Magyar konzervatórium

Minden kocsmafélszer megérdemli, hogy leemeljük előtte a kalapot; mert nincsen egy érdemes színészünk, ki keresztül nem járta volna ezt a konzervatóriumot, hol néhanapján világossal az érdemes vásári nép húzta meg magát, este pedig magyar komédiások másztak föl a gyalulatlan deszkára; mert messze van Gyöngyöstől Nagykálló, s ha útközben nem akarnak szegény párák éhenhalni, kénytelenek néhány zsák burgonyáért eljátszani egy keserves drámát, melyben a színész nem attól fél, hogy meghal: hanem, hogy megint fölébred, s akkor nagy kérdés, lesz-e vacsorára való.

Oh burgonya, oh burgonya! ritka és egyetlen reménye mindazon jó fiúknak, kik e század elején elszánták magukat arra, hogy magyar nyelvet hirdessenek, miért aztán koplalás lőn a jutalom és a nagy magyar haza még annyira sem becsülte őket, hogy magyar nevet adjon nekik: hanem komédiásoknak hívta. Aztán, hogy végkép el ne keserítse őket, némely ember mégis vitába eredt, hogy ez a vándornép csakugyan több becsületet érdemel, mint az oláhcigányok.

Megfogadtak szegények egy gyöngyös-pásztói vontatószekeret, hogy vigyen el nekik Szabolcs vármegyébe hegyet, felhőt, mennydörgőmasinát, maguk pedig gyalogoltak a kocsi után, amint ezt a kocsis kialkudta, aztán leértek némi csavarodás után Szent-Mihályra, hol megnyomta őket az éhség, s bementek Köntös Mihály öreg bíróhoz, ha megengedné nekik, hogy a falu kocsmájánál a félszer alatt vagy a vendégházban két-három darabot eljátsszanak, különben a falu nyakára halnak meg éhség miatt.

Köntös Mihály emberséggel fogadta valamennyit, három napig maga tartotta étellel, itallal mind a hatot, a falu házától kecskelábat, deszkát és szeget rendelt, hogy a színpadot ne a félszerben, hanem a vendégházban készítsék össze. Egész nap ott leste maga is az építést, fúró és faragó ember ingyen is ajánlkozván: mert a szentmihályiak alig várták, hogy a csepűrágókat lássák, kik lakatot vetnek az ember szájára, mint szemfényvesztőkhöz illik; ámbár aki kifordított csizmában nézi ezt a szemfényvesztést, az tisztán látja, hogy csak egy darab kovászt tesz a képére annak, kit lakatra vetett.

Akárhány ember akadt, ki a csizmáját ki akarta fordítani; de egész Szent-Mihályon nem akadt egyetlenegy csizma, mely kifordult volna, hanem erre nem is volt ám szükség.

A színielőadást megelőző napon behajtatott a félszer alá Stand barátunk, eddig kérvén a kocsit az ispántól, minthogy előtte való napon meghallotta, hogy Szent-Mihályra komédiások érkeztek. Nem is késett semmit; hanem belépett a direktorhoz, ki annyiban volt nagyobb úr, mint a többi, mert az övé volt a felhő és a mennydörgőmasina; hanem különben csak azt tette, amit a többi s ha a többi koplalt, ő is egyaránt segített nekik.

- Uram - szólítja meg Stand a felhős urat - beállok a társasághoz.

Végignézte a direktor a fiatalembert, s míg ez a kémlés tartott, Stand vörös lett, mint a paprika már megint kérdezni akarta az igazgatót, ki azonban mégis előbb felelt.

- Barátom, igen sajnálom, de nem lehet!

- Nem lehet? - kérdi Stand öntudatlanul.

- Egyáltalában nem lehet - felel a másik megint.

- Talán nagyon kicsiny vagyok? - kérdi Stand az okot keresve.

- Még kevésbé használhatnám, ha nagyobb volna.

- Hát különben elég nagy volnék?

- Még megjárná; hanem már mondám, hogy nem lehet - mondja az igazgató.

- Az úr a képemet nézi, úgy-e? - kérdi a másik nagy félelemmel.

- Biz én azt nézem, kedves barátom.

- Tehát az én képem riasztja vissza?

- Bizony attól akármelyik igazgató is elirtóznék, azt mondhatom az úrnak.

- De mit tehetek én arról, uram - mondja Stand elkeseredve, - hogy himlőhelyes vagyok?

- Arról nem tehet az úr, az igaz - magyarázkodik az igazgató - hanem egyébről aztán mégis tehet.

- Példának okáért miről?

- Hogy olyan kövér, egészséges képe van, barátom, hogy szinte mernék fogadni, hogy nemcsak szereti a pecsenyét, hanem ugyancsak evett is eleget.

- Ha előttem állt, már csak ettem belőle én is.

- Szja, barátom, ez nagy hiba, mi nem eszünk pecsenyét.

- Akkor én sem eszem.

- De mi csak egyfélét eszünk ám valamennyien.

- Akkor én is csak egyfélét eszem, mint a többi; ahol hat elfér, elfér a hetedik is.

- Nem fér el, amice, bizony mondom, nem fér el; mert lássa, nálunk úgy van, hogy jutalomjátéknak is bátran beszámíthatjuk, ha a hat közül egyik jóllakik! S ha még ilyen egészséges étvágyú fiatalembert fölveszünk, nem tudom, mikor lakunk jól.

- Hát még enni sincs elegendő?

- Nincs, amice, tehát ne haragudjék, nem vehetjük be!

Ezzel a faképnél hagyta a szegődő fiatalembert, ki már most egészen boldog volt, hogy ugyan nem vették be: de nem azért, mert himlőhelyes; hanem mivel félnek, hogy egy ilyen egészséges fickó még a tálat is megeszi.

Elgondolkozott, a múltakon végigment emlékezetével és még tisztán emlékezett olyan napokra, midőn nem volt négy tál étel s ő mégis jóllakott; hanem az igaz, hogy maradt még három tál étel... a direktor pedig igen világosan egy tál ételről beszélt, valamint azt is mondá, hogy jutalomjátéknak is beillik, midőn hat közül egyik jóllakik.

Nagyot lélekzett, azt gondolta, hogy milyen hitvány étel az a leves, akár volna, akár sem - tehát azzal több vagy kevesebb s ha azt leengedné? csakhogy még hátra van a marhahús és a főzelék; számszerint kettő! Hej mégis keserves élet az a komédiásság, melyben a legfurcsább komédia, hogy koplalni kell és vajmi kevés vigasztalás, mikor valami nagyfejű paraszt elhiszi, hogy az ilyen nép csöpüt rág s ha akarja, annak is pecsenyeíze van.

Még a nyomorúság is megbirkózik egy darabig, míg földhöz vágja az embert, hát a lelkesülés mennyit dacol a sorssal! Azért Stand barátunk belátta, hogy ha már öröklött nevét el kell dobnia, egy kis soványságban sem fog meghalni, legalább hozzászokik a mértékletes élethez. Aztán, minthogy nemcsak kenyérrel él az ember, dictum-factum, rászánta magát az egy tál ételre, csak az a kérdés, hogy a direktor megalkuszik-e majd az egyre.

Megelégedett a bekezdéssel erre a napra: más napon előadás lévén, reszketeg örömmel várta a pillanatot, midőn a függönyt fölhúzzák s ő valóban igaz hívőhöz méltólag járult az oltárhoz; mert egész napon át nem evett egyebet egy tál káposztánál, hanem az igaz, hogy ebédet, vacsorát egymásután meg tudna még enni.

Mindegy, a cigány lova sem tudta megtanulni a koplalást, mert mire megtanulta volna, már fölrúgott; de legalább megpróbálta: tehát kezdjünk mi is hozzá. Árvavármegyében sem haltak ki az emberek, pedig ugyancsak húsvét nap van, ha zabkenyeret esznek.

Kidobolták a cipót, tojást, sódart, szalonnát, amiért beeresztik az embert a komédiába s a szent-mihályiak szűrujjban és bunda alatt lógatták a bemeneti díjt, mit a direktornak fia szedegetett össze egyenkint eregetve be az atyafiakat, kik annyira gyülekeztek, hogy már csordultig lőn a vendégszoba s minthogy a szent-mihályi kocsmának ajtaja akkor alacsonyabb volt embermagasságnál, berekedt a hézag s előadás előtt egy negyedórával nemcsak hogy be nem mehetett senki, de csak be sem látott.

Köntös Mihály uram legelől ült, mellette Stand barátunk, mint vidéki vendég, ki sonka helyett pénzért váltotta be magát és mint műkedvelő, előljáróban még a múlt este kikunyerálta a darabot egyik tagtól és reggelre majdnem könyvnélkül tudta már.

Belefért könnyen, mert az az egy tányér káposzta nagyon megszenvedte, hogy maga mellett más is legyen az elcsapott íródiákban; ő pedig gyönyörködött előre, nem törődvén véle, hogy egy szent-mihályi atyafi már jóformán a nyakán ül s így némileg azt is ki kellett tartani, ki annak a nyakába kapaszkodott; hanem a közönség általában olyan, hogy igen hihető, hogy nem fog elájulni senki; tehát hadd lássuk, hogyan eszik azt a csöpűt.

Az igazgató nagy jövedelmet remélt, ha az egész közönséget fejenkint két tojással számítja is be; pedig itt-ott sódar is lesz, meg kolbász; hanem midőn már fulladásig tömve a terem, akkor veszi észre az igazgató, hogy a hatodik tag a pénztárnál kinn szorult és az ajtón nem jöhet be, mert aki két tojásért jött be, most, midőn a függönyön meglátta a kis Ámort, kinek szárnyai vannak és egy pogány istent, ki félig ember, félig kecske: vissza nem menne egy félig hízott süldőért; mert hát milyen lehet a vásznon belül, ha már az elejére is ilyet föstöttek...? a javát csak van annyi eszük, hogy a végére tartogatják.