A juratéria.

Teljes négyszögü, de nagy szoba, megfér benne négy fiatalember, ugyanannyi ágy és szekrény, középen nagy asztal, az egész szobában azonban leginkább megszorul a vig fiuk lármája, melynek tárgya: országgyülés, pörök, szép leány, kalandok, adósság és néha egy kis bánat.

Boldog idő, midőn e négy fal közt négy ember megfért, s a bubánatnak maradt legkevesebb helye.

- Ez is megvolna! Mondja egy vén férficseléd öt pár csizma közől négyet összefogva, s a legközelebbi ajtón benyitván, a négy pár lábbelit négy ágy mellett szépen elhelyezé.

- Surge, frater, jam est cras! (Kelj föl, öcsém, már holnap van!) Mondja az egykori kicsapott diákból lett huszár, kit az ágyugolyó sem fogott; mert ha fogta volna, most nem volna tekintetes Kardos István ügyvéd urnak fizetett cselédje, kit a nemes város órának is bizvást megfogadhatott volna, s nem hazudná az időt hol előbbre, hol hátrábbra, mint a toronybeli, melynek mutatóját az is megkergeti, ha a toronyőr az órának sulyára fölakasztja a jól megázott bundát.

Mind a négy fiatalember megmozdult a különös ébresztésre, de egyik sem veté föl szemeit, legfölebb annyit vett észre a vén költögető, hogy a ki baloldalon feküdt, jobbra fordult, s a ki jobboldalon horkolt, ugyanazt a balon folytatta; pedig a fiatal jurátust az első héten majd a nyavalya ütötte föl, midőn a pontos szolga bejelentette a reggelt. Ha pedig még ez sem használ, Vendel bácsi nem akarván hiába vesztegetni a szót, elkezdé énekelni azt a siralmas marsot, mit Napoleonnak moszkvai szerencsétlensége után hoztak haza a béna harczosok:

Menj, siess hazádba vissza, vert seregem,
Nekem ez a muszka klima nem, nem egem.

Vendel bácsinak torka ezen a dallamon kivallotta a legutolsó csepp rossz bort is, mit valaha megivott; minden korty rótt egyet a nyeldeklőjén, s az most már akkora nyilas volt, hogy azon egyszerre kidült minden hang, mire aztán mind a négy fiatalember ijedten ugrott föl, mintha magát nagy Napóleont hallanák, mikor legelőször szólt Európa népeihez, s azt mondaná nekik: Ébredjetek; mert sokáig aludtatok!

Még csak meg sem haragudott a fiatalság, mi méltán gyanittatja, hogy Vendel gazda nem csak azt teszi meg, a mire megfogadták; hanem aztán azt sem bánja, ha a tizenöt forintos heti béren fölül néhány huszast vetnek neki; ezért pontosan megtartja emlékezetében, hogy melyik ifiur mikorra rendelte a szabóinast, s ugyanazt a kitüzött órában azzal döbbenti meg, hogy az ifiur halálos beteg s két hétig nem jöhet közelébe más, mint az orvos, meg az orvosság, és nem áll érte jót, hogy a szabót magát orvosság gyanánt meg nem eszi. Vendel bácsi ruhát, irodát tisztogat, irományokat hord szét, s az ifiurak helyett akként hazudik, amint fizetik; de böcsületére legyen mondva, a jurateriában egyetlenegy sem panaszkodhatik, hogy valami alkalmatlan legyet, értsd, ki a jurátust valami nagyon sürgős dologban keresi, a szobába eresztett volna. Rettenetes emberismerete már messziről megsugja neki, hogy ezt az ifiurak szivesebben kidobnák, s ha valaha rá merték bizni azt a nagy házat, melyben tizezer katonára komiszkenyeret sütnek, és egyetlenegy példa sem akadt rá, hogy vagy a nagy házat, vagy abból egyetlen sótalan kenyeret elloptak volna; miért ne őrizné meg azt a szobát, melyben négy jurátus lakik, s még kaland is annyi, a mennyi befér.

Vendel bácsinak is megvolt a maga bibliája, - egyik ember a csillagok járásából okoskodik, másik az árnyékot, harmadik a nap keltét, nap nyugtát vizsgálja, a negyedik a haris hangja után indul, Vendel pedig reggel korán tisztogatván az ifiurak csizmáját, mindenik darabon lát valamit, amit addig néz, hogy szinte megszólamlik bele.

Egyik csizmadarabot kezébe vévén, amint megforgatja, azt mondja: Még eltart fél esztendeig, pedig fél esztendeje jár benne az adjunktus ur, azaz dehogy jár, - egész nap ott ül az asztal mellett, mint az én strázsamesterem, mikor reggeltől estélig nem röstellt keresni egy kéve zsuppot, mi a számadásban a széna közé keveredett. Jó ember, talán még azt is megállná, hogy ráüljenek, mint a trombitáslóra; meg nem ijedne, ha a füle mellé tartanák is azt a nagy darab rezet. Nagy haragosa lehet a csizmadiáknak, fogadásból ül annyit, s ha nem szégyenlené, mezitláb is eljárna.

Leteszi a csizmát, másikat vesz föl, nyalka szabásu lábbelit, mi Vendelt megmosolyogtatja, mintha eszébe jutna a maga nyalkasága, mikor utána néztek a lányok, ő meg aprózta a lépést, hogy tovább lássák; mert, hej tudta az egykori csintalan huszár, milyen abrak kell a leányok szemének. Aztán hangosan mondja: Sándor urfi lábbelije! Még a tegnapi fénye, is megvan, mintha nem is gyalog járna. Ha kitenném az ablakba ezt a nyalka csizmát, még az utczáról is bekiáltanának a lányok a gazdája után. Olyan gyerek ez a Sándor urfi, hogy még a hazugságát is szivesen hallanák, csak mondaná a szép szót. Hogy kikupállott a kezem alatt, - dicsekszik önmagában, - én hordtam a leveleit annak a szép angyalnak; hanem ott is leszek a lakodalmán, mert, hej, szeretném ám én egyszer a füleimmel is hallani azt a szép szót, mit én a dolmányom alatt hurczoltam, hol ide, hol oda!

Midőn ezt is letette, következett a harmadik darab, még egészen uj példány, s erre is volt az öreg Vendelnek mondani valója: Uj munka, nem pesti, nem is hazugságért varrták, - mindegy, abban sem sántul meg a fiatalember. Sándor urfi helyébe jön, - azt mondja: emberséges ember! majd meglátom a sarokról: ha egy hétig ferdére nem nyomja a városi girbegurba kövön, elhiszem, hogy sem a szemét, sem az eszét nem kérte kölcsön. Majd gondját viselem!

A negyedikre kerül a sor, - ez volt a legutolsó; de torkig sár, mintha egész nap a kátyuban agarászott volna gyalog. Vendel kezébe vette az egyik darabot, fejét megcsóválta, bajusza egyszerre megtüskésedett, a kefét pedig hátára forditá, de még azt is ugy tünődve, mintha az ilyenre még a hasábfa is veszteség volna. "Már most ki hiszi el, hogy ez éppen ugy megfordul a kezemben, mint a többi? Esztendeje nem tudom tisztára vakarni ezt a csikót, pedig az öreg teins urnak is valami öcscse, az apja pedig méltóságos ur, és bizony nem ingyen cselekszem a munkát, mégis olyan, mint a remonda, mintha még most is nyakán volna a kötőfék, melylyel a ménesből kifogták."

Kezdte ledörgölni a sarat, döfödte két oldaláról is a meghurczolt lábbelit, s midőn ugy a hogy kivakarta az utczai ragadványból, megint beszél: Mit vétett az a szegény pára állat, mely holta után is kénytelen egy ilyen lótófutót meghurczolni minden ablak alatt, hol valami asszonyszemély kidugja a fejét? Aztán még engem is gyalogpostának küldözget; hanem csak azt lesse, hogy én dobassam ki magamat érette: még utóbb a magam becsületének is vehetnék egy extra sárkefét, ha azt is adnának olyan hazugságért, mit ez igérget nekem.

Nagy nehezen mégis hozzátapadt egy kis feketeség, összefüzte aztán a többivel, s a nagy szobában elosztotta, mint a játékos kártyát, boldoguljon vele mindenik, a hogy tud.

Fölébred a nemes fiatalság, Sándor urfi, mint az öreg Vendel monda, csak még néhány napig marad lakója a jurateriának, megszolgálván az ügyvédi oklevelet, maholnap elhagyja a fővárost, hogy még egyszer visszajöjjön; de már akkor azért, hogy másodmagával menjen vissza. Ezt pedig éppen ma tudta meg legbizonyosabban; mert Vendel a tiszta ruhát lerakván az ágy mellé, egy csinosan összehajtott levélkét tett a hófehér ruha fölé, holott idáig azt rendesen elbujtatta, hogy a többinek vizslaszeme ki ne fürkészhesse.

Megdöbbent a fiatalember, s talán föl sem meri törni a levelet, ha Vendel meg nem mutatja a tallért, mit a másik háznál adtak, már pedig ha a levélhordót tallérral fizetik, azért sem vetik ki, a mit ezután hoz.

Mig az adjunktus ur fölszedte magára minden posztódarabját, Sándor is elolvasta a levelet, melyben oly boldog hir volt, hogy ha pénzért kellene megvenni, alább nem adhatná, mint mikor azt mondja Vendelnek:

- Látott kend már száz forintos bankót?

- Hirét már hallottam, ifiuram, de még nem akadtam vele szembe.

- Hát, ha én adnék kendnek egyet?

- Tudom, mit akar, ifiuram, - mondja Vendel, kézre adván a ruhadarabokat, - ki akarja próbálni, ifiuram, ezt a vén huszárt, hogy hát meg lehetne-e ezt is ijeszteni?

- Száz forintja van kendnek nálam, Vendel, jó helyen van-e?

- Annyi, mintha már föl is váltottam volna, kedves ifiuram. - Mondja bizalommal az öreg, bajuszának mindkét végét egyenesre turva a mente ujjával, érezvén olyan boldogságot, hogy most egy akós hordóból szeretne inni a fiatalember egészségére.

- Jókor kelt föl kend, Vendel! - jegyzi meg a ferde sarku csizmás, - látom, örömében a fénymázat is mind Sándor ur csizmájára kente, az enyémre már a kotradékból is alig maradt valami.

- Biz az egy kissé halavány maradt, ifiuram, - szégyenli még ma is, hogy tegnap a gazdáját nem ültették a selyemkanapéra a nagyságos kisasszony mellé.

- Annak is kend az oka, vitázik a vásott ficzkó, naponkint kap kend öt-hat levelet, s egyre sem hoz kend választ. Ha olyan hires huszár volt kend, a kéményen keresztül is kézre adnám, aztán egyenkint csak nálam is fölérne kend egy rongyos százasig.

- De már attól csakugyan nem ijedek meg, ifiuram.

- Tán nem jó helyen volna az a bankó, ha nálam van?

- Hogy ne volna, ifiuram, - kaczag a vén huszár, - nem termett meg még az a lakatos, ki annak a nyitjára kulcsot találna ki.

- Ahá, már értem, - mondja az urfi, megértve a bizalmas cselédnek gunyját, - hosszu árjegyzékem van, s én elfelejtem azt bekérni; nem tesz semmit, a kik nagyban vásárolnak, ujévkor fizetnek, - remélem, lesz hitel, mondja az urfi, észre akarván vétetni a hallgatósággal, hogy ő méltóságos urnak fia, aztán pedig fiókjából előkotort öt levelet, utasitásul adván Vendelnek, hogy valamennyit ügyesen és az utólagos jutalmazás reményében jól kézhez adja. Könnyebbség okáért fölolvasá a levelek czimeit, ösmeretes csinos lányok a fővárosban; de a hallgatóságnak eszébe sem jutott gyanusitani őket, hogy e levelekre feleljenek; s midőn észrevette az urfi, hogy a hallgatóságot oly kevéssé érdekli ez ügylet, mintha csak lámpabélre adott volna megbizást, a vásott fiu még egy czimezetlen levelet huzott elő, s hangosan olyan névnek fölemlitésével lepte meg őket, hogy Sándor vérvörösre pirult bele.

- Ösmeri még ezt a nevet a többi között? Kérdi az urfi Vendelt, észrevévén a másiknak fölháborodását.

- Ösmerem, urfi! - mondja Vendel, most már a hatodik levelet irja neki.

- A tizediket, - maga feledékeny levélhordó, - utasitja rendre az urfi, - igy viszi a főkönyvet, hisz minden elfeledett levéllel egy huszast pottyant el zsebéből.

- Vendel! - kiált közbe Sándor, - két urnak szolgál kend?

- Azt soha nem cselekedtem, uram! mondja Vendel egész nyugalommal.

- Ugy ez az ember most hazudott, a mikor a legutolsó nevet kimondá.

- Éppen az a baja, hogy most az egyszer igazat mondott.

- Igen, - szólal meg a megbántott urfi, - levelet irtam azon teljes czimü kisasszonynak, kinek neve önt fölháboritá, - Vendel bizonyitani fogja...

- Bizonyitom!... Vakkantja közbe Vendel.

- Azt is, hogy tizszer irt ön neki? Kérdi Sándor.

- Hihetőleg azt is! Mondja diadallal az urfi.

- Urfi, - mondja Vendel, - sohase tessék ezen tünődni, - mindjárt megmondom én a dolgot tisztára, aztán majd Sándor urfi sem haragszik olyan nagyon! Veti hozzá, s kiment az ajtón.

A két fiatalember addig farkasszemet nézett, egyik a diadalt élvezé, a másikat a fájdalom és szégyen foga el, pedig elhibázták az orvosságot, mindenik a másikét akarta megenni; mert ime, jön Vendel, vastag zsineggel áthurkolt levélcsomagot hoz, és egy jegyzéket.

- Itt az irás, - mindenik urnak neve külön oldalon van, ki, mit bizott rám, - itt van az urfi leveleinek száma, elhoztam a leveleket is mind, a hogy átadta, egy darab sem hiányzik belőlük, - ime, nézze meg az urfi maga.

Mintha nem is a gyolcsinget, hanem az urfit mosták volna ki, oly fehér lett, s alig találta meg a szót, hogy megkérdezhesse:

- Hisz ekképp maga egyetlen levelet sem adott kézhez?

- Egyetlen darabot sem, kedves urfi, - válaszol Vendel, - tehát majd megkeressük, hogy annak a bizonyos kisasszonynak hat levelet irt-e az urfi vagy tizet?

- Hát ilyen hűséges cseléd a mi Vendelünk? Forditja gunyolódásra a beszédet a nagy szégyenben lihegő urfi, nojsz, lehet magára valamit bizni.

- Urfi! - felel vissza a vén huszár, - ha egy varjut vagy Mátyásmadarat bizott volna rám, hogy viseljem gondját, - ha nem adott volna pénzt, hoztam volna hitelben a mészárszékből májat, tüdőt, vagy lépet, - s ha hitelben nem adtak volna, még ugy is loptam volna, s a madár eleven volna; de hogy én az urfinak egyszerre négy-öt levelét hordjam szét; s oka legyek annak, hogy az öt közöl csak egyik is elhigye azt, a mit az ifiurnak kivánsága szerint mind az ötnek el kellett volna hinni, bűnöm ugyan van elég, édes urfi, de már ilyennel nem takarom be a többit; azért itthon maradt a sok levél, aztán borravaló sem jár érte!

Idegen lépett a szobába, félben kelle hagyni a beszédet, az urfi megszégyenülve, Sándor, diadallal végzé a dolgot, Vendel pedig meghallván az öreg teins ur csöngetését, bement az öltözőszobába.