A konviktusi diák

Hej, magam is ispángyerek voltam, azért nagyon jól tudom, hogy milyen sok jó tanácsot és milyen kevés huszast kaptam, mikor a diákiskolába föleresztettek.

A nemzetes asszony a szünidőnek legutolsó három napján úgy telerakta jó tanáccsal a fiát, hogy szegénybe alig fért egy kis étel. Aztán egy világos színre festett ládába rakván minden mozdítható portékáját, olyan prédikációt tartott a fiának, hogy Vácig ordíthatna bele, ha a kocsis miatt nem szégyellné a sírást.

Az atya vitte föl a fiút, az anya pedig a bőséges áldás és tanítás mellé még a markába nyomott valami nagy darab pénzt, mely valóban igen sokat érne, ha rézből nem csinálták volna.

Ennyivel nem lehetett elkényeztetni a gyereket, kivált ha még azt is hozzáteszi, amit a szigorú édesanya mondott, hogy «gyerek, jó légy; mert ez ám az utolsó, mit szülőidtől kaptál».

Nem akarom az anyát gyanúsítani, hagy azt az egy darab rézpénzt értené, ámbár, akitől több nem telik, az is sok; hanem inkább a jó tanácsot, szeretetet és gondot: mert elhihetik önök, hogy ez az ispánné nem fogad ugyan nevelőt a fiú mellé, de a szeretetet sem bízza másra, hanem szereti úgy, hogy olyan szeretetről egy méltóságos anyának kevés fogalma van.

Egy esztendőt az apai költségén fejezett be, a másodikban már Balogh kanonok Vácon volt s a tisztelendő kegyes rendű atyákból hat kitűnő fiút ajánltatván magának, az ispánfiú legelső volt az ajánlottak közül, s azon pillanattól fogva Balogh kanonok úrnál volt ingyen-asztala.

- Mi akarsz lenni, fiú? - kérdi Balogh kanonok a gyereket.

- Még nem mondta édesapám, hogy mi legyek.

- Nem szeretnél orvos lenni?

- Nincs annyi pénze az én édesapámnak, hogy odáig segélyezhessen, azt mondták otthon - felel a fiú - aztán azt is mondta az édesanyám, hogy ha jó megy a dolga az orvosnak, az is baj; ha meg rosszul megy, az is baj.

- Hát földmérőt láttál-e?

- Láttam igenis, az méri lánccal a földet, hanem édesanyám tudom nem engedné, hogy az legyek, mert a földmérők csak úgy boldogulnak, ha valakinek többet mérnek, ezért aztán a pokolban tüzes lánccal méregetik a pokolnak hosszát.

- Akkor ne légy, fiam, földmérő - mondja Balogh, mosolyogva a gyermeknek észrevételein - inkább légy tiszttartó...

- Kérem alázatosan az én apám csak ispán.

- Vagy úgy - mondja Balogh - hát ispán nem szeretnél lenni?

- Én szeretnék, hanem édesapám azt mondja, ha ispán leszek, akkor nem szabad mást akarnom, mint amit a direktor parancsol; mert ha a direktor a kékre azt mondja, hogy az zöld, az ispánnak is azt kell mondani, mert ha azt nem mondja, a direktor elküldi.

- És te nem akarnád azt mondani, hogy a kék nem kék, hanem zöld?

- Hisz akkor hazudnám - mondja a fiú elvörösödve s önkénytelenül érezve, hogy a véleménynyilvánításhoz legelőször fogott életében s így némi bátorság kellett hozzá.

- Bizony még pap lesz belőled!

- Anyám is mondott olyasmit, hogy nagyon szeretné.

- Na, még azért nem kell pappá lenned, mert anyád szeretné - mondja Balogh, - ha majd megnősz, akkor magad tudod legjobban, szeretnél-e pappá lenni, vagy sem, aztán majd akkor édesapádat is megkérdezheted, hogy ő is mért nem állt be papnak.

A gyerek hallgatott, nem mintha az utolsó szavakon tűnődnék; hanem még várta, hogy a kanonok úr kérdez még tőle valamit s minthogy az nem szólt, a gyerek az első bátorság után még egyre bátorodott.

- A fiskálisságot még nem kérdezte tőlem a nagyságos úr.

- Nem kérdeztem?

- Nem ám - felel a gyermek - pedig sok fiskális van, azt mondják.

- Fiam, annyi, hogy a szúnyog csak valamivel több, mint a fiskális.

- Hát azoknak mi dolguk van, kérem alássan?

- Dolguk? - ismétli Balogh - azoknak bizony gyönyörű mesterségük volna, ha valamennyi azt mívelné, látod, azoknak kellene az igazságot védelmezni.

- Parancsol azoknak valaki?

- Azt tartom, senki sem parancsol.

- Azoknak nincs direktoruk, mint az ispánoknak?

- Hát mért kérded?

- Én nagyon szeretném, ha én is megmondhatnám az igazat, anélkül, hogy azért engem a direktor elkergethetne, mint az ispánokat.

Baloghot meglepte e különös gyermek, kit némileg maga szabadított föl a beszédre, s most már oly messze ment, hogy szinte kedve volna megállítani, hanem ha eddig van, föltette magában, hogy figyelemmel kíséri és nem engedi, hogy e gyermek az emberek lába alá kerüljön.

Keszy Balázs úr megkérdezte a konviktust, sorba kérdé a gyermekeket, utóbb Péterhez kerülvén, a kanonok diákul figyelmezteté, hogy a fiútól valami együgyűt ne kérdezzen, mert ez aligha marad adós.

- Hány itce a világ? - kérdi Keszy a fiút, kinek még nevét sem tudá.

A gyermek sokáig nézett a kérdezőre, felelni nem felelt, míg a kanonok nem bíztatá:

- Nos, miért nem felelsz?

- Én egyszer már feleltem annak a bácsinak erre a kérdésre, mikor igen kicsiny voltam.

- Hol feleltél, édes fiam? - kérdé Keszy Balázs kezén fogva a fiút.

- Mikor édesapámmal Kállóban látogattuk meg a bácsit.

- Így te ösmersz engemet, fiam?

- Igen, ösmerem a bácsit, édesapám is mindig azt mondja, hogy jól tanuljak, aztán olyan okos ember leszek, mint Keszy Balázs és úgy segél meg az Isten szorgalom után, mint őt.

A kanonok nem győzött bámulni, amiben ugyan Keszy Balázs is eleget segített neki, anélkül, hogy valamiképpen kérdés nélkül kiokoskodhattak volna.

- Mi a neved?

- Pusztay Péter! - mondja a fiú majdnem remegve.

Keszy magához kapta a gyermeket s közel nézve kérdé:

- Hát te rossz fiú, miért nem akartál nekem másodszor is felelni?

- Azt gondoltam, hogy a bácsi is ösmer, aztán azt gondolja, hogy én igen ostoba vagyok és nem tudnék okosat felelni; tehát nem kérdez mást, hogy szégyent ne hozzak rá.

- S nem akarsz rám szégyent hozni?

A gyermeknek kipirult orcájára folytak le a könyűk s a nagybácsinak kezét megcsókolta, mi felelet helyett szolgált, azonközben pedig a kanonok kérdi a vendéget.

- Magyarázd meg ezt a dolgot!

- Ez az én unokaöcsém anyámról - mondja Keszy, bemenvén a mellékterembe.

- Szerencsét kívánok hozzá! - Mondja Balogh.

- Reméled, hogy lesz belőle becsületes ember?

Balogh legalkalmasabb feleletet akarván adni a nagybácsinak, elmondá azt a párbeszédet, mit fölebb közlénk s a vén prókátor oly izgalomba jött, hogy utóbb sétálás közben a kanonok alig bírt vele lépést tartani a szobában.

- Barátom! - mondja Keszy - ezt a fiút emberré teszem.

- Csak lassan, barátom, kár volna megölni e fiúnak lelkét, mely a küzdelemben fejlődik; szerencsére jó esze van, hadd erőlködjék magától, a jó mód földhöz vágott már sok fiatal tehetséget, engedd csak, hadd legyen konviktusi diák s ha jutalmat érdemel: később is jó lesz.

Keszy boldog volt; megelégedett tehát egyelőre annyival, hogy jól választott, aztán megkéré Baloghot, hogy irományait, miket Bécsből hozott, a káptalanban letehesse; de szigorún meghagyva, hogy azokról tudomást adni óvakodjanak s ha maga nem kéri, csak olyannak adják ki, aki arról megbízást hoz. Péter nagybátyjától elöljáróban egy tallért kapott és egy atyafiságos csókot, ezt magának tartá, a másikat pedig közös akarattal és közös étvággyal a konviktusi fiatalság alma és körte képében ette meg.