Nemzetes asszony

Hány nemzetes asszony irígylette meg a tekintetes asszonynak titulusát, azt képzelvén, hogy nem lehet nagyobb boldogság; pedig hány tekintetes asszony irígylette meg, hogy a nemzetes ispánné annyi jó lúdpecsenyét eszik.

Ebből is láthatják olvasóim, hogy a nemzetes asszonyban kit akarok bemutatni, és hogy a címet nem választhattam másképp, ha csakugyan az ispánnéról akarok írni.

A méltóságos uraságról nem fogunk szólni, ő méltósága nem lakik Magyarországban, utána pedig nem fogunk menni, így nála nélkül fog megtörténni az egész dolog; hanem annál több dolgunk lesz a direktor úrral, kiről az egész faluban, sőt a vármegyében is azt hiszi mindenki, hogy nagyobb úr mint a gróf, és szerencse, hogy ő méltóságát el nem csapja.

Sohase kérdezkedjünk a neve után ennek a hatalmas úrnak, meglehet, majd valahol megmondom, ha kicsúszik számon. Szerencsére nem hasonlít egyetlenegy becsületes jószágkormányzónak nevéhez sem, amilyen elég van; de minthogy olyan jószágkormányzó is sok van, ki után véres könyűket sírnak az emberek, s kiket rég kérdőre kellett volna vonni, tehát akihez hasonlít, képzelje el ki-ki magának a nevét.

Volt a háznál egy íródiák is, ennek becsületes neve Stand Károly, alacsony, himlőhelyes gyerek, egészséges két pofával, mint minden íródiák, ki a főnök asztalánál nemcsak fölvagdalja a pecsenyét, hanem eszik is belőle; különben becsületes, szorgalmas egy fiú, és ami rossz tulajdonság van benne, még annak is agyon neveti magát az ember, tudniillik oly remekül utánoz egynémely embert, hogy a nemzetes asszony akárhányszor mondá neki:

- Stand, maga utóbb is komédiás lesz!

Stand ilyenkor elkomolyodott, nem mintha fájt volna neki e célzás, sőt a lehető legkomolyabban hitte, hogy a nemzetes asszony igazat beszél; csak azon búsult, hogy ilyen himlőhelyes képű legényt aligha fognak bevenni komédiásnak s azért komolyodott el oly nagyon.

- Már megint haragszik, Stand úr? - kérdi az ispánné a fiút, kit megbántani épen nem akart, és hogy megvigasztalja, azt mondá neki: - Lássa, Stand úr, én nem tehetek róla, de magának olyan furcsa képe van néha, hogy én halálra tudnám nevetni magamat.

- Igazán mondja az asszonyság? - kérdi Stand egészen fölindulva.

- Hát most mért nem haragszik úgy, mint előbb? - kérdi az asszony, nem értve ezt a különböző lélekállapotot.

- Sohasem haragszom, higgye meg az asszonyság - nyilatkozik Stand - csakhogy midőn nevetnek, azt hiszem, mindig az én himlőhelyes arcomat nevetik.

- No, az nekem eszembe se jut, elhigyje, Stand úr; hanem midőn valami bolondságot mond, aztán vagy előtte, vagy utána olyan furcsa képet csinál, akkor, Stand úr, mindig félek, hogy nevettemben leesem a székről.

Stand nem kérdezkedett tovább, kiment a napszámosok után, most már nagyobb nyugalommal, mint máskor; az ispánné asszonynak nyilatkozata végkép megnyugtatá s meggyőződött, hogy az ő himlőhelyes képét nem neveti ki senki, tehát nem is hederített a vihogó napszámosokra; hanem gondolt egyébre, mit nemsokára úgyis meg fogunk tudni.

Hej, keserves kenyér az a gazdatiszti kenyér, mit egy eszeveszett jószágkormányzó kénye-kedve szerint kiüthet kezéből! Mennyi gorombaságot el kell tűrni a szegény, alárendelt tisztnek, ha az évnegyednek végén ki nem akarja magát löketni a szolgálatból.

Két gyermeke volt az ispán úrnak: az egyik fiú, ki diáknyelvet tanulni volt el a városba; a másik leány és jóval fiatalabb, a legmegnyerőbb arccal, azaz meglepő szépséggel, minek kedves édesapja csak annyiból nem örült, hogy hátha nem tudja fölnevelni a kis lányt és miképp fogja gyermekének jövendő sorsát megalapítani?

- Péter csak meglesz, - mondja az apja - a fiút, ha tíz éven túl van, bátran az uccára lökheti az ember, mégis megél; hanem mi lesz ebből a lányból, ha előbb meghalnék?

- Ugyan, apjuk, mit halódol mindig? - szól az asszony - sohase búsulj te azon, mi lesz ebből a rossz lányból, - mondja a nő oldalt tekintve az elpiruló gyermekre - majd melléje állok én s ha nem lesz dolgos, bemondom neki ezzel a kézzel, hogy én vagyok az édesanyja.

A leány megilletődve bújt anyja mellé, ámbár nem hitte, hogy anyjának oka legyen komolyan mondani a hallottakat, de nem tudott közönyös lenni apjának aggodalmánál.

- Na, majd talán a nagybácsi sem feledkezik meg rólunk! - véli az asszony.

- Az én kőszívű bátyám, Keszy Balázs uram? Csak attól várj! Hátha megtudná, hogy mindannyian halódunk és marad utánunk három szalmazsák azon kívül, hogy az útiköltsége kikerül, nem nyargalna-e ide Bécsből, vagy Váradról, vagy hol a pokolban van?

- De hát kire hagyja mindenét, ha nekünk nem hagy valamit, vagy annak a szélhordta Bencének, kire máris elköltött legalább ötvenezer forintot, míg nekünk egy vég vásznat sem küldött?

Az ispán elhallgatott, nem mintha meggyőzte volna feleségének okoskodása, hanem eszébe jutott Bence úrfi, kivel a következő fejezetben alkalmunk lesz bővebben is megismerkedni, addig tehát engedjék el önök a kérdezősködést.

Az ispán úr dolgai után ment el, az asszony pedig letörülvén néhány könyűt, melynek keserű csöppjét szájában is érezte, hangosan kezdett parancsolni a háznál, hol nagyobb rendet tartott, mint akármelyik századparancsnok a laktanyában, s ebben a tekintetben, amit szóval el nem végezhetett, kezeit sem sajnálta segítségül hívni.

Elvégezvén kívül a kormányzást, következett a belső állapot, hol a vakációs diák és a kis lányra került a sor, s amelyiket előbb érte, azon kezdte a hatalmat.

Hát te, diák, milyen a könyököd? foltot vessek rá megint? hisz esztendejénél nincsen több, hogy azt a ruhát viseled? lopja apád a pénzt, hogy neked mindig új ruhát vegyen? No, csak azt lesd; ha nem tudtad megőrizni, jársz rongyosan, vagy veszek egy szűrt, aztán mehetsz borjúpásztornak.

Ezt oly hirtelen elmondá a nő, hogy a megijedt gyermek alig ért rá lekefélni hirtelen azt a kis meszet, mi előbb a falnál rádörgölődzött, s íme, kedves édes anyja majd megnyúzza érte.

- Hát az a csizma? minek szaggatod mindig? nem tudsz veszteg ülni? legalább nem kopnék, apád magát is alig győzi csizmával, még te is szaggasd, akár kell, akár nem?

A szegény fiú már majdnem egy lábra állt, hogy akkor legalább az egyik csizma nem vásik, ha annyira vigyázni kell rá, azt pedig szentül megfogadta, hogy a sarat messziről elkerüli.

- Új ingeket varrtam most, te ruharézma - folytatja a szót - fölvarrtam a gombokat is úgy, hogy előbb lemarad az ing a gombról, mint a gomb az ingről: de ha nekem egyetlenegynek híjával, vagy szakadva hozod haza: akkor csak maradj a falun kívül, jobb lesz és menj el rongyoszsidónak.

A fiú már meg lett volna ríkatva, ha húga nem mutatott volna valami kötést, mi természetesen nem lehetett jó, azért az asszony ezt vette pácba.

- No, nézze meg az ember, hát fél napra csak ennyi? mikor én ekkora lány voltam, háromannyit megkötöttem volna; mert persze az én eszem nem járt volna a hajas babán, mint a kisasszonyé, ki még most is elsütne, főzne kenyérhéjat az udvaron, ha eresztené az ember. Hát a párja mikor lesz meg, szeretném tudni? vagy mezítláb akarsz járni? - pattog az anya - nekem az is mindegy, legalább nem veszem a drága pamutot és járhatsz gyomlálni napszámba, mint a parasztleányok.

A kis lány csakugyan ríva fakadt.

- No, még az kellett csak, hogy pityeregj - dorgálja az asszony a sírás miatt - ezek a tacskók mai napon tökéletesen azt hiszik, hogy mézeskalácson is felnő az ember, aztán a dolog nem tetszik nekik. Jó lesz bizony, sírj édes lányom, majd én leülök helyetted is, aztán te majd csak nevess, mikor én dolgozom; légy kisasszony, s ha majd egykor beléd bolondul valami varga, az majd megtanít sütni, főzni, akkor is ráérsz sírni, hanem abból semmi sem lesz, zsámfuteradta kölykei, sírjatok ti; mert én helyettetek nem ordítok, ha megvénülök.

Még tovább elpörkölné a siránkozó kis lányt, ki most úgy hányja-veti ujjai között a kötőtűt, hogy édesanyja sem kötött valaha többet, vagy tán annyit sem, csakhogy azt gondolja a zsörtölődő anya, hogy egy kis áztatás sohasem árt meg a gyereknek, s minthogy éppen kívül nem volt dolga, most ráért a gyerekek után látni.

Bekopogatott a falusi szabó, kit a faluban új szabónak hívnak húsz esztendő óta, minthogy azóta nem jött más, és a falubeliek tökéletesen hitték, hogy ennél nincsen jobb; azért a nemzetes asszony is ezzel szabatott új téli ruhát az oskolára menendő fiúnak, kit éppen most állít a szoba közepére, kirántván zsebéből a hosszú papírosmértéket.

- Májsztram, - bíztatja az asszony, midőn a szabó a fiúnak keze hosszát mérte - csak ki, az ujja hegyéig mérje a gyereket, mert az ilyen gyerek mindig nő, én pedig nem akarok neki minduntalan újat venni, hadd nőjjön bele.

- Amint parancsolja, nemzetes asszonyom! - mondja az új szabó, jókorát eresztvén a mértéken, s a szegény fiú elszörnyedt előre is attól a kabáttól, ha a többi diákpajtás meglátja benne.

A karnak bőségéhez fogott az új szabó, kit az anya újra ellátott utasítással:

- Csak bőre, nagyon bőre vegye, kérem, a mértéket, hogy ki ne nőjön belőle egyhamar; még be is hajthat belőle, s ha megszűkül: ki lehet ereszteni.

- De majd nem adja ki a posztó! - okoskodik a szabó is azon gondolatban, hogy valamit el is kellene abból csípni, hogy meglássék, hogy szabókézben volt.

- Ki kell annak kerülni, sőt még egy mellénynek való is marad, a foltját pedig szinte elvárom, majsztram! - toldja hozzá az asszonyság.

De most már attól félt a szabó, hogy ő nem fér meg a maga ruhájában, pedig abból csakugyan nem lehet kiereszteni, mert a szomszéd falubeli molnárnak köpönyegéből lopta, s így ez is szűk maradt, meg a molnár köpönyege is: hanem mi marad ebből?

Midőn a szabó elment, az asszony újra torkára forrasztotta a fiúnak ezt az új kabátot; mert, amint mondá: - Ez már annyi, mintha szegény apád a testéről húzta volna le; azért ha jól nem tanulsz, jaj neked: mert levesszük rólad a kezünket, aztán légy vargainas.

Ennyi szónak ha felét elfeledné is az a két gyerek, a másik fele még mindig tesz annyit, hogy örökké szorgalomra ösztönözze őket, azért már az asszony maga is jónak vélte elhallgatni a torkolással, különben a két gyerek maga is elhiszi, hogy ők a legélhetetlenebbek széles e világon: pedig ha édesanyjuknak azt merné mondani valaki, hogy az ő gyermekei szidást érdemelnek, azt úgy elverné egy fazékszedő bottal, hogy halálos holtig megemlegetné.

Az apa szívesebben kényeztetgette volna a gyermekeket, hanem az anya résen állt, s amint az apa cirógatni kezdé őket, mi a gyermeket mindjárt bolondítja, az anyának szeme mindjárt látta, hogy a fiún van valami korholni való:

- Hogyan állsz? mit lógatod az egyik lábadat? vigyázz, mert elejted, aztán csak várd, hogy én vigyem utánad.

Az apa nem vette észre sem a hibát, sem az anyának őrködését, kénytelen volt tehát a fiút védelem nélkül hagyni, és maga is természetesnek találta, hogy ilyenkor a cirógatásnak nincsen helye; azért a fiú helyett most már a kis leányt ölelte magához.

- Na, csak az kellene még, hogy az egyiket eleresszük, aztán a másikat tartsuk mézes szóval, hogy egyik a másiknak rovására szokja meg a gyönge bánásmódot; - azért midőn a kis lány épen apjának ölébe helyezkednék, készen volt az anyja a rezzegetéssel.

- Nem kívánkoznál ölbe, úgy-e? - kérdi az anya - hát Sári után ki menjen ki a fejéshez? a kocsisnak adtál-e zabot? mondtad-e a lánynak, hogy a tejesfazekakat hordja föl a pincéből, mert vacsora előtt köpülni kell? Hát a kötésed elraktad-e? Azt meg nem feledted-e el, hogy bátyád holnapután elmegy, és a ruhákat össze kell számlálni?

Ennyi sok kérdés közül tehát okvetlenül akadt egy, miről a szegény gyermek csakugyan elfeledkezett, minek következtében az apai kényeztetésnek el kelle maradnia, dacára, hogy az édesapa most nagyon szeretett volna játszani a gyermekekkel; de az anya rendet akart s ezt a gyermekeknek kellett főleg megszokni; mert ki tudja, maholnap mi leszen belőlük?

Ilyen nevelési rendszeren ment át a középosztálybeli gyermek; ezért tűrt el hideget, meleget és vált belőle józan eszű ember, kit idejekorán olyan kéz vezetett, mint a nemzetes asszonyé.