A szent-mihályi bíró

Megjött Szent-Mihályra a gyalogposta déli tizenkét órakor, nyakából kiemelte a tarisznyát, kenyere mellől kiszedte a «kurrenst» és odanyújtá a falu jegyzőjének.

- Mit hoztál, János? - kérdi a falu jegyzője az ösmerős lótó-futót, kit a falubeliek már egyszer majdnem megvertek, mert hogy a marhavészt előre «kurrentáltatta» a vármegye, az ilyen írást pedig a lótó-futó hozta: ráfogták a boldogtalanra, hogy ez hozta be tarisznyában a marhavészt.

- Nagyon könnyen elnyargaltam vele, nemzetes uram, nem hiszem, hogy porció lenne benne.

- Bizonyosan csavargókat hirdetnek megint. - gyanítja a jegyző úr, tokjából szedegetvén elő a pápaszemet, hogy belásson a vármegye titkába.

- Azt sem hinném, nemzetes uram; mert a főbíró úr csak úgy fejből írta ki.

- Az bizony, most jut eszembe, mi ez? - gyanakodik a pápaszemes - megint bírót tesz a tekintetes főbíró úr, ha eltartana három hónapig.

- Olyanféle lesz vajmi, mert mikor elvégezte az írást a tekintetes főbíró úr - értelmezi a posta - tisztán hallottam, mikor azt mondta úgy magának: majd az egyenesre ver benneteket.

- Mindjárt meglássuk - mondja a jegyző, nyitogatva az irományt, melyben a sok dűlt betű között Köntös Mihálynak neve jókora betűkkel volt megírva - s a jegyző úr kétkedve csóválván fejét, pálcáját kezébe fogta, két esküdt embert maga mellé vett és elment Köntös Mihály uram házához, melynek legelső ajtaján a jegyző bekopogtatott.

- Ki vagy? - kérdi Köntös Mihály belülről.

- Én vagyok, Köntös Mihály uram, meg az esküdtek, - szól kívülről a jegyző, ösmervén a szokást, és addig be nem ment, míg arra határozott engedelme nincsen.

- Nyisson be, jegyző uram! - hangzik belülről, kívülről pedig nyitá a jegyző az ajtót, visszaintvén az esküdteknek, hogy maradjanak csak kívülről; mert a beszólítás egyedül neki szólt.

Midőn a jegyző már benn volt, Köntös Mihály olyanképpen állt a küszöbre, hogy mind a bennlevő jegyzővel, mind a külsőkkel beszélhetett.

Kelmeteknek ide kinn is jó lesz, mert még idáig nem tudtam rászoktatni kelmeteket, hogy ha becsületes ember házához mennek, a sáros csizmát letisztogassák, ott benn pedig maradjanak egy állóhelyben; mert hat helyen is összekenik a szobát. Elég széles a tornác, magam is el vagyok ott kinn egész nap.

Úgy tessék megfontolni, tisztelt olvasóim, hogy nem én gondoltam ki ezt pénzért, hanem Köntös Mihály uram szóról-szóra maga beszélte így, s amennyiben róla szólok, ezt sem hallgathatom el, ha még oly hihetetlennek látszanék is.

- Nem jöttünk hiába? - kérdi a jegyző nagy bizalmassággal, mintha már előre félne, hogy a dologból semmi sem lesz.

- Hallgatok, nincs szám, csak fülem, beszéljen jegyző úr, ülve vagy állva: amint tetszik.

- A főbíró úrnak vettem levelét - kezdi a jegyző, - melyben olyatén dologról van szó, hogy én rögtön siettem Köntös Mihály uramhoz ezekkel a becsületes esküdt emberekkel egyetemben.

- Még mindig hallgatok.

- A tekintetes főbíró úr a falunkbeli bíróságot ideiglenesen betölti, kinevezvén Köntös Mihály uramat. Ez légyen a levélnek értelme, mint én azt kivettem és most előadám.

- Bölcsen van megmondva, s minthogy ehhez, amint vélem, nincsen is több, részemről annyit mondok, hogy a felsőbbség kegyes akaratjának engedelmeskedni kívánok, és míg mást méltóztatik kegyesen rendelni, Szent-Mihály helység bírájának tekintem magamat, és először is mindjárt rendelem, hogy az egész helység lakossága délutáni négy órakor jelenjen meg a helység házánál, ott aztán megmondom a többit. Isten áldja meg kigyelmeteket.

Az esküdtek elmentek; hanem a jegyző maradt; mert neki mindjárt volt egy szűrujjravaló panasza a legközelebb véghezvitt kihágások nyomán.

- Bíró uram, Köntös Mihály uram, egy szempillantásig sem tartogatom magamnál a falunak sérelmes bajait, az éjjel ismét történt valami kázus: a falu házának udvarára tizenkét komondort hajtottak be reggelre, mégpedig összekötözve; tegnap pedig a bírói székben szalmavázat találtam; de ki cselekedte ezt?

- Holnap azt is megmondom jegyző úrnak, valamint abban is bizonyos lehet, hogy holnapután sem kutyákat nem talál összekötözve a faluházánál, sem szalmavázat; mert a szalmaváz helyére én ülök, a kutyák helyére pedig magukat a kutyakötözőket tereljük.

A jegyző elvégezvén a jelentést, megelégedett a felvilágosítással és rég nem érzett megnyugvással, sőt büszke rátartással ment végig az uccán, annak érzetében, hogy a hivatali tekintély rövid 24 óra alatt helyre lesz állítva; s így a hátralévő, de okvetlenül rövid ideig tartó fejetlenség ellenében már fölemelheti fejét, annál inkább, hogy az esküdtek néhány perccel előbb mentek ki az új hírrel, s ha csak egyetlenegy vén asszonynak találta is megsúgni mindenik a nagy újdonságot, úgy körülbelül egy óra alatt tudva lesz minden zugban.

Jegyző úr ennek előérzetében valóban kifejezte a fölébredt tekintélyt, mégpedig minden oldalra; mert amint egyik vagy másik háztól kiugrott a kutya, mely állat az elöljárókról szintén kevés józan fogalommal bír, most már úgy végighúzott rajtuk, hogy keservesen nyüszítve ment vissza, mintha jelentést tenne a házbelieknek a megérkezett tekintélyről.

Aki valaha járt falun, az jól tudja, hogy a parasztasszony az ilyen ordításra rendesen kiszalad s még mielőtt tudná, ki lesz az ellenség, szörnyű toroktátva kérdi:

- Ki merte megütni ezt a kutyát?

- Én mertem azt cselekedni! - mondja a jegyző, merész tekintettel nézve vissza a nyelvelőre, ki valóban csak a jegyző úrnak engedi el az akasztófavirágnak címét; hanem annyit csakugyan mondott:

- De nagy úr lett egyszerre, hogy így sorba veri a kutyákat?

- Máskor is meg fogom cselekedni és a harapósakat hihetőleg agyon is fogom veretni.

Mikor faluhelyen valaki fogommal beszél, például: meg fogom mutatni, úgy fog meglenni, meg fogom tanítani, kétségtelen jele, hogy a hatalom vagy fölötte, vagy alatta, vagy mellette, de valahol közel áll; és nem jó a puskával játszani, mert vajmi könnyen elsül.

Ha a jegyző ezt nem mondja: fogom, úgy most már olyan lárma volna, hogy jegyző úrnak jobb lett volna nem születni. Most már megmondaná néki ez az asszonyság, ki volt az apja, ki, mi volt az anyja, és hogy ő maga egy ilyen, meg amolyan, ami az asszonyság szájából sokkal érthetőbben került volna ki, ha, mondom, menykőhárítónak ott nem volna az a fogom. Bement az asszony nagy méreggel, elkérdé a bennlevőket, hogy mi lelhette ezt a nótáriust. Honnét nőtt ki ez a nagy szarva, hogy ilyen öklelős? De mielőtt a bennlévők megérthetnék a dolgot, belódul az ajtón valamelyik gyerek, és se jó nap, se dicsértessék, minek elmulasztásáért édesanyja máskor, kivált midőn a süveget is fönn feledé, mint most, ugyancsak nyakonvágná, hanem bemondja a nagy hírt, hogy Köntös Mihály lett az öreg bíró.

- Mindjárt tudtam, hogy valaminek szagát érezte a nótárius; no most már szentül agyonverik ezt a tarka kutyát, ha kötve nem tartjuk! - mondja az asszony, lecsapván a süveget a hírhordó ifjú úr fejéről, mire az nagyon furcsát nézett, mert ilyen sokáig megállták szó nélkül.

Jöttek a kisbírák is a legelső parancsolatot bemondani, minek az a mellékes hatása volt, hogy a kutakat mindjárt befödték, mint hajdan Köntös Mihálynak előbbeni bírósága alatt, hogy gyerek vagy marha bele ne essék; az uccának elejét öregéből összesöpörték, a hamut is hirtelen leöntötték a szeméten, hogy ha véletlenül ma mindjárt betekintene, lássa, hogy nem feledték el, amit megparancsolt.

Hatás tehát volt; a jegyző úr azóta megint kijött az uccára, fölpróbálván a tekintélyt, mint valami új mentét, melynek mindig akad csodálója falun; és a jegyző valóban nem csalódott, mert ki nagyobbat, ki kisebbet köszönt neki, és a szerencsés jó napot is odakívánta.

Ez a kis nyalánkság jól esett a derék jegyzőnek, ki már siralmasan tapasztalta az utóbbi esztendőkben, hogy éppen úgy fogy tekintélye, mint a rajzón, mely utoljára oly piciny lesz, hogy körömmel is alig tudja megfogni az ember s íme, egyszerre megnő, mintha egy egész szálat talált volna, s éppen ezért a zsidóhoz is betekintett, ott vett egy szál új rajzónt, kihegyezte, füle mellé dugta, mint hajdan, mikor az ilyen fül mellé dugott rajzónnak igen nagy tekintélye volt.

Kit a nagy hír a faluban ért, sietett a faluházához; mert az érdemes helység egy részének becsületére legyen mondva, nagyon örültek az újdonságnak és mint minden kezdetnek, úgy ennek is az elejére nagyon kíváncsiak voltak; mert azt előre is elgondolták, ha meg van a komáromi kalendáriumban jövendölve a mennykőütés: leüt ma Szent-Mihályon.

Az elöljáróság befurakodott szokott helyére a sok ember közt, Köntös Mihály pedig a jegyzőnek szobájából nyíló ajtón lépett a kíváncsi közönség közé.

Kállay Miklósnak legnagyobb hatalma a szeretet volt, és mint mondá, nagyon nem szerette volna, hogy féljenek is tőle; de már Köntös Mihály ebben a dologban nagyon ellenkezett Kállay Miklós úrral; mert Köntös Mihálynak kisebb gondja is nagyobb volt annál, szeretik-e vagy sem, sőt, minthogy igen számos alkalommal megmondá a falubelieknek, hogy nem fél tőlük; elmaradhatatlan dolog tehát, hogy azok féljenek ő tőle.

A jegyző fölolvasta a főbíró úr levelét, használván ezen munkához olyan hangot, mely gyermekeket ijeszteni is jó lenne; bevégezvén pedig a levelet, szót engedett az új öreg bírónak, ki a méltóságbalépést ekként kezdte.

- Itt a bírópálca - mondja, végignyújtóztatván azt az asztalon - a nemes vármegye adta kezembe, amint a levélből bőven megérthette mindenki, akinek füle van. Jól megértsék a szót kigyelmetek: volt ennek a falunak olyan becsülete, hogy a vármegyében nem volt becsületben párunk; hanem úgy kifogyasztottak belőle, hogy amivé lett ez a falu: abban sincsen párunk!

Ennyiért más bírót már letorkoltak volna; de most elcsöndesedtek.

- Jóravaló birkanyájban is van egy kolompos, mely után a többi indul; de Szent-Mihályon enélkül akarnak megélni; aztán lót-fut kiki arra, merre neki tetszik, és uram bocsá', csodálom, hogy bíró helyett pásztort nem küldött a vármegye, hogy tereljen bennünket össze. Szalmavázt tettek a bírói székbe; tegyenek most, holnapig van elég idő rá, és hogy a sok élhetetlen kedvét tölthesse: itt az asztalon marad a bírópálca reggelig, vigye el; most mutassák meg, ki mer én velem kikötni! én mondom, Köntös Mihály, íme, itt hagyom a pálcát, menjünk.

Ezzel bevégzé beszédét, eltávozott a mellékajtón, s a jegyző úrnál maradt estélig, hogy világossal ne lássa senki bot nélkül hazamenni, egyszersmind találgatta, miként csíphetné meg legkönnyebben a főbűnösöket, kik a falut oly nagy hírbe hozták; mert jól tudta azt Köntös Mihály, hogy jobban meglódultak már ezek, minthogy egy gyeplőrántással vissza lehetne hozni őket; azért túl kell járni az eszükön, főleg pedig megtudni, hány emberszámot tesz ki az egész testület.

- Jegyző uram - szólítja meg a bíró - én ma vacsorára is itt maradok.

- Jó lesz, bíró uram, majd elbeszélgessünk.

- De jóformán éjszakára is itt maradok.

- Majd ágyról is gondoskodom.

- Nem aludni maradok én itt, jegyző uram, meg ne is kérdezősködjék, elég jókor meglátja még, mit meglát; addig is hát beszélgessünk egyet.

Felejtsük őket a beszélgetésnél, mi pedig figyeljünk a legényekre, kik a tanácsháztól összecsoportosulva mentek el s egyes szavaikból csak az vehetjük ki, mikor ismételve mondják:

- Nem merjük? ...de merjük.

Menjünk utánuk a legelőre, hol a pásztortűznél együtt lesz valamennyi s akkor hihetőleg hangosabban is beszélnek s tán azt is megmondják, hogy mit mernek.

A szent-mihályi mezőn a csillagos ég alatt gyülekezett össze a falubeli legénység éjszakára, lefektetvén fiatal testét a zöld ágyra, mely oly egyenesre dajkálta őket, mintha csiptető közé szorongatva növesztették volna fel őket a földről az égnek.

Ha az ég csatornái megeredtek, a leszakadó eső latyakká verte rajtuk a ruhát, s ebben a lében keményedtek ki az izmok, hogy amint a karnak súlya lecsapódik néha, suhog mellette a megingott levegő, mert hírtelenében ez a lágy semmi nem bír előle elmenni az útból.

Hányszor rohant el mellette a sötétben a farkas, az ég villáma közelében vert le s a sok veszedelem oly sokszor kereste, hogy nem tud már félni s a szilaj vér szinte megéhezi, hol ellenkezik valaki, hogy szemközt menjen neki.

Most, midőn a lég oly enyhe, hogy még a szúnyog is megélhet benne, midőn a pásztortűz a farkast mérföldnyire kergeti el, az ég villáma nyugszik s alszik a természetben minden, amivel dacolni lehetne, kitesz egy ember egy mogyorófapálcát, hogy ennyi embert megrémítsen és reszkessenek tőle.

Csak már a tornyot mondta volna, azt még előbb le kellene dönteni, hogy a felső végéhez érjenek; de egy mogyorófapálca, mit annyi ember előtt a tanács asztalára csapott, s azt nem mernék elvinni?

Köntös Mihály uram, mivel vágja kelmed földhöz ezt a nyughatatlan népet?

Égett a pásztortűz, melyet a legelső szokott meggyújtani, mintha mécset tenne eléjök a mező közepére, mely asztalnak, széknek alacsony, és csak nyújtózkodva lehet legtöbbnek a tüzet körülülni; ide gyülekezik egyenként a fiatalság, nyargalva futván meg az irányt, mely a faluvégtől a pásztortűzig egyenesen vezet.

- Hát merünk-e? - kérdi a legutolsó, nem is kételkedve, hogy a többi miről beszél.

- Nini, ez is itt van? - mondja valamelyik elbámulva; mert az utolsó éppen bíró uramnak az édes fia, ki apja tudta nélkül minden bírón segített megtenni a csúfot.

- Hát mikor nem voltam itt? - kérdi olyan hangon, hogy a többi azon az egyen kívül nem mert csodálkozni, sőt igen természetesnek találta, hogy ő merjen legtöbbet, mert neki úgy is parancsolna, mint öreg bíró, hát még mint apja!

- Helyet neki! - szól egyik a hallgatók közül, maga mellett szorítván ki egy embernek való helyet s a pajtások száma éppen kerekszám tizenkettő vala.

Szótalanul piszkálták a tüzet, akihez a tüzelő közelebb esett, koronkint vetett rá, belenéztek a ragyogó tűzbe, hol a fiatal erőnek olyan sokféle kép rajzolta ki magát, hogy emiatt nem ért rá beszélni; egyébként is a főkérdéssel tisztában vannak, tudniillik, hogy igenis mernek, éjfél pedig még messze van, addig várni kell, hadd aludjék el a tyúk és veréb, meg a sok szopós gyerek, éjfélben aztán nem messze lesz lóháton a falu, hagynak valakit tüzelőnek, hogy visszafelé is lássanak, s a bírópálcán egy ürücombot süthetnek meg, s a maradékával a pálcát bíró uram ajtajához támasztja maga annak édes fia, őt legkevésbbé ugatják meg az otthoni kutyák. Ennyivel lesz több dolga a fiúnak, a többit pedig elvégzik egyenlően.

Szép gömbölyűre volt kigondolva egyiknek fejében, a többi aztán a gondolkodással sem vesződött; hanem várták az éjfélt, mely azon a régi parasztórán, a mennynek boltozatján éppen oly biztosan megmutatja magát a hozzáértő szemnek, mintha kakukja volna s minden negyedórában a szokott helyen kidugná fejét s a negyedet és órát rendre kakukolná.

Ne ítéljük el e szilajvérű népet, mely saját erejével nem bír s mielőtt egy józan ember ennyi nyughatatlan ember eszéhez férne, a nyugtalan erő küzdeni vágyván, csak rombolni tud még, fölösleges erejében, úgyszólván, önmagát rombolván.