Ki a vivát?

Lesz még elég alkalmunk találkozni a szent-mihályi bíróval, most eresszük útjára s maradjunk a másik kettőnél, kik vacsora előtt bizalmasan beszélgettek a szabolcsi dolgokról, mit eddig nem hozott elő a főispán; hanem az utolsó estén, minthogy másnap elmenendő vala, kénytelenségből is előhozta a dolgot, megvárván az alkalmat, midőn föltett szándokát legsikeresebben megkezdheti.

- Higyje meg méltóságod, nem olyan fekete ám az ördög, mint amilyen feketének mondják, - beszéli Kállay. - Szabolcs vármegyét csak oly könnyű kormányozni, mint bármelyik vármegyét.

- Mindjárt elhinném, ha főispán nem volnék.

- Persze, méltóságod nem itt lakik köztünk: hanem többnyire Bécsben; aztán a jó hír mászni sem tud, a rossz hír pedig lóháton jár, így könnyebben odaér.

- Tudja mit, Kállay uram, én leszek a felperes, még pedig egész Szabolcs vármegye ellen, Kállay uram pedig legyen az alperes vármegyének prókátora; aztán lássuk meg, kinek lesz igaza.

- Nagyon el vagyunk áztatva, méltóságos uram?

- Bizony, Kállay uram, olyan sáros lébe mártották a nemes vármegyét, hogy én nem tudom, hogyan öblögetjük ki egy vízben.

- Pedig vajmi könnyű mesterség volna.

- Azt már magam is szeretném látni.

- Hát emlékszik méltóságod a szent-mihályiakra, kik tökéletes rendetlenségben vannak; de amint Köntös Mihály uram háromszor huszonnégy óráig markába veszi a bírópálcát, olyan csendesség lesz, mint az iskolában, mikor a tanító bemegy.

- Tökéletesen elhiszem - mondja a főispán.

- Lássa, méltóságos uram; nálunk ilyen hatalma van egyetlen egy embernek.

- Ezt is elhiszem és ha Köntös Mihály uram két példányban volna meg, egyiket rögtön alispánná tenném nemes Szabolcs vármegyében - beszéli nevetve a vendég.

- De hiában nevet, méltóságos uram; mert ő bizony éppen úgy ráncba szedné az egész vármegyét, ahogy a szent-mihályi atyafiakat.

- Mondám, hogy elhiszem - bizonyítja a főispán, - hanem ki lesz akkor a szent-mihályi bíró, hacsak Kállay uram oda nem megy; mert látom, a szent-mihályiak előtt csak Kállay uramnak van becsülete, meg Köntös Mihálynak.

- Ha Szent-Mihályon laknám, nem is mondom, hogy meg nem tenném.

- Megtenné? - kérdi a főispán kezen fogva Kállayt, ki aztán egész komolysággal mondja:

- A vármegye becsületéért ezt is megtenném: ha más mód nem volna.

- Aki ennyire is képes - viszonzá a főispán - az, Kállay uram, köteles alispánná lenni.

Meghökkent erre Kállay s valóban a váratlan szóra nem tudott felelni.

- Alpörös uram, elvesztette a pört, adja meg magát.

- Még nem egészen, méltóságos uram, én nem vágytam az alispánságra; hanem ha a megyei közönség megválaszt, úgy beállok alispánnak, föltévén, hogy méltóságod a kijelöltökön kívül engedi azt választatni, kit a közönség akar.

- Szavamat adom.

Itt elvégződött a szó, Kállaynak valami dolga akadt, a főispán pedig hivatalból levelet írt a főbírónak, hogy levelének vétele után rögtön menjen Szent-Mihályra, Köntös Mihályt tegye meg öreg bírónak, egyszersmind egész bizalommal azt is megírta, hogy nagyon szívesen venné a főispán, ha a főbíró úr ezzel az emberrel nyájasabb lesz, mint egykor.

Másnap megindult a főispán Nagy-Kállóba, harmadnappal utána Kállay Miklós úr is; nagyon megsajnálta ugyan azt a kényelmet, mit otthon hagy, de ha már nincsen más mód, Szabolcs vármegye becsületét nem engedi sárba tiportatni, azért vigye a patvar a kényelmet s ha Köntös Mihály rászánhatja magát a szent-mihályi bíróságra, mért ne lehetne Kállay szabolcsi alispán?

A tisztújításra nagyobb számmal jelentek meg a szabolcsi urak, mint hinni merte volna az ember, de mégis, mintha nem igen vették volna komolyan a dolgot, mert akárki találkozott a másikkal, szinte jóízűt nevetett azon való találgatásában, hogy ugyan ki akarna parancsolni Szabolcs vármegyében.

A főispán egy szóval sem árulá el, kiket akar kijelölni s így a találgatás az utolsó reggelig tartott; hanem annyit mondhatok, hogy Kállay Miklósra senki sem gondolt; sokkal gazdagabb és hatalmasabb levén, mint azt hinni is mernék, hogy ilyen galibával teljes hivatalt nyakába vegyen, mikor otthon a magáéban is elég nagy úr lehet.

- Halljuk! - kiáltja a gyűlés kezdetén egy olyan vastag hang, hogy az egész teremben is alig fért meg.

- Mindjárt meghallják a tekintetes urak - mondja a főispán úr - hanem előbb mást is mondok! - teszi még utána.

Elmondta itt a főispán mindazt, amit a tekintetes karok aztán bizony nem igen szívesen hallgattak és hogy legyen kinek beszélni a dolgot, főispán úr mindig annak fordult, ki előbb annyira kívánta hallani a dolgot. Végül megjegyzé, hogy ő ugyan jogánál fogva hármat jelöl, hanem hogy a tekintetes vármegyének közönsége jól választhasson, nem bánja, akárkit választanak.

Éppen ez kellett; mert már tréfa kedvéért kinéztek valami gyenge legényt, kinek rovására folyhatott volna még a mulatság, hanem valamennyi elcsodálkozott, midőn legelső helyen Kállay Miklós nevét hallá.

- Kállay Miklós legyen az alispán! - hangoztatá a tömeg, azt gondolván, hogy megadja neki a tiszteletet; mert itt van úgy is, majd lemond mindjárt.

Kállay Miklós fölemelkedett az asztal mellől, elmondá a megszokott «méltóságos főispán úr»-at, hanem mikor attól a tekintetes karok és rendek felé fordult, elég embernek szájában megsavanyodott a bor, mint Petőfi mondá: mert néhány rendetlen ember hirtelen észrevette, hogy Kállay Miklós úr jóformán elhitte a panaszkodó főispánnak minden vádját s aligha rá nem szánja magát az alispánságra; pedig akkor vége a komaságnak.

- Illenék megköszönnöm a tekintetes karoknak és rendeknek bizodalmát; hanem előbb jó lesz meggondolni, vajjon nem bánják-e meg a tekintetes karok, hogy oly hirtelen megválasztottak. Tapasztaltam sokszor, hogy némely dolog nagyon kimegy a formájából, ha egyik helyről elveszik és másikra teszik, példának okáért a tüdő jó meleg helyen a fazékból is kidagad; nem hiszem azonban, hogy engem az alispáni hivatal kihozna sodromból, ha nem maradnék szókimondó, kérlelhetetlen és szigorú. Tekintetes karok és rendek, ha a boltba mén valaki, előkéri a zöld posztót, kézreveszi, ujjai között megmorzsolja, ha megelégszik vele, az árában megalkuszik, hazaviszi és varrat belőle olyan mentét, minő neki legjobban tetszik és viseli, míg a foltot is megbírja. Tizenkét eset közül alig kettő, hogy vásárlását megbánná; mert tudta, hogy mit vesz, külsejét, belsejét láthatta s ha nem tetszett volna, nem vette volna meg. Azt hiszik a tekintetes karok, hogy engem is ismernek, kérem alázatosan, saját szemüknek se higyjenek; én magam megmondom, hogy engem egykönnyen le nem ráznak nyakukról, ha megválasztanak. Én, ha az igazat meg kell mondanom, még az atyámfiának sem kegyelmezek, pedig én annyi jó embernek vagyok atyjafia, sógora, komája, szomszédja s azok éppen most gondolják azt, milyen jó, hogy éppen akkor vagyok atyjukfia, sógoruk, komájuk, szomszédjuk, midőn alispánná lettem; pedig siratni tudnám őket, mert amint a megyeházához behurcolkodnám és az alispáni székbe ülnék, egyiket sem ismerném meg, azt se tudnám, éltek-e valaha vagy most bújtak elő a föld gyomrából és meglehet, igen könnyen és keservesen megríkatnám őket. Azért bocsássanak meg, tekintetes karok, kik között látom az én kedves atyámfiait, sógoraimat, komáimat, szomszédaimat és jóbarátaimat, ne kívánják, hogy meg ne ismerjem őket: ne válasszanak meg.

A tekintetes karok valóban bámulni kezdének, egynémelyik ugyan azt hitte, hogy Kállay uram mindig ilyen ember volt, de némelyik megint csak azt hitte, csakugyan, hogy nem ez az, kit ő Kállay Miklósnak gondolt, oly csodálatosan elváltozott. Kállay aztán megint folytatá:

- Nem is gondolnák a tekintetes urak, hogy én milyen fortélyos ember vagyok, engem nem lehet bolonddá tenni; én azt már régóta tudom, hogy a sanda mészáros nem oda üt, ahová néz, valamint azt is tudom, hogy aki a vízben akarja meglőni a halat, ne a fejének tartsa a puskát, hanem a hasa alá, különben meg nem lövi. Őrizkedjenek tőlem a tekintetes rendek, íme magam figyelmeztetem őket. Ilyen kipróbált ember talán jó egyre-másra, de hogy a tekintetes rendek megválasszák alispánnak, hogy határozzon személyük és vagyonuk fölött, kezébe adják a hatalmat és el ne lehessen kergetni a legelső huszonnégy órában, mikor megharagusznak rá: én magam tisztelettel esedezem, sőt tanácslom, ne tegyék. De ha a tekintetes karok és rendek mégsem állnak el kívánságuktól, ám lássák, megmondtam milyen ember vagyok, nem árultam zsákban macskát, magukra vessenek, hogy megválasztottak: hanem újra meg újra megmondom, az alispáni széknél megszűnt az ösmeretség, és jó egészséget kívánok valamennyinek egytől-egyig. Mondám, azaz: dixi.

- Éljen Kállay Miklós első alispán! - harsogott a teremben majdnem negyedóráig s megszűnvén nagy későn a kiáltozás, Kállay újra fölkelt:

- Látom, hiában beszéltem a tekintetes karoknak és rendeknek, hanem hogy a nemes vármegyében legalább legyen nyoma annak, hogy valaki jobban előrelátott egymaga, mint más, kérdem a tekintetes karokat, van-e egyetlen ember, kinek nincs bizodalma bennem?

Senki se emelt szót, a nagy csöndességben az osztatlan közvélemény egy árva hangot nem hallatott, mely ellenmondott volna, ekkor a főispán kimondá a végzést.

- Első alispán: Kállay Miklós.

- Éljen! - hangzik háromszorosan a teremben s mi nyugodtak lehetünk, hogy Szabolcs vármegyének sorsa a legjobb kezekbe van letéve, mert Kállay Miklós úr éppen felhozott tulajdonságainál fogva legalkalmasabb az alispáni székbe.

Előlegesen tehát bemutattuk Kállay Miklóst és Köntös Mihályt, remélem, valóban két derék embert mutattunk be. Már most az a kérdés, hogy válik e két emberből regényalak?