Az öreg teins ur.

Az uriutcza legkényelmesebb lakházainak egyikében tiszteletre méltó kényelemben lakik Kardos István táblai ügyvéd ur. Még régi szabásu jogász, kit pályáján jogelvek vezérlenek, ki még álmában sem hitte, hogy valaha még az ügyvédet is kaptára lehet szedni; ime, ma ez éppen oly kevéssé lehetetlen, mint az, hogy Párisban valaki kolbászvágógépet talált ki, mely annyira tökéletes, hogy véletlen a föltaláló maga is belepottyanván a gépbe, annak aljából maga is mint kész kolbász került ki.

Hatalmas családok bonyolult jogviszonyai bölcsességére valának bizva, s az egykori szegény fiunak sorsát ugy fölvitte az uristen, hogy méltóságos urak is örömest megszorongatják kezét, feledvén abban néha akkora bankót, hogy szegény ember köhögve meri csak kimondani.

Kardos István fölkapott a szerencse szekerére, s az oly sebesen szaladt vele, hogy már maga is örömest megállt volna; mert még a pályának legelején megemlékezett arról, hogy az angolok még máig is bánják, hogy országukból kipusztitották a farkast, és mi tőlünk akarnak venni jóféle aranypénzen; annál nagyobb szükségünk van nekünk a Kardos-család folytatására. E tekintetben őt a szent házasságtól még azon példák sem riasztották vissza, hogy saját kezén is forgott elég válóper; de már ő ugy gondolkodott, hogy a perpatvar miatt meg nem ijed egy asszonytól, mert a patvarkodás neki tanult mestersége, s mint azt a forintszámra kifejezhető eredmény is megmutatta, csakugyan nem hiába tanulta.

Ha, mint mondám, a szerencse szekere el nem ragadja, Kardos István még igen jókor odaállt volna valami számtartó vagy tiszttartó lánya mellé; de mivel a szerencse nagyon ragadta, a tekintetes asszonyok is nagyon hivogatták, ez Kardos urat nagyon megzavarta. Nem rosszul gyanítá, hogy a nemzetes kisasszony egy szobával kisebb lakáson is elfért volna, mint a tekintetes kisasszony; továbbá a konyhába is jobban el mert volna menni, s hogy a bab a fazék oldalához ne süljön, még a főzőkanalat is megforgatta volna; de mivel az itt-ott elejtett szó egy emelettel fölebb hivogatta, Kardos István elővette az egyszeregyet, abból szépen kivetette azt a másik szobát, mire még idáig nem gondolt, kivetette a szakácsnét is, meg azt a négy tál ételt, mihez a tekintetes kisasszony már otthon hozzászokott, - s ekképp elért egy pár selyemruhához is. Ekkor vette észre Kardos uram, hogy ez csinos kis összeg, melynek tőkéjét még meg is kell keresni. Hadd szaladjon tehát a szerencse szekere, s ha a tőke meglesz, megállitja a szekeret a tekintetes kisasszonyék házánál, s elkészitvén jegyzékét azon biztos tőkének, mit a jég sem verhet el: nem fél a kikosarazástól.

Még jobban meglódult a szerencse szekere, a miért más ember hét számra méregeti szemeit az égre nagy hiába, azt ő ingyen is megkapta; s ha véletlen megbotlott, a hol más ember laposra ütötte volna az orrát, ott ő lágy bankjegyekre esett, és csakhogy meg nem szólamlott a sok százas: tekintetes ur, elég puha-e a fekhely? mert még többen is állunk ám szolgálatjára.

Igy meghurczolván őt a szerencse szekere, semmit sem csodálkozhatunk, hogy most már a nagyságos anyák is megajándékozták egy-egy mosolylyal, és olyan biztató-szót is találtak mondani, miből okos ember, mint Kardos István, megértette azt, a mi kellett. Legelső eredménye ennek az lőn, hogy a nemzetes kisasszonyokra már nem gondolt, a tekintetesek még eszébe jutának, mint az uj szolgabirónak az esküdtség; de azt is kezdé hányni-vetni, hogy itt az egyszeregynek lesz beleszólása.

Kérdezősködött, s első feleletre két szobával többet mondtak neki, mint a tekintetes kisasszonynál, - s a két szobának ragasztékaképpen a szobaleányt is megemlitették; mert a nagyságos kisasszony szent, hogy borzas marad egész nap, ha erre alkalmas cseléd nincs a háznál. A kitől kérdezte, még azt is nagyon állitotta, hogy ez a szobaleányféle nép, mint a kényes macska, kávé nélkül meg nem él, már pedig ha egyik cseléd kávét iszik, a másik bealkudja magának ezt a nyalánkságot, vagy elmegy.

Szinház, fürdő, estélyek olyan szükségesek, mint a kabáton a hátulsó gombok, hasznuk ugyan nincsen; de ha e nélkül hozná haza a ruhát a szabó, visszakergetnék vele. Hozzá kellett még gondolni azt is, hogy a nagyságos kisasszony a bársonyos boltba szokott bejárni, igy uj tőkére van szükség, ha azt nem akarja, hogy a keserves gondok megnyergeljék. Az egyszeregy végén a szerencse szekerét megint utnak inditá Kardos István ur, és örömére legyen mondva, hü maradt hozzá, mintha szegődött cselédje lett volna.

Növekedett a vagyon és a becsület, szava készpénz volt, befolyása elhatározó, véleményét aranynyal mérlegelték, s a társaskörök kapva-kaptak az egyenes szivü, sajátságos eredetiséggel társalgó derék uron, s ha több esze nincs, a világ megnagyságolja; de ő ezt, magyarosan mondva, szépen elütötte, nehogy a nagyságos czim miatt neki is kelljen valakit tartani, ki egy, vagy tán két értelemben is megfésülje.

Egyik este bevégezvén a napi teendőket, elővette az egyszeregyet, s a végső összeg akkora volt a jobb oldalon, hogy szerzeményétől maga is megdöbbent. Az ilyen ijedtségért, szerencse, nem kell az orvos után szalasztani, legfölebb összedörzsöli az ember két tenyerét, megkiván valamit, és azt megveszi: mindjárt meg van gyógyitva a nyavalya.

A szegény ember erszényéből nem kerülvén, kinnal eszi az ezer tüskéjü keszeget, és fölsóhajt, miért nem teremtette az uristen a keszeget tüske nélkül, hogy a szegény ember legalább a megevő falatját költhetné el munka nélkül: a gazdag megveszi a harcsát, annak nincsen szálkája, csak egy erős csontja, s a gazdag ez egyre is bosszankodik, mert összeharapta vele a nyelvét.

Kardos István legeltetvén szemeit a kövér számokon, eszébe jutottak azok a számok is, melyek az emberrel mindjárt születésekor kezdődnek, melyeket huszonnégy esztendő előtt minden adósságcsináló kevesel, és ha adnák, kamatra is kölcsön venné, melyeket pedig, ugy ötven felé, mint a kárt, minden házasulandó szeretne eltagadni. Észrevette az ügyvéd az ötvenedik esztendőt, ezt a kemény csontot a sok jó között, melyet nem lehetett elharapni az ötven éves fogakkal; elvitázni, elhazudni és elkönyörögni sem lehet, - megvan, mint az adósság, be van táblázva az életre, s naponkint érezteti uzsoráját, megtépvén a hajat, koronkint fölirva az arczra egy barázdát, s a szakállnak egy-egy szálát, mint az aratórészt, megjelölve fehérre, mintha már az birói foglalás alá volna véve.

Itt vannak a szép szobák, szám szerént nem kevesebb, mint a mennyiben a nagyságos menyasszony és szobaleánya, meg a sok alsószoknya elférne; de az idő is fölszaporodott, s valami azt sugja Kardos István urnak, hogy ha tizenöt esztendőt elengedne a sors, ő is elengedne egy pár szobát, meg a nagyságos sőt a tekintetes kisasszonyt is és mily jól esnék a számtartó vagy tiszttartó Mariskájával kisebb helyen is megférni, s az embernek nem kellene még elszégyenleni magát, ha valaki meglátná, hogy élete párját megöleli és megcsókolja; holott most mindenki kap keze után, hogy valaminek reményében, mint tisztes férfiut megilleti, szépen megcsókolja.

Aztán, az az ötven esztendő oly józanná teszi az embert, hogy mindjárt észreveszi, mikor valami gyarlót, köznapi nyelven: bolondot gondolt! Most jutott eszébe, hogy az uj házasok egymást "kedves gyermekem"-nek, "édes fiam"-nak, őt több év óta urambátyámnak, saját jurátusai és kliensei "öreg teins ur"-nak nevezik.

Tagadjátok el a lelkiismeretet, ha tudjátok! Csaljatok meg valakit és ne rettegjetek, - kövessetek el bünt és ne szégyeneljétek, ha megtudják, - valljátok be, hogy ti önzők vagytok és a hol megsült, örömest elvágjátok! Kisértsétek meg ezt, ti, hősök! - És ha már ezekre nem vállalkoztok, mert az életben a becsület máznak mégis jó, - legyetek ötvenéves agglegények, és midőn eszetekbe jut a házasság, álljatok meg a tizennyolcz éves kisasszony előtt, mondván: Kisasszony! én ötven éves vagyok, már kedves édesanyjával is tánczoltam, sőt tán egy kicsit az öreg anyjával is, - én érett eszü ember vagyok, megértem a franczia háborut, Napoleont is láttam, meg a fekete bankót, - a kisasszonyba fülig szerelmes vagyok, mit mond hozzá?

Erre ti azt mondjátok, hogy az én eszem ment el, - enyém, az iróé, - ti pedig eltagadtok tiz esztendőt, mint Kardos ur szeretne most, de nem lehet, mert a "Nemzeti Kalendáriom", melyet kiadott Petrózai Trattner Károlyi, harmincz évig egyfolytában kinyomatta a "Pesti procurátor urak nevei" közé Kardos István urnak becsületes nevét, s ekként kisül, hogy husz esztendős korában lett ügyvéd, huszat pedig a harminczczal összeadván kijő belőle az ötven!

Oh, ötven! ha ebből másra lehetne csapatni a huszonötöt, néhány száz forintért vállalkoznék olyan, ki még ki is állná, de ezt a terhet minden ember saját becses személyében tartozik odább czipelni, s e szerzeményt sem elajándékozni, sem elveszteni vagy tékozolni nem lehet.

De a szándék megvolt, s e szándéktól Kardos István kisérlet nélkül elállni nem akart.

Vigyázva, mint azt egy tekintélyes ügyvédtől méltán várhatjuk, rakta el a hálót, - mert tudta, hogy a ki csíkot akar fogni, nem lubiczkolhat a vizben. A nagyságos légkörben a házasság némileg alku tárgya, - ott már ki van számitva a selyem, bársony, czukor, kávé; - kész pénzért olcsóbb, kötelezvényekben valamivel drágább, reménybeli jövedelem szerint méregdrága. Az emberek itt igen őszinték, megemlitik a halált is, azt is mondják, hogy a vőlegény már nem gyerek, ezen kivül még annyira nyilt szivüek, hogy néha a maguk erszényének apályát is bevallják, s a vőlegény látja, hogy ő csak kármentő, leendő jegyese pedig áruczikk, mit nem végszámra, nem fontszámra adnak, de igy egy darabban oly méregdrágán, hogy egyszer, még midőn a nemzetes urék leánya körül forgolódott, tizenkettőjével sokkal olcsóbbért kapta volna.

Hátrább! véli a tapasztalt ügyvéd, maradjunk a tekintetes urak körül, akad ott elég szemre való leány, azok sem ijednek meg a nagy szállástól, ha már megvan; fogadok neki szobaleányt is, ugy össze-vissza fésüli a haját, mintha ő maga sohasem nyult volna hozzá, - selymet, bársonyt végszámra veszek neki, arra is ugy ráfér a csecsebecse, mint konziliáriusné asszonyom magzatjára, s ha azt akarom, hogy kesztyüben egyék, biz azt megtanulja, ha elejti is egynéhányszor a kanalat.

Itt azt gondolta az öreg teins ur, hogy az ötven év már nem is jő szóba, azért bekopogtatott valamelyik jó ösmerőséhez, kinek szép lánya volt, mit arról tudunk meg legbizonyosabban; mert a gazdag agglegénynek először is az jutott eszébe, s e tekintetben ők elvitázhatlan tekintélyek, nekik a középszerű nem kell. Hogy még bizonyosabb legyen, bekiáltott a juratériába, megkérdezte: Ki most a legszebb leány Pesten? s a kérdésre Sándor mindjárt megfelelt, saját szivének választottját megnevezvén, s ugyanazt vallván a többi is, méltán, minden hizelkedés nélkül.

Az öreg teins ur előadta barátjának szivbeli szándékát. Azt meglepte a hir, mit Kardos ur igen természetesnek talált: ilyen vőlegény csak a hatvani utczának első emeletéből, a nyolcz szobás lakásokból kerül ki, - ha a jó apa e hirre hanyattvágta volna is magát, Kardos ur, tudva a könnyen orvosolható nyavalyát, nem szaladt volna orvosért, - hisz mindjárt eszére tér, és bizonyosan okosan is fog válaszolni.

- Barátom felel az elhalaványult apa, - nem tréfálsz?

Ez volt a legilledelmesebb kérdés; mert azt is kérdezhette volna: nem ment el az eszed? Kardos urnak a szó engedelmes szolgája volt, s nem váratta magát:

- Szavamat adom, - szándékom elhatározott, és ha te...

- Én bizony hozzád mennék, kedves barátom, feleségestől, - vág a szóba a meglepett apa, ki már akkor se utasithatta volna el egyszerre, ha még tiz esztendővel idősebb lett volna, - hanem, kedves barátom, nekem feleségem is van ám!

Ez volt az első eset, hogy a felesége nem volt utjában a derék férjnek, és most sem bánná, ha az volna itt, és megfelelne a váratlan kérőnek: alkalmasint az jobban megtalálná az igazi szót.

- Nem is akarok én kapustól berohanni, kedves barátom, - jegyzi meg a leánykérő, - a mit én neked mondtam, te meg mondd meg kedves feleségednek, hogy ha engem fiának akar fogadni...

- Az biz elfogadna, barátom, legalább tudná, hogy belőled már vált ember; hanem itt lehetek én feleségestül, mikor a leánynak is van beleszólója.

- Még pedig az övé a legfontosabb szó, kedves barátom, igenli Kardos István ur, - legjobb is volna - talán, ha engedelmeddel, levélben tudósitanám a kedves gyermeket.

- Jól mondod, kedves barátom, levelet irj neki, - hagyja helybe az apa, igy menekülvén meg az első rohamtól, - én meg majd a feleségemmel közlöm a dolgot.

- Barátom, ma elkészitem a levelet, holnap reggel elküldöm a kedves gyermeknek czimezve, remélem, soraim meggyőzik; mert ha valaha irtam valamit, ez a levél okosan leszen megirva!

Eltávozott a reményteljes kérő, az apa betette utána az ajtót, s néhány perczig megáll a szoba közepén, várván, hogy ha álmodta a dolgot, majd föl is ébred. Az órának ütése figyelmeztető, hogy felöltözötten áll a szobában, és mind igaz, a mit hallott, sőt füleiben cseng az utolsó mondat, hogy a levél okosan lesz megirva.

Talán egész életében most először ijedt meg az okosságtól; mert nem képzelek apát, ki szivének rejtekében őszintén óhajtaná, hogy lányának ilyen higgadt eszü kérő irjon levelet; mert mióta a világ áll, ugy volt az legjobban, hogy a mit a vőlegény mondott a leánynak, nem szokták a bölcsek könyvébe irni, s az ilyen szanaszét-beszéd éppen ugy az egészhez való, mint a hogy a tengeri csövének néha két öl hosszura nyulik a zöldje.

Néhányszor teleszitta tüdejét levegővel az apa, s meglátszék arczán a benső gondolat, mit mi ekképpen fejezhetünk ki: Egy leánykérőnek legutolsó ajánlólevele az, hogy higgadt, okos ember, - és Kardos urnak sokat elengednének a nagy okosságából, ha nem ő volna ő; hanem a saját adjunktusa volna ő.

Nem akarom egymásba ölteni a körülményeket, követem Kardos Istvánt, átugorván a hosszu éjszakát, valamint a levélirást is; mert midőn becsengette Vendelt, a levél már készen feküdt az iróasztalon. A levél rendes négyszögletü volt, egyik oldala sem rövidebb a másiknál, épen mint azok a levelek, melyekben tudtul adják az embernek, hogy a pörben az itélet készen van, most már az árverés következik, eladják a gőbölyöket, kövér ürüket, csak meg kell ütni a dobot.

Az öreg teins ur reggeli köntösében járkált a dolgozószobában, gondolatai elfeledték a pöröket, lelkében a rég táplált eszme megérett, s környezetére gondolván, tájékozni szerette volna magát a hatás iránt, midőn az uj szót kimondja. Ez uj szó elárulandja az öreg teins urat, hogy ő mégsem egészen oly komoly, mint a juratéria eddig hinni találta, - hogy az öreg teins ur ötven évig meglakta volna ugyan a paradicsomot, de az ötvenegyedikben őt is kikergetnék, - hogy ő sem kivétel a természet törvényei alól; mert a téli körte csak a márcziusi fagyban puhul meg, de végtére is megérik, - s neki ezt most be kell vallani a világ előtt, szégyen vagy nem szégyen, mint a leczke nem tudás, - legyen grammatista gyerek vagy vén diák, ki kell állni az iskola közepére.

Vendelnek szánta a titkot.

Ez volt az ő kinos examenje, - ennek a goromba huszárnak mondta oly sokszor, hogy az asszony csak vászoncseléd, - ez a faragatlan igazmondó lakjék jól az ujdonsággal; mert a hatvan fontos bomba nem szól akkorát, mintha ez megszólamlik, akár először akár utolján hordja meg. Kapaszkodjék meg Kardos István ur, kipallérozott eszében, álljon ki az öreg Vendelnek, ki már benyitott az ajtón.

- Mit álmodott kend, Vendel? kérdi a hű cselédet, ki minden törött fazekat előre megálmodott, s talán az álommagyarázat megkönnyebbiti a vallomást.

- Hála istennek, - felel a vén huszár, - ma semmit sem álmodtam.

- Pedig biz éppen ma álmodhatott volna kend valamit, - véli Kardos ur, elöljáróban is megbosszankodván, hogy a vén agyafurt miért éppen ma nem álmodott semmit; már most egészen más bekezdésről kell gondolkoznia.

- Hány esztendős lehet kend, Vendel?

- Egy hija sincs az ötvennek, mint a tekintetes ur is bölcsen tudja, hisz egy faluban és ugyanazon egy esztendőben találtunk születni.

- Eljár az idő, kedves Vendelem.

- Lóháton megyen az, uram, mint a jó huszár, s ha megindul, nem retirál többet, neki megy nyárnak, télnek, csak hogy mi rajtunk látszik meg a nyoma.

- Kend nem panaszkodhatik, Vendel, - vigasztalja Kardos ur, kend olyan friss, hogy olvasva elmenne kend harmincz esztendősnek.

- El ám, ha elejbém fognának egy csikót, az meg elszaladna velem; de mondanák az emberek, milyen friss legény, mindjárt eléri azt a csikót.

- Ne káromolja kend az istent, Vendel, bizony még ezt is a régi büne mellé irja kendnek.

- Tudja azt a fölséges uristen, mikor szoktam én káromkodni, tekintetes uram, - magyarázza Vendel, - azért, amit mondtam, még a bünömből is letöröl egyet.

- Háládatlan ember, mikor kellett kendnek orvos?

- Nojsz, nem fakadok riva, ha kitálalják elejbém az ebédet.

- Elhiszem, mert csak egymagára van kendnek gondja, - vitázik a furfangos prókátor, - hanem hallja kend, nem azért teremtette ám az isten az embert, hogy végig fusson a világon; ha kipusztul kend erről a világról, megkérdezik ám a többi között, kit hagyott kend amodaát maga helyett?

- Majd felel én helyettem a falu birája, ki katonának fogott.

- Nem addig van az, Vendel, most nem katona kend, miért nem kapaszkodik kend is valakibe?

- Maholnap az is meglesz, ha majd elver a tekintetes ur, mint a fogadatlan ebet, koldulni majd én is másodmagammal megyek.

- Aztán megijedne kend egy asszonytól?

- Mi tagadás benne, - tekintetes uram, - mondja Vendel csöndesebben és körültekintve, hogy meg ne hallják, - jobban, mint az ellenségtől, mert ha azt megvertem, meg is dicsértek érte, hisz annak is volt kardja; de olyan ellenség nem kell, kinek a nyelv mindene, ha akarja, eszik vele, ha akarja, megcsal vele, ha akarja, meg is mar vele, - ennyi fegyver ellen egy lovas ember nem elég.

- Szép ember kend, - igy dugába dönteni terveimet, egy pár forintot nem sajnáltam volna toldaléknak a kend menyegzőjére.

- Dobja ki tekintetes ur azt a pénzt az ablakon, jó lesz valami szegénynek, én már kihadakoztam a magam részét.

- Szépen vagyunk, - okoskodik Kardos István, - ámbár nagy hiába,... magára hagyom kendet, én nem botorkálok egyedül: megházasodom!

- Már mint a tekintetes ur?

- Éppen én, ha tudni akarja kend.

Vendel kezében tartott egy üres üveget, azaz csak addig tartotta, mig az utolsó szót monda az öreg teins ur, - mert pont helyett elejté a töredékeny edényt, mely ezer darabra törött.

- Jaj, - kiált rá Kardos ur, - vénségére hogy tud kend ilyen nagy szamár lenni? - Értvén az ügyetlenséget.

- Csak azt akartam, hogy a tekintetes ur maga szavával is mondja, hogy nem vagyok én már házasulandó gyerek ötven esztendős koromban! - Mondja Vendel olyanképpen, hogy ezt Kardos ur czélzásnak is vehette, - aztán azt is akartam tudni, hogy álmodom-e én ezt a dolgot?

- De, ébren van kend, - azt mondhatom.

- Azért, - mert ilyet csak álmomban se hinnék. Az ügyvéd nyugodtabb lőn, elmondván a titkot s az üvegtörés közbejöttével enyhülvén a roham, némi hallgatás után bizalmasan mondja Vendelnek.

- Ne mondja kend, hogy nem bizom kendben, ezt a levelet elviszi kend annak, kinek a neve rá van irva, kend lesz az én póstám.

Vendel kézbe vette a levelet, s a négy szögletes bizományon a "kisasszony" szó ütődvén szemeibe, a küldetést gyanithatá, s nem kiváncsiskodván a név után, némi fejcsóválás után azt mondja:

- Ha parancsolja a tekintetes ur, én elviszem a levelet a szent Gellérthegyre is; de ha kisasszonynak irta a tekintetes ur, ne csinálta volna olyan paksamétának, mint a milyenben a szolgabiró ur szokta a jegyzőknek szétküldeni a huslimitácziót.

- Ért is kend az ilyen mesterséghez!

- Értek bizony, - bizonyolja Vendel, - négy hadnagyot szolgáltam ki az ezredben, negyven jurátust a tekintetes ur mellett, száz meg száz levélnek valék széthordója, volt köztük rózsaszinü, kék, zöld, - jó szagu, aranyos szélű, de valamennyi szép vékony volt, hogy a kisasszonynak drága szép kis kezében elférjen; mert nem azért irják az ilyen levelet, hogy minden ember meglássa.

- Ejnye, vén orgazda, - mondja tréfával az ügyvéd, - kend az én jurátusaimnak szerelmi postája?

- Az vagyok, igen is, - inkább én, mint más.

- Kend hát a kisasszonyok neveit is nagyrészt ösmeri?

- A legszebbeket bizony el tudnám mondani, - szolgálhatok vele a tekintetes urnak?

- Nézze meg kend azt a nevet, a mi az én levelemre van irva.

Vendel megnézte a nevet, azaz: a tekintetes ur betüit egyenkint eltalálván, nagy nehezen kiszótagolta a nevet, de az utolját már ugy kiáltotta, mintha meggyuladt volna kezében a levél.

- Baja van kendnek? - Kérdi csodálkozva az ügyvéd, - hogy ekkorát kiáltott kend?

- Nagyot kiáltottam, tekintetes uram?

- Jókorát, mondhatom.

- Tekintetes uram, ha még beszélni fogunk, menjünk a harmadik szobába, ott nem hall bennünket senki.

- Itt bizony nem kiabál kend.

- Én sugva is elmondhatom a magamét, - véli Vendel, - annál nagyobbat kiált a tekintetes ur.

- Meg is ütheti a mennykő! - szól az ügyvéd emeltebb hangon, - kend ösmeri azt a nevet? ne tagadja kend.

- Igen is, nem tagadom, - mert ismerem a nevet, ismerem a kisasszonyt, az édesanyját, az édesapját, meg azt a becsületes ifju legényt, kit a kisasszony nagyon elszivelhet, - ekképp mindenre tudok felelni a tekintetes urnak, ha parancsolni méltóztatik: tűzbe dobjam ezt a levelet?

- Az az élhetetlen kölyök, az öcsém bátorkodott?

- A tituláját nem mondom, hogy meg nem érdemlette tekintetes uram, - bátorsága is lett volna hozzá, - de bevágtam az utját, - erősíti Vendel, s hozzáteszi: - tűzbe dobjam ezt a levelet?

- Mikor vitt kend levelet annak a kisasszonynak? - Kap a szóba, az utóbbi megjegyzésre nem is figyelve.

- Tegnap este, s ugyanakkor választ is hoztam rá Sándor urfinak, ha tudni akarja a tekintetes, ur.

- Többet nem visz kend oda! - Kiált indulattal az ügyvéd.

- Bedobhatom a tűzbe ezt a levelet?

- Elviszi kend oda, a hova szól! - parancsolja katonai szigorral.

- Elviszem, tekintetes uram, hanem ha a tekintetes urnak éppen ilyen nagyon négy szögleteset méltóztatnak küldeni, akkor csak a házmesternek adom be, de engem nem lát többet a tekintetes ur.

- Tudja is kend kivülről, mi lesz a levélben. Csititja az ügyvéd.

- Megtudom a toldalékjából; mert a tegnapi levél mellé egy tallért tett a kisasszony a markomba. Mondja Vendel, megfordulván az ajtó felé, melynek kilincseig szótalan ment el.

- Megálljon kend, Vendel.

- Megálltam! Felel a kiszolgált katona.

- Egy ezüst tallért adott kendnek a kisasszony?

- Ugyanaz, kinek ez a levél szól, mely a markomban van.

- Jelent az a tallér valamit, Vendel?

- Igen is, jelent, mint én azt az én maroknyi eszemmel fölérem, - és azt is mondhatom a tekintetes urnak, a mit az ezredes urunk mondott: hogy soha se kéressen meg az ezredes olyan leányt, kinek a hadnagy is jó volt, - pedig tekintetes uram a hadnagytól van ám annyira az ezredesig, mint a harangkötél végétől az öreg harangig.

- Várjon még kend néhány perczig, Vendel!

- Halálos vétek volna hiába fárasztani az óramutatót, tekintetes uram, olyan vigan ég a kandallóban az a száraz cserfa, mire hármat számlálok, megsül ez a levél: mert még ugy is járhat a tekintetes ur, hogy az egykori legénye nevetve olvassa, min törte fejét a mester.

- Dobja kend a tűzbe.

- Bedobtam, uram!

Igaz lelkemre mondom, nem érek rá itt azzal időzni: elhiszi-e a tisztelt olvasó, hogy ilyenképpen is megtörténhessék valami; de indokolásul annyit mégis mondok, hogy a Kardos-féle emberek ugyan megbotolhatnak; de azután hirtelen megint nagyot lépnek, s a hibát helyrehozzák, - a Vendel-féle cselédek szavában pedig a valót nagyon könnyü megösmerni, nem mintha hazudni nem tudnának, de ezt a portékát nagyon külön fiókban árulják, mint a gyógyszerész a mérget.

Kardos ur bölcsen megfontolta a dolgot, s látván, hogy a tekintetes kisasszonyoknál is jóformán elkésett, a nemzetes kisasszonyokra már nem is gondolt; mert érezte, hogy az idő betette előtte azt a kaput, hol a földi mennyországot is meg lehet találni; de a ki azt keresni akarja, korán reggel induljon el, nehogy a későn indulót a sötét éjszaka kinn érje.