Egy régi auktoritás

Nem igen feszegetem a dolgot, hogy a főispán úrnak hintaja valóban eltörött-e, - elég, ha látja már messziről az ember, hogy a hátulsó jobb oldalánál támasztékon ül, és így a főispán úr néhány napig ott marad vendégnek. Azaz, mondjuk ki minden hímezés-hámozás nélkül: már harmadnapja van itt.

Az embereknek két szemük, egy orruk, egy szájuk van, még pedig az orruk alatt és keresztben; de hol találunk két embert egymáshoz annyira hasonlót, hogy valami eltérő ismertetőjelük ne volna? Így van egy esztendőben háromszázhatvanöt nap, és ennyi között nem találkozik kettő, melyben a dolgoknak folyása ugyanaz volna; így igen természetes, hogy a főispán úrnak mindig jutott valami új megbámulni való. Okos ember levén, háziassá tette magát, s a háziúrral megjárván a háznak táját, tanúja lőn egy zsarnokságnélküli rendnek, miről fogalma aligha vala még.

Egy erős szál béres a magtárból hóna alatt két tele zsákot cipelt, a főispán úr bámulta az erőt. Kállay pedig megcsóválván fejét, rászól a béresre.

- Mit kísérted az Istent azzal a két teli zsákkal? Egy is elég abból, tedd le az egyiket.

- Nem messze viszem, nagyságos uram.

- Teszed le, ha parancsolom!

- Magamnak mérettem őrletni valót, nagyságos uram, aztán nem akarok két fordulót tenni; mert ma még be akarjuk vetni az őszit, hogy holnapra ne maradjon, mert nagyon felhősödik.

- Ejnye, te semmirevaló, hát én azért koldulni megyek, ha te egy fordulóval többet mész, s annyival kevesebbet vetünk el?

- Így gondoltam, nagyságos uram, engedelmet kérek.

- Ostobául gondoltad; mert először is megszakadhatnál, és lennél Isten nyomorékja, másodszor pedig híre menne, hogy Kállay Miklósnak bérese megszakadt, mert egyszerre két tele zsákot vitt a hóna alatt, és hogy azt magadnak vitted, az ördög sem keresné, hanem azt mondanák harmadszor, hogy én embernyúzó vagyok; most tedd le az egyik zsákot, aztán tégy két fordulót.

A béresben annyira megvolt a jóakarat, hogy valóban meglátszék rajta, hogy nem szívesen engedelmeskedik most az egyszer, és az első pontot éppenséggel nem hitte, mert ha éppen rákerülne, még többet is elbírna; hanem mivel az urának becsületét szereti, leteszi az egyik zsákot, mert nem aluszik az ördög, megbotolhatik, akkor a két zsákot le nem tagadhatja, s minden ember az uraság ellen fordulna.

A főispán csodálkozva látta, hogy olyan földesúr is van, ki cselédjével beszélget, s ahelyett, hogy végighúzna rajt egy somfabottal, minő Kállay úrnál is volt a falusi kutyák okáért, kész a saját világos haszna ellen a cselédnek javára okoskodni.

- Azt gondoltam, - véli a főispán magában dörmögve - hogy ez az ember csak a feleségét szereti oly nagyon.

A nagy udvarból átléptek akisebb udvarra, mely kertalakban környezé a lakást, a finom homokzatú úton a kapuhoz értek, s az uccán szembetűnt egy gabonás kocsi, mely úgy látszék, éppen a szérűről jött.

- Hova, András?

- Majd a zsidóhoz megyek, nagyságos uram, megkínálom ezzel a négy zsák búzával.

- Majd ott nagyon olcsón kérik!

- Bíz ennek harmadrész ára, igen könnyen mondva, a zsidónál marad.

- Hátha én megvenném annyiért, mint a zsidó?

- Tréfál a nagyságon úr! - mondja a paraszt.

- Csak járjon kend a hátulsó udvarba, András, rakja le a majorosnál, az áráért pedig jöjjön be, s ha a tavasz felé kifogy kend a gabonából, ugyanannyi pénzért visszamérem kendnek.

A paraszt szót fogadott, a főispán pedig egészen más szempontból fogva föl a dolgot, mondja:

- Nyereségre veszi meg ezt Kállay úr?

- Még pedig tiszta és bizonyos nyereségre, méltóságos uram, - felel a kérdett - ez az ember az én jobbágyom, s minthogy most is már megszorult, igen hihető, hogy a tavasz elején, midőn a gabonának nagyobb ára lesz, mégegyszer annyi áron veszi meg a gabonát kenyérnek, vagy hogy hozzám jő rimánkodni, s én más esetben kénytelen lennék földesúri helyzetemnél fogva sajátomat olcsó áron neki adni, holott így majd sajátját kapja vissza.

A főispán úr ennyi pénzügyi bölcsességet a bécsi börzén sem várt volna, pedig 1810-ben ugyancsak rőfszámra mérték a fekete bankó értékének esését; egy esztendő múlva pedig annyira mélyen esett, hogy ha az ember az akkori harminckrajcárost megnézte, megesküdött rá az oltár előtt, hogy nincs több benne kék garasnál.

Körülsétáltak a még árnyat adó fák közt, Kállay mindenikről tudott valami érdekest mondani, s elbeszélgetett volna estig, ha a cseléd nem jőne jelenteni, hogy vidéki emberek vannak a tornácban, és a nagyságos úrral szeretnének beszélni.

Elég volt ennyi; Kállay vendégével a tornácnak tartott, honnét a szűrös atyafiak, különben nemes atyafiak az egyik szabolcsmegyei közbirtokosságból, már eléjök siettek.

- Mi jóban járnak, kedves jó barátim?

- Jó tanácsért jöttünk, nagyságos uram, - szól az egyik, - ha nem vetné meg kérésünket.

- Pörük van talán?

- Az ám, ha már meg kell vallanunk, - mondja az első - még pedig egymás között, mert úgy tessék fölvenni a dolgot, hogy mi atyafiak vagyunk...

- Hogyan is lennének meg az atyafiak pör nélkül? - neveti Kállay.

- Mi tehát sógorok vagyunk, nagyságos uram, azaz, a mi feleségeink egy testvérek, aztán az öregek halála után most már nem tudunk egyezségre jutni, pedig már prókátort is választottunk mind a ketten Nagy-Kállóban.

- Atyafiak, én nem kérdem, miért vesztek össze, hanem amint mondják, most ketten osztoznak, úgy-e?

- Csak ketten.

- S a prókátorok mennyit kértek fáradság fejében egyiktől?

- Az volt a sok, nagyságos urunk; mert az enyém is kért mindjárt ötszáz forintot ilyen fekete bankóban, meg itt a sógoromé is kért annyit előre.

- Értem - válaszol Kállay - tehát már most négyen osztoznak, a két sógor és a két prókátor.

- Majd akkor nagyon sokan leszünk, nagyságos uram, az örökséghez.

- Ha megegyezni nem tudnak, kénytelenek lesznek prókátor kezével a dologhoz nyúlni.

- Mi csak megegyeznénk, uram; hanem az asszonyok, azokkal gyűlik meg a bajunk.

- Talán pazarló mind a kettő?

- Dehogy az, dehogy az, sőt inkább a megevő falatot is majdnem ríva dugja mindenik szájába a szörnyű takarékosság miatt.

- Annál jobb, barátim - jegyzé meg Kállay úr - most menjenek haza, s egy szót sem szólván a dologról, a ládafiából vetessék ki az asszonyokkal az ötszáz forintot, hadd gyönyörködjenek benne, s midőn a pénz meg van már számlálva, a férj markolja fel a pénzt, és vesse ki az ablakon. Ezt mind a két háznál úgy intézzék el, hogy míg az egyik kiveti, addig a másik sógor legyen az ablak alatt, és szedje föl a pénzt. Az asszonyok előbb lármát ütnek, utóbb a két testvér egymáshoz szalad panaszkodni, elátkozzák az órát, mikor ilyen két emberhez férjhez mentek, kik az ötszáz forintot az ablakon szórják ki, most tehát azért is megbékélnek, még pedig az elöljáróság előtt. Mikor a békesség megvan, előmutatják az ötszáz forintot, és megmagyarázzák nekik, hogy ugyan most kidobták, de jó ember találta meg, aki visszaadta; hanem ha a prókátornak adják, keresztet vethetnek rá. Ez az én tanácsom.

A nemes atyafiak szépen megköszönték a nagyságos úrnak jó tanácsát, azonképpen fognak cselekedni, és nem győzték áldani az Istent, hogy szót fogadtak Nagy-Kállóban a hetivásáros embereknek, kik azt mondták, ha Kállay Miklós úr nem tud jó tanácsot adni, hiába mennek akkor prókátorokhoz.

Még alig voltak az utcán a nemes atyafiak, midőn a nagymihályi helységnek küldöttei rimánkodtak a nagyságos úrnak, segítené meg a falut egy nagy bajban.

- Pénze nincs kigyelmeteknek?

- Abban nem volna szükségünk, nagyságos urunk, hanem már megint nincsen bíró a faluban, s ha parancsolónk nem lesz, a sok pajkosság miatt, mit a legénység végbevisz, maholnap a szentegyházba sem merünk elmenni.

- Hát a volt bíró hová lett?

- Minden csúfságot elkövettek rajta, nagyságos urunk, mint a többin, ennek azonkívül két tehenét valami feketítővel almásszürkére pingálták, mint a lovat; azért a jámbor nem tudván kifogni rajtuk, inkább letette a bírópálcát, s most már fej nélkül maradtunk.

- Hát Köntös Mihály uram elnézi ezt a dolgot?

- Az meg el nem vállalja a bíróságot, nagyságos uram - szól az egyik elöljáró.

- De mért nem?

- Talán nem tetszett hallani, hogy most már három esztendeje a főbíró berendelvén a falusi bírókat, Köntös Mihály uramat az országúton találta elő, még pedig a legnagyobb esőben, s míg a főbíró úr maga a födeles hintóban ült, Köntös Mihályt hagyta födetlen fővel az esőben állni, több mint félóráig, ezért aztán otthon megköszönte a tisztességet, s azt mondá: ha csak ennyi becsülete van a nagy-mihályi bírónak, inkább ül a kenderáztatóban, mint a bírói székben.

Kállay elkomorodott, mit a főispán úr is észrevett, azonban várta, míg Kállay megszólal, csakhogy az nagyon hosszan tartott, és már egyszer a tornác hosszát is meglépte, s midőn így a járkálásban távolabb estek a küldöttektől, Kállay azt mondja a főispánnak:

- Méltóságos uram, milyen baj ez, midőn embereink ezt a népet nem ismerik, ez a Köntös Mihály egy ritka derék ember, s minthogy tudja mi az emberség, megteszi a süvegelést még esőben is; de ha a főbírónak nincsen annyi esze, hogy a süvegét ismét visszatétesse vele, íme lemond, s a falu három esztendő óta híres minden botrányról, mint tán hallani is méltóztatott; s míg ez újra bíró nem lesz, fogadom, nem lesz békesség a faluban.

A végszónál visszafordultak a küldöttekhez.

- Tisztelem Köntös Mihály uramat, ha tán erre a járna a hetekben, forduljon be hozzám egy-két szóra.

- Az akár ma is megtörténhetik, nagyságos uram; nem kerül bele egy óra, itt lesz, mert Kállóban van hetivásárra, inkább majd rávigyázunk a korcsmánál, aztán beküldjük.

Mielőtt Köntös Mihályt az urak előtt bemutathatnám, engedelmükkel Szent-Mihály felé kerüljünk, különben lényeges körülményekkel maradnék adós olvasóimnak.