hanem zöld?
- Hisz akkor hazudnám - mondja a fiú elvörösödve s önkénytelenül érezve,
hogy a véleménynyilvánításhoz legelőször fogott életében s így némi
bátorság kellett hozzá.
- Bizony még pap lesz belőled!
- Anyám is mondott
olyasmit, hogy nagyon szeretné.
- Na, még azért nem kell
pappá lenned, mert anyád szeretné - mondja Balogh, - ha majd megnősz,
akkor magad tudod legjobban, szeretnél-e pappá lenni, vagy sem, aztán majd
akkor édesapádat is megkérdezheted, hogy ő is mért nem állt be papnak.
A gyerek hallgatott, nem
mintha az utolsó szavakon tűnődnék; hanem még várta, hogy a kanonok
úr kérdez még tőle valamit s minthogy az nem szólt, a gyerek az első
bátorság után még egyre bátorodott.
- A fiskálisságot még nem
kérdezte tőlem a nagyságos úr.
- Nem kérdeztem?
- Nem ám - felel a gyermek
- pedig sok fiskális van, azt mondják.
- Fiam, annyi, hogy a
szúnyog csak valamivel több, mint a fiskális.
- Hát azoknak mi dolguk
van, kérem alássan?
- Dolguk? - ismétli Balogh
- azoknak bizony gyönyörű mesterségük volna, ha valamennyi azt mívelné,
látod, azoknak kellene az igazságot védelmezni.
- Parancsol azoknak valaki?
- Azt tartom, senki sem
parancsol.
- Azoknak nincs direktoruk,
mint az ispánoknak?
- Hát mért kérded?
- Én nagyon szeretném, ha
én is megmondhatnám az igazat, anélkül, hogy azért engem a direktor
elkergethetne, mint az ispánokat.
Baloghot meglepte e különös
gyermek, kit némileg maga szabadított föl a beszédre, s most már oly messze
ment, hogy szinte kedve volna megállítani, hanem ha eddig van, föltette
magában, hogy figyelemmel kíséri és nem engedi, hogy e gyermek az emberek lába
alá kerüljön.
Keszy Balázs úr megkérdezte
a konviktust, sorba kérdé a gyermekeket, utóbb Péterhez kerülvén, a kanonok
diákul figyelmezteté, hogy a fiútól valami együgyűt ne kérdezzen, mert ez
aligha marad adós.
- Hány itce a világ? -
kérdi Keszy a fiút, kinek még nevét sem tudá.
A gyermek sokáig nézett a
kérdezőre, felelni nem felelt, míg a kanonok nem bíztatá:
- Nos, miért nem felelsz?
- Én egyszer már feleltem
annak a bácsinak erre a kérdésre, mikor igen kicsiny voltam.
- Hol feleltél, édes fiam?
- kérdé Keszy Balázs kezén fogva a fiút.
- Mikor édesapámmal
Kállóban látogattuk meg a bácsit.
- Így te ösmersz engemet,
fiam?
- Igen, ösmerem a bácsit,
édesapám is mindig azt mondja, hogy jól tanuljak, aztán olyan okos ember
leszek, mint Keszy Balázs és úgy segél meg az Isten szorgalom után, mint
őt.
A kanonok nem győzött
bámulni, amiben ugyan Keszy Balázs is eleget segített neki, anélkül, hogy
valamiképpen kérdés nélkül kiokoskodhattak volna.
- Mi a neved?
- Pusztay Péter! - mondja a
fiú majdnem remegve.
Keszy magához kapta a
gyermeket s közel nézve kérdé:
- Hát te rossz fiú, miért
nem akartál nekem másodszor is felelni?
- Azt gondoltam, hogy a
bácsi is ösmer, aztán azt gondolja, hogy én igen ostoba vagyok és nem tudnék
okosat felelni; tehát nem kérdez mást, hogy szégyent ne hozzak rá.
- S nem akarsz rám szégyent
hozni?
A gyermeknek kipirult
orcájára folytak le a könyűk s a nagybácsinak kezét megcsókolta, mi
felelet helyett szolgált, azonközben pedig a kanonok kérdi a vendéget.
- Magyarázd meg ezt a
dolgot!
- Ez az én unokaöcsém
anyámról - mondja Keszy, bemenvén a mellékterembe.
- Szerencsét kívánok hozzá!
- Mondja Balogh.
- Reméled, hogy lesz
belőle becsületes ember?
Balogh legalkalmasabb
feleletet akarván adni a nagybácsinak, elmondá azt a párbeszédet, mit fölebb
közlénk s a vén prókátor oly izgalomba jött, hogy utóbb sétálás közben a
kanonok alig bírt vele lépést tartani a szobában.
- Barátom! - mondja Keszy -
ezt a fiút emberré teszem.
- Csak lassan, barátom, kár
volna megölni e fiúnak lelkét, mely a küzdelemben fejlődik; szerencsére jó
esze van, hadd erőlködjék magától, a jó mód földhöz vágott már sok fiatal
tehetséget, engedd csak, hadd legyen konviktusi diák s ha jutalmat érdemel:
később is jó lesz.
Keszy boldog volt;
megelégedett tehát egyelőre annyival, hogy jól választott, aztán megkéré
Baloghot, hogy irományait, miket Bécsből hozott, a káptalanban letehesse;
de szigorún meghagyva, hogy azokról tudomást adni óvakodjanak s ha maga nem
kéri, csak olyannak adják ki, aki arról megbízást hoz. Péter nagybátyjától
elöljáróban egy tallért kapott és egy atyafiságos csókot, ezt magának tartá, a
másikat pedig közös akarattal és közös étvággyal a konviktusi fiatalság alma és
körte képében ette meg.
|