Az utolsó este.

A juratéria reggelre üres maradt, az ifiurak letevén az ügyvédi vizsgát, magyar ruhában mentek a "Curia" nagy teremébe, leteendők az ügyvédi esküt. Vendel is fölvette az ünneplőt; mert őt illette meg a becsületadás, hogy az ujdonsült ügyvédet a juratéria ajtaja előtt várja, s az eddigi "ifiuram" helyett "tekintetes urnak" köszöntse.

Az öreg teins ur az ilyen napon csak este szokott az irodába menni; megszünvén a főnök és volt jurátusai között a különbség, az öreg ügyvéd a fiatal ügyvédeket, mint kartársait üdvözlé, s néhány óranegyedet bizalmas beszélgetésben tölt el velük. Kardos ur ez estére is elkészült, s a meghivásokat tisztelettel megköszönte; mert régi szokásától eltérni nem akart. Vendelnek jó előre megmondá, hogy estére otthon marad, miből a hü cseléd bizonyosan tudta, hogy az eddigi szokás ismételve lesz s neki kellett a fiatalokat utasitani, hogy estére otthon maradjanak.

Vendel erősen kikefélkedett, vastag bajuszára jókora tömeg bajuszpödrőt kent föl, őszbe csavarodó haját laposra simitá, az előszobának minden butora válogatott rendbe volt rakva: lehetetlen észre nem venni, hogy e háznál dologtevő napra ünnepet ejtettek.

Már a délutáni egyet is elverte a toronyóra, mikor a lépcsőzeten megcsörrent a kard, s Vendel fölegyenesedve üléséből, készen várta az érkezőt. A nagyságos urfi már a "Curia" épületéből elment a szülői házhoz, a másik tehát egyedül ment haza, kezében összegöngyölitve tartván ügyvédi oklevelét.

- Isten hozta, tekintetes fiskárius urat! Üdvözli Vendel az érkezőt.

- Az volnék, kedves Vendelem, - mondja a másik az üdvözletet elfogadva, - hanem reggel óta mért nem veszett össze valakivel, hogy nekem is lenne már pöröm?

- Ne busuljon a tekintetes ur, - vigasztalja a rokkant huszár, - czudar ez a világ, ma-holnap már a jobb kéz is összemarakodik a balkézzel, mert az egyik a tejfölben, másik a turóban markolászott, s mindenik azt hiszi, a másik lopott többet. Pör lesz, tekintetes uram, hanem mig meg nem unta a tekintetes ur ezt a kuszált mesterséget, nekem is igérjen meg valamit.

- Pörre tett szert, édes Vendelem?

- Az én pörömnek jó prókátora vagyok magam is, - tekintetes uram, - mosóné, tejesasszony, pálinkaáruló, mind a három olyan ellenség, hogy egy kézzel is birok velük; hanem katonaviselt ember vagyok, nem tudom, melyik árvának az apját küldtem el a más világra, most vénségemben eszembe jut az ilyen is, hátha a szegény párák miattam orditanak a magas mennyországig, - tekintetes uram, nagyon rövid az az imádság, a mi az én fejemben megmaradt, arra is kevés, hogy a mindennapi káromkodást leimádkozzam vele, ujat nem tudok csinálni; hanem a tekintetes ur fiatalember még, hat ember terhét is elbirja, legyen védője özvegynek, árvának. Egy vén huszár mondja, hát igaznak kell lenni, - van isten, - mert bizony gyakran rászorult ő felségére, - az fogja megáldani a tekintetes urat.

- Itt a kezem foglalónak, édes Vendelem - elég-e ennyi?

- Ha én sem tudnám, mennyit ér az, mikor a magyar ember kezet ád, sok szép legény most is ökörhajtó paraszt volna, s nem viselné vállán az angyalbőrt, mit verbungos koromban a nyakába öltöttem.

- Még inkább szoritsunk hát kezet, édes Vendelem, ugy is talán ma és holnap látjuk legutoljára egymást.

- Se szent György, se szent Mihály, - tekintetes uram, - nem lesz abból a hordozóskodásból semmi.

- Kitelt az esztendő, Vendel bácsi.

- Beszegődünk ujra, - tekintetes uram, - okoskodik Vendel, - az öreg teins ur bizonyosan akar valamit mondani, estére maradjon itthon, - akkor is ráérünk busulni.

Csöngetett az öreg teins ur, Vendel előbb kinyitá az uj ügyvédnek az irodaajtót, s e tisztelet után ment a parancsolat után.

A fiatal ügyvéd letevé oklevelét, azt a kulcsot, mely a jövendőnek zárját fogja kinyitni, s a pályának kezdetén elkomolyodott; mert eddig jött el a remény, az a csalfa lány, ki a pályának virágairól sugdozott. Az ábrándoknak vége, föl kell ébredni a kedves álomból, a napnak első sugarai megvilágitják az utat, türésre? szenvedésre? megelégedésre vagy boldogságra? erre önerőnk és a szerencse felel!

A legelső, ki az ügyvédi czimet megadá, - adósságot ölte rá, az emberi kötelességet! Jutalmul nem igér aranyat és kincset, - vagy igen; az istennek áldását, mit nem a pénztárnokok szoktak kifizetni utalványok mellett. Mások talán nem igy kezdik a pályát, - a "Komló"-ban a czigány hegedüli el a bucsuztatót, s egy kis bormámorban fullad meg a multnak könnyelmüsége; - neki egy vén huszár jelenti be a pályát, az özvegyek és árvák sorsát emlegeti, - bizony ennél szomorubb nótát Bihari sem huzhatna; de erre nem következik a zajgó barátok pohárüritése. Annál sebesebben lüktet a sziv, egy fiatalembernek szíve, hova a csalódás, elkeseredés és nyereségvágy nem firkálta be a boszut, a megvetést és a vérszopást.

- Özvegyek és árvák! - ismétli a tünődő fiatalember az első benyomás uralma alatt, és ez érzelem következtében indokolva van a magánbeszéd, midőn hallgatóságra nem számitva, hangosan mondja: Igen! özvegyek és árvák! Ez legyen a jelszó!

A nagy munka után a szobában heverte el a délutánt, az utóbbi napok és éjszakák terhe megviselte, s édes álom nyomta le pilláit késő estig. A nagyságos asszony fia gyertyagyujtás előtt vetődött haza, ekkor is az anyja unszolta az irodába; mert a nagyságos asszony véleménye szerént illik böcsülettel megválni nem csak a bátyától, - hanem a főnöktől is, ugy is annak köszönheti, hogy keresztüluszott a vizsgán.

Tudta az urfi, hogy ez lesz az utolsó est, a szegény irodából az anyai szárnyak alá siet, kényelmesen butorozott urfiszoba várakozik rá, szolgálatára külön cseléd lőn fölfogadva, simább mint Vendel, e goromba katona, kinek ő még adósa, talán pénzzel? véljük mi, - ő meg azt hiszi, hogy egy kis gorombasággal.

Ez utolsó estén lett volna a fizetőnap, a meggondolatlan urfi némi önállóságra kapaszkodván, valami lenyelni valót szánt borravaló helyett.

A jó pajtások közöl néhányan eljöttek a fiatal ügyvédekhez, - széken, ágyon, kereveten helyet foglalának, beszéltek az ügyvédi pályáról, honnét sokan fölértek már a kanczellári czimig is; természetesen: ésszel, tudománynyal; mint az már okvetlen megkivántatik.

A fiuk egyéni hajlamaik szerint válogatának, egyik ügyvéd, a másik megyei hivatalnok, a harmadik szónok, a negyedik a "dicasterium"-ban akart foglalkozni, amint hajlamaik, körülményeik vagy összeköttetéseik adták az irányt.

Már gyertyagyujtás ideje volt, a nagyságos urfi lesett a pillanatra, mikor Vendel a meggyujtott gyertyával belép, ez alkalommal akart belekapczáskodni bátyja szolgájába. A kulcslyukon bepillantott a gyertyavilág, sokáig nem kelle várakozni, azért az ajtó körül tartózkodott, és utczagyerkőczhöz méltó pimaszsággal leste meg a kilincs mozdulását, s amint a gyertya az ajtónyilásba ért, ügyesen elfujta a lángot.

A bennlevők észre sem vették a csinyt; Vendel is léghuzamnak vélte, és zörgölődés nélkül kiment, hogy ujra meggyujtsa a gyertyát. A fiuk érdekkel vitáztak a pályaválasztásban, egymásnak természetét, hajlamát ösmerve, a jóbaráti tanácsokkal nem fukarkodtak. Az urfi nem vegyült idáig a beszélgetésbe, az ajtó körül ólálkodott, s a másodszor benyitó Vendel kezében ujra elfujta a lángot. A másodszori elfujás ügyetlenebb volt, a fuvás neszét is meghallá Vendel, és a gyertyalángon is észrevehető volt az irány, honnét feléje tódult a fuvallat. Vendel dörmögve tért vissza. Nem kételkedett a csinytevőn, hisz az idegen nem tesz ilyest, a házbeliek közöl kedvenczén kivül csak az urfi volt otthon.

A másik határozottan látta, hogy az urfi Vendelt bosszantani akarja, de az utolsó estén nem akart szóvitába keveredni, azért hagyta bolondulni, azt meg ugy is hitte, hogy Vendelnek is van olyan kártyája, melylyel az ilyent alkalmasan el lehet ütni.

Harmadszor is elfujta a gyertyát.

Valamennyien látták az urfinak pajkosságát, azonban szó nélkül hagyták a dolgot, csak Vendel nem.

- Urfi, ha még egyszer elfujja a gyertyát, sötétben marad.

Valamelyik a fiuk közül ismerte Vendelt és nem akarván kitérni a beszéd folyamából, a negyedszeri fordulókor beszédbe akará csavarni az urfit, ekképp szólitván meg:

- Ön nem akar ügyvéd lenni?

- Igenis nem! - feleli határozott dölyffel, egyuttal az alig és óvatosan nyiló ajtón kifelé fujva, s ekkor a gyertyahozó szó nélkül belépett az egészen sötét szobába.

- Pedig önnek szép jövője lehetne összeköttetéseinél fogva, - véli a megszólitó, - itt a példa Kardos, egyike a legelső ügyvédeknek Pesten.

- Nagyot talált ön mondani, - gúnyolódik az urfi - harmincz esztendős ügyvéd, egy megvénült tekintetes ur, - semmivel sem több, maholnap a vargalegény is kap tekintetes czimet...

- Tekintet nélkül, - ezt tessék hozzá gondolni, - veti ellen a másik, - fáradságának pedig nem megvetendő gyümölcse került.

- Mondtam, hogy a czimet a vargalegény is megkapja. - Az aranyhalmazt összegyűjteni és hasznát nem venni, csak annyi dicsőség, mint Aesopus szamaráé, melyre a pénzes zacskókat felkötötték; de maga csak kórót evett.

- Ha önnek volnék, e gondolatot ki sem mondanám, vagy legalább nem ily hangosan, hátha az öreg ur meghallaná.

- Fölösleges aggodalom, tisztelt ur, - mondja a dölyfös, - ha valamelyikünknek oka lenne a másikhoz dörgölőzködni, Kardos ügyvéd urnak több oka lenne anyám termeiben beillatozni tekintetes diplomáját, melyet harmincz esztendeig nagyon megfogott a dohányfüst.

- Ez egy kis elbizakodás, uram! - Mondja a divánon fekvő kedvencz, nem türhetvén a hetvenkedést és fölkelvén a vita folytatására, hangosan mondja: Édes Vendelem, gyujtsa meg azt a gyertyát; mert itt farkasszemet kell néznünk.

- Kár volna, - mondja egy váratlan hang, Kardos uram hangja - mert negyedszer Kardos ügyvéd ur akarta behozni a gyertyát, - az ilyen beszéd csak sötétbe való!

Általános lőn a meglepetés. Kardos ügyvéd ur nem maradhatott tovább a szobában, a kilincsre tévé kezét és az ajtó mellől mondja öcscsének:

- Uramöcsémet nem kényszeritem, hogy szállásomon kényelmét korlátozva lássa, - otthon hihetőleg még többet is mondhat. Jó egészséget!

Az irodából keserün távozott az öreg dolgozószobájába, és egy óráig hányta-vetette eszét, mitévő legyen jövendőben? A szerencse szakadatlan kisérője volt, minden ember, kit a viszonyok közelébe hoztak, különös megelőzéssel iparkodott az értelmes ügyvéd irányában föllépni, - röviden: őt nagyon elkényeztették. Ez magyarázza meg, hogy az ügyvéd az utóbbi hónapokban vevén észre a megvesztegethetetlen hatalomnak, az időnek súlyát, - tudta már azt is, hogy kifelé megyen az életből, és csak arra a langymeleg szeretetre számolhat, mit csak ugy pénzérdekért osztogatnak és jó reménység fejében. Az emberiség adója most már gyakran eszébe jutott, - nincs meg az a mindennapi öröme, mi a családapának boldogsága, tudniillik: szaporaságában látható folytatása önmagának, az a kis örömmel vegyes gond, mely mindig cselekvésre zaklatja, s az unalmat be nem ereszti a hajlékba, - az a, bár legdrágább, de mégis ingyen kinálkozó szeretet, mi önvéreink ragaszkodásából fejlik, - ennek hiánya jutott eszébe, és ha a családi örömet készpénzért nem is, de rimánkodásért adnának: kiállna a nyilt térre koldusnak, és orditva kérne azon malasztból, melynek áldásai mellett oktalan elszaladt fiatal éveiben.

A méltóságos asszony éles késsel nyult a konczhoz, kedves magzatja már furkós bottal! Hol van az a taplósziv, mely ilyenre meg nem mozdulna? A természet az egyensuly törvénye szerént uralkodik, az apályt helyre üti a dagály a tengerben ugy, mint az ember kedélyében, s a bánatos ügyvéd szivében kerekedett ürbe egy más érzelem tolakodék, az egyes számu rokon helyébe a legutolsó, az ötödik.

Büszkesége megtört, iróasztalának papircsomóiból egy nagy negyedrét ivet vett elő, s a szigoru erkölcsbirónak, a mérnöknek irt levelet, czélja lévén az egykor hajthatlan embert szeretetre hangolni; mert elképzelé, hogy az ilyen haragos böcsületességü embernek szeretete nem olyan áruczikk, mit a boltban is meg lehet venni; azért ha megkapja, hátralevő napjainak alkonya annyira-mennyire megvigasztaló lesz.

A levelet hamar megirta.

Ez volt az első adag csillapitó. Nem dühöngött, nem lármázott az éretlen ficzkó ellen; mint a fájós fogat, hirtelen kirántá eddigi helyéből, ekképp a mütét hirtelen megenyhité szivét; de még vérzett a seb, és gondolkozók, mivel lehetne ezt is elállitni?

Csöngetett.

- Hivja kend át Sipos urat, ha még itthon van. Utasitja a belépő Vendelt.

Néhány másodpercz alatt belépett az ifju, a kedvencz, kétségen kivül azon hitben, hogy az öreg ur a megválás előtt egy-két jó szót mondjon, amint illik, - s ő is akképp hangolá lelkét, hogy az eddigi figyelmet hálásan megköszönje. Nem volt ment az izgalomtól, - bizonyos idei együttlét megszokottakká teszi az embereket, és az elválás, mint más, még meg nem szokott utiránynak kezdete, ha kellemesebbnek igérkezik is a jövendő, megmarkolja a szivet.

- Öcsém! - mondja az öreg kezet nyujtva és a kerevetre maga mellé ültetve az ifjut, - én még ritkán könyörögtem az embereknek, hiába pedig tán sohasem, - ön lehet a legelső, kinél kérelmem megbukik, kérésem pedig az: ne hagyjon el engem.

- Hát itt maradok.

- Hála legyen az istennek! - mondja az ügyvéd szokatlan élénkséggel, - ha ön egy pár szóval hosszabban várakoztat, kilelt volna a hideg.

- Istenemre mondom, én nem érteni a tekintetes urat.

- Meghiszem, öcsém, - magam is azt véltem egyelőre, hogy kicseréltek; de, kedves öcsém, rájár az emberre a rud, és látom, hogy sorsom kereke aláfordul. Nálam a hét kövér esztendő harmincz esztendeig tartott, s az ellenkezőről ugy megfeledkeztem, hogy a legelső meddő évnek kezdete is megtépett.

- Megcsalták, megrabolták a tekintetes urat?

- Akkor csak szegényebb lettem volna, kedves öcsém, - s a munka nem hagyott volna megrémülni, hisz a mennyit én kereshetek, tizenkét éhes ember étvágyának is elég. Vagyonomnak egy fillére sem hiányzik, védenczeim száma annyiszor szaporodik, a hányszor ajtómon kopogatnak, és én nem röstellem kimondani: szabad! - E tekintetben torkig vagyok a bőségben, - hanem ha ön meg akar egykor sajnálni, majd elmondok mindent, ezuttal csak annyit, hogy a fösvénynek nem sok vigasztalódása, ha annyi aranyat gyüjtött, hogy földülvén kocsija, éppen saját aranyainak ráesett súlya képes agyonütni. Engem ugyan nem ütött agyon; hanem bénává tette lelkem, mert azt hittem, hogy a boldogságot meg kell venni, s a hová én pénzzel mentem vásárt ütni, egykori jurátusom ingyen elhalászta. Ebből ugyan kegyed nem sokat fog megérteni; majd később megérti, ha szivesen itt marad; s ha nyomtalan pusztulok el, mint az ut melletti kóró, melynek magvát a szél az országut porába hinté, kárpótlást keresek. Mint ember elvégződöm, egy elkiáltott és elhangzott szóként; de ügyvéd is volnék még, - ez ötlött eszembe, - pályám sikere megszaporitá irigyeim számát, - büszkeségem lett megvigasztalóm, tapasztalatom egy özön, miért czipeljem magammal a sirba? Egy becsületes ifju száz családnak sorsát mentheti meg. Önre gondolék, az isten világos ésszel áldá meg: legyen tanitványom, - igy nem éltem hiában, s én megvigasztalódom, mert mint a visszhangba kiáltott szót, egyszer még visszamond valaki.

- Legyen meg a tekintetes urnak akarata, - szól az ifju, - az aztán ugy is a szerencse dolga, meglelte-e bennem az alkalmatos embert, - és minden józanságom mellett nem merek ellenmondani a tekintetes urnak e pillanatban, csak azt igérje meg, hogy miattam másnak hátránya nem lesz, és hogy ha idővel észreveszi, hogy nálamnál különb emberre akad: elereszt.

- Semmi föltétel, - az emberek megválasztásában biztos mértékem van, ha valakinek esze a toronyig érne is; - tehát mi együtt maradunk, és biztositom, hogy másnak ön miatt hátránya nem lesz; mert az első segéd holnap reggel megkapja kineveztetését egy igen tiszteletre méltó állomásra, hova régen vágyakozott, - igy ön aggodalom nélkül maradhat itt.

- Mint eddig is, ugy jövőre is hü embere leszek a tekintetes urnak, - mondja Sipos, - bár elég erőm lenne az ön várakozásának megfelelni.

- Nem kételkedem, - mondja az öreg teins ur teljes bizalommal, - pályánk nehéz, de vigasztaló, s ha más országban ezer meg ezer korlát közé szoritotta is a szabályhajhászat, Magyarországban az ügyvéd a jogelvek fonalán olyan igazságot kénytelen kutatni, mely századokra terjedő igazságtalanságnak látszik, s én a mai napra szántam ön előtt egy előitéletnek megdöntését, mely a magyar ügyvédet terheli, ép oly méltatlan, mint mikor a vértanut az igazságért feszitik meg.

Nálunk vannak száz évesnél idősebb pörök is, s a külföld és az értetlenség megrágalmazza törvényhozásunkat, biráinkat és velük az ügyvédet, ki a gombolyagnak végét századon is keresztülhuzza. Barátom, - hazánkat török, tatár dulta, - a birtokos vándorlásban tölté néha fél életét, s a rémület perczeiben okleveleit az ellenség markában feledé, vagy ösmeretlen embereknél hagyá el ugy, hogy elveszvén a csaták zajában, utódainak nem hagyhatott egyéb bizonyitékot, mint a jó hiszemet és a birtoklást.

Az elhányódott okmányok század mulva kikeltek a rejtekből, és olyan kezekre kerültek, melyekben fegyverré váltak, és a bonyolult rokoni viszonyok lánczolatán, egy kis papirrongygyal uradalmak kerültek kérdés alá. A meglepett tulajdonos halaványabb lőn a megsárgult okmánynál, és azon kételybe került, hol nem tudott eligazodni: ő bitorolja-e másét, vagy más, a véletlenül kezére került okmánynyal, őt akarja koldussá tenni? tán akarattal vagy gazságból; hisz század folyt le, és a kik bizonyithatnának, jobban mint az irás, régen elporlottak.

A magyar törvényhozás bölcsessége akkor volt nagy, midőn a harczban élő nemzettagok jogát birtokon belül tárta megvédendőnek; és a pörorvoslatok több nemével időt adott a rokonsági viszonyokat osztályok, örökösödések, örökbevallások alapján addig kutatni magán és nyilvános levéltárakban, hogy a "birtokban levő" megvédhetné magát; vagy ha mégis kétes maradt a kérdés, az egyezkedésnek olyan alapot adott a törvénykezés, hogy a magyar nemes a nem érdemlett, és saját hibája nélkül bekövetkezhetett hirtelen nyomortól megóva, sőt a rokonszeretet és nemtelen boszu elhárítva lőn. E téren az ügyvéd előtt kincs volt az idő; és a jogelvek fölséges tanával, fáradságos kutatással odajutott, hol megilleti az a szép elnevezés, mire ön is vágyik, kedves öcsém, a jogvédő czim!

Ilyen pályára lép ön, s ha önnek szabad irányt adnom a legelső estén, melyen az ügyvédi karba lépett, és a melyen tanitványommá szegődik, igérje meg a következőt:

Az első biróság előtt lefoly a pör, - az elvek megvitattatnak, a bizonyitékok érvényét a felek hatalmasan földeritik, s ön nagy bánatára előre tudja, hogy felének igazságot nem szolgáltathat, pedig szivének egyéni meggyőződésében tudja, hogy saját felének van igaza. Az első itélet kimondatik az ön fele ellen, - mondja az öreg Kardos szenvedélylyel, - ön fiatal még és elszomorodik, és a veszettnek látszó ügyhöz semmi kedve többé! Itt kezdődik az én oskolám, kedves öcsém, - és itt kezdődik a tér, melyre az igazi jogvédő oly szenvedélylyel vágyik, mint az orvos a hullára, melynek fölbonczolása előtt határozottan megmondá, minő szervezeti bajokra fog a hullában akadni. Fiatalember! - mondja lelkesedéssel az ügyvéd, - a félig elvesztett pör köszörüli ki az ügyvédnek eszét, - ez emeli ki az ötezer prókátor közöl, és jutalmát a sorsüldözöttek örömkönyüiben, méltányosságában és a közvélemény megtisztelésében leli meg. A ki az igaz jogot megvédte, - az ártatlant védte meg a nyomor, a kétségbeesés, valamint az erkölcsi sülyedéstől, tehát nem csüggedni, fiatalember, ez az én tanom, erre fog ön tanitványul vállalkozni.

- Vállalkozom!

- Kezet reá.

- Itt a kezem.

- Nem csüggedni az utolsó perczig.

- Egész az utolsó perczig.

- Isten velünk, kedves öcsém, - mondja végül az ügyvéd, - most már megint éledezem, - az öreg Kardosnak mégis lesz folytatása.

Sipos barátunk a szabadba vágyott, hogy ez estének benyomásait ismételje, s a mit Vendelnek és Kardos urnak szentül megigért, még akkor se feledhesse el, ha tán feledni akarná.

Később valamivel az utczán volt, a lámpák fényénél Vendelt látta a postahivatal előtt megállni, akkor ereszté be a levelet, melyet az ügyvéd a mérnöknek irt.