Balogh kanonok naplója

Néhány nappal ezelőtt egy érdemes hazánkfia megszorítván kezemet, azt mondá:

- De jól teszi kegyed, hogy azt a sok régi dolgot nem hagyja elveszni, hanem összeírja őket.

Megköszöntem a szíves méltánylást és magam is azt gondolom, milyen hasznos munkát tett volna néhány ember, ha a régi dolgokat már ezelőtt ötven évvel gyűjtögette volna, ha már csak annyi lett volna is az, mint Balogh kanonok úr naplója, mely most egy derék hazánkfiának öröksége és megér egy kis kincset, melyből egy becses darabot szerencsém lesz bemutatni, abból aztán azt is bőven megtudhatjuk, minő derék ember volt Balogh kanonok úr.

Ennél keressük meg Keszy Balázs urat.

Nem tudott elszabadulni Vácról Keszy Balázs úr, ki régi ősmerősének, Balogh kanonoknak volt szívesen látott vendége, kit nyakas kálomista létére még a pénteki ebéd sem bírt elrezzenteni.

A házigazda szintén örülvén a régi jó barátnak, nagy erőszakot tett magán, mikor még arra is rászánta magát, hogy papi házánál pénteki napon valaki lúdpecsenyét egyék; hanem, hogy vendégét is becsülettel lássa, maga is megmaradjon a szent ösvényen, megelégedett a vajas rántottával és gyakorolta magát az erkölcsben, midőn szeme láttára oly jóízűn eszi a vendég a megtiltott eledelt, hanem azt is megfogadta, hogy ha Keszy Balázs úr a tojást megkívánná, nem ád belőle neki: egyék lúdpecsenyét, ha már kálomistává lett.

Mutatónak is beillenék e két ember, ki különböző meggyőződés mellett olyan szépen megfér egymás mellett, az egyik nem dicséri a lúdpecsenyét, hanem békén eszi maga; a másik pedig a rántottával nem kínálja meg a vendéget, pedig maga oly jóízűen eszi, hogy a másik majd alig tudja kérés nélkül megállni.

Van azonban közös gondolatuk, hol karonfogva járnak s e gondolatot mindjárt meglátjuk.

- Mióta vagy már Vácon?

- Alig félesztendeje, mióta a jóistennek kegyelme oly nagy próbára tett Pozsonyban, hol már halálomat hittem, s íme fölséges urunk kegyelme váci kanonoksággal ajándékozott meg.

- Hát nem féltél a franciától? - kérdé Keszy Balázs.

- Látod, hogy élek.

- Meg van naplódban is írva?

- Ilyesmit ne írnék meg! - mondja a kanonok fölkelve egy pillanatra s az íróasztalból kiemelvén egy iratcsomót, melyet úgy nyitott ki, hogy a vendég mindjárt elolvashassa.

«Pozsony 1809. Pap vagyok, magam jószántából lettem azzá és nem is bántam meg, ámbár a mostani francia háború alatt mégis mindig nagy kedvet éreztem a katonáskodásra és azt is gondoltam, hogy mért nem küldenek bennünket is ellenséget verni, mint a katonát, én is tudnék akkorát ütni, mint akármelyik bakancsos fiú.

Sokszor azon gondolatra is jöttem, hogy az úristennek méltatlan szolgája vagyok, mert nem valék méltó arra, hogy félni tudjak és elég gyarló voltam emberi erőmnek hatalmát megkísérteni fölséges uramnak ellenségein, kik édes hazánkba is betörtek; sőt már elhatároztam, hogy tábori pappá legyek, hol legalább alkalmam tesz fölemelt kereszttel vezetni azokat, kik az ellenségverést magukra vállalták.

Ezen való törekvéseim vezettek Pozsonyba, hol azonban tetszett a fölséges égi kegyelemnek olyant rendelni, mit eleinte büntetésül vettem, hogy himlőbe estem s e miatt hetekig kénytelen valék az ágyat őrizni.

Halálomat vártam és ahelyett eljöttek a franciák, kiknek megérkezésekor minden ember el akart futni, s jámbor gazdám engem is kocsira akart rakni, hogy fussak velük a bányavárosokba.

Mitől más ember beteggé lett, én attól gyógyultam meg, azon gondolattól tudniillik, hogy az ellenség nyakunkon van s én e naptól fogva vastag nádpálcámra támaszkodva majdnem mindig az utcán csavarogtam; én mai napig sem tudom, azért nem bántottak-e a franciák, mert igen vastag nádpálcám volt, vagy hogy franciául meglehetősen tudtam.

Mindkettőnek vettem hasznát, mert amint észrevettem, hogy a gallus atyafiak olyan portékához nyúlnak, minek árát megfizetni elfeledték; franciául is beszéltem, meg a nádpálcát is rendesen fölemeltem s annyit mondhatok, hagy a kettő közül valamelyik bizonyosan használt.

A lakosok lassankint elszökdöstek és én gazdám iránti hálából is kénytelen valék házőrzőnek maradni, hanem a franciák tolmácsnak berendeltek a főparancsnoksághoz.

- Az úr pap? - kérdé a parancsnok.

- Igen uram, - válaszolék neki. Majdnem azt találtam mondani, hogy bánom, hogy nem vagyok katona.

- Az úr franciául is beszél?

- Annyit, hogy összeszidhatom a francia katonákat, mikor ingyen akarnak pecsenyét enni.

- Hát ez az a híres magyar vendégszeretet?

- Nem is tudtam, hogy Franciaországban is hallották hírünket.

- Még pedig azt, hogy Magyarországon a vendég az úr.

- Az igaz, - felelék neki - hanem ha vendégünk jő, nem kívánjuk, hogy kupát hozzon magával, mert az magunknak is van, az pedig nem szokás nálunk, hogy ágyúból kínálgassuk egymást.

- Uram, mi Magyarországnak legjobb barátai vagyunk, azt elhihetik a magyarok.

- Elhinném uram, csak ágyút ne hoztak volna magukkal.

- Ezzel akarjuk megszabadítani az urakat ellenségeiktől.

- Nem érdemeljük meg, uram, ezt a fáradságot, háládatlan nép vagyunk mi s úgy megszoktuk mi a verekedést, hogy aki el akar bennünket választani, előbb azt közmegegyezéssel verjük meg.

- No ha másként nem hisz az úr, olvassa el ez iratot, ez a fölséges császárunknak, Napoleonnak szózata a magyar nemzethez, tessék elolvasni, ez a francia eredeti.

Elolvasván az iratot, mit most már minden gyermek ösmer, nyugodtan visszaadám a fővezérnek, ő pedig azt mondá:

- Az úr ezt lefordítja magyar nyelvre.

- Nem fogom megcselekedni - válaszolám a bámuló embernek.

- Elment az úrnak az esze? - kiált rám a francia.

- Nem ment el, uram és remélem, nem is megy.

- Uram, ne juttassa eszembe hatalmamat - dühöng a fővezér - s éppen azért figyelmeztetem, hogy ezen pillanatban harmincezer franciának parancsolok.

- Én meg csak négy embernek parancsolok, széles Magyarországon, a mesternek, a harangozónak, a szolgálómnak és a kocsisomnak, mikor otthon vagyok; hanem engedelmeskedni harmincmillió franciának sem fogok.

- Uram! - riadt rám a földühödt katona - ne kívánja, hogy kényszerítsem, legyen engedelmes, mint egy paphoz illik; különben semmiért sem állok jót.

- Ne vesződjék velem, fővezér úr, látja, hogy ijesztésért nem teszek meg semmit, fogjon bízvást a kényszerítéshez; ámbár előre is tudom, hogy az a munka is kárba vesz.

- Szerencsétlen ember, nem gondolod meg, hogy annyi embert láttam meghalni?!...

- Aki védelem közt halt meg, fővezér úr - mondám én - ...most lásson egyet olyant is, ki nem akarja magát védelmezni.

- Börtönbe vele! - parancsolá a segédtisztnek, ki engem őrizet alá vett.

A nagyprépostot utasították, hogy kísértse meg nálam az engedelmességet, azonban a jó öreg csak sírt, megmondta, miért küldik hozzám, hanem valamint azt nem mondá, hogy ne cselekedjem, úgy azt sem mondá, hogy cselekedjem.

Elmenetelekor maga mondá, hogy hiába jött, megáldott s midőn később megint nyílott az ajtó, nagyon hittem, hogy agyonlőni visznek. Bár vittek volna, mert midőn a fővezérhez vittek, elém tartott egy iratot, mely szóról-szóra való magyarsága volt annak, mit én franciául olvastam.

- Jó ez a fordítás? - kérdi tőlem a fővezér.

- Tehát mégis kaptak egy embert, aki lefordította?

- Még tudunk engedelmességet eszközölni s így az irat mégis a nép közé jut, az úr pedig elmehet és ne lássam többször.

- Elmegyek, uram - felelém - hanem ha akad Magyarországon egyetlenegy ember, ki ez iratnak hisz és meghódol a franciák császárjának, akkor visszajövök és én könyörgöm, lövessen az úr főbe.

A katona meglepve állt előttem és még akkor is mozdulatlanul állt, midőn az ajtónál újra meghajtám magamat.

A prépost már ekkor talált valahol egy pár rossz lovat, melyeken elmehettem Pozsonyból és fölkereshettem híveimet és nem volt okom búsulni, hogy a francia szózat miatt főbelőhessenek.

A franciák eltakarodása után parancsot kaptam Bécsbe menni, hol a királyi kegyelemben ekkép részesültem, hogy most váci kanonok vagyok; tehát eggyel több okom van arra, hogy nemzetem szent törvényeinek változatlanul engedelmeskedjem.»

Eddig tartott a naplótöredék és Keszy Balázs úr megrázta kezét a derék papnak, ki nemcsak jó hazafi volt, hanem jó ember is, mert csak az oldalajtót kell kinyitni és látnánk hat darab egészséges diákot s ez mind oly jó színben van, hogy az ember az első láttatra észreveszi, hogy ezek diákszón kívül egyebet is kapnak.

Ezek között ült Keszy Balázs úrnak öccse, megérdemelvén, hogy rá kiterjedjen figyelme annak az embernek, ki naplójába olyan dolgokat ír, miket előbb láttunk.