Régi képek

Az 1810-ik esztendőnél kezdődik e történet, azért jól meggondolják önök, hogy az akkori dolgok nagyon nem hasonlítottak a mostaniakhoz. Mai napon úgyszólván kocsin ül az egész világ, lót-fut mindenfelé, kivált amerre vasút csavarodik, mi ekkor éppen nem volt, s akinek nagyon sürgős dolga nem volt, maradt otthon veszteg, s ha már annyira körmére égett a dolog, egész álló napig azon törte fejét, hogy délre hol száll meg. Elereszti-e majd a gazda még aznap? hát másnap mikor indulhat meg? s ha majd Péter bácsihoz száll, mit füllentsen Pál bácsinak? hacsak meg nem alkuszik vele, hogy visszajövet meg ahhoz száll; hanem akkor is jól kiszámítsa a vacsorát, ebédet vagy reggelit, mert vajmi nagyon hirtelen megharagszik az egyik atyafi, ha a vendég a másik atyafinál többet ehetett meg, mint nála.

Amint a vendég megérkezett, rívafakadt a sok baromfi; mert azt halomra ölték, s a rézmozsár oldalát már azért is többször megütögették, hogy az udvaron levő idegen, vagy a hallgatódzó szomszéd is tudhassa, milyen nagy hűhó lesz; a háziasszony pedig utánalátott az étlapnak, melynek fődicsősége az volt, hogy a leves után minél későbben következzék a marhahús. Egy ilyen ebédről a szintén meghívott szomszédok hetekig elbeszéltek; egyiknek ez volt jó, a másiknak amaz, aki tudniillik arról beszélt, ami neki megtetszett; hanem olyan is volt, aki arról beszélt, ami neki nem tetszett; például a fánkban kevés volt a befőzött, vagy a töltött bá-ránypecsenyében egy kis fonáldarab maradt, mi aztán úgy «négyszemközt szólván»-képpen, az egész vármegyét megjárta.

Persze, hogy akkor sem voltak az emberek angyalok; irigykedés, emberszólás szintén divat-ban volt; hanem ezen kis eredendő bűnök rendesen azért követtettek el, mert azt a védegyleti erkölcsöt, a vendégszeretetet mindenki úgy akarta gyakorolni, hogy ne találják párját. Úgy érte el legkönnyebben a gazda, hogy házának becsülete messze földön ismeretes volt, s habár ugyanazon vendég ritkábban jött is, de amikor itt volt, azon napot elfeledni akarva sem tudta.

A Kállay-ház egész Szabolcsmegyében elismert első ház volt vendégszeretet tárgyában, amint a korcsmai jelenetből is láttuk, akinek azon volt útja, vagy éjjel kellett a falun átszökni, ha sürgetős dolga volt, vagy megadni magát a bevett szokásnak és első két nap még elő se hozta, mikor akar elmenni; mert ott már mindent elkövettek az elutazás meggátlására; sőt egyszer az is megtörtént, hogy valakinek hintajáról lemaradván a keréksín, a kovács addig tatarozta, hogy valósággal egészen új kovácsmunkát készítettek s belekerült két hét, míg elmehetett.

Méltóztatik tehát érteni, mit értett Kállay Miklós úr, midőn a főispán úrnak azt mondá: «Az elmenetelről ott benn is beszélhetünk.»

Ennek nagyobb bizonyságául azt hozom föl, hogy mielőtt vacsorához ültek volna, a méltóságos főispán úrnak huszárja alázatossággal jelenté, hogy az utazókocsinak egyik tolla kettépattant, éppen most nézegeté a kovács.

Eszem ágában sincsen magyarázgatni, miképpen törött el ily hirtelen a kocsinak tolla, legfeljebb azt mondhatom, hogy ő kígyelme konvenciós kovács; és az ő dolga lesz az eltörött portékát megcsinálni és ezer szerencse, hogy a főispán úr ilyen jó helyen van s nem valami csárdán, milyenek jó számmal vannak egész Szabolcs vármegyében.

- Kedves Kállay úr, - szólalt meg a főispán - most már akaratja ellenére is itt maradok, míg ezt a szerencsétlen kocsit megcsinálják.

- Na, legalább nem kell a kerekeket eldugni - mondja a háziúr, nagy örömmel vezetve vendégét a vacsorához, mely máshol olyan ebéd lenne, hogy húsvétnapra is beillenék, s a gazda még a főtisztelendő esperes és főbíró urat is meghívná, az meg tudnivaló dolog, hogy az esküdt úr akkor is elmenne, ha nem hívnák.

- Itt, amint veszem észre, valamennyien magyarul beszélnek! - jegyzi meg a főispán.

- Feleségem a diák szót nem érti, én meg a németet, - válaszolt a háziúr - azért csak magyarul beszélünk.

- Minő jó, hogy egy harmadik nyelv is van, melyet közösen értenek.

Meg ne botránkozzanak olvasóim, a főispán úr becsületes magyar ember, de ezelőtt ötven esztendővel alig akadt volna egy városban harminc ember, aki azt természetesnek ne találta volna, hogy okos ember rendesen diákul beszéljen, - aztán az asszonyok szinte pretendáltak maguknak annyi szabadságot, hogy ha már diákul nem tudnak, legalább németül beszélhessenek; mert nagy szégyen lett volna valamely idegen nyelvet nem tudni, ámbár ha a magunkét nem tudta valaki, azért senki sem szégyenlette el magát.

Ilyen idők is voltak Magyarországon és midőn a múlt időkről szólunk, elmondunk mindent, mert a fakó lónak fakóságát akkor látjuk meg legjobban, hogyha a pej mellé állítjuk.

Ó, ha mind előttünk feküdne az a sok iromány, melyben a magyar nyelvet és alkotmányt diákul védelmezték, megijednénk a halmaztól, de őszintén örömet éreznénk annak elolvasásánál, mint a madár, melyet saját hangján csalnak meg maig is s a jámbor állat későn látja, hogy csak addig fütyölik megszokott nótáját, míg a lépre nem megy.

Én nem véletlenül, hanem készakarva vezettem önöket olyan régi házba, hol mindig tisztelték nyelvünket és mégis alkalmuk lesz önöknek meglátni küzdelmét azon becsületes embereknek, kik a nemzet napszámosai voltak.

- Régi házasok, kedves Kállay úr? - kérdi a főispán.

- Ma üljük annak tizedik esztendejét, méltóságos uram - szólt örömmel a gazda - s amint látni méltóztatik, ezen estén ilyen szép számmal sereglének össze jó barátaim, kiknek ebbeli szíves megemlékezésüket lelkemből köszönöm.

Kállayné asszonyság az első helyen szem előtt lévén, tisztességesen lesüté szemeit s az egyszerű megemlékezés úgy megpirítá, hogy kénytelen lőn tányérába nézni s ha a viaszgyertyának hamva oly hosszú nem volna, még azt a fényes könnyűt is megláthatnák, mit a tányérra sírt.

A főispán legközelebb esett a gyertyához, el is akarta venni a hamvát; de a világban jártas-keltes lévén, észrevette az asszonyságnak lecsorduló könnyét, előbb időt engedett a nőnek a kinyugvásra s aztán koppantá el a gyertyának hamvát.

- Persze, egy kis históriája csak volt az ismerkedésnek - tréfálkodék a vendég, jól esvén neki a kötekedés; mert a nő mindig hirtelen újra szépül, ha rajongóbb óráiból alkalmasan fölemlítenek egyet.

- Kurtán történt meg az egész - felel rá Kállay, megengedvén mára magának azt a kis bőbeszédűséget - boldogult édesapám egyik vasárnap isteni tisztelet előtt beszólított magához, pipáját előbb fenékig kiszítta, addig természetesen egy hangját sem hallani s midőn pipát szokott helyére nagy vigyázattal letette, felém fordulván, azt mondja:

- Hány esztendős is vagy már, édes fiam, Miklós?

- Vagy harminc, édesapám.

- Biz az lesz annyi; hanem, hogy még bizonyosabban tudjuk, amott van a corpus juris, a belső táblára vagytok fölírva: ámbár a kalendárium is megvan, ha meg akarjuk keresni, abban is meglesz; csakhogy édesanyád oda a csira tehénnek borját is melléd írta, az gondolta, úgy is jó lesz... én azonban íme, látod, szépen megírtam napját, óráját és édes Miklós fiam, egyetlen híja sincs ma már a harminc esztendőnek.

- Tudtam, édesapám.

- De azt nem tudod, amit most akarok mondani?

- Azt még nem tudom.

- Gondoltam valamit, látod, itt volna ám az ideje, hogy megházasodjál.

- Eddig nem szólt édesapám.

- Nem akartalak igen korán biztatni, a fiatal ember mielőtt a harmincadik esztendejét elérné, olyan mohón kapja a dolgot, hogy egyszerre kettőt is elvenne, harminc esztendős korában már belátja, hogy elég abból egy is, azért, fiam, itt az ideje, majd később annyira megokosodol, hogy egyet sem fognál elvenni.

Kállayné fölveté szemeit s valóban tíz évvel előbb sem lehettek sokkal szebbek, mint e pillanatban, midőn némi kis megilletődéssel nézett férjére, ki saját szerencséjére, éppen az asztalnak ellenkező oldalán ült, különben rántott volna egyet a mentén.

A háziúr azonban egész fölmelegültséggel folytatá:

- Ha édesapám is akarja - felelék - én sem bánom, házasítson meg édesapám.

Itt megint meg kell állanom; mert nem tudom, e pillanatban ki olvassa e korrajzot s valami fiatal ember nagyon könnyen elvigyorogja magát, mert szörnyű ügyetlenségnek tartja, hogy akkor egy harmincéves ember ennyire nem tudott maga lábán járni, holott mai napon a húszéves legényke nagyon is jól tudja, hogyan kell megházasodni, sőt elegendőnek tart egy pillanatnyi látást, bolondulásig szerelmes lesz és kész megházasodni.

Ezt szóról-szóra hiszem, hanem akkor is szerette a férfiú a leányt - de nem bolondul; megházasodott végre - de aztán nem is vált el oly könnyen, mint most.

- Apám aztán kikérdezett, hogy biztattam-e már valakit s minthogy ilyen mesterséget sohasem folytattam, édesapámmal elmentünk a szomszéd faluba leánynézőbe az én kedves életpáromhoz, tudniillik ebéd után egy órakor, minthogy édesapám házánál és valamint nálam is déli harangszókor az asztalhoz ülünk, egy óra után végezvén az ebédet, befogattunk, átmentünk, gondoltuk, vasárnap délután együtt lesznek s az én édesapám a beköszöntőt elvégezvén, az elöljáró beszéd után mindjárt megmondá, miért jöttünk s minthogy azok sem haragudtak meg, hanem hozzávetvén azt az egy föltételt, hogyha a fölséges úristen is úgy akarja, nem ellenkeznek benne. Ott marasztottak bennünket aztán ozsonnára, addig az öregek beszélgettek helyettünk is, megelégedtünk a nézéssel, hanem mikor elbúcsúztunk, az én kedves mátkámnak kisujját mégis megszorítottam. Ennyiből áll az egész történet.

Amint adva volt, úgy vette a hallgatóság s minthogy az egész hallgatóság derült lőn az előadásra, Kállay még megtoldá a végét.

- Mikor aztán hazajöttünk, édesapám pipára gyújtván, beszélt nekem olyant, minőt még sohasem beszélt, s ezt azért mondom el, hogy más is meghallhatja. Látod, fiam - beszélé az öreg úr - Verbőczy ugyanazt mondja: a te hatalmad alatt lesz a te nőd és tőle származó gyermekeid, hanem édes fiam, Verbőczy uram maga is feleséges ember volt, mint hitelesen tudom, valamint azt is tudom, hogy az országban való parancsolgatást is nagyon szerette, könnyen elhiszem tehát, hogy ezt az egy-két szót a maga jóvoltáért dugaszolta a törvények közé, hogy így otthon a bibliát saját feleségének fejére olvassa.

Mikor a földedet akarják elzavarni, Miklós fiam, akkor kérj tanácsot Verbőczy uramtól, mondhatom, bölcs ember volt, elmehetsz a szaván, hanem valamint azt nem írja meg ő kigyelme, hogy hányszor szabad a feleségedet megölelni, mert volt annyi esze, hogy farkasnak nem kell berket mutogatni; úgy azt is csak saját eszed után tudd meg, hogy ahol egy rúd mellett két ló van, csak egyformán kell ott mindeniknek húzni, azaz, hogy a feleségé legyen a fele hatalom is.

Fiam - folytatá szemközt fordulva - nagyon jól van az Istentől elrendelve, hogy a férfi járja keresztül a tizenkét iskolát, mert lásd, erősebb a férfi, illő tehát, hogy addig pallérozza az eszét, hogy azt az erőt ne úgy használja, mit ökör a szarvát, hogy csak öklelni tud vele. Istenben boldogult édesanyád ugyancsak okos asszony volt; hanem mégis vezetni kellett, minden kicsinyért elsütötte a legnagyobbik ágyút, én pedig szépen hallgattam egy darabig, s mikor látta, hogy én még mindig csöndes vagyok, nyakamba borult sírva, s minthogy ez kétségtelen jele annak, hogy a töltés elfogyott, akkor megsimogatám szépen, s bizonyossá tettem, hogy amit kíván, én olcsóbbért is megteszem. Így nagyhamar megunta a lármát, a sírást pedig röstellte, s ha valamit akart, szép szóval kezdte.

Az eszed uralkodjék, fiam, s nem az akarat, akkor elhiheted, a gyönge asszony melléd erősödik, és csak így éred el, hogy feleséged szeret és becsül is, dixi!

Itt elvégezte Kállay Miklós úr az előadást, híven följegyzém ide az elmondott szavakat; mert ezek megérdemelnék, hogy a száz esztendős kalendáriumban is kinyomtassák, legalább maradjanak meg például mindazoknak, kik mostanában a leánynak lábainál a cipőtalpat is megnyalnák, esküvő után egy esztendő múlva meg ők akarnák talpuk alá terelni az asszonyt.

A főispán úr nagy érdekeltséggel hallgatta a beszédet, neki a tárgy mindenesetre meglepő volt; mert ő többnyire Bécsben lakott, hol a nagy világ élt, mely a francia könyveket olvasta, és szóról-szóra kitanulta belőlök, hogy a franciáknál nem szokás szeretni az embernek a maga feleségét, s íme, Szabolcs vármegyében ugyancsak okosan bebizonyítja egy magyar nemes, hogy de bizony lehet szeretni; mert amint a vacsora elvégződött, Kállay uram kedves egészségére kívánván a falatozást mindenkinek, életpárját úgy megölelte, megcsókolta, hogy a főispán úr szinte rájok feledkezett.

Midőn a főispán úr lefekvéskor egyedül maradt, még mindig a látottakkal foglalkozék, és nem tagadhatta el magának, hogy ő ugyan sok érdekes dolgot olvasott már a francia dolgokról, mikor a vén emberek is széltében-hosszában teszik azt a bolondot, mit bármely fiatal ember; de azért ezt is megírhatnák franciául, már csak azért is, hogy Szabolcs vármegyében is történik valami, ámbár ugyanott franciául kevesen tudnak még. No de azért ne siessenek, ráérnek még egyet-mást megtanulni a francia nemzettől.

Az ágy is bizonyosan jó volt; hanem az alföldi utaknak szintén meg kell adni az igazat, egy napi utazás után már a zabszalmán is elalszik az ember; így a főispán úr tíz órakor ébredt föl, azért eszébe jutván a tegnapi beszélgetésből, hogy az ebédhez pontban déli harangszókor ülnek le Kállay Miklós úrnál, sietett fölkelni, hogy legalább ideje legyen ebéd előtt még jó reggelt is mondani, mi úgyis vakmerő állítás lesz, mit a főispánnak talán elnéznek; mert Szabolcs megyében tíz óra után csak az nem kíván jó napot, aki nem józan.

Öltözködés közben a főispán majdnem elnevette magát azon, hogy őt vendégnek fogták, s ami több, sajátszerű házigazdájának ellenében ment meri kimondani, hogy el akar menni; tehát maradjunk még egy kicsit.

Szó sincs róla, hogy a vendégek szétmenjenek; majdnem csodálkozik az ember, hol férnek meg annyian. De csak megférnek, s a nagyvilágban forgott főispánnak már ellentétül is jólesik a gondolat, hogy a fiatal emberek még a szénapadláson is szívesen elhevernek; tehát legyünk néhány napig falun, a konyha túltesz minden francia szakácson, az emberek, úgy látszik, nem hazudoznak, s a házigazda annyira eredeti ember, hogy csak úgy lehet elhinni, ha látja valaki. Ilyen derék, becsületes embert ugyan néha kigondolnak az írók; de azt már tudja az olvasó, hogy nem igaz; kivévén ezt az egyet, gondolja magában a főispán, és fogadni merne, hogy ha valaha elbeszélné valami írómesterembernek, semmi kétség, hogy egy hosszú történetet faragna belőle.

- Egészségére váljék méltóságodnak az éjjeli nyugodalom! - kívánja Kállay a kilépő főispánnak.

- Úgy-e sokáig aludtam? Nekem már kocsin kellene lennem.

- Kocsin?... - Mondja Kállay megnyomva a szót, mintha valami történt volna; aztán pedig eltérítve a beszédet, hozzáteszi: - Majd arról legutolján beszéljünk, méltóságos uram.