|
Egy kis ösmeretség.
A születésnapi ebéd nagyon
kifárasztotta az ügyvédet, vállain terhet vett észre, az időnek, a lefolyt
ötven évnek sulyát. Hazáig elkezdé számlálni az ötvent: huszig könnyen elért, a
rá következő ötöt is utánmondá, s itt már unalmassá vált a számlálás,
tudva, hogy a fele még hátra van. Lassan folytatá a másik felét, az ujabb ötnél
rendesen megnyugodott. A számoknak megfelelő évekre visszagondolva, az
emlékezet hiven föltárta saját életét, a huszonötödik évkornak reményteljes
virágait, néha megrótt, de nem bünös könnyelmüségeit, melyek, mint a könnyü
szellő, meghintázzák a virágot; de nem törik le. - Öttel odább szilárdulni
kezdett, a pályának küzdelmei nem döbbenték meg, sőt fölingerlék a tetterőt;
nem ijedt meg az áltekintélyek rezzegetésétől, hisz akkor még lánggal
égett bensejében a lelkesülés. Egy-egy gúny le nem veré, szelesnek,
meggondolatlannak, nyughatatlannak kürtölék, ő pedig uj lélegzettel,
fokozott lelkesedéssel és nagyobb elszántsággal tört magának utat. Az emlékezet
tovább vezeté, a negyvenedik év felé, mikor a győztes elől kitértek,
s a pályának nem maradt nehézsége, mondhatott, irhatott akármit, gyöngeségeit a
tekintély megvédé; de már tapasztalá, hogy a negyven esztendős koráig szerzett
tekintély tőkéjének kamatjait élvezi, a munka megszünt őt ösztönözni,
s az is jó volt, ha az irodából a készet hozták át aláirás végett.
Azt hitte mindeddig, hogy ez
anyagi kényelmének természetes következménye. Ma, éppen most, elfáradt a
számlálásban az ötvenig évre, - nem gyanitá, de világosan tudja, hogy az
életben az ötven év a negyven ellenében hátrány, a higgadtság egy kis
türhető szelesség ellenében az életerőnek ernyedése, a fiatalkori
tapasztalatlansággal szemközt fölhányt teher, mit napszámban kénytelen az ember
saját személyében tovább czipelni, - hogy a tekintély jó kész tőkének,
érvénye elhatározó, kényelemnek megfizethetlen; de csak olyan nyugágy, melyre
leheveredni szokott felöltözötten, csizmástul, mit a felnőtt embernek rossz
néven sem lehet venni, pedig a fiatalembert kikaczagnák; - a jártasság,
bölcsesség mind kincs az ötven esztendős korban, de éveink számán vettük
meg; és ha megalkudhatnánk: még egyszer lennénk szeleburdik, meggondolatlanok,
tapasztalatlanok.
Ugyanezt gondolá az ügyvéd,
cserélni szeretne; de mivel nem lehet, egykor oly edzett lelke elveszti minden
ruganyosságát. Még azt is szivesen megöklözném, ki egész egykedvüséggel
mondaná, hogy valahonnét - elkéstem; hát a ki rég lesi a perczet, hogy
ezt elejbém kiáltsa, mint a méltóságos asszony bemondá az ötven évet,
azt a kort, melyben csak a bolondok mernek még megházasodni, - s toldalékul a hátralevő
esztendőkről beszél, melyek csak arravalók, hogy néhány silány
butordarabot még maga osztogathasson ki az ember. - A ki egy agglegényt ilyenre
mer emlékeztetni, az ne csak reménybeli örököse ne legyen az illetőnek,
sőt még adósa sem, ha csak készen nincsen erszényében a pénz, hogy
mindjárt első szóra visszafizeti.
Még a gyertyabél is megmozdul, ha
meggyujtják, miért volna érzéketlenebb az ember? Kardos István ur rettenetesen
kijózanodott, s haza érvén megörült, hogy méltóságos bátyja előtt ki nem
mondhatá szándékát, igy még marad ideje gondolkozásra, s ha pénzen kell is
valami czélt elérnie, alkudozhatik, lehet nagylelkü: kezében maradt az eszköz
mások boldogitására.
Az állatokat természeti ösztönük
vagy szaglásuk számtalanszor megmenti a veszélytől, - az embernél az ész
áll őrt s a vén prókátor majdnem imádkozott örömében, hogy a hol esze fölé
kerekedett a hiuság, a véletlen megőrzé függetlenségét egy ravasz asszony
ellenében.
Napok teltek el duzzogásban, a jó
kedv nem akart visszatérni; mert nem volt kinek panaszkodni. Egymagában
dünnyögött, s mint a kinálatlan falatot, száraz torokkal nyelte le a keserü
tapasztalást. Vendel nem szokott a tekintetes ur dolgába avatkozni, észrevette
mogorvaságát, de csak magáról vett mértéket, hogy a koros ember, ha elveszti a
kedvét, hetekig elmorog utána.
Ujra a munkára adta magát,
eközben az irodai személyzettel gyakrabban érintkezett, és szemébe tünt az a
fiatalember, ki Sándor helyett lépett be hozzá. Külsőre a nyalkaságig
csinos, irása kitünő, fogalmazása biztos, határozott értelmü, néhány
szóval a dolog velejét kimeritő, - még duzzogásában sem akad gáncsolni
való; hanem rossz prókátor volna az, a ki a kákán csomót nem tudna találni.
- Ifiuram, - szólitja meg a
szobába rendelt fiatalembert, - hol tanultuk a just?
- Nagy-Váradon.
- És mit gondoltunk
Nagy-Váradon, mik akarunk lenni? hét szilvafás nemes ember, örökös esküdt,
faluzó prókátor, szalmakomiszárius, fizetéstelen táblabiró; mert ilyen is telik
ki a juristából, - nos, hadd halljuk, mik akarunk lenni?
- Független ember. - Mondja
tisztes nyugalommal az ifju.
- Tehát főbiró,
alispán, itélőmester, királyi táblai biró, szeptemvir?
- Jogvédő akarok
lenni, - azontul semmi; de alább sem alkuszom meg.
- Öcsém, - mondja
foghegyről az öreg, - tudja, hány ezer ügyvéd van Magyarországon?
- Fényes Elek statisztikája
szerént lehet körülbelül ötezer.
- Jól van, ötezer, - hagyja
helyben az ügyvéd, - és föltéve, hogy ennyi ember ezen pillanatban
kétezerötszáz pörben dolgozik, hogyan jut mindenkinek tenni valója?
- Fele a felpöröst
védelmezi, fele pedig az alpöröst.
- E szerént csak felének
lehet igaza, és föltéve, hogy éppen a felpörösöknek van igazuk, még pedig
világos igazuk: ön nem állna be alpörösi ügyvédnek?
- Amint tekintetes ur
monda, hogy a felpörösöknek világos igazságuk van, - igenis, nem
vállalnám el az alperesnek védelmét.
- Hátha valamennyi alpörös
önhöz folyamodnék tanácsadásért?
- Valamennyinek megmagyaráznám,
hogy nincsen igazuk, aztán megmenekedném tőlük.
- De ilyen tanácsadás
mellett semmi sem maradna az ön markában.
- Megmaradna
függetlenségem.
- Igaz, - megmaradna a
függetlenség, - de, szép öcsém, a kereskedőnek pinczéjében megrothad a czitrom,
annak árát csak ugy kapja meg, ha jól beosztva, a fonnyadót ügyesen elkeveri; s
elhiheti ön, hogy az ilyen az ügyes kereskedő.
- Meghiszem, ügyes
kereskedő; de nem becsületes ember.
- Hüm! ... dörmög egyet az
öreg, nem szokván meg a fiatalemberben ennyi önállóságot, - szerencse, hogy
orvos nem lett; mert ha egy nagy beteget egy falat fekete czukorral meg tudna
gyógyitani, talán el sem venne valami nagy bankót? Hisz a mit ön rendelt, mindössze is csak egy kis
fekete czukor.
- Csalódik, tekintetes ur, - én
itt nem az volnék, ki a czukrot árulja; hanem aki azt orvosságkép rendeli, - s
bármely nagy bankót adnának, elvehetném - függetlenségem sérelme nélkül.
Itt szerette volna az öreg a fiut
megdicsérni, ha ez a bevett ügyvédi szokással megegyeznék, mert a főnökök
minden időben azt hitték, nem kell a fiatalembernek szarvakat adni. - E
dogmának nyomán a mi öregünk fölbontá a csomót, melyben az ifjunak munkálata is
volt, böngészte a sorokat, azokban a fiunak lelki tehetségét, azon kivül aztán
valami megróni való hibát.
A jogelveket maga mondván föl a
kidolgozás előtt, a munkának alapja ellen, természetesen, nem volt
kifogása - a kidolgozás még inkább megfelelt a kivánatnak; hanem az öreg az
irodai szempontokból indulván ki, megtámadta a helyesirást.
- Öcsém, nagyon fösvénykedünk a
fekete lével, a méltóságod, magasságod, kegyelmességed szavakat mindig
következetesen kis betűvel irja, a tiszteletet megadhatjuk a nélkül, hogy
függetlenségünkből elengednénk valamit - és midőn azt tesszük,
igaztalanságot sem követünk el.
- Azt nem, - de annál nagyobb a
nyelvészeti bün, pedig nyelvünknek kihirdetett törvényei szerént a kezdő
betüket illeti csak a kitüntetés, hogy nagy betüvel irjuk.
- De itt már nem engedek, öcsém.
- Jól van, tekintetes ur, - hanem
mivel a helytelenségnek is kell bizonyos logikájának lenni, a
"Kegyelmességed" szó czim szerénti elsőbbségénél fogva nagyobb
K-át igényel a méltóságos M-nél, - valamint ennél is kisebbnek kell lenni a
nagyságosban az N-nek.
Az öreg teins urat szivesen
találta a gúny, - de nem merte a fiatalember igazságát visszautasitani,
mert hiába, inkább vagyunk az életben gorombák, neveletlenek, ármánykodók,
haszonlesők, követelők, mint arra vállalkozzunk, hogy okos ember
bennünket szamárnak tartson. Nem maradt ideje a visszatorlásra, hirtelen
kellett szabadulnia a zavarból; tehát dolgozó asztaláról levett egy vörösbe
kötött munkát:
- Ösmeri ezt a munkát?
- Vörösmarty költeményei; -
ugyanez a kiadás van meg nálam is.
- Lássa barátom, - mondja
az ügyvéd, el akarván ütni az előbbeni kötekedést, - Vörösmarty Miska
az én testi, lelki jó barátom.
Az ügyvéd aligha vesztett el
ügyet hirtelenebben, de mégis szégyen nélkül. Ellenfele nem az ügyes fordulatok
csavargásaival, csalásra számitott fogásokkal, olcsóért megesküvő
tanukkal, - egyszerüen a meggyőződés szilárd és mocsoktalan
érzelmével nyert. Lelke a legközelebbi hetekben föl volt szántva, soha nem
érkezhetett volna alkalmasabban a jónak magva, hogy gyökeret verjen benne. A
büszke, gazdag, elkényeztetett ügyvéd az emberiséget alpörösnek vagy felpörösnek
nézte, - most lépett be hozzá annyi idő óta egy fiatal egyéniség, - egy
valóságos ember, nyilatkozata oly őszinte, hogy száz esetben
kilenczvenkilenczszer is kikergette volna más is, ő is, - és a századik
megéreti vele a csodát, hogy saját alárendeltjét, egy inast a
jogtudomány terén, megtür kemény igazmondásáért.
Hej! mégis hatalmas fegyver az
egyenes szivü ember kezében a szilárd meggyőződés.
- Barátom, - mondja szokatlan
leereszkedéssel, - én bogaras ember vagyok, - a tányérnyalók túlságosan elkényeztettek,
akar ön egy nehéz leczkét megtanulni?
- Akarok. - Felel a fiu,
megdöbbenve a váratlan nyilatkozaton.
- Tanuljon meg engem!
- Engedelmeskedem, uram, és
biztositom, becsületesebb munkása nem volt: ezt fogadja el a tekintetes ur
kötelesség és hálából egyszerre.
- Emberül van mondva, - válaszol
az ügyvéd, - nem fogjuk megbánni, hogy a sors összehozott bennünket.
Meghajtá magát a fiatalember,
kiment az ajtón, visszatekintés közben még meghajtva magát. Talán a figyelemmel
bocsánatot kért, hogy az öreggel nagyon is szabadosan beszélt, - mindegy, amint
gondolá, ez csak egyszer látszik az aránytalan koruak közt tiszteletlenségnek,
a későbbi tapasztalás tanuskodik az érzelem tisztaságáról s a kölcsönös
méltánylás mind a két félt megjutalmazandja.
Vendel volt a titkár, neki gyónta
meg az öreg, hogy ilyen emberrel még nem találkozott. Becsöngette a külső
szobából, honnét "tessék" helyett ezen szavakkal lépett be:
- Itt vagyok, tekintetes uram.
- Ösmeri kend már ezt a
fiatalembert, kit Sándor urfi helyére fogadtam föl?
- Mondhatom, embernek formálták,
a kinek kezei alól ide szabadult.
- Olyant akartam mondani én is, -
mondja az ügyvéd, - nem szeretném ezt a fiut elrezzenteni a háztól, azért jól
vigyázzon kend, az öcsém megférjen mellette; mert különben összeveszem vele. A
mit ettől lát, azt bölcsen cselekszi, ha megtanulja.
- Előbb fogadna a tekintetes
az urfi mellé egy hentest is, ki a papiroson az urfi disznait leöldösi;
mert én nem győzöm köszörült késsel, a mennyit az urfi vakar.
- Mit gondol kend, válik-e abból
a gyerekből ember?
- Az ember sokféle, - tekintetes
uram, - katonakoromban mindenféle ember mellé kerültem, a ki engedelmeskedni
nem tudott, jó parancsoló vált belőle, - strázsamesteremet tiz esztendeig
nem tették meg tisztnek; mert nála nélkül ugy megbomlott volna a gyenge
kapitány mellett a rend, hogy a legénység talán visszájáról ült volna föl a
lóra; egy főhadnagy volt az ezrednél, a fejős tehénre is félve ült
volna föl, az ütközetben pedig egyre azt beszélte, hogy tüz kellene a pipájába,
s addig hajszolta az ellenség ágyuját, hogy a pattantyus kezéből elkapta
az égő kanóczot, pedig a kardját sem huzta ki. A fiatalember sokféle,
tekintetes uram, előbb megtöri az élet, aztán kapja meg az emberi
ábrázatot.
- Ekképp kend még remél valamit a
gyerekből.
- No, már nem akarom most
mindjárt egyszerre agyonütni, - tekintetes uram, - a fazekasoknál láttam a jó
példát, hogy ha a sárcsomóból nem kerül ki tiz itczés fazék, azért nem dobja ki
az ablakon; hanem gyur belőle rántásos lábast, - jó pajtás mellett
ebből is válhatik valami.
- Sugja meg kend a fiunak, hogy
ezt a másikat megbecsülje; mert ez lesz az én jobb kezem, mint tőlem,
értette kend.
- Későn volna, ha most
mondanám meg neki először, - aztán, tekintetes uram, mondás ám az, a mit
ettől hall az ember, ha itt-ott megszólamlik. - Talán az urfi sem mer
összehadarni minden hiábavalót; mert észrevehette, hogy ez apróra váltja
egyszerre, ha sületlent beszél.
- Szemmel tartsa kend őket,
- és nekem minden hallott szót megmond kend.
- Többet érne, ha a tekintetes ur
maga meghallaná, akkor maga vehetne mértéket.
- Igaza van kendnek, - de csak
nem leskelődhetem utánuk.
- Az urfit nem kell lesni,
tekintetes uram, - néha ugy ordít, hogy csodálom, ha a házi ur eddig föl nem
mondta a szállást.
Az ügyvéd néhány hónap lefolyta
alatt meggyőződött, hogy kedves öcscséből sohasem válik jogtudó,
ekképp a régi viszonyok között még a gyámságos pártfogolás sem ölthet rá valami
nagy méltóságot; hátra van még tudni, mennyit nyom mint ember?
|