|
Asszonyprókátor.
A körirat elkészült, Kardos
ügyfeleit tudósitá Sipossal való egyesüléséről s a legrövidebb idő
alatt viszonválaszaikban tudósiták őt is, hogy választottja irányában
éppen azon bizalommal viseltetnek, mint ő maga. Ügyvédek és birák
szerencsét kivántak mindkettőnek és magyarázat nélkül is ugy tekinték ez
egyesülést, mint hasonló megelőző esetekben bármelyiket.
A méltóságos nem csatlakozott a
közvéleményhez. Siposról fiától hallott valamit, az urfi bátyjától való
megválásának utolsó estéjét Sipos nyakába varrta; mert az anya észrevette, hogy
az ügyvéd az urfira haragszik és gondosan kerüli az alkalmat, ha az anya Sipost
szóba akarta hozni.
A fiut ismételve kérdőre
vette az anya, de az egyenes kérdésekre kitérő választ kapott. A
nyughatatlan anya nem elégedett meg a fél uton és fiát komolyan kérdőre
vette. A fiu a komoly kérdések által nem szoríttatá magát sarokba, ösmervén
anyjának föllengzését, ügyesen oda csavarta a dolgot, hogy bátyja napszámost
akart belőle gyurni, s akkor Siposnak kellett volna fejet hajtani; mert az
uralkodik az öregen. A fiunak vakmerő állitását bizonyitá a későbbi
körülmény, midőn Kardos Sipost társának válla a felek előtt.
- Mit akar az ügyvéd ur ezzel az emberrel?
- Kérdi önmagát a méltóságos asszony, az ember szóra fektetvén a sulyt s
a magyarázatban eléggé kifejté, hogy e szó némely esetben nem
megtiszteltetésért van kimondva. Éppen folytatá okoskodásait, midőn a férj
azon friss ujdonságot hozza, hogy Kardos ügyvéd ur Pestmegye levéltárába tette
le végrendeletét, melynek tartalmából, természetesen, nem tudott meg semmit.
A válságot mindenki óhajtja, még
a legnagyobb betegségben és legfontosabb ügyben is, azonban éppen mert válság,
melyben a kérdéses állapot jobbra vagy balra mulhatlan eldől, kihozza
sodrából azt, kinek a válság eredményéhez köze van, akár a jobb, akár a baloldalra
hajoljon a mérleg.
A nevezetes születésnapi
társalgás utáni napon a végrendelet kellemes és önelégült mosolyt idézett volna
a méltóságos asszony ajkára; - most, az észrevett hidegség után, olyan furcsát
érzett, hogy utána az orvosságot is bevenné. A reményben szeretett volna
megkapaszkodni, - ez a csalfa érzelem sokszor megédesité napjait, hazudozásai
megérintek a lehetőség határait, s amint megdülleszkedék a kényelmes
kerevet vánkosán, a biztonságban röstellte karját a kényelemből
kimozditani, hogy az aranymadarat megfogja. Minek mozduljon meg? az aranymadár
lépen van, a vén ügyvéd hiu, az illatos lég meghóditá, ki nem röpül többé, ha
minden ablakot kinyitna is neki. Igy gondolkozék a hiuról az, ki valamennyinél
hiubb vala.
Kellemetlen a fölébredés, az aranymadarat
valaki megrezzenté, s nem akar az odanyujtott czukorért hizelegni; ... szárnyát
csattogtatja, talán el akar röpülni? Zárjátok be az ablakokat, - uj lépet kell
kirakni! - Véli az urhölgy, és jegyet küld az ügyvéd után, ő méltósága
szivesen látja az ügyvéd urat friss gyümölcsre.
- Gyümölcsre! - Mondja az ügyvéd
az inasnak eltávozása után, - sokféle a gyümölcs, - alma, körtvély, dinnye, -
de értem a sógorasszonyt, - bolond gombát gondolt ő a gyümölcsök alatt.
Eljövök, - teszi hozzá, - de nem eszem belőle.
Gondosan felöltözött, bérkocsit
rendelt, s a kijelölt időben bejelenteté magát.
Mi tagadás benne, régóta lepte
meg a félelemnek barátságtalan érzelme, - most a teljes nyári melegség mellett reszketett;
mert az igazmondásnak különös viszketege lepte meg, és elhatározá, hogy
sógorasszonyával őszinte lesz, mint ügyes-bajos védenczével, kit az
álreményektől el akar ijeszteni.
Az inas kitárta az ajtót, s
ő szilárd lépésekkel ment a jól ösmert osztályig.
- Rossz vendég, kit csak ugy
kapunk meg, ha szerencsésen elfogathatunk! Mondja a háziasszony azon
követelő többes számban, melyet bizonyos kiváltságuak szoktak használni - méltósággal
és kedvességgel, mint ő is akará, ámbár e választékosság az ügyvédet
azonnal kijózanitá izgalmából; mert ez "illatos" szólásmód helyett
örömestebb hallaná, ha per "kend" szólitanák meg.
A hölgy kezét nyujtá, kitüntetés,
bizalom vagy kegyelemképpen, - nem vitatjuk, - csak hogy az ügyvéd ezt is
megorrolá, s minthogy máskor az igy odanyujtott kezet sietett megcsókolni, most
e testgyakorlati hajlongástól undort kapott, és ügyesen kigondolt
ügyetlenséggel a kézcsókolás előtt kalapját elejté, s ekképp megmenekült a
kézcsókolástól.
- Hol is hagytuk el a szót?
Kérdi a méltóságos asszony.
- Régen volt, bizony nem
tudnám megmondani.
- Kimondta az itéletet,
kedves bácsikám, - magam is panaszképpen akartam mondani, hogy felénk sem
tekint, miatta régen meghalhattunk volna.
- Hála istennek,
valamennyien friss egészségben vagyunk, az orvosságnak semmi hire, különben ma
nem fognánk gyümölcsöt enni, és én előre is mondom, hogy nagy pusztitást
viszek végbe dinnye és körtvély között.
Az ügyvéd itt a
gyümölcstenyésztésre vágott át, és elmondá terveit egy országos
gyümölcsfatelepnek megalapitására, harmincz évvel előbb, mint a kertészeti
társulat megalakult, melynek nagy, akarom mondani, évenkinti három forintnyi
veszteségére, Kardos ügyvéd ur már nem él, sőt azt sem merem állitani,
hogy tagja lett volna-e; mert ő ez alkalommal csak "kertelt", -
mint a magyar szójárás mondja azon állapotról, midőn másról beszélünk,
mint a miről valaki óhajtana velünk tárgyalgatni.
A gyümölcsözés végbement, a
férj is eltávozott egynémely teendője után, s az éber hölgy nagy
fenékkeritéssel nyomról-nyomra saját tárgya felé utalta az ügyvédet.
- Önök, férfiak, - mondja a
hölgy, - erejük és hajlamaik szerént választhatnak cselekvési tért,
küzdelmüknek jutalmát közvetlen élvezik, és részesülnek a nagy gyönyörben, hogy
jutalékukat egy nőre is kiáraszthatják, kinek ezt nagylelküséggel is
nyujthatják, mint diadaluk osztalékát. Mi, nők, toldalékai vagyunk a férfi
életének, és ha szerepet vállalunk is, - utaink nagyon mellékesek, diadalunk
nem nekünk esik osztályrészül, férjünk elviszi az oroszlánrészt, és nekünk, szegény
hölgyeknek, alig marad annyi, mint az aratónak, ki földjeink termését tizedik
részért összekévézi.
- Az öntudat is valami!
Mondja az ügyvéd.
- Éppen csak valami,
- mint ön igen találólag monda, - s az ember lelke nem hasonlit az Indiák
termékenységéhez, hogy munka nélkül is buján termel, - mi megvárjuk, hogy
olykor meleg eső és harmat buzditson föl. Aztán, mit használ, ha az
eredményt tartóssá szeretnénk tenni, és arra már az asszonyi erő
tehetetlen?
Megbántanám az olvasót, ha
föltenném róla, hogy nem érti meg az ügyeskedő nőnek czélzatát; de az
ügyvéd konoksága ma még a bambaságra is rászánja magát, mikor kérdi:
- Ha megmagyarázza nekem e
bánatot, örömest megvigasztalom.
A hölgy fölvillant, a
mondatnak első felénél azt gondola: mily ostoba, - nem érti mit beszélek,
- a második résznél azt hiszi, - jól tereli az aranymadarat, és már
terjesztgeti szárnyát, hogy a lépre szálljon.
Szivében a vér kevesebbet
lüktetett, a vitában idáig még nem vesztett, le az ágyuteleppel, a mai ütközet
elhatározó leend.
- Értelmesebben szóljak?...
ismétlé ő nagysága,... ám, legyen, - ujdonságot ugyan nem fog hallani,
tanuja volt küzdelmeimnek, mikor nehézkes férjemet nem hagytam a
középosztályban megpihenni; hanem a békételenségig sürgöltem az emelkedésre;
mert Magyarországban a nemesi családok élete apály és dagály, mindaddig, mig
egy vonalon áttörtek, honnét le nem hullanak; mert a kötelékek ága és boga
erősen megtartja. Férjem, szerencséjére, engedelmes volt, ha bár a
tevékenységtől valóságos ázsiai kényelemszeretete elriasztá. Én vállaltam
el a cselekvést, fáradozásom nem maradt siker nélkül; de férjem egykedvü, és
méltóságos rangját nyügnek tekinti...
- Minek tekintse másnak? -
kérdi az ügyvéd, - nem kereste, ugy találta, - és nem örömest viseli, mint a
talált ruhát, mit voltaképpen nem is ő rá szabtak.
- Nincsen fiunk? Szavalja a
másik.
- Pályavégzett fiatalember,
nyitva áll előtte a világ, nyilvános élet, kormányhivatalok, az ész és
tudomány kulcsával a zárakat könnyen kinyitogathatja...
- Apja érdemei után?
- Saját érdemei után,
kedves sógorasszony, - a fiu vállalkozzék a munkára.
- Nagyon hosszadalmas ut,
ásitani szeretnék, ha rágondolok.
- Én nem álmosodtam el,
kedves sógornőm, a munka a legbiztosabb álomkergető, eredménye
majdnem kétségtelen és legtöbb esetben, kielégitő.
- A földszinten?
- Én onnét beszélek, mert
igazán csak ezt a helyet ösmerem, de mondhatom, hogy több boldogabb embert
találtam a földszinten; mert kevesebb vágyat kisebb erszénynyel is megbirunk, -
szeréntem pedig csak az a boldog, ki kevéssel is megelégszik.
- Elrontotta az étvágyát,
hogy ilyen hasonszenvi adagokban is megtalálhatónak véli a boldogságot.
- Lelkem soha sem volt
ilyen egészséges és mindenkinek merem tanácsolni, hogy ne kivánkozzék az
első emelet nyalánkságaira, ha aranybányát nem talált. A czifra-nyomoruság
azért szánandó, mert sehonnan sem nyujtanak neki irgalomfalatot, mely mégis
tengődtetné; hanem összemegyen, mint a kallózatlan posztó s nem merjük azt
mondani, hogy mi lettünk nagyobbak, hanem a ruha lőn kisebb.
- Fél uton álljak meg,
mikor az apa után a fiunak elmaradni sülyedés?
- Kiki magáért, a pályának
bére az egyének számára van kiszabva, a ki a millióig akar elérni, az egyen
kell neki elkezdeni.
- Meghiszem, ha az
eredményért birkózni akar valaki és a hosszu utra gyalog indul, - okoskodik az
asszony, - én e kinos kezdeményezést oda ajándékozom akárkinek, legyen vele
boldog, fiamnak rövidebb utat szántam.
- Biztos ön, hogy boldoggá
teendi?
- Tekintély által
igen.
- Szóról szóra igazat adok,
ha a tekintélyt ugy érti főn, mint a szellemi sulynak természetes
következményét, akkor a fiu hihetőleg boldog lesz.
- Önnek ma fölötte szigoru
mértéke van, - türelmetlenkedik az asszony, - a világ nem olyan
szőrszálhasogató, mint ön, a megkülönböztetést osztályok szerént veszi
számba, - nem kérdi, honnét és miképp sodródott valaki a magasabb körökbe,
leveszi a kalapot, hódol a szerencse fiának és kegyéért a kerék után is fut.
- Igaza van a
sógornőnek, a világ igy itél, s az ügyvéd készségesen meghajol, - nem is
kétlem, hogy unokaöcsém ilyen gondos és fáradhatlan anya mellett könnyen fog
boldogulni.
- Én nem vagyok mindenható,
- igazitja helyre a méltóságos asszony, - férjemért elfogyasztani befolyásomat
és türelmemet, és a Kardosok ezért még a köszönettel is adósak. Mondja a
nő palástolatlan éllel.
- Meghajtom magam azokért a
jelen nem levő Kardosokért, kik az első emeletbe kivánkoznak.
- S ön nem örülne annak, ha
fiamat megkülönböztetve látná?
- Magamért egy csöppet sem,
- hogy családom nevét ilyen, vagy amolyan elő-toldalékkal emlitsék,
előttem közönyös dolog.
- Mondom, étvágya
megromlott - orvossággal él, vagy hány napi böjtöt fogadott, hogy ily karthauzi
lemondást hallat? Kérdi a nő szinlelt kedélyességgel.
- Ne higye, hogy beteg
vagyok, kedves sógornőm, - kezdi az ügyvéd az őszinteséget, - én
tudom, hogy ön vagyonának egy részét is föláldozta már a reményteljes
jövendőnek, mit fiának szánt; mert azt hiszi, hogy igy teheti őt
boldoggá.
- Na,... ez már megint az
egészséges gondolatokhoz méltó, - ... mondja a nő némileg földerülve,
vigyázzon, vissza ne essék betegségébe...
- Azonnal visszaesem; mert
én meg azt hiszem, hogy boldogtalanná teszi a fiut és önmagát is.
- Kegyetlen ember.
- Igazságos ember, ki nem
tartózkodom megmondani, hogy ön idegen segély nélkül vagyonilag elmerülhet fia
miatt. Igazam van?
- Igaza van önnek,...
mondja a nő majdnem szinpadilag... el fogok merülni: de én tudom, hogy ön
támaszom leend.
- Sógornőm, a
boldogság hit dolga, ön jobbra tart, én balra, mindketten mást hiszünk, s ha
eltértünk egymástól: támasza nem lehetek. Őszintén szólva én a polgári
társaságban a henyéket meggyülöltem, hazánkban minden osztálybelinek van
teendője s a ki a magáét meg nem találja, vagy még megtalálni sem akarja,
előttem elitélt ember.
- Ugyan, kérem önt, nem
undorodott meg a sok munkától?... nem veszi észre, hogy a fölötte állók a
fáradságot jó izüen megnevetik?
- Visszanevetem unalmukat
és a szükséget, mely egykor fölébreszti őket.
- Még rokonának szükségét
is?
- Az tökéletesen mindegy.
- Ha azt azért szenvedem;
mert kölcsönöztem Kardosok előmenetelének?
- Rossz helyre adta ki
tőkéjét sógorném... én ez összegért kezes nem leszek.
- Maga, rut fösvény.
- Ám legyek,...
végrendeletem majd megmutatja, hogy mennyit ehettem volna meg.
- Végrendelete is van már? Kérdi
tréfa ürügyével, de remegő kiváncsisággal.
- Egy hét óta már a
pestmegyei levéltárban van. - Mondja az ügyvéd kétségtelen komolysággal.
- Vigasztaljon meg egy
nyájas tekintettel, - rimánkodik a nő, megfogván az ügyvédnek karját, hogy
a rátekintésre kényszeritse.
- Arczom nem hazudik, s ha
eléggé ki nem fejezi titkomat, szóval annyit mondhatok, hogy fiáért ne reméljen
semmit, - szemrehányását még éltemben elfogadom.
- Gyülöli fiamat?
- Nevét önkezével vágta ki
szivemből, - reménylem, megmondá: hogy Aesopus szamarának állitott, ki
aranynyal telt zsákot hordok, - most tudja meg, hogy nem az ő számára.
A méltóságos asszony
elhalaványult, a szemrehányást fia helyett magának tárta, s az ügyvéd
őszinteségét eltalálta, midőn ingerülten kérdé:
- Ön persze nem fog megbocsátani a meggondolatlan fiunak?
- Akkor magam bizonyitanám be, hogy valamelyest hasonlitok Aesopus türelmes
állatához.
- Uram!... mondja a nő kinos elszántsággal, - megérdemlettem e
megaláztatást,... hogy egy gyönge órában fiamat az ön irodájában prókátorinaskodni
engedém, és kenyéréhes ficzkók mellett egész évig fetrengeni hagytam; de
részben azt hittem, példa lesz a fiunak, hogy mily alacsonyból fogna
magától fölkuszni, ha anyja nem védelmezné.
- Köszönöm ez őszinteséget, - mondja az ügyvéd fölegyenesedve, - látom,
idáig mily áldozatba került önnek lehajolni hozzám.
- Igen, megerőltettem magamat.
- Kár volt, - véli az ügyvéd, - a meghivó jegyre rá lehetett volna irni,
hogy Kardos István helyett erszénye.
- Ezt ön magától is megérthette volna,... mondja epével a szétpattanni akaró
asszony, - a ki a diadalkocsiba nem tudott fölkapaszkodni, elégedjék meg
azzal a szereppel, hogy tolja vagy huzza.
A ludméreg ennél büszkébbet és gorombábbat nem mondhatott, Kardos Istvánt a
nagy bántalom ugy megrohanta, hogy a teremnek ellenkező oldalán akart
kimenni. Kalapját már elfeledte megkeresni, födetlen fővel ment le a
lépcsőn, s midőn az inas utána futott, hogy kezébe adja, bámulva
nézett az inasra, hogy miért nyujtja neki a kalapot. A bérkocsis messziről
meglátta, nyitva tárta az ajtót. Beemelteté magát a kocsiba, pedig azt sem
tudta már, hogy ez ő rá várakozik. A bérkocsis haza vitte, megállt a kapu
előtt; de az ügyvéd nem szállt ki, a mély bántalom a külső tárgyak
iránt egészen eltompitá. A bérkocsis leugrott a bakról, kinyitá az ajtót,
kisegité az öntudatlant, ki a bérkocsist elfeledve, megszokott ösztönből
vánszorgott föl lakásába.
Vendel kinyitá az ajtót, urának szótalanságát megszokta, de a későbben
föltekintő bérkocsis gyanujából föltekint urához, és őt a nyugágyon
végig nyulva találta.
Megrántá Vendel a csöngetőt, a zajra Sipos besietett, és Vendel
intéséből rögtön gyanitá, hogy pártfogójának állapota egy lépéssel sincs
távolabb a végveszedelemtől, - utasitá tehát a bérkocsist, hogy a nevesebb
orvosok után szaladjon, hozzon kettőt, hármat, a mennyi befér a kocsiba.
A nőtelen emberek ügyetlenségével sürgölődtek a szenvedő
körül, egyik sem tudta mit lehetne czélszerüen alkalmazni, - a beteg pedig
mélyen hallgatott.
- Erőltesse meg magát néhány szóra, - mondja Sipos a szenvedőnek
fejét karjára emelvén, - leghűbb barátai vannak ön körül, és segiteni
akarnak önön.
Kardos nehezen fölveté szempilláit, Sipost erőlködött meglátni, mint ha
meg akarná ösmerni. A fiatalember a szeretet édes szavaival igyekvék ébren
tartani, és eszméletét fölidézni, - kezét is megragadá, hogy a gyöngéd érzés
villanyával erősitse meg. Vendel kínosan tipegett, topogott
határozatlanságában, a kámforos pálinkára gondolt, attól a huszár is
meggyógyul, meg a lova is, - azt akarta behozni. Megint visszafordult, az urak
okosabbak akarnak lenni, hideg vizet isznak elkábulás ellen, - ne muljék rajta,
egy korsó vizzel hamar megfordult az előszobából.
Sipos meglocsolta az öreget, homlokát dörzsölé, folyton kérve, hogy szóljon
néhány szót, s az ápolt nagy erőlködéssel mondja:
- Elkényeztetett vén gyermek vagyok s egy gyönge asszonynak bántalma
megszakasztja bennem a lelket.
Megint visszaesett öntudatlanságába, s a legelőször megjelenő
orvos megvizsgálván a szenvedőt, kézjellel mutatá, hogy az öreg ügyvédnek
hihetőleg ez volt legutolsó napja.
Az alkalmazott véreresztés a hiányzó bizonyosságot is megadta, - semmi
remény többé, - csak a hátralevő perczeket kellett még megszámlálni. Még
egyszer fölveté szemeit, Siposnak pillantásával találkozék, ez volt a legutolsó
percz, - és meghalt.
A szükséges törvényes személyek leltározták a vagyont, ekkor meglelék a
lepöcsételt levelet a mérnökhöz, a külsőre rá volt irva, hogy halála után
azonnal elküldendő a levél, az illetők el is küldték rendeltetése
helyére, valamint a végrendeletet is fölbonták, s a rokonokkal hiteles
másolatban közlék.
Ujra éledt a méltóságos asszony, tehetségeinek méltó tér nyilt, ügyeskedni,
terveket szőni, bonyolitani, - ez volt az ő éltető eleme! az
egyik játék elveszett, keverjük ujra a kártyát.
|