Ösmeretség.

Mérnökéknek igazuk volt, a fájdalom másnap teljes erővel zaklatta az ügyvédet, s az elutazásra gondolni sem lehetett volna. Olvasóim tudják: az ügyvédnek nem is ez volt elhatározott szándéka; de a mit ő hazugsággal akart elérni, fájdalommal kénytelenittetett megvenni.

A házi szerek gondosan meg lőnek választva, a mérnökné utóbb az orvost is elhivatá, s az alkalmazott szereket ő is helyesnek találván, remélte, hogy két napi nyugalom fölszabaditja az ágyból.

Az orvos vigasztalni akarta az ügyvédet a két nappal, nem gyanitván, hogy négy nappal nem csak megvigasztalta; de meg is nevettette volna.

A kik betegek voltak, és helyzetüknél fogva idegeneknek ápoló kezére szorultak, tudják, hogy az ilyen alkalommal mutatkozó figyelmesség nagy hálára kötelezi a szenvedőt, és hogy soha könnyebben nem rokonul össze a sziv, mint a szenvedés és részvétnek találkozásában. A két napi veszteglés alatt az ügyvéd folytonos figyelem tárgya volt a háziaknak, a nőknek véghetetlen gyöngéd és a legapróbb részletig kiterjedő gondossága, az a kedves törődés még azzal is, hogy a vánkosokon is volna valami megigazitani való, ujdonság volt az ügyvéd előtt; mert ritkán lévén beteg, Vendelnek szolgálatát is elégségesnek tárta, sőt nem is szerette, ha a kemény kezü katona szabatos pontossággal ide-odarántotta hol őt magát, hol a vánkost és takarót.

A hölgyeknek közeledése már maga a kifejezett figyelmesség volt, zörejt, meglépést nem okozának, ha a vánkost meg akarák igazitani, előbb csak véleményképpen fejezek ki a megteendőt, s a vett engedély után történt meg a végrehajtás könnyüded és kiméletes kézjárással.

Megvesztegette az ügyvédet e szokatlan gyöngédség, - az ötven évnek kemény kérge megpuhult az ápoló kezek alatt, szive, ez a lüktető valami, ellágyult a legelső meleg sugártól, mely a női részvétből fakad.

Elitélhetik az embert sokféle büntetésre, mégis mindig legnagyobb büntetés az önvád, mely a megtört embert saját vallomása szerént törpének mutatja. Midőn az embert mindenki elhagyja, és pártjától elszakad, az ember még támasza marad önmagának, ha a kérdőre vett öntudat vádat nem emel. Idő és körülmények tanuságot tesznek az elitélt mellett, ha százezerből százezer szavazta rá a kárhozatot; de ha önmagunk előtt is elestünk, ez az utolsó itélet, melyet felebbezni lehetetlen. Az ügyvéd finom eszével hirtelen megfutotta multját, abban hasonló boldogságot nem ismételhetett az emlékezet. Kényelemnek, a pénzért megvehető kényelemnek nem volt szükében, annak idejében ezt tárta a földi megnyugvás legbiztosabb alapjának: most az összehasonlitás után határozottan tudja, hogy eddigi pályáján nem volt szerencsétlen; de a boldogságnak magasztosságáról ma van csak fogalma, s éppen azért e pillanatban mondja önmagának: sohasem voltam boldog!

A környezők észrevették rajta a küzdelmet, magyarázatot, természetesen, a lábfájdalomban kerestek s a leány legközelebb állván hozzá, részvéttel kérdi:

- Nagy a fájdalom?

- Megérdemlettem, kis hugomasszony, ne sajnáljon engem.

- Ez oly bánatosan van mondva, hogy én csak a vétkemet tudnám igy megvallani.

- Lábamért én sem mondanám ezt, ha kettétörött volna is.

- Papot hivassunk?... tréfál a lány mosolyogva, egyszersmind a vánkost igazitva, - oly töredelmesség ül az ön arczán, mintha föloldozást kérne.

- Kedves jó gyermek, - felel az ügyvéd erőltetett mosolylyal, - a tisztelendő urnak csak azokat a vétkeket szoktuk megvallani, melyeket az isten vagy embertársaink ellen követtünk el, - én önmagam ellen vetkeztem: e vétket az isten szolgája nem bocsáthatja meg.

- Sajnálom, hogy ezt magyarázat nélkül nem érthetem.

- Boldog gyermek - szól közbe Sipos, ki a főnök szavainak értelmét kitalálta, s maga is mélyen megilletődött, ennek jeléül főnökének keze után nyult, s azt megszoritva, el sem ereszté, igy akarván vele tudatni részvétét és szeretetét.

E magyarázatlan jelenet a lányt megzavarta, szemét az ügyvéd arczáról a fiatalemberre forditá, keresve a titoknak kulcsát; de ime másodszor találkozik tekintetük, a leányé azon fiatal férfiéval, kit az öregek barátjukként tisztelnek, ki őt boldog gyermeknek mondja. Szemeik találkozván, a gondolat sebességével átérzi, hogy mire leveszi szemeit, arczában lesz a megdöbbenés pirja, - mit fog ekkor gondolni a másik?

- Kisasszony, - mondja hirtelen a fiatalember, eleresztve főnökének kezét, - a férfiak életsora zaklatottabb, mint hogy azt az ön korában egészen érteni lehessen. Észrevehette ön, hogy én az ő kegyencze vagyok, én még szivébe is be vagyok irva, - hálából kérem önt, engedje, hogy az ön kezét egy érintésre az ő kezébe tegyem, az ő kora minden balmagyarázatot kizár, - s én tudom, hogy ő rögtön meggyógyul lelki fájdalmából.

A leány anyjára nézett, az a részvét könyűivel felelt, Sipos tehát gyöngéden összekapcsolá a két kezet.

- Kis lány, - szólamlik meg az ügyvéd egész derültséggel, - nincsen-e méltó okom e fiatalembert szeretni, midőn gondolatomat kilesi, s életemben legelőször érezteti velem a boldogságot? E pillanatban a legtisztább gondolat illet meg, - de előbb kérdeni: nem sértettem meg önt azzal, hogy tulbizalmasságból folytonosan csak hugomnak mondám?

- Az ön korában ez nem sértés, hanem megtiszteltetés.

- Helyesen, leányom! - dicséri az anya lányát - kedves vendégünktől e bizalom megtiszteltetés.

- Ez igen hideg szó, - magyarázza az ügyvéd, - de minthogy a mérnök ur nincs jelen, - a hölgyekkel megigértetem, hogy előtte nem lesz e jelenetről szó, - s megmondom, mit kell a megtiszteltetés helyett mondani. Tehát egy kis titkolódzás föltétele alatt...

- Hallgatni fogunk! - Mondják nyájassággal.

- Én önök irányában még a szeretet szavára is föl vagyok jogositva.

- Anyám!... találgatja a kis lány, - van itt valami, a mit nem értek, s ez engem idáig már nagyon fáraszt.

- Ketten könnyebben kibirjuk, - tehát kedves vendégünk szeressen is bennünket.

- Hogy ne szeretnélek, - kedves rokonaim, - hisz én vagyok az a megrótt rokon, ki a tilalom ellenére is eljöttem Pestről, hogy egyszer megizleljem, milyen az érdek nélküli szeretet.

A nők nyakába borultak a vallomásozónak, elfeledvén a szigoru férjet és apát; mert nem tehet arról a női sziv, hogy a hol szeretni kell, elvekért föltartóztatni nem engedi magát. A férjnek távolléte, és a megigért hallgatásnak föltétele biztositá őket a zivatartól, azért az egykor megszánt, most szenvedő és szeretetért sóvárgó rokont a szeretet leplezetlen érzelmével áraszták el.

Megszünvén az első roham, az eddig ösmeretlenek mindent akartak mondani, hogy a szenvedőt boldogitani tudják s a lány egészen közelébe ült nagybátyjának.

- Kisasszony, - tréfál Sipos, - az én szerepem eddig tartott, főnököm engem csak addig szeretett, mig helyettem szeretetre méltóbbat talált, - nem igénylem a multnak folytatását, Kardos ur szivéből kitakarodom.

- Most én kérem önt, - nyujtsa ide kezét a bácsinak, hasonlón ugy, mint ön téteté velem, - kedves nagybátyámat megszomorithatná önnek elpártolása.

- Meg is esküdjem a hűségre? - Tréfál ujra a fölvidámult ifju.

- Én még nem csalódtam az emberekben, eskü nélkül is hiszek önnek.

Kiszaladt s szó, megfogni többé nem lehetett; de a lány érezte, hogy máskor, midőn az öröm igy meg nem zaklatta, nem ily kétértelmüleg fejezte volna ki gondolatját. Nem mert harmadszor is a fiatalemberre nézni, ugy is reszketett keze, mig a két férfinak kezét összekapcsolá.

- Mi a régi jó barátok maradunk, ugy-e Sipos öcsém?

- Azon ön ugy sem kételkedett, kedves főnököm, - mondja Sipos gyöngéden eleresztvén az ügyvéd kezét, s az ablak alatt látva a mérnök kocsiját, szükségesnek tárta figyelmeztetni a többit. A fennforgó viszonyoknál fogva e jelenetről hallgatni fogunk, a mérnök urnak szigoru nézetei kétszer idősebbek a kisasszonynál, s azon kivül ő férfi, kit a szeretet is csak lassan lágyithatna meg. Engedelmükkel, én a mérnök ur elé megyek.

Még volt idejük a nőknek egy kis áradozásra, a nagy bácsit összeölelgették, és igy akarák meggyőzni, hogy ők nem számitanak, nem okoskodnak. E munkára a férfiak vannak rendeltetve, - a nők szeretni tudnak és sirni, és ha most a könyűket nem volnának kénytelenek elfojtani, nedvesre sirnák a nagybácsi vánkosait.

- Kedves szeretteim? Mondja az ügyvéd sugva, midőn a mérnök lépteit hallá.

- Azok vagyunk! Felelének a nők, és kezeik ujra meg ujra találkozának a nagybácsiéval.

Az ügyvéd örömében is józan maradt azon pontra nézve, hogy a mérnököt megrohanni nem szabad. Azokban a perczekben, midőn egyedül volt, meggyőződött, hogy a mérnök nem fog ellágyulni, mint az irósvaj, hogy azt kedve szerénti alakba gyurhassa, - megelégedett az eddigi eredménynyel, hogy a gyengébb rész a legelső pillanatban megadá magát a szeretetnek.

Továbbra az a szándéka volt az ügyvédnek, hogy ösmeretlen magának védelmére kel, s vagy az okoskodás vagy a szavak melegsége megolvasztja a jeget. A mérnök megérkezett, nagy részvéttel lépett vendégéhez, s majdnem az egész délutánt együtt tölté vele, beszélgetvén a férfiak körébe eső minden tárgyról, és alkonyatkor megvallá az ügyvédnek, hogy lelki élvezete megfizethetlen; mert eszméit ilyen jeles vitatóval fejtegetve, meggyőződött, hogy eddigi nézetei és elvei igazak és helyesek voltak, s a vendégnek szeretettel nyujtá kezét, mint a ki eddigi számitásának próbáját is megcsinálta.

- Mily boldog volnék, - szól a mérnök lelkesülten - ha ön közelemben laknék, üres óráinkat megosztanánk, egyik jobbról, a másik balról forgatná meg a tárgyat, és közösen az igazságot gyönyörüen kifejtenénk.

- Nekem volt már egy ilyen jó pajtásom Pesten, - nekem szeretett barátom, s a mit önről tudtam, azt ő általa tudom.

- Vajon, ki lehet az?

- Kedves barátom, sokkal nagyobb hálával tartozom önnek, mint önt háborgatni akarnám, - barátomnak neve felháboritaná önt, - beszéljünk hát másról, bánom is, hogy meggondolatlan fölemlitem.

- Most már ugy is tudora, Kardos ügyvéd lehetett kedves vendégemnek jó barátja.

- Nem tagadom, - ő az, ki kegyedet kimondhatlan szereti.

- Az nem lehet, kedves barátom, - ellenkezik a mérnök, - egy agglegény nem szerethet magán kivül senkit, - nyájassága, előzékenysége, igérete, adománya kölcsön adott pénz, melynek kamatait előre kiszámitotta jövendőbeli haszonért vagy kényelemért. Az agglegény nem tudott vagy nem akart szeretni senkit: már pedig előttem elitélt ember, ki csak elakadni jött a világra, hol annyi szent kötelesség van, s az agglegény csak önmaga körül tiporja a földet.

- De ha én mondom, hogy kegyedet és családját véghetlen szereti.

- Meghiszem, szája ezt mondja, sőt tán érzi is; de ösmerek olyan nyavalyát, melyben az embert képzelhetlen falánkság lepi meg, összeenné a világnak sültjét, főttjét; de gyomra nem birja. Az én ügyvéd rokonomat is ilyen betegség gyötri; mert mig egészséges volt, azaz szórakozott a világban, nem szeretett senkit, sem rokont, sem idegent. Az idő bekopogtatott hozzá, a szórakozást unalom válta föl, látja, hogy a vén kóróhoz nem akarnak támaszkodni, megéhezett a szeretetre önmagáért, - szeretne valakit azért, hogy őt viszont szeresse, még pedig ugy, hogy ez ne legyen szinlelés. Én nem tudom bebizonyitani, de másként nem lehet, észrevett valami önzésfélét, és meggyőződött, hogy most már alkusznak vele. Ez egyszerre kijózanitotta, el is keseritette, és éppen azért még nagyobb étvágya kerekedett az önzéstelen szeretetre. Nem tagadom, nekem irt, és rokoni szeretetről emlékezett. - Persze, engem nem ösmert, mert különben hallgatott volna vagyonáról, melyet számitásból emlitett meg; de barátom, az én szivem nem szinház, vagy majombódé, hova pénzért mindenki bemehet, s oda ülhet, a hova neki tetszik. Én megőrzém függetlenségemet, s ha a világ nem nevetne is ki, vagy ő maga, ügyvéd rokonom, hogy én a koncz után kapva szivemre ölelem őt, itt vagyok magam, az engesztelhetlen itélőbiró, és nem adnék alkalmat arra, hogy magamtól megundorodjam.

- Lehetetlen, hogy ön, kedves gazdám, föltétlen eltaszithatná magától a szerető rokont.

- Nem, - egy föltétel alatt még kitárnám előtte karjaimat.

- S ez lenne?

- Keressen korához illő nőt; de szegényt, minőt még találhat, házasodjék meg, - s én összeölelem azt, ki megmutatja, bár későn, hogy valakit önzéstelen akar boldogitani. Ez az én föltételem, s akkor gyalog is elébe megyek a vármegye széléig; mert akkor ugy jő hozzám, mint kedves vendég, nem pedig mint kupecz, ki előre kiszámitá, hogy vagyonán megvesz egy vén bolond apát, egy gyarló anyát és egy tapasztalatlan leányt, s ezek hárman bolondjai lesznek halálos holtáig. Ilyen szerepre én alkalmatlan voltam mindig, az vagyok most, és maradok örökkön örökké, ámen!

- Nem merek önnel vitázni, - mondja az ügyvéd, - mert önnél kétségtelen az önérdektelenség, mig a másik oldalon ön, a szivbe nem látva, méltán gyanakodhatik, s ha saját lelki nyugalmát koczkára tenni nem akarja, megmarad eddigi véleményénél.

- Legyen ön birám, hisz ön oly mivelt eszü ember, - a magamféle szegény embernek lehet-e nagyobb kincse, mint az, hogy lelke nem oly dib-dáb ruhafoszlány, minek árát dobszó mellett is meg lehet határozni, ha már előbb kelendővé nem lett.

- Ismételve mondom, nem tudom önt megczáfolni, sőt, hogy igazat mondjak, bármennyire fáj, hogy legkedvesebb barátom az ön szivéből ki van zárva, még e drága árt sem sokallom azért, hogy egy olyan embert láttam, kit csalétekkel nem lehet letántoritani kitüzött utjáról.

A két férfi kezet szoritott, az egyik önmagában volt önmagáért boldog, a másik pedig örült, hogy e nagyra becsülendő ember saját rokonságából tellett ki.

Alkonyat felé a többiek is hazafelé indultak az urasági kertből, hol a délutánt töltötték. Az évszak kitárta a földnek szépségeit és a szórakozni vágyó nem hiába ment ki a csinosan rendezett urasági kertbe.

Sipos főnökének nagy kértére indult el Pestről, mint az előzményekből tudjuk. - Ez ut egész hosszában terhére volt, mint áldozat, melyet azonban megtagadni nem lehetett. Sipos korán kezdett az élet terheivel megküzdeni, s ő a pályának nem a kecsegtető részét választá, s nem az aranyhegy felé indult, hanem szorgalomra szánta magát, önámitás nélkül.

Ábrándos tehát nem volt, s e tekintetben nők körül ólálkodni, a többi élhetetlennel versenyt hazudozni, mától holnapig tartó viszonyokat kezdeni, nem ösztönözte semmi. Tagadhatlan, vágyott olyan nővel találkozni, ki őt kurtábban megértse, mint száz más fiatalembert, de e néhány szót ne olyan értse meg, ki őt kármentőnek tartja, és az ő karjába csak azért kapaszkodik, hogy a lányok közöl a ténsasszonyok közé ültesse.

A fővárosban egykor a mivelt fiatalember nem élhetett zárdai magányosságban; a társak versenyezve siettek olyan fiatalember mellé, ki helyettük is elmondá az okosat, ekképp Sipost a középosztálybeli házaknál örömest látták. Társalgása elütött a többitől, tárgyat a körülmények szerént választott, s a hölgyek érdekkel hallgatták az olyan szót, mely már tárgyánál fogva sem lehetett hazugság.

Mindenütt volt és sehova sem emlékezett vissza. Ez rövid összege a pesti társalgásoknak, holott szép leányok, gazdag leányok tömegesen fordultak meg; de a hol a finnyás hamarább talált volna párjára, talán a pénzleső is, - az egyszerü ember hiába keresgélt.

A mérnök házába aggálylyal lépett. A mérnököt éppen olyannak találta, minőnek képzelte, - s ez csak örömére szolgált, azt is tudta, hogy leánya van, ki tán hasonlitani fog némileg az apához; de a való meglepte, szép testben szép lelket, - fesztelenséget hanyagság nélkül, értelmességet hiuság, kedélyt ügyetlenség és szeretetreméltóságot követelés nélkül.

A kertnek kanyargásában hárman ballagának, füvet-fát megtekintenek folytonosan beszélgetve, s a mindenféle között azt kérdi a lány:

- Miféle pörben dolgozott ön először?

- Ha már meg kell vallanom, kisasszony, válópörben.

- Fiatalok voltak a pörös felek?

- Fiatalok és szépek.

- Nem szerették egymást?

- Nagyon szerették egymást, csakhogy egymásnak nem akartak hinni.

- Boldogtalanok.

- Ugyanezt mondám róluk én is; de ez nem használt volna nekik, be kellett bizonyitani, hogy boldogtalanságuknak oka önmagukban van; mert a férjnek nem jutott eszébe, hogy nejének leánykorában azt füllenté, hogy kenyéren és vizen ellaknék a világ végén valami gunyhóban, most pedig az estelit is maga eheti meg az asszony; mert a férj a jó pajtások között mulat, - ellenben a nő akkor is sirva fakad, ha a férj szakbeli munkája után megyén; mert szerénte a jó férjnek, mindig a varróasztal mellett kellene üldögélnie. Hasonló dolgok miatt az összeszólalkozás elkerülhetlen volt, szemrehányás szemrehányást követett, az anyák tanácscsal tartották mindkettőt, és elhitették velük, hogy a másik nem szereti és meg akar szabadulni tőle. Ilyen tanácsokra szétmentek, a férj elkeseredésében meginditá a válópört, melyben én éppen a férjnek ügyvéde valék.

- Ön a férjnek adott igazat?

- Egyiknek sem, kisasszony; mert egyik sem tudta, hogy mennyit kell elfeledni abból, mit a férfi és a lány menyegző előtt szokott egymásnak elmondani, ha már elkerülhetlen, hogy két fiatal sziv rajongásában mindent elmondjon, a mi a pillanatban a fülnek kedves. Az én pörös felem is esküdözte menyasszonyának, hogy olyan hű követője leszen, mint az árnyék, - kezecskéjéből a burgonya is csemege, minden szavának hűségesen engedelmeskedik, ellenmondás nélkül, mint a rabszolga. A menyasszonynak ritka jó emlékező tehetsége lehetett, mert midőn a férj dolga után, vagy néha szükséges szórakozásképpen eltávozott hazulról, hogy néhány perczet barátainak is szenteljen, a menyecske duzzogni kezdett, mert ő a férjet árnyéknak akarta. Ha némely napon a szakácsné elsózta az ételt, s a férj e miatt megszólamlott, a feleség könnyekre fakadt, mert a férj őt üldözi, ki neki egykor burgonyáról beszélt, - végre a kis szeszély és jószág az engedelmességre annyi alkalmat gondolt ki, hogy egy rabszolga is megsokallta volna, s e miatt a férj a kétségbeesésig elszomorodott. A férj szerette volna ujra magyarázni a szent irást, hogy az árnyék meg a burgonya valamint az engedelmesség nem ugy szóról-szóra veendő; de a nő keservesen sirt; mert férje sohasem szerette, egykori szavai hazudságok, és több efféle olyan, min az egész eszü is megbolondul, hát még a féleszü. A férj ellenben azt nem feledte el, amit legelső nap mindjárt el kellett volna feledni, hogy valaha nőtelen ember volt, az a gondatlan ficzkó, kinek jó pajtások között az éjfél még nem késő, s egyszer-másszor e feledékenységben a hajnal vetette haza, és csak a siránkozó asszonynak nyögése ébreszté föl a mámorból. Elfeledte, hogy a férfi azért tanulta volna ki a sok iskolát, hogy nejét minden kisszerü tárgyban ne vitassa le, mint diákpajtásait; mert a nők örömest elhiszik, hogy mi többet tudunk, és meg is tanulnák tőlünk, ha mi az első szóváltásban tudtukra nem adnánk, hogy ők e tárgyból terczit kaptak; tehát nincsen beleszólásuk. A nő, természetesen, elkeseredik, mert szégyenpirt kergettünk arczára, honnét azt nem lehet lesimogatni. Végre a férj elfeledte, hogy a házasság olyan egyezség, melyben mindenik fél, különösen a férj sokat kénytelen elengedni túlságos szabadságából a gyöngédebb nő miatt, kihez le kell ereszkednünk, hogy fölemelkedhessek a mi helyezetünk megértéséig; hogy később bizalmuk legyen tetteinkhez, és a szereteten kivül akaratlan észrevegyék, hogy mi a gyöngébbnek támaszaiul vállalkozván, midőn ezt pontosan teljesitjük, tiszteletreméltók is vagyunk!

- Elválaszták őket? - Kérdi az ifju hölgy kiváncsisággal.

- Nem volt szükség a biróság itéletére.

- Mi történhetett velük?

- Egy harmadiknak közbeszólása a pörös felek között kifejté a házassági viszonyból eredő jogokat és kötelességeket, mindkét fél észrevette, hogy nem a szeretetben volt a baj; hanem a viszonynak fölfogásában. - Hibáikat most már nem maguk látták, hanem egy harmadik. - Egyik sem akart a harmadiknak itélete miatt elpirulni, a szeretet szava is sugott a sziveknek, s a pörös felek karon fogva mentek el a harmadiktól.

- Ön volt az a harmadik? - Kérdi a hölgy az ifjunak arczára tekintve, meg akarván jutalmazni az elbeszélésért.

- A harmadik, vagy tán az ügyvéd, vagy legjobban mondva: az ember, - én valék; - de azért meg ne dicsérjen a kisasszony.

- Hasztalan tiltja meg, - vallja a hölgy, - ön szigoruságában a jutalmat egyedül öntudatában akarta megtalálni: egy leánynak is van joga a férfi érdemet méltányolni, ha meg tudta itélni, hogy mennyire érdem.

- Ön is el akar kényeztetni, mint főnököm?

- Elkényeztetni?... ismétli a lány, - én még alig beszéltem osztályombeli fiatalemberrel, s mielőtt hizelegni akarnék valakinek, magam is vágyhatnám reá előbb.

- Megadom magamat... mondja Sipos az anyának jelenlétében meghajtván magát az ifju hölgy előtt, most érzem, hogy a vita helyett mily jól esik az engedelmesség egy hölgy irányában.

- Bókot akar ön mondani?

- Abban az értelemben, hogy egy kis hazudsággal hizelegjem be magamat az ön kegyelmébe; határozottan mondom: nem! Kegyed ösmeri a szavaknak világos értelmét, s én nem akarnék a legelső lenni, ki egy szép lelkü és deli hölgynek valami hazudság-félét mondjak; mert nem attól félnék, hogy, egykor ismét erre tévedve, előre óvkodjanak tőlem; hanem szégyenleném, hogy egyszer már itt voltam.

Az anya fölkelt, - ekképp jelt adott az indulásra hazafelé, s a hajadonnak néhány másodpercznyi ideje maradt hirtelen és ujra átgondolni a mondottakat. Jól monda: neki még nem hizelgett senki, tapasztalásból nem mérheté meg a szavak súlyát, bizonyos körülmények között mennyiben kelljen elfogadni azokat, - itt legfölebb is saját józan esze lehetett a tájékozó, - és hirtelen azt érzé, hogy e fiatalember, ha nem füllent, mint a regénybeli udvarlók, ok nélkül nem különböztette volna meg édesanyja jelenlétében.

A boldogságnak nem kell órákig tartani, mint a kihirdettetett komédiának, melynek szórakozását meghatározott dijért vesszük meg, s a kihirdetett darabot az utolsó jelenésig megvárjuk a befizetett dijért, - a boldogságnak pillanatai vannak, és a szivnek egyetlen dobbanásában kelnek és tünnek; de jelentkezésük megcsiklandozza lelkünket. A leányt éleszté e rövid társalgás, a közelében mondott szavakról bizonyosan tudá, hogy hozzá intéztetek, és ha már nem lehet elbujni a világ elöl, s az életben találkozni kell az emberekkel: a vigasztalónál több volt tudni, hogy személyével először is olyan egyén foglalkozék, ki saját társai között is okosabbat mondana, mint a többi.

Hazáig az anyának közbeszólásai megtarkázák a beszélgetést, a két fiatal kapva kapott az alkalmon, hogy valami, a személyüktől távolabb eső dologról beszélhettek; de mindketten élénken, kedélylyel és mégis választékosan, - mi a különben hosszu utat nagyon megrövidité. A ház közelében fokonkint lassiták a lépést, utóbb megálltak, érezvén, hogy a nyiladozó bizalomnak hosszabb utra van szüksége. A beszélgetés közben, ugy szólván, megtanulák egymást, az arczoknak véletlen összetekintése nem zavara meg a hangulatot és eszmemenetet, s az ajtó előtt ugy érkeztek meg, mint kedves ismerősök, kik nagyon természetesnek találják, hogy még sokszor meglássák egymást.

- Itthon vagyunk! - Mondják a fiatalok egyszerre, a beszéd fonalát nem nyujthatván tovább; de annál magyarázóbb volt az, hogy már jó negyed órája álldogálnak az ajtó előtt, és még csak most jutott eszükbe, hogy itthon vannak. Hol voltak hát előbb? Erre feleljen meg a teremtő, ki a virágnak finom rostjait összeszőtte. A tudósok ilyennel nem vesződnek, előtte fontosabb az ásitásnak értelmezése, mint két fiatalnak ébren álmodása közös eszméről, melyet egymásnak megvallani még sem mernek.

Estefelé az ügyvéd is fölkelt, a daganat elmúlt, másnapra már elhagyhatá az ágyat. A mérnök nem akará még elereszteni kedves vendégét, de az nem akart a jósággal visszaélni, mint monda: harmadnapra határozá a visszamenetelt.

A hazaérkezőket e tudósitással fogadták az öregek, az ügyvéd nem akart engedni. A napnak fáradalmai kivánatossá tevék a nyugalmat, az estelizés utáni beszélgetés rövid volt, mindannyian nyugodni mentek.

Az ügyvéd nem remélvén, hogy rokonát ezuttal megtörhesse, haza kivánkozott, hogy további terveit otthon főzögesse. A hölgyeket boldogitá a tudat, hogy kedves rokonuk körükben van, és az időre bizták a többit, mi az egészben megoldani való. Sipos hirtelen eloltá gyertyáját; hogy gondolatainak korlátja ne legyen, nem akarta látni a környezetében levő tárgyakat, a sötétben ismétlé a délutánt. Ime, kezében az élet könyvének olyan kötete került, melyről a komoly tanárok bölcsen hallgattak, melynek tartalmához nincsen tárgymutató, melyet végig kell olvasnunk boldogságunk, vagy boldogtalanságunkért. Az idő bejelenté rendeltetését, hogy a férfinak párjául rendelte a gondviselés az asszonyt.

A higgadt ész meghátrált a jelentkező érzelem előtt, agyában az okok pörbe álltak a szivvel, mely teljes lángjában remélt már, a szem mohón dicsérte a fiatal hölgyet, az emlékezet minden szavát ismétlé és az ellenmondás nem tudott ellenébe olyan nőt helyezni, ki az értelmes, egyszerü, szép és nagyon óvatos leány mellett előnyre vergődhetnék.

Az alku meg lőn kötve az ésszel, a jövendőnek anyagi gondjai nem ijesztek, vonzalma kétségtelen: de a nyilatkozat koczkájára gondolván, aggály és félelem foga el a tapasztalatlant, hátha e leánynak szivében saját egyéni értékének számai föl vannak már irva és a remény olyan vágyakat gerjesztett, melyeket az egyszerü ügyvéd megigérni sem mer?

Az összeadásnak próbája a kivonás, a tudást önmagunk is megbirálhatjuk, a napnak járásáról meggyőz a rendszer, - bátran kiléphetünk a versenyre, az eredményről előre tájékozhatjuk magunkat: a leánynak szive azonban nem akar hasonlitani a számvetéshez, a tudomány szabályai s a napnak rendszeréhez, - itt kérdezni kell, őszinte feleletet, igent vagy nemet, melyre a leány sokszor szeretetből, akárhányszor szeszélyből, gyakran boszuból, nem ritkán a viszonyok kényszerüségéből határozza el magát.

Ez valamivel nagyobb próbatét az ügyvédi vizsgánál, ott lehetséges a kitünő helyett a dicséretes, e helyett az elegendő, sőt még a legrosszabb esetben az ismétlés is czélra vezet. A leány előtt nem bölcsességünk, elveink, tapasztalataink határoznak; hanem egyéniségünk, melynek egy részét, a külsőt, voltaképpen csak tükörből ismerjük, s éppen akkor nem látjuk, mikor legkevésbé akarnánk ügyetlenek lenni.

Önmagát birálgatá Sipos barátunk, - mogorvasága, őszintesége, majdnem hátrányául tüntek föl előtte. Hosszan küszködött, előbb a hátrányokra, utóbb az előnyökre került a sor; de ezeket már a szendergés karolta föl, és átvetette az éjnek kedves álmaiba, melyek többet ígértek, mint az éber okoskodás.

Az utolsó nap a titkolódzás napja volt, az ügyvéd meggyőződött a hallgatás szükségéről, és a nőket is szigoruan kéré, hallgassanak az öreg ur előtt

- Kedves sógorasszony! - mondja az ügyvéd, a ház melletti kertben karjára vévén a mérnöknét, a melegágy megtekintésének ürügye alatt, - holnap én bucsut veszek önöktől, és nem tudom megmondani, miképpen találok utat szeretett rokonom szivébe; de az önökében, remélem, ott vagyok már.

- Elfeledhetlen.

- Vigasztaló szó ez nekem, - de még ennél nagyobb vigasztalást is szeretnék, - megengedi-e ön nekem, hogy egykor e kis leány az én gondomnak legközelebbi tárgya legyen?

- Én Kardos mérnökné vagyok, kedves rokon, nem mondom, hogy nagy czim, de nagy kötelesség rám nézve. Férjem vasjellem, elveiből nem szokott elengedni, tehát azokat nem fontolgatom; és tudva, hogy azok őt környékünkben tiszteletreméltóvá tették, - én a nő, nem tehetek kevesebbet, minden szigorusággal meghajtom fejemet férjem nézetei előtt. Vonzalmamat szivemnek tartom; de engedelmes vagyok és leszek éltében és holta után; ez az én feleletem.

Nem erőszakolhatott semmit, a nő szelid jóságában, mint a viasz, magára ölté az alakot, mely hozzá tapadt, igy az ügyvéd a jövendőtől várta a segélyt.

Délután a kis lánynyal fordult egyet a kertben.

- Jolán!... szólitja meg őt, - apád, anyád után a rólad való gondoskodás engem illet.

- Ne ily komolyan, kedves bátyám, - kéri őt a lány, - a bucsuzástól ugy is félek, - de még jobban félek, ha nekem megmondja azt, mit én elmondatlan is megértek.

- Te le akarsz beszélni legszentebb rokoni kötelességemről.

- Bátyám, ön engem méltónak talált szeretetére?

- Szeretetemre és leggyöngédebb gondoskodásomra, éppen mintha lányom volnál.

- Bácsi! nem illik, de kérdeznem kell: ugy-e, ön gazdag ember?

- Hozzátok képest okvetlen annak mondhatnak.

- Még szegényebbek lennénk, bátyám, ha egykor bátyám halála után megfeledkeznénk az ő nézeteiről, s a mit neki életében meg nem mernénk mondani, holta után a világ gunyjára kapzsik lennénk. Bácsi, engedje meg, hogy a mi szeretetünknek ne legyen ára.

- Vasfejü gyermek, nem vitázom veled; de erre felelj: ha atyád egykor...

- Igen, - egykor,... ha atyám kimondja, hogy önt szereti ...

- De, ugy értem, ha már ő nem mondhatja...

- Akkor, bátyám, csak ugy fogom önt szeretni, hogy apámnak emlékét tiszteletlenséggel meg ne sértsem.

- Makacs, és mégis jó gyermek, - mondja az ügyvéd magához ölelve, - hallgatnom kell; hanem egyet apád nélkül is megigérhetsz, legalább én is megnyugszom.

- Megnyugtatom.

- Jó tanácsra a legbölcsebb is rászorul, - nem tudom mi alakban és mi körülmények között; de mikor már én nem leszek, és egy becsületes embernek értelmességére szorultok, itt van Sipos, - ezt hagyom neked élő szóval.

A leány megdöbbenve nézett nagybátyjára, annak szemeiben a föltolakodó könnyeket is meglátta, nem tagadhatá, hogy őt megértette. Némi elszánással azt mondja:

- Én nem tudom, jól teszem-e; de engedelmeskedem.

Az emberek a ritkaságot bizonyos esetekben csudának nevezek el, a szélsőségeken járók szájtáltva nézik azt, ki a másik oldalon jár, a borivó a vizivót nem érti, s a kincses zsákon üldögélő léha nagy szemeket mereszt, ha talál olyant, ki a kész pénzzel nem hagyja magát apróra váltani, mikor a nagy árt oda kinálják neki.

Az ellentétekkel orvosolnak is, a hideget meleggel, a meleget hideggel, - az ügyvéd is megundorodott az emberektől, mert nagyon olcsóért kinálgatták magukat alázatos szolgának, hamis tanunak, érdekembernek és köpönyegforgatónak. Nem csak hallotta; de tapasztalta, hogy amint az ostoba halat meg lehet fogni csalétekkel, éppen olyan falánk az ember is, ha a horogra alkalmas csalétket kötünk. Ó, de hátra volt az utolsó fölvonás, az erkölcsi igazságszolgáltatás, és egyetlenegy emberben bebizonyodik, hogy milyennek kellene lennünk, ha az érdekek sarát bocskorunkra ragadni nem engednénk.

A bucsuzás az előzmények után, gyanithatólag, keserü volt, s akármelyiket kérdeznénk, megvallaná, hogy e néhány napot el nem feledi, s a mérnököt kivéve, mindenik hitte, hogy e napok szavaira felelni fog még a jövendő.