|
Az
ötödik számu atyafi.
Megsétáltatom az olvasót, Pestről átmegyünk a budai oldalra, Fehér és
Veszprém megyén keresztül elmegyünk Kupa országába, meglátjuk utközben a
rendezett uradalmakat, melyeket a földmérők láncza fél század lefolyása
alatt szabályos arányokra osztott, - azután egy félreeső falunak
sarokházában keressük fel az ötödik számu atyafit, Kardos mérnök urat, a
somogyi egyenes vonalak egyik elkészitőjét, saját dolgozószobájában, a
rézvonalozók, távcsövek, földabroszok és mérnöki szerelvények között.
Asztalánál ül, régi, rongyos szélü papirra ir valamit, ludtolla néhol
megbotlik a simítatlan papiron; de azzal ő nem törődik. Tudja ő,
miért ir ilyen paczalféle papirra, - a mit rá ir, tartalmánál fogva hosszu
időre van szánva, néhány esztendeig a szekrények zugába kerül, a moly nem
bántja, sőt még az egér is megunná rágni a szivós anyagot, igy biztosan
megmarad, s ha meglelik, egy látására le lehet olvasni róla minden betüt. A
mostani papirt a legkisebb nedvesség megrothasztja, a betü lehalaványodik róla;
pedig a mit most irni akar, leányának van szánva; de az unoka is hasznát
veheti.
"Kedves leányom!
A mit itt irva találsz, szeretném szóval elmondani; de éveid számát
tekintve, álmodjál még a jövendőről, aranyozd meg a felhőket,
néhány év mulva is jókor lesz megtudnod, hogy az ember igavonó állat, ki van rá
szabva a teher, és hagyján, hogy azt czipelni kell; de jaj annak, ki még ezt a
részt is kénytelen huzkodni, mi a párjának volt szánva.
Igyekeztem eszedet mivelgetni, - a mit idáig megmondhattam ez
emberekről, megmondám, és mig én e földön maradhatok, józan vezetőd
leszek; de ha idő előtt bele kell feküdnöm a földbe, melyen oly sokat
lótottam-futottam, szó helyett utasitsanak e sorok, és bizonyitsák be, hogy
apád a véletlenről sem feledkezett meg.
Az idő nem fárad ki a gyaloglásban, léptei egy perczczel sem késnek el
az eddigi nyomtól, s észre sem veszed, hogy anyád mellé magasulsz; s minthogy
isten egy pár rózsát is lehelt arczodra, - mint a kert virágait, az
elmenők visszafordulva is megnéznek. A nézők nem mindig csak
nézők, kandiak is, és a meglátott virág után némely kéz ki is
nyujtózkodik, s éppen e gondolatnál akarok időzni.
Elhiheted, mert apád mondja: a nő a férfi ellenében gyenge báb, és hogy
egyenkint össze nem zuzzák; oka talán az a szemérempir, mit arczotokra ihlett a
teremtő, és a férfierő, midőn e pirt le akarná tépni, előre
és ösztönszerüleg megdöbben attól a halavány arcztól, melynek rózsáit megrablá.
Legkevesebb egy egész évtizeden át buvárkodja a férfi a tudományok titkát, -
a bevégzett tanulmányok után teljes számitással mértéket vesz önmagáról, s a ki
megszokta a tanodák padján az összemérkőzést, kilépvén a nagy világba,
hirtelen észreveszi saját előnyeit, s mikor nem is gondolja, észrevette,
mennyire hátramaradt mellette a nő, kivel az életpályának megosztására
vállalkozunk. A férfiak eltagadják hiuságukat; mert az telhetetlenebb a nő
hiuságnál, mely a piperén is jóllakik; de a férfiu minden pályának
dicsőségére megéhezett, diadalt, bámultatást, kitüntetést szomjaz, és
titkos gondolatában nem elégszik meg a babérral; hanem bevágyik a történet
lapjaira, és ha tőle függne, vastagabban kenné föl magára a szint, mint
egy gyenge asszony az öltözőasztalnál.
E hiu nép az örök emlékezet vágya mellett győzedelmeskedni vágyik azon
gyöngéd nemen, mely csak egyszer botolhatik és egyetlenegyszer sem
támaszkodhatik föl, - se győzelemre elhozza kiiskolázott nyelvét, mely a
szónak változatos hatalmát ügyesen használni jeles tanároktól tanulta meg. A
nőnek fogalma sincs e rettenetes fegyverről; még kevésbé tudja, hogy
a férfiak találták ki azt a mesterséget, hogy a nyelv el tudja palástolni a
szivnek titkát, mely a nőnek arczán számtalanszor árulkodva ül ki. - A
férfi a nő ellenében nem a vihar, mely midőn a gyenge gályát letöri,
ugyanakkor a százados tölgyet is kicsavarja, de a szerény ibolyát mégis élni
hagyja; hanem az a nyári napsugár, mely megcsalja a növényeket reggeli
sugarának langymelegével, s mikor az kinyilt kelyhével akarja fölfogni a
jótékonyságot: a nap déli melegével mindenről lepörköli az életnek szinét.
Ha a nőt a férfinak mámorától kellene óvni; tán ezered részét
nem irták volna meg azon, könyveknek, melyekben a nőnek szerencsétlensége
a fő gondolat, hisz a mámor gyermekiesen őszinte; de remegjetek azon
józanságtól, mely a lelkiismeretnek furdalása nélkül hazudik, mely az
egyszeregynek biztosságával számitja ki a tapasztalatlanság hátrányait, s mely
oly kényelmesen rendezi el hálóját, hogy a mi a kétségbeesett nőt
őrültté teheti, neki még fájdalmat sem okoz, és társai előtt kaczagva
sorolja el gyötrelmeit, mint a vad indus, ki ellenségének fejbőrével
számol számos küzdelméről.
Hányszor hizelegtek a nőknek szépségükért, a kertnek legszebb virágaihoz
hasonliták: mosolyogj ilyen gyarlóságra, és utasitsd a hizelgőt a
legközelebbi kertbe, hadd tépjen egy csomót, és a másik napnak lehunytával
kérdezd meg, miért szórta ki a tegnap magasztalt s ma már elhervadt virágokat?
- értékük vagy becsük miért fogyott meg néhány órának mulandóságában?
Az égnek csillagait annyiszor mondák hölgyszemeknek, s a kik elhitték,
sokszor könnyezének, hogy ne hasonlitsanak a csillagokhoz, és csalódás okozta
bánatukban nem mertek fölnézni az égre vigasztalásért. Hiuságuk az égbe
magasztala magát, szerencsétlenségük pedig nagyon is földiekké tette őket.
Hittek a nők olyan vállalkozóknak is, kik a felhőket akarták
elhozni, a sziklákat elrepeszteni; - e közönséges kalandorok silányabbak a
tolvajnál, kinek mégis volt annyi bátorsága, hogy éjnek éjszakáján, tán a
lelkek órájában, ki merjen lépni a csillagtalan sötétségben, és eltulajdonitván
a másét, elszántságában az erővel szemközt merne állni. Hazugságuk
föltétele azon együgyüségnek, mely a hangos szónak is hitelt ad, és azt hiszi,
hogy lábainál az erőnek büszkesége hajlott meg; pedig az a lelketlenség,
mely azt várja, hogy a másiknak gyarlósága a porba hajoljon le utána.
Hol mindez nem volt elégséges, - hol az ügyetlenség idejekorán elárulta
magát, hol a nő természetes esze és ösztönével megvédi magát: akadt
ellensége, ki a nagyravágyás pórázán tudta maga után csalni a nőt.
Emlékezzetek meg Eötvösnek azon szép költeményéről, melyben a galynak
levele lekivánkozott ágáról, hogy a szellőnek szárnyán a magasba szállhasson;
de a kóró meginté, ne kivánkozzék le; ha csak az ő sorsára jutni, azaz:
hirtelen elfonnyadni nem akar. Az igéret fényes pillangó, mely vagy elröpül,
vagy ha megfogod, legtöbbször szárnyának szines pora ujjaidon szennynek marad
meg csak.
Legutoljára hagyám az észnek fegyverét, - mely halálosan talál! mert amint
urává tudott lenni a férfi a természetnek: hasonfelével is megküzd. A szó
engedelmes szolgája a találékony észnek, és mert nem a közönséges nyomon jár,
nem is tudod hálóját hol veté ki? Hasztalan mérkőznél vele, -
vállalkozásodban hosszan időznél vele, s végre is rabjává szegődnél
az erős hatalomnak; de hogy megbirálhasd, - ne kövesd szavait, mik csak a
hitnek vannak elmondva: keresd föl tetteit, - s ha azok egy nyomon járnak
szavaival, tanuságot teendőnek szivéről is, - különben a szó tett
nélkül csak nyegle hirdetményi csalétek, mely a silány portékára akarja
rácsalni a vevőt.
Atyádnak szavai szigoruak saját neme irányában, s talán a másik oldalról is
bemutathattam volna; meglehet, csakhogy benned legféltettebb kincsemet akarván
védni, éberségre figyelmeztettelek, mint a természettudós, ki leczkézvén
tanitványait, az oroszlán nagylelküségének példáit is elbeszéli; de
először is mindjárt megmondá tanitványainak, hogy az oroszlán szerfölött
erős, hussal táplálkozik, és nagy körmei vannak.
Már a középkorban magas érdemmé vergődött a férfiaknak nők iránti
lovagiassága, s e régi példa jelenben is követőkre talál: de mert az ember
vegyüléke jónak, rossznak, a példáknak föltétlen hinni nem lehet; mert az is
példa, hogy az ember az ölyv által üldözött gerlét megvédé a ragadozónak
körmeitől, de otthon mégis kalitba zárta.
Eszed toldja meg az én gondolatimat, s az élet tegyen téged oly bölcscsé,
hogy tájékozhasd magad, s akkor elértem czélomat, melyért ezt és hasonló számos
jegyzetet előre megirtam."
Ime, - itt van a mérnök urnak néhány arczvonása, valamit már Kardos ügyvéd
ur jegyzeteiből is tudunk; ezekből és a következőkből
kialakul az egész s ha különcznek találjuk is, alapjában bajos lesz eltagadnunk
az embert.
- Szabad? kérdi a mérnökné a félig nyitott ajtón át férjéhez belépve.
- Végeztem már. Mondja a mérnök helybenhagyásképpen, jegyzetét a szokott
takaróba helyezvén, melynek külsején e szavak álltak: Jegyzetek Jolánom
számára.
- Elfáradtál kedves férjem.
- A munka nem hagyja megrozsdásodni az észt s ha nem munkálkodnék az ember,
unalmában többször eszébe jutna a halál s idő előtt agyonbusulná
magát.
- De a te korodban nyugalomról sem volna fölösleges gondolkodni.
- A szerencsések és a gazemberek már az én koromban jó ágyat vetettek
maguknak, feleségem, s minthogy a szerencse engem nem keresett, én meg a
gazságot: igy folytatnom kell a munkát miattad és gyermekemért, érted-e
feleség?
- Az én férjem mindenre talál alkalmas választ.
- Ok nélkül semmit se higyjetek el, mondja a mérnök többesben, észrevevén,
hogy a "kis lány" is belopódzott már az anyja után, és nem háborgatva
a beszédet, apja mellé állt, s a mily magas volt már, ülő apjának
homlokáig lehajolva, azt megcsókolá. Az apa folytatá a beszédet: az ok próbája
az állitásnak, mint az összeadásnak a kivonás, vagy ha valaki nem akarja
elhinni, hogy a kétszerkettő négy, két-két almát összeteszek, aztán
egyenkint összeszámlálván, szemeinek és tapintatának bebizonyitom, hogy a két
csomóban együtt négy darab van; s ekkor kénytelen elhinni, vagy akarja vagy
nem.
- Igen férjem, hanem az én véleményem szerént a szerencse olykor-olykor
hozzánk is betekintett volna, ha be nem csapod az orra előtt az ajtót.
- Nem tagadom, a multkori tagosztálykor néhány száz darab aranynyal kináltak
meg, ha az u...-i közbirtokosoknak kieszközlöm, hogy a határukhoz eső
részen adja ki uraságom a részt, s én nem csak nem fogadtam el...
- Hanem ha én itt nem vagyok ...
- Kilöktem volna az ajánlót az ajtón. Ezt akartad mondani kedves feleségem?
- Valóban ezt. Pedig lásd, öregem, mégis éppen azt a részt eszközölted ki
nekik.
- Mert uramnak is igy szolgáltam leghelyesebben.
- De az aranyak?
- Az aranyak nem lőnek vádlóim, s a közbirtokosságnak érdemes tagjai
még hazugságképpen sem mondhatják, hogy részüket vették; hanem kapták,
s ha valahol az országuton találkozunk, nem vagyok kénytelen őket
köszönteni a magam pénzén vett kalappal.
- Ne hidd, hogy az emberek meg ne tudnák különböztetni, mikor és mi a
meghálálni való, s minthogy ösmerik egyenességedet...
- Most jó izüt nevetnének, hogy az a nagy egyenesség mégis meggörbül, ha jó
helyen találják megmarkolni. Ezt mondanák édes feleségem, s minthogy eleven
szentek nem lehetünk, igyekezzünk emberek lenni; legalább a példakereső
megbecsüli a maga faját is, és ha idáig a türelemnek példájaként hasonlatot
csak az állatországban kapott, a szamarat, a jámborságra a birkát, szorgalomra
a hangyát, figyelmességre a hiúzt, munkásságra a hódot, szelidségre a galambot,
hűségre a kutyát; legalább a becsületességre találjon példát az emberek
között.
- Örömest meggyőztem magamat, kedves férjem, mondja a nő férjét
megölelve, ha ellenkező véleményt mondanék, megbocsáthatod a nő
szeretetének és az anya aggodalmának.
- Ezért aggódol? kérdi az apa a kedvenczet maga elé állitva, s mint a
képirónak legszebb képét, ugy helyezé a kellő nézőpontra, hogy
hatását el ne téveszsze.
A leány a gyermekkorból a hajadonéba kezdett átváltani, élénk szemeiből
kibeszélt az ébredező lélek, a bánatnak fellege árnyékot nem vetett az
arczra, finom vágásu szájának nem lehetett még panasza, magas homloka fölött a
gazdag fonat koszorú és korona együtt, s a hogy az arczon a szeretet sugarai
áttörnek, önkéntelen keresnéd a szárnyakat, melyek kiegészitenék az angyalt.
Előbb megdöbbentene e kép egy idegent, mint az apát, midőn anyja
mellé mintegy mutatónak állitá, maga nem tudá, mi ihlette lelkébe azt a nagy
nyugalmat, mely tartózkodás és szorongás nélkül mondatja vele: Ezért aggódol?
Az apa néhány másodperczig fásultan nézé gyermekét, aztán nem akarván a
megbámultat megpirítani, kedves enyelgésével azt mondja:
- Mim vagy nekem, mondd
meg?
- Az én kedves apámnak
engedelmes lánya.
- Ne mondd többé e szigoru
szót: engedelmesség! utasitja az apa. Mig azt hittem, hogy tudatlan gyermek
vagy, megvártam tőled az engedelmességet; mától fogva az ok is legyen
parancsolod, s a hol valamely dolog eszedhez is beszól, vitasd meg, s ha meg
nem érted, kérdezd meg az okot; mert korodban már megilleti a lányt, hogy maga
is mondjon valamit, és nagyon szégyenleném, ha észrevennék rajtad, hogy a mit
szád mond, csupa ösztönszerüség. S ha ellenmondanak, mindjárt az
ellenkezőt is elhiszed.
- Kedves férjem, olyan
komolyan beszélsz, mintha czéhbeli mesterember volnál és inast szabaditanál.
- Ilyenfélét gondoltam én
is, feleségem, magyarázza a férj, megtanitottuk lábaival járni, kezeivel
munkálkodni és enni, - nem jut eszedbe félni, hogy lépés közben elesik, nem
félted, hogy a tűvel a vászonhoz böki ujjait; - s édes feleségem, ha
mindig hallgat, vagy mindig azt mondja, mit apja vagy anyja súg neki, ha
hirtelen elhalnánk mellőle, ki fog neki súgni?
Az asszony nem vitázott,
férje mellett ez csak kezdetben volt lehetséges, mikor a nő még azt hitte,
hogy a hatalmon is osztozkodni kell; de midőn a férj minden
véleményről számot adott, s a női gyöngeségek ellenében a
legkiméletesebb gyöngédséggel emelt szót: észrevette, hogy a férj a nőt
szeretettel, az asszonyt kimélettel, a vitázót okkal, a tudatlant ésszel akarja
megnyerni, nem egyszerre, s a pillanat hevében; hanem lassan, hogy ne ütközetnek
zajában semmisüljön meg a gyöngébb, hanem a türelmes tárgyalásban
erősbödjék, emelkedjék a másiknak magasan járó eszéhez.
Igy nevelék a gyermeket
egyetértésben, czivódás nélkül, nőnek és embernek, s a mérnök biztos
szemmel nézvén a haladást, nem tudott aggódni a gyermeknek jövendője
felől, bár a kincsek gyüjteléke nem biztatta, hogy az anyagi gondokra
megemlékeznie nem kell.
Az anya még néhány perczig
időzött a dolgozószobában, de belépvén az uradalmi levélhordó, leányostul
eltávozott, magára hagyván a férjet levelei közt.
A hivatalos levelek
tartalmát gyorsan átfutá, legutolsónak maradt a legösmeretlenebb kézirás, a
pesti posta jegyével. Nem emlékezett rá, hogy pesti emberrel dolga volna,
földesurával szokott egyedül levelezni; de az ilyen küldeményt messziről
megismeri. Sokáig tünődött; de ki nem találván a váratlan levelet,
fölbontá megtekintés végett. Kardos ur levele volt, váratlan és hozzá
kelletlen, mint az, a ki neki irta.
Kedves rokonom!
Harminczadik esztendeje nem
irtunk egymásnak, s azon idő alatt mindketten annyira megvénültünk, hogy
egymást meglátva, tökéletes idegenek volnánk. Harmincz év alatt saját nyakamra
vénültem, agglegény vagyok, párom nem akadt rám, s a nap, mely délutánra süt
már nekem, rideg óráimban szivem melegét nem hogy nem fokozza, de még a
meglevőt is elszivja. Isten engem ugy segéljen, jól esnék egy rokonkebel,
melyre én is lehajolhatnék, azért visszagondolva arra, hogy a spártai erkölcsök
nem a mostani világba való mintapéldányok, ön sem hiszi, hogy az ügyvéd eleven
ördög; tehát engem is megölel.
Amint halmozott ügyeimet
annyira rendezhetem, hogy feleim kára nélkül kihuzhatom lábaimat a
fővárosból, elmegyek a régi fészek felé, - egyedül ugyan, - mint mikor
onnét hajdan eljöttem; de egy kis tekintélylyel, tűrhető vagyonnal, melyet
bár a közelgő vénség itt hagyat velem, de némi örömmel mondhatom, a ki
utánam fog következni, szorgalmamat áldani fogja.
Örvendeztessen meg
levelével, kedves rokon, és irja meg, hogy szeretettel fogadja rokonát,
Kardos Istvánt.
A mérnök megkereste az
ollót, a nagy negyedrét ivre irt levélnek tiszta felét levágta, s eközben
fennszóval mondja, hogy akárki is meghallhatá:
- Már ebből is látszik
az ügyvéd, a papirost ingyen kapja, félivet csavar össze levélnek, s alig ir rá
husz sort, a többi mind üres. Ha valaha látott régi oklevelet, tudhatná, apáink
tenyérnyi papiron uradalmakat kaptak adományban, legalább a felső-örsi
prépostság adománylevele nem nagyobb a tenyeremnél. Ügyvéd rokonom beirt
levelének beirt részén hátul még maradt annyi hely, hogy a b...i pusztának
fölosztását kiszámithatom rajta, aztán marad egy egész tiszta levél, ezt
összegyüröm nyolczadrétbe, ráirom a választ, és a takaró is kerül belőle.
Rokonomnak ez egyetlen küldeménye értelmesen megmondja, hogy harmincz
esztendő alatt idősebb, gazdagabb lett; de szive elfonyadt, vagy
eredetileg sem volt egyéb dagadónál, melyet sem főlve, sem nyersen nem
lehet megenni.
Maga elé simitá a papirt s megirta rá a választ:
Ügyvéd uram!
Ha valaha Somogymegyébe vetődik, s meglátja a rendezett uradalmak egyikének
fasorait, jó lesz tudni, hogy az az egypár százezer sudaras fa két holdas
faiskolából került ki, hová tizenöt forint áru magból én vetettem el saját
kezeimmel, igy diszesitsük a földet, melyen a legnemesebb teremtmények volnánk,
ha kötelességünknek megfelelni tudnánk. Ha valamelyik füz- vagy akáczfámat
kivágom, gyökeréből uj sarjadék verődik fel, és folytatás következik
a végtelenségig, azon egyszeri cselekedetből, hogy leültettem. E fának
lombos ágai lesznek, s ha az ut mellé ültetem le, a nap forró heve elől
alája menekül a fáradt utas, igavonó állat, vagy sürü levelei közt fészket rak
a madár. Meglehet, egy ilyen fa harmincz esztendei növés után sem ér többet egy
váltó forintnál: de ha egyetlen egy vándornak adott árnyéka pihenést, ha zivataros
időben egyetlen embernek lőn a hosszu sorban nyomra vezetője,
többet használt az emberiségnek, mint az olyan agglegény, ki lelkében
télen-nyáron fázott, s egy kis meleget annak idejében nem akart megosztani egy
kinálkozó rokonérzelemmel; mert nem tudott példát venni a fáról, mely élve
árnyat ad, halva pedig utolsó szálkáig az embernek hasznára válik.
Tudtam, hogy ön bünhődni fog; mint maga mondja, délutánra fordul napja
s most már megijed a nagy árnyéktól, s nem bánná, ha szomszédjában állana
valaki, hogy annak árnyékától ne látná a magáét. Tele van az erszénye
aranynyal, s e becses terhet nagylelkün itt szeretné hagyni, ha cserébe
rokonszeretetet kapna az utolsó fölvonásra, mikor már a dörmögést ingyen senki
sem tűri, s az agg közelében még csak az maradozik meg, ki sajnálja, hogy
a lábán levő csizmát majd más lopja el.
Vétkezném a sors bölcsessége ellen, ha büntetésének utjába állanék. Engem
még nem bolonditott el a pénz, s e világkormányzó mammonért vénségemre nem
veszek nyakamba nyügöt, - nőm és leányomat nem kényszeritem, akár remélt,
akár valódi haszonért, mankóhordóvá. Rideg önnek a világ, elhiszem, - azt is
észrevette, hogy a pecsenyeszagra éhesek jelentkeznek; én megmutatom önnek,
hogy olyan ember is van, ki e varjuszerepet magára nem vállalja.
Miért csavargott a földön annyi ideig hiába, azaz: nem hiába a pénzszüreten;
de igen is hiába az élet valódi czélja felé, melyet magasabb hatalom intézett,
mint egy somogy-megyei mérnök, vagy egy pesti ügyvéd. Nekem van örömem
nőmben, kinek hű társa és gondviselője voltam, van örömem
egyetlen lányomban, kinek lelke az én vezérletem alatt méltó lett azon
kegyelemhez, mely szivembe lehelte; ön azonban száraz ág, melynek semmi érdeme,
hogy a szerencsének köpenye megakadván benne, egy pénzeszacskót ejtett le
melléje.
Az ép karu nem hagyná magát megcsonkittatni milliókért; tehát kétségtelen,
hogy épsége milliókat ér. Ön nehezen gondolkozott még a gazdagságnak ilyen
neméről; de ma már mégis gyanitja szegénységét ezerei mellett. Ön maga az
oka, hogy ilyen leczkét kap, mért volt oly ügyetlen, hogy nekem oly nagy darab
irópapirt küldött. Akadna oly lelki nyomorult, ki eszemet megitélné, mert egy
gazdag és időske rokonnak kinálkozó szeretetét elutasitom magamtól. Kiki
ugy itél, amint esze van hozzá. Én a munkának embere vagyok, munkásságomnak
gyümölcsét is óhajtom; de csak azért, hogy rendeltetésemmel megférő örömet
is adjon; de kincshalmazt gyüjteni és annak rabja éppen ugy nem kivánok lenni,
mint börtönőr, ki aludni sem mer bezárt rabjai miatt.
Szánnom kellene önt; de akkor foglalkoznom kellene az ön bajainak tudásával.
E büntetést nem érdemlem meg, ki önnek e bűnt nem tanácsoltam. Maradjon ön
magának, nem akarok önnel találkozni, s ha van még önnek ideje az elmélkedésre,
győződjék meg, hogy vannak olyanok is, kik az öntudatos egyszerüségben,
a következetes tiszta gondolkozásban okvetlen megtalálják a földön egy részét a
mennyei örömnek, miről az oktalanok és pénzhajhászok azt hiszik, hogy
pénzért legbizonyosabban meg lehet venni.
Az ön papirja elfogyván, jó egészséget kivánok
Kardos, m. k. mérnök.
A mostani börzepapirosos világban nem igy gondolkoznak; ez embert nem a
közönséges kaptára szabták, s hasonmását az utczán mozgó seregből nem
tudnám kifogni. Mindegy, mielőtt az Ur Sodomának elpusztulását előre
megmondá Ábrahámnak, ez könyörgött: kegyelmezne meg az Ur a városnak, ha ötven,
ha negyven, ha csak tiz igaz volna benne. Az Ur ezt is megigérte; de még ennyi
sem találkozott benne.
Az ember szabad akaratra teremtetett, a jó és gonosz közt választhat, s e
kettős utnak különbsége szülte azon eredményt, hogy az egyiket elhagyni, s
a másikon haladni erény.
A mérnök elküldé a levelet. Lelke megnyugodott, s bement neje szobájába,
leányát magához ölelé, ujra meg ujra elmélyedt a szép gyermek nézésében, s azt
gondola: még ez a szép gyermek sem vesztegetheti meg szivemet, hogy miatta az
önérdek utjára térjek.
Ilyen ember is van, kedves olvasóim, - ámbár ritkán, például azonban
szükséges, mint a falukon a torony, honnét megláthatja az ember, mennyivel
kisebb a többi.
|