Utóhatások.

Kora reggel indulának a pestiek, a kocsit a házbeliek igaz utra vezeték, a bennülők nem aggódának. Az elválásnak benyomásai igénybe vették a két utazónak lelkét, az ügyvédbe nem fészkelhetett a csüggedés; mert az embernek segitséget nyujtott az ügyvéd, ki az első biró előtt elvesztett ügyért kétségbe nem szokott esni. A mérnök szivébe belopódzott az ember, - egy kis türelem még, a szerencse meghozza a másik perczet, melyben a rokont is beeresztik.

Sipos elfeledé főnökének sorsát, önvallomásai megszólaltak, s a szivnek dobbanásai oly zaklatottak, hogy nem tud kikelni saját mélájából. A leánynak szépsége, határozott esze, keresetlen egyszerüsége, igénytelensége zaklatta meg, s ámbár nem akarja feledni; de már érzi, hogy ezt hasztalan kisértené meg. Birálatában az ifju hölgy nem hasonlitott az eddig látottakhoz, - szülőinek állásánál fogva nem volna tolakodás a leányhoz közeledni; de a fiatalember elgondolta, hogy a néhány nap rövid idő, hogy önértékét az ügyvédi oklevélen kivül ugy bemutathassa, hogy a komoly nyilatkozatnak némi megösmerés legyen nyomatéka.

Itt nem a tanulmányi éveknek szorgalma, nem a szakbeli képességnek bizonyossága határoz, - érzi, hogy az ügyvédi oklevél a tanodák folyamát fejezé be, - s utána az életoskola következék, hol az eddigi jelesek ügyetleneknek mutatkoznak, egy leány előtt, a pályakezdő csak még szerencsekereső a szülők szemeiben, - és az egyénnek vonzalma puszta szó, mely a kedvező feleletnek kevésbé föltétele, mint a tagadónak.

Az élhetetlen hetvenkedésében igy nem töprenkednék, egy ivnyi papirnak negyedrészére föl merné irni szándékát és a véletlenre bizná a kedvező választ. A Sipos féle emberek akadoznak, - bárkinek ügyét tudják védelmezni az egyes, kettős, hármas vessző alá mellékelvén a bizonyitó tanulevelet; de érdemekkel dicsekedni, önmagukról kérkedőleg fecsegni nem képesek, - tehát az időre hagyják ügyük fejlődését, és elszántan türnek.

Majdnem fönnhangon monda: Itt meg vagyok fogva, s lelkem e leánytól megszabadulni nem képes.

Talán mélázásában ajkán megmozdult a szó, legalább az ügyvéd véletlen feléje fordulván, azt vélte, hogy mondott valamit, és kérdi Sándort:

- Mondott ön valamit?

- Elgondolkodtam.

- De szeretnék visszafordulni. - Mondja vágygyal az öreg.

- Akkor nekem is vissza kellene mennem. Tudom ön ez áldozatra még egyszer vállalkoznék értem.

- Gyalog is örömest, kocsin még szivesebben.

- Fiu! - mondja az ügyvéd Siposhoz fordulva, - ha én most eltalálnék valamit.

- Ugy csak az én gondolatomat találná el ön, a másik más léleknek a titka, s ön tapasztalá, hogy a kedvező válaszok a mérnök házában nem éppen hétköznapra esnek.

- Tehát ön is tünődik?

- Megérdemli a tárgy, pedig ez egyszerü lelkek a mérnök házában nem szabnak maguknak árt; de meg kell fontolnunk, hogy mi kelendő pénz vagyunk-e előttük, a nélkül, hogy a súly miatt fontra kellene ülnünk.

- Igaza van önnek, a mi nagy városi ügyességünk már undoritóvá válik, embereknek látszanánk, pedig csuszó-mászó állatok vagyunk, s az emberiség között azon helyet foglaljuk el, mit a habkása az ételek közt, ha sokat esznek belőle, émelygést okoz, kevéssel pedig nem lehet jóllakni. Agyunk megtelik a tudásnak és tapasztalásnak ezer nemével; de szivünk rovására, a hazudságot pénzért nézzük a szinházban, nappal pedig magunk hazudozunk ugyanazon mammonért és a befolyásért. Majmolunk nagyurat, divatot, s közben elvásunk, mint a borotva a köszörülésben, és ha véletlen egy természetes észjárásu emberrel találkozunk, ki még nem akarja magát a szokásnak megadni: faragatlannak mondjuk. Higye el ön, egyszer mégis megundorodik a világ önmagától, s elhiszi, hogy irigylendőbb egy erdőben leveles fának lenni, melynek ágán madarak fütyölnek, mint négy szegletre szépen kifaragott kapufának kiállni az utcza elé, hogy a borjuk dörgölőzködjenek hozzá.

Igy beszélgetett a két utazó; mert, hej, rágódott bennük a szerelem gyötrelme, s e lármás vendéget mindenik szerette volna elaltatni, vagy legalább csitítani, hogy szünjék a kín, midőn oldalukat döfödi.

Közben elcsöndesedének, a mélázás erőt vett rajtuk, s tudhatjuk tapasztalásunkból, mennyi boldogság rejlik az ébren levőnek álmában. Gondolataink ilyenkor engedelmesek, szemünk nem ki, hanem befelé lát, azon bájos képeket, melyet előbb rajzolgatánk, s ha az éber álom a szerelem felé járkál, de jól esik ismételni, min a sziv egyszerre nem tudott jóllakni.

Az öreg ügyvédnek tünődései ez uttal nem oly élénkek, mint segédjeé; de gyanitván a lépet, melyen a fiunak gondolatai megakadnak, elképzelte azt a boldog pillanatot, midőn az ő szavának hatalma leszen ez ügyben, s a fiu felé néhány lépéssel közelebb vezetendi mostani tünődésének tárgyát. Hosszan elmélázott, a boldogitásnak ösztöne kapta meg, s ha lehetne, könyökig vájna a hatalomban, hogy ez ifjunak és a mérnök lányának két marokkal szórhatna belőle.

Hátha megházasodott volna! ezt gondolta most legutolján... neki is ilyen gyermeke volna, s milyen büszke lenne rá. Megválogatná az embert, kit közelébe eresztene, igy tenne, ugy tenne... ezerfélét tenne, éppen ugy, mint most álmodja, a mely álmot a kocsinak keményebb zökkenése elrezzent tőle.

Haza felé unalmasabb volt az ut, honn a zajos és mégis üres város várakozott rájuk a szakmai dolog terhével és unalmas egyféleségével. Tervet nem készithetnek a jövendő iránt, Somogymegye pedig oly messzire esik, hogy még jó módjával izenni sem lehet; levelet irni pedig alkalmiság nélkül egészen illetlen dolog.

Megérkezének, elfoglalták régi helyüket; de mindenik pusztának találta a lakot, börtön volt az, önkéntes fogság, kivált az öregnek, egy erdő zengő madarak nélkül. E nagyuri kényelemmel fölszerelt lak vadon volt a mérnök házához képest, hol a szeretet tanyázott.

Az ügyvéd több jegyet talált méltóságos rokonától, Vendel szóval is monda, hogy megjövetele után ismételve tudakozódtak, s meghagyák neki, hogy amint megérkezik, értesitse őket.

Mint az iskolás diák a szünnapok végétől, ugy félt az ügyvéd e találkozástól; mert az egykori szivélyesség helyett most szinlelni kellett volna, s ez a komédia terhére volt. Hiába, az a nagyvilágias máz, betanult modor, mely a fölszinnek vékony kérge volna, elviselhetetlen, ha e kéreg alá valódi érzelem férkőzött, és a szó, ez a csavarható valami, utálatos eszközzé válik, ha meggyőződtünk, hogy az igazság szólamlott meg bennünk.

Majdnem elhatározá, hogy néhány napra elmegy Pestről, az alatt kinyugossza magát, azaz: felölti régi simaságát, hajlékonyabb lesz, és a palástolás ügyességét ujra megszokja. E gondolat egy szempillantás alatt huzódott át lelkén, s már résen állt az önvédelemre az undor, mely a léleknek őszintétlenségét, köznapi bujkálását megvetésre méltónak rajzolá.

A Kardos-család egyik tagjának méltóságossága kellemes nyalánkságának tetszék előtte is; nem feszegette, hány csöpp verejtékébe került kedves rokona érdemének, elég az hozzá, hogy megvolt, mindenki e kitünő czimet adá meg a rokonnak; de ma taglalni kezdi rokonának lelki képességét, és kevés fáradsággal kitalálta, sőt tudta, hogy a méltóságos asszony családi összeköttetése volt a tényező, és a ravasz asszony megszerezte a czimet, mint a szalagot, mely fejdiszén fityeg, mely az illetőt kitünteti hasonfelei és a tömeg között.

És ő most ez asszonykéz által ügyesen megszerzett cziczoma előtt bókoljon? ő, ki arra van kiszemelve, hogy szorgalmának és eszének gyümölcsét e diszitvény alá tartalékul adja? a somogyi ut előtt talán, de utána nehezen vállalkozik. Egyet morgott az ügyvéd, - magát biztatta, vagy jobban mondva, magát dorgálta meg a gyöngeségért, hogy ilyenről még töprenkedni is képes.

Inkább megszánatja magát a mérnök által, ki jól tudja, hogy őszinte szeretetet a világban nem kap, - mint kinevettesse magát a gőg által, mely őt ostobának nézi!

- Micsoda?... kérdé magától az ügyvéd, - sajátomért még ily czimmel fizessenek ki? még csak ez kellene! - Mondja hévvel és fönnhangon, - majd találok én nektek mulatságot, és megkinozlak még holtom után is.

Ekkor egy eszme villant meg agyában, még pedig olyan eszme, melyet éppen csak ügyvéd találhat ki. Bezárta az ajtót, hogy ne zavarhassa senki, arcza kiderült jobban, mint mikor mátkaságra vállalkozék, és azt a nagyon okos levelet irta, melyről még bőven emlékeznek önök. Fölséges jó kedve kerekedett, ellenkezőleg ahhoz, midőn mások hasonló dologgal foglalkoznak; mert ő most végrendeletéről gondolkozott.

Az öt rendbeli atyafit már bemutattuk, egyenkint készen róluk az olvasónak véleménye, és senki sem haboznék azon, hogy melyiket különböztetné meg; de tudjuk, hogy ő a konczért nem fogja megtagadni magát. Ekképp az ügyvéd dolgot szánt atyafiainak, egy pört, mely a kapzsiak közt élénk mesterkedésre adjon alkalmat; mert a zsiros falatra háromnak fölséges étvágya fog kerekedni, tehát hadd czivakodjanak.

Az ügyvéd nevetett, és mégis a legfontosabb teendővel vesződött, - és megmásitatlan elhatározta, hogy végrendelete a lehető legrövidebb lesz; mert vagyonát annak hagyja, kiről az öt közöl kettő azt vallja, hogy valamennyi között annak van legtöbb esze!

Az öregnek arcza sugárzott a boldogságtól, midőn a különös eszmét kitalálta, és a részletekről következőképpen okoskodott.

A két ss-be szerelmes atyafiak a pecsenyeszagért elfeledik gőgjüket, czivakodó természetüknél fogva el nem engedik a pört; de ügyetlenségük és szenvedhetlen dölyfük meg nem nyeri a hiányzó szavazatot; mert a fűszeres a fehérvári vásárt el nem feledi, s tudva azt, hogy ő sem a mérnökkel, sem s méltóságos urral ki nem állja a versenyt, megmarad szerénységében, nem pártoskodik, hanem a közvéleménynyel egy nyomon a mérnökre szavaz.

A méltóságos asszony előveszi nagy ügyességét, s a mérnököt kivéve mindeniket bolonddá akarja tenni; de eközben a két testvért megharagitja, s azok mérgükben inkább a mérnökre szavaznak. Ezen küzdelem eltart évekig, s a kapzsiakat ugy meggyötri, hogy az örökség keserves bére lesz a kiállott szenvedésnek. Természetes, hogy ezen vitának lefolyása alatt róla sokszor megemlékeznek, össze is szidják; de neki ez mind nem árt, de előre is bizonyosan tudja, hogy a két testvérnek és a méltóságos asszonynak életét megkeseriti, ezt pedig mind a három bőven megérdemli.

De hát a mérnök? Arról sem feledkezett meg, mint mindjárt meglátandjuk.

Végrendeletét összeszerkeszté, ujra letisztázta és a szükséges tanukat meghiván, a törvényes kellékeket megadta az okiratnak és lepecsételve a pestmegyei levéltárba tette. Ezzel készen lévén, a következő levelet irta a mérnöknek.

Kedves rokonom!

Józan ésszel irom e levelet, mely önnek kezébe csak halálom után fog kerülni; tehát nem vádolhat, hogy szeretetét pénzzel akarom megvenni. Jól emlékszem azon szavaira, melyek szerint szeretetet igér, ha én még képes vagyok mást boldogitani és megházasodom. Ön akkor nem gyanitá, hogy a sárföldi birtokos én vagyok, mit eltitkolni most már nem szükséges, de azt még kevésbé tudta, hogy ezen nyilatkozata előtt már meg akartam házasodni; de olyan vetélytársam akadt, ki fiatal éveivel ugyanott előbb nyert kihallgatást, mint én azt gyanithattam volna.

A bocsátandó bűnök egyikét követem el, mikor önhöz belopództam; e bűnt röviden és hosszan tudnám védelmezni és erős a hitem, hogy még ön sem marasztana el. Életemnek legtisztább örömét az ön hajlékában élveztem és most, e sorokat irva, kétségtelen előttem, hogy az ön családi életéből egyszerüen folyó boldogságra csak az olyan ember méltó, mint ön, ki a boldogságot nem a levegőben, nem az elérhetlenben; hanem az öntudatos egyszerüségben kereste és föl is találta.

Végrendeletemet ugyanazon tollal irtam meg, melylyel e levelet irom most, és ezen pillanatban még nem is gyanithatom, minő körülmények kerülhetnének elő, hogy önt magamnak meghóditsam. De ha önt életemben meg nem győzhetem szeretetemről, győzze meg halálom, mely után a földön levőktől nincs mit reménylenem. Jól esik, ha mondhatom, hogy önt és családját kimondhatatlan szeretem, de midőn ezt vallom, eszembe jut egy másik rokonom, kinek kapzsisága megfenyitést érdemel és azt csak végrendeletem által érhetem el, - melyet hogy ön megérthessen, tudomásul ezennel megirom, hogy méltóságos rokonunknak neje hálót vetett nekem, hogy vagyonommal gyarló magzatának jövendőjét megaranyozhassa. Föltámadt önérzetem és megvetéssel gondolok azon önhittségre, mely a fáradságos pályának eredményével a gőgnek akart pecsenyéül szánni. Ez ügyes asszony megérdemli büntetését, hadd bünhődjék és alázza, meg magát rokonaink szavazatáért; de nem kételkedem, hogy e közben saját kezeivel összekuszálja a dolgot és megutáltatja magát. Igy érem el valódi czélomat, hogy önt, ki egy lépést sem áldoz föl rokonaink szavazatáért, alázatosan fogják fölkeresni és megösmerésükkel önt a világ előtt megtisztelik.

Tudom, mit fog ön most gondolni! szigoruságában keményebb akar ön lenni, mint szükséges lenne; de, rokonom, háromra figyelmeztettem:

1-ör. Ne feledje, hogy végrendeletem szerént az, ki az örökséget el nem fogadja, elosztogathatja annak, a kinek tetszik.

2-or. Hogy nem én adom az illetőnek közvetlen; hanem adja a rokonok szavazata, és tudva, hogy ön egy jó szót se mond az illetőknek, - a szavazatot gyanusitani senki sem fogja.

3-or. Önnek gyermeke van, még pedig leány gyermeke, ki a természet rende szerint túlélendi apját, ki neki és anyjának szerény nyugdíjon kivül egyebet alig hagy. Rokonom! Mióta Jolánt ösmerem, szivem megszorul, ha a szegénység és szükség rémét e leány felé közeledni látom. Ön becsületes szorgalmában föltalálta a mindennapit, de erkölcséért nem állt alkuba az istennel, hogy ugyan hosszu idők során tul, valamikor mégis jutalma legyen az anyagi részben is. Meglehet, éveinek számából kitelik az az öröm, hogy a leányt méltó párja mellett lássa; de hátha nem? mert a leányt árulni nem lehet, s ha lehetne is, ön nem árulná. Szeretetteljes aggodalmam legyen szószólója gyermeke sorsának, ne engedje ön, hogy a napi gondok megríkassák e jó gyermeket, és orczáján a könyek véssenek barázdát. - És kinek kegyelmet nem adott ön az életben, áldja meg utolsó óráját, és az én szeretetem hadd maradjon e leánynak örökségül.

Midőn ön e levelet olvassa, már én nem csalhatom meg önt, - e sorok olyan vallomás, melyet meg nem hazudtolhat a gyanu, az ön szigoruságának mértéke nem mutat gyöngeséget, és önben az igaz biró kénytelen az igazságot kimondani, hogy szeretetem nem csereportéka, mely értékarányban viszonzást keres.

Legyen ön boldog, és ne zárja ki szivéből emlékezetemet. Ezt kivánja szerető rokona

Kardos István.

E levelet gondosan összehajtá, s iróasztalába helyezé. Más, hasonló esetben fohászkodnék, az ügyvéd boldog volt; mert utolsó órájával foglalkozék, s a halál nem ijeszté meg. Nem kétlem, kevés ember ért rá egészségében néhány negyedórát áldozni az utolsó fölvonásnak. A lelkiismeret, ez a megvesztegetheti én biró, ha elszabadulhatna, furcsákat vallatna ki az emberből; tehát azt véli legtöbb, hadd aludjék, ne háborgassa az embert egészségében, a végső betegségben az ágyban unalomból is lesz idő az ilyen szembesitésekre. Pedig kár ezt a kis zaklatást ki nem állni, - kevesebb teher maradna a további ballagásban, s mint a nagy adósságnak kamatai, nem szaporodnék föl a hanyagság és mulasztásnak ezer toldaléka.

Még két emberrel van dolga az ügyvédnek; ma nincsen más dolga, azokkal is elmondja az egyszeregyet, ez sem marad a holnapi napra.

- Vendel - szólitja meg a becsöngetett szolgát, - nem találná el kend, mit akarok mondani kendnek?

- Igenis, nem találom ki.

- Pedig kendről gondolkoztam.

- El akar kergetni a tekintetes ur?

- Hol jár a kend esze, Vendel?... maga sem hiszi kend, a mit mond.

- Mért nem, tekintetes uram, - a csont addig marad a tálban, mig a husát le nem eszik, aztán paraszt szokás szerént, kidobják az ajtón.

- Most mindjárt összeveszem kenddel.

- Hallgatok már... tekintetes uram... Csititja Vendel az ügyvédet.

- Éppen az ellenkezőjét mondom annak, mit kend mondott.

- Hallgatom, tekintetes uram.

- Hűséges szolgám volt kend, Vendel, - most már én sem akarok hálátlan lenni.

- Ne dicsérgessen a tekintetes ur - tizenöt forintért válogathat a tekintetes ur az invalidusok kaszárnyájában, - egyik sem lesz alábbvaló nálamnál.

- Tudtam, hogy felel rá kend valamit, - hanem azért mindegy, - kendnek örökös kenyere lesz nálam. Értette kend?

- Hallottam is, értettem is.

- Nem értette kend, - azt meg én mondom, - jegyzi meg az ügyvéd, - szó nélkül akkor értené meg, ha meghalok; de ne várakozzék kend addig.

- Igenis, nem várakozom, - mondja Vendel, puhára lágyultam én már, egy kis forgószél leráz a fáról, aztán a más világon kvártélycsinálója leszek a tekintetes urnak.

- Kapával sem lehetne kendet agyonütni, Vendel, - azért gondoskodtam, hogy holtom után ne legyen kend másnak utjában, megemlékeztem kendről végrendeletemben is.

- Pénzt hagy nekem a tekintetes ur?

- Jó szóval akármelyik barát is eltartja kendet, de a szó mellett éhen marad kend.

- De hát ezt meg kellett előre mondani?

- Ezt már csak megérdemlette kend.

- Eddig örömest kivántam a jó napot, a kedves egészséget a tekintetes urnak, - és azt gondoltam, használt is; mert nem adtam be róla kontót, aztán a tekintetes ur is elhihette, hogy igaz szivből mondám, - okoskodik a vén katona, - ezután benyelhetem a szót; mert hátha azt véli a tekintetes ur, hogy jobb szeretném, ha kinyujtóztatva látnám.

- Bizony nagy bolond kend, Vendel.

- Elég jókora vagyok, - tekintetes uram, - de már nem tehetek róla, hogy még azt a lovat is megsajnálnám, melynek a bőréből még életében igérnének valamit.

Ezzel megfordult Vendel, és katonás léptekkel hagyá el a szobát.

Kardos István boldog volt és nevetett, életének utolsó korszakában találja a gyémántokat az emberek között. A mérnök mellé becses példány Vendel, - nem oly értékes, mint a másik, mely müvészileg van köszörülve, és csillámával tündöklőn ragyog; de emez sem megvetendő, miveletlen állapotában figyelemre méltó; mert nem kisebb a másiknál.

Más, az ügyvédnek nyilatkozata után most már térden állna, hálálkodnék, kivánná a minden jót, de a mennyei koronát is, ha az Uristen ez árnyékvilágból kiszólitaná. Meglehet, első pillanatban a hála csiklandozná föl a könyűket; de később az ember azt mondaná, mit az igéretkor mondani szokás, jobb ma egy veréb, mint holnap egy tuzok. Aztán ugy ébren álmodva, mégis jobb lenne a tuzok, - se czélra a czigány ügyesen monda: adj uramisten; de mindjárt.

Máskor az ügyvéd a Vendelféle példányt eredeti bolondnak tartotta volna, - talán még alább is, - szamárnak, mely a jászol mellett sem akar enni, sőt ha unszolják, rug is. Másképp vélekedik a végrendelkező, ki nem szorulna meg kapzsi emberben, ki az adományt garasonkint is elfogadná, sőt a gazember szerződésképpen valamely otrombaságra is vállalkoznék; de, furcsa, hogy az életnek utolsó korszakában keressük a ritkábbat, egyszerübbet, az igazabbat, mely a jó reménységért hazudni, csalni és gyalázkodni nem szeret.

Győzzön meg benneteket a jobbnak hite; mert elkövetkezik az idő, midőn rászomjaztok és beösmeritek, hogy a hiuság rongyainál, a fitogtatás csillámainál vigasztalóbb az őszinte lélek, mely bebizonyitja, hogy a jóra is teremtettünk, és csak az ad vigasztalást.

Hátra van még most az utolsó, - kire minden gyöngéd titkát bizta, - kire egy másik lényért is gondolt az ifju segéd.

Sipos némi kérdezkedés végett átjött az irodából, a fölvilágositó okiratok szerint véleményét elmondá az öregnek, s az nem talált kifogást.

Sipos távozni akart, az öreg visszatartóztatá.

- Az igából elég volt mára ennyi, Sipos barátom, üljön le mellém, aztán egy inditványom lesz.

- Ön elfeledi, hogy tárgyaink összehalmozódtak, s nekem minden perczet használnom kell e törvényszakban - ha a fiuk el tudnák végezni.

- Szaporitsa ön a személyzetet tetszése szerint.

- A tekintetes ur válogasson ajánlottai közöl.

- Nem ugy, Sipos barátom, - mondja az ügyvéd karjánál gyöngéden megfogva, és maga mellé huzva a segédet, - előbb hallgassa meg inditványomat. - Mától fogva közkenyéren leszünk.

- Meggondolta jól a tekintetes ur az inditványt?

- Kétségen kivül, kedves öcsém, - szükségem nincsen a foglalkozásra, - ha ma elhagyom az ügyvédséget, az alkalmatlan nyügtől fognék megszabadulni; de hálával is tartozom védenczeim iránt, kiknek bonyolódott családi viszonyaiban zürzavart okozni nem akarok. Önt beavatám az ügyekbe, és igy akármi véletlen érne, a vezérfonal már az ön kezében van. Ne is okoskodjék ön nekem háláról, - ha egy kézszoritással elvégezhetjük a gyöngédebb részt, megment a zaklatástól, és - mi tagadás benne - önnel ismétlődik olyan, mit velem és sok ügyvéd társammal hasonlóan cselekedtek egykori főnökeink. Kész az alku?

- Szerencsémet nem lökhetem el; de mit mondanak hozzá az ön védenczei?

- Ezt is tisztába hozzuk; azonnal szerkesztünk egy tudósitványt, melyben feleimmel tudatni fogjuk, hogy egyesültünk, a ki másképpen gondolkozik, felelni fog; de ilyent egyet sem hiszek; mert a táblai pörökben az ügyvéd nem tukmálja magát a felekre, ezek keresnek föl bennünket, és mi nem pusztán ügyvédeik, hanem nélkülözhetetlen barátaik vagyunk.

- Legyen meg az ön akarata s fogadja forró hálámat, egyébbel ugy sem viszonozhatom e kitüntetést.

- Ó igen, és ezt mindjárt megkisértjük, ha ön bizalommal van öreg barátja iránt.

- Rejtett gondolataim nincsenek, terveket nem kovácsolok, mi érdekelhetné önt az én dolgaimból?

- A legfontosabb, s ön ezt előttem nem titkolja, - kéri majdnem esengve az öreg, az ifjunak kezét megfogva, nem feledte el ön a somogyiakat?

- Egyetlenegyet sem, sem a szülőket, sem a leányt. - mondja a fiu meghatottan.

- Jól megértett: én a leányra gondolok főleg.

- Bizalomért bizalom: én a leányt szeretem,

- Nem kérdezek többet, - az ön nyilatkozata, után a reményé a többi s én ebben is boldog vagyok, mert szeretteimnek utja összetalálkozik. Isten önnel barátom, elfáradtam az örömben, nyugalomra van szükségem.

Igaza volt, elfáradt a tervekben, egyszersmind a boldogságnak ujabb reménye zaklatta. Siposnak zárkozottságától tartott, a fiatalemberek nagyon nehezen tartják meg szivük titkát, mikor az még a viszontnyilatkozat által megbizonyodva nincs.

Siposnak keményebb feje volt, minthogy olyan érzelemről szóljon, mely magában csak reménység, továbbá bármely önhitt és szeles fiatalember is őrizkedik elárulni titkát, midőn arról még csak maga tud valamit de a melyet a másiknak egy tagadó szava nevetségessé tehet.

Férfiésszel helyesen gondola Kardos, hogy Siposnak oka van a tartózkodásra, habár hálából is és a kérdés határozottan gyöngédtelenség volna, ha Kardos nem azt gondolná, hogy e két fiatal érzelemben találkozván, szeretteinek egyesülésében üdvösségét fogná megtalálni.

Nehéz munkán esett át. Szivének teljes igazságot szolgáltatott, s mint valami szerencsésen kiállt nagy veszedelem után nyugalomra dőlt nagy székében.

Hogy egykor más tervei voltak, hogy a méltóságos asszony kegyét legfőbb jutalomnak tartotta, s hogy mostani tervei végképp elütöttek az előbbenitől, azt nagyon jól tudja, sőt nem lehetetlen, hogy terveinek megváltozásáról alkalomszerüleg gyanitott is valamit, habár ez fölizgatná is a cserben maradt asszonyt.

Miért tagadná, ő is ember, ki a más világra készülődvén, az itteniektől nem akar szó nélkül elválni, a számadást miért hagyná befejezetlen, - ám duzzogjon ő méltósága: tudja meg, hogy kártyáiba láttak.

Nagy lélegzetet vett az ügyvéd, e zivatarra össze kelle szednie minden erejét; mert a méltóságos asszony divatos hosszu körmeit nagy konczra tartja készen.