Az ügyvéd.

A jó lovak tanyája volt Magyarország, s a jó lónak még a sáros ut sem igen gátja, ha van sürgetője jó szó és borravalóban. A Budától Fehérváron keresztül vezető uton váltott lovakon hajtatott Sipos a Balaton felé, az alatt a részvét mellé a szivnek indulatja is sugdozott valamit.

Harmadnapra délben a gyászolókhoz kopogtatott be. - Válasznak jöttem el! Mondja az özvegyhez közelitve, és szive ösztönéből az odanyujtott kezet hirtelen ajkaihoz emelé, mielőtt megakadályozhatták volna.

- Elhagyatva vagyunk! Mondja a nő könyekre fakadva.

- Özvegy asszonynak szabad ezt mondani; barátjai meghallgatják, és a panasznak felét az elkeseredésnek számítják be.

- És a másik felét?

- Találjuk orvosságát annak is, aztán megindulunk a legbiztosabb uton az élet gondjai felé.

- E gondok előre elfárasztanak engem, ki a világot a somogyi faluk egyikében nagyon kicsi könyvből tanultam.

- E könyv sok igazat mondhatott, s a mi hiányzik belőle, szabad utánpótolnom?

- Jó gyermek, - mondja a nő szeretettel, - nagy gondot vállalt magára, ki ne fáradjon bele.

- Mint ügyvéd a kétségbeesett pörökre is fogok vállalkozni, - de itt egyelőre nem fogunk pörbe állni.

- Mára a nyugalmat válassza ön a hosszu ut fáradalmára, holnap aztán beszéljünk a kicsiről sokat.

- Látom, engem mindig kényeztetni akarnak, - jegyzi meg Sipos, - kényelmes kocsiban jövök idáig, a zalai hegyek folytonos élvezetet nyujtanak, s rám fogják, hogy elfáradtam. - Nem, ezért nem jöttem, - önöknek jó barátra van szükségük, egy példánynak ajánlkozom, ugy hiszem, Kardosoknak van joguk ahhoz, kit egy rokonuk tett emberré. Elfogadnak, hölgyeim, kész szolgájuknak?

A mérnökné kézszoritással felelt a fiatal ügyvédnek, elvezeté a vendégszobába, hogy kényelmét az első órában meg ne zavarja, azonban rendezkedett az ebéd iránt, hogy a váratlan vendég a gondosságban a kitüntetést is észrevegye.

Jolán tudta, hogy anyja irt Siposnak. A bácsival lefolyt beszélgetésben megvolt az ok a levélnek megirására. Várta is a választ, egy értelmes jó barátnak meleg részvétét, s ime, levél helyett maga érkezett meg. A szenvedések érlelik az embert, a nagy fájdalom átalakit, s ha nem akarjuk is például állitani, hogy a nagy ijedtség a fiatalt ősszé fehéritette percznyi idő alatt, kisebb mértékben nem koczkáztatunk semmit, mondván, hogy az apának meghalálozása leleplezvén előtte a rá várakozó küzdelmet és talán nélkülözést, a fiatal hajadon tünődött, miben könnyebbithet anyján? Segítségére lehet-e annak, kit idáig csak szeretni kellett.

A lélek munkásságra szólíttaték a szenvedés által, a szemek, melyek a multban a külső tárgyakkal foglalkoztak egyedül, - egyes perczekben most már egy ponton nyugodtak, és azt sem látták; irányuk a benső küzdelem felé fordult, a gondolatokra, melyek az akadályokon át hidat keresnek; a vállalkozásra, mely a szokatlan uton megigéri, hogy tétovázni nem fog, és az elhatározásra, mely csüggedni nem akar.

E tusában az arczra lehelődött egy finom vonás, mely a gyermekes arcznak áldott gömbölyüségét meghosszabbitá. A szemek, elejtve a kiváncsiságnak fürgeségét, a tárgyat óvatosan keresik, - nem meglátni, fölfogni akarák a megragadt tárgyat, mely körül most már véleménye van, a szépnek, jónak, hasznosnak vagy az ellenkezőnek fogalma szerént.

Csudálatos a természetnek e rajza, - e titkot csak a nagy müvészek kisértik meg utánozni, s egy vonással mindent mondóvá varázsolnak egy arczot, melynek dicséretére előbb nem mondhattunk volna többet, mint: egészséges, jó szinben van, - s az alkalmazott vonás ihlettséget varázsol fölé, és beszéli a léleknek titkát.

Nem volt nagy időköz, mióta Sipos nem látta, - a kornak haladása nem rajzol ily sebesen, annál többet vihet végbe a fájdalom, mely életünket átalakitja, és a rózsapiros arczot egy szempillantás alatt liliommá fehériti.

A leány arczán bevégződött az alakulás, a szépnek fogalmához többet nem lehetett adni. Sipost meglepte a kifejlődés, az arcznak értelmessége követelőbb lőn, s a tájékozást ujra kellett kezdenie, hogy e leánynyal szemben az ő egyénisége nem marad-e hátrányban?

Még ebéd előtt találkoztak a fiatalok.

- Nem vigasztalom önt, - kezdi Sipos, Jolánt egyedül találva a szobában, - csak arra kérem, higyje el, hogy veszteségét megbirálhatom; mert magam is érzem.

- Ön nekünk jó barátunkul van hagyva, - mondja Jolán - ön messze földről sietett hozzánk, ez nagy bizonyitványa nemes indulatának, s én önhöz folyamodom egy nehéz munkáért.

- Mennél nehezebb, annál több kedvem van hozzá.

- Igen nehéz lesz, anyámat kell megvigasztalnia. - Mondja a leány meghatottan, - anyám nem szól, gondját el akarja rejteni; mert engem véghetlen szeret, - s bánkódásában nem akar engem a jövendőre fölébreszteni. Nincs bátorságom megmondani neki, hogy gondját kitaláltam; mert akkor kimondanám előtte, hogy engem a jövendőnek fáradalmaival szemközt még gyermeknek vél. Anyám annyira szeret, hogy e birálatot kimondani nem meri, ha pedig eltalálom és nyilvánitom, elárulom, hogy az anyának leánya fölötti itélete által lelkem sérelmét látom. Ön férfi, nem itéli meg a leányt, ha ilyen helyzetben egyszer bőbeszédü lesz, kénytelen vagyok a sok szóhoz folyamodni, hogy megösmerjenek azok, kik rólam beszélni fognak. Atyám üres óráit a szeretetnek szentelé, tanitott olyan dolgokra, melyekről egyelőre azt véltem, hogy tudásuk lelki gyönyörüség. Halála óta más véleményem van, kétségtelen, hogy apám világösmerő ember is volt és közleményeit számitással nyujtá azon időkre, melyekben azok hasznosakká válhatnak. Élénken emlékezetemben vannak szavai, a gyöngéd szeretet ihlete, melylyel játszva, komolykodás nélkül nyujtá az élményt. Soha sem éreztem szigorát, még kevésbé tudhattam akkor azt, a mit most, hogy együtt apám és oktatóm vala. E támasz kidőlt mellőlünk, az ő gondja hátramarad; mert annak tárgyai mi valánk, főleg én, s anyám tusakodik, hogy e gondból szabad-e valamit nekem juttatni, elbirom-e részemet? holott azt még megmondani sem meri. Ön barátunk, mint harmadik személy elfogultság nélkül láthatja, hogy anyám bánatának tárgya főleg én vagyok, kit kimondhatatlan szeret. A napsugártól, a szellőtől is megvédene, a gondot el akarná zárni előlem! mert azt neki kellene bevallani. Bátorsága nincs, én biztatni nem merem, hogy meg ne lepjem, tehát önhöz folyamodom, ön ösmeri a nagy világot, melyben a nőnek is jut tér, melyre az atyai gond elkészitett; de anyámnak nem mutathatok oklevelet, mint az ügyvéd, mérnök, orvos, hogy e bemenetijegy-félével bizton megindithassam és ő kétkedés nélkül velem együtt lépni merjen. Ma, vagy holnap sokat beszélnek együtt, bátoritsa föl ön; és ha talált olyan tért, mi a nőket megilleti, az én készségem győzze meg önt bátorságomról s vállalkozásom miatt ne legyen akadályuk. Értse meg a sokból a kicsit és legyen jó barátom anyám előtt.

- E megbizatásra nem mertem volna gondolni.

- Önt is megijesztettem?

- Meglepett kisasszony.

- A mi önnél meglepetés, anyámnál félelem.

- Igen, mert én azt hallom, a mit nem vártam.

- Tehát őszintén mondja meg anyámnak, a mit ő nem hisz, és ha őt meggyőzte; két embert tett egyszerre boldoggá.

- Hát a harmadik? - Kérdi Sipos hirtelen utánmondván a szavakat a megelőzötteknek, mintha magát akarná a vágásba kergetni.

- A harmadik? - ismétlé Jolán, - önt már egyszer megáldák azért, hogy harmadik személyben az ellenkezőket, egyesitette,... s ha a boldogitás önérzet jutalmazó, e jutalmat másodszor érdemli meg.

Sipos tisztelettel hajtá meg fejét, - a leánynak szavai nem bonyoliták ki a csomót, melynek szála volt a kérdés, - melyre ő nem várt csattanó feleletet, de nem is utasitá el, - akképp a fiatal ügyvéd még jókor visszatartózkodék, hogy az ügyvédet ne jelentse be, ki idejekorán már a honoráriumról is emlitést tesz, habár érzelemben; de ez éppen itt nagyobb bankjegy, mint az, melynek egy példánya a Rothschildok londoni főirodájában drága keretbe van foglalva.

Az ebéd készen várta a vendéget, s a délutáni órák lefolyásáig a gyászesemények részletének körülményes elmondása tölté be a társalgási időt.

Alkonyat előtt a mérnökné a kis kertbe vezeté vendégét. Jolán eltalálta, hogy az anya a hosszu utról jött vendégnek drága idejét akarja meggazdálkodni, - nem ment velük, holmi teendők miatt a lakban maradt.

- Ketten vagyunk, - kezdé a mérnökné,... hallgassa meg kegyed egy özvegynek gyónását.

- Teljes készséggel, asszonyom, - mondja Sipos - a kinek gyónnak, az hallgat; de fölteszi, hogy a gyónó az ő vigasztalását nem utasitja el.

- Imádkoztam e vigasztalásért; mert bánatos agyam nem találta ki. Nem titkolom, csekély vagyonunk kamatja és még szerényebb nyugdíjam világosan mondja, hogy ahhoz szorgalmamnak kell a toldalékot megszerezni. Utat kerestem, - nagy város, kis város, hol sohasem éltem, nem vezetett ki a hinárból, - faluba nem áshatom el leányomat, rokonaim nincsenek, - mit ér egy gyámoltalan özvegy? mondja meg ön nekem.

- Csak az özvegyről beszéljünk?

- Lányom e beszélgetésben csak toldalék, - őt számba sem vehetjük, - jó, engedelmes, szerető gyermek; de éppen csak gyermek, előtte a világ titok, s e titokról az anya nem veheti le a fátyolt, ha megölni nem akarja.

- A tőkének kamatját, a nyugdíjnak összegét ön bizonyosan takarékos élethez arányositotta, erről nem szólok, - mondja Sipos a kert lugasában egy himzőkeretre feszitett finom fehér varrást kezébe fogva, - most számitsuk azt a tőkét, melyet ön számba nem vett, - és hogy rávezessem önt, kérdezze tőlem, hogy én miből élek?

- Ön ügyvéd, - ön tanulmányainak gyümölcsét élvezi.

- Szóról-szóra, - asszonyom, - Pestre érve tiz forint volt egész vagyonom, s a vámházig fütyörészve mentem, mint a ki uradalmából jön, - vagy tán még épebb kedélylyel; mert biztam erőmben...

- S abban, a mit tud!

- Igen, abban biztam, a mit tudtam; és mindenkinek ezt a tanácsot merem adni, - mondja Sipos, és hirtelen átcsapva a himzőkeretre, mondja, nem láttam szebb fehér himzést ennél.

- Kedves lányom, - mondja a mérnökné nagy sóhajtással, - megkeserít anyád, ha megmondja, hogy az ilyen diszmű nem az árvának kezébe való.

- Az istenért, halkan mondja ki ön e keserü szavakat, - kap a szóba Sipos a mérnöknét kezénél is fogva, örüljön ön inkább e szép példánynak, ez a kendő letörli az ön könnyeit.

- Ez a kendő?

- Igen, éppen ez a kendő, ha ön hajlandó hinni az én szavaimat,... s kezdeményül kérdem: okos ember volt a mérnök ur?

- Istenem!... sóhajt a mérnökné másodszor is, - mindig félve gondoltam arra, hogy e bölcs embernek nejévé mertem lenni.

- S azt hiszi ön, hogy leányát nem ékesitette föl olyan tudással, mi őt hasonlói közt megkülönbözteti?

- Tudom is, Sipos ur, - s ez az én bánatom, hogy e leány többet tud, mint a mennyit a szegénység elbir.

- Még egyet kérdek, - össze-vissza, de nem ok nélkül, - van e kendőnek párja?

- Párját grófunk leánya vitte el esküvőjére; mert, amint monda, hozzá hasonlót Parisban sem leltek. Felel a mérnökné egy könyűt hagyván lefolyni arczán, honnét a himzetre hullott.

- Mondám ugy-e, hogy e kendő letörli az ön könyűjét,... a véletlen is mellettem bizonyit, megmondom, miképpen. Az apák kivételesen volnának összehasonlithatók a mérnökkel, a lányok szintoly kevéssé a mérnök ur lányával. Ma a tudást aranynyal mérik föl, a kinek nincsen, mástól veszi; mert a világ halad, koronkint többet kiván, s a nagy városokba sietnek, hogy ott megvegyék. Nem volna ön hajlandó a tudást másoknak eladni, - e kendőt egy herczegnő megirigylené, - ne a kendőt adja el ön, hanem a munkának titkát. A kisasszony mondja el másoknak mindazt, mit az értelmes apától hallott, és annyiszorosan lesz megfizetve, a hánynak elmondja. Kövessék az én példámat, gyümölcsöztessék a tudást.

- Pesten?

- Pesten, az ország fővárosában, százezer ember között.

- Istenem! ha bátorságom volna.

- Asszonyom, bátorságára nem számitok, - a nők a kicsit ki merik mondani nagyon, - jegyzi meg Sipos egy mosolylyal; de a nagyot annál kevésbé gondolják ki, - a bátorság önnek nem lesz tanácsadója; hanem a kényszerűség.

- Jaj, csak ne volna az a Pest olyan nagy.

- Ha kisebb volna, nehezebben férnénk el benne, tehát igen vagy nem?

- Ugy, ugy, zaklasson ön, - ne hagyjon habozni, magamban azonnal elsülyedek.

- Mitől fél ön? - Pesten közelükben leszek, befolyásomról és jó tanácsomról tetszésük szerént rendelkezhetnek, a sikerről pedig jótállók. Ér-e valamit az én szavam?

- Meg vagyok fogva, kedves Sipos, - én mindjárt indulni is szeretnék; mert ha már az országuton volnék, jobban hinnék engyarlóságomnak. Ilyenek az asszonyok, kedves uramöcsém, elmondunk százszor egy imádságot, azt véljük, azzal teendőnket elvégeztük; de cselekedni gyöngék vagyunk.

- Most már nem engedek, szavát adta az egyezségre.

- Szavamat adtam; de még ráadást kérek, - mondja az asszony küzdelemmel, - nehéz próbatét volt ez idáig, ne hagyjon belesülni, szivemben oly szépen meg van irva az ön jó tanácsa; de leányomnak, annak a gondtalan jó gyermeknek, nem tudnám elmondani, hogy most pénzért kell eladni tanulmányait; mert kin egy anyának azt mondani: röpülj, kis madaram, anyádnak tápláléka kettőnknek kevés, dolgozzál, ha szenvedni nem akarsz.

- Ne alázza, meg ön egyetlen gyermekét.

- Ő fog megitélni engem.

- A mérnök urtól tanulta volna e kegyetlenséget?

- Ah,... őt csak áldva emlitsük, - mondja a nő majdnem fölkiáltva.

- Áldjuk meg hát őt, bizzunk gyermekének lélekerejében.

- Vezessen hozzá, - kéri az asszony Sipost,... ah, ha kebelemre hajolva megértené szivem dobbanását. Jöjjön, Sipos, jöjjön... bátrabb leszek. Ugy-e, gyarlók az asszonyok?

- Akkor anyámat is meg kellene rágalmaznom; mert az is asszony volt.

- Jó gyermek! Mondja a mérnökné a fiura nézve, ki a szobába vezeté.

Jolán apjának dolgozó szobájában volt, azt a csomagot forgatá, melyből néhány oldalt idézénk, - a fordulatra várakozó leány apjának jegyzéseiben keresett vigasztalást.

Meghallá az érkezőket, összecsomózá az iratot, fölkelt, hogy eléjük siessen.

- Szivemre jer kedves leányom, - mondja az anya forrón magához ölelvén Jolánt ... találd ki, mit akarok neked mondani?

- A sziv zaklatott, kedves anyám, én vagyok az ijesztő?

- Sipos ur, én elakadok, - jegyzi meg az asszony, legyen az én segitőm.

A fiatalember röviden előadá, mit tanácsolt az anyának, és hogy az nem vonakodik a tanácscsal élni, - most tőle várják a nyilatkozatot.

- Anyám! - felel a leány, - gyermeked játékszobája ma bezáródott, szerepemet kezembe adá a sors, én bizom a jó istenben, ki támasznak meghagyta anyámat és mellé egy jó barátot Sipos urban.

- Minek mondjuk önt? - Kérdi a mérnökné csöndes boldogsággal, - hisz ön védangyalunk.

Sipos nem merte kimondani, de gondolta, hogy legkevesebb elnevezés lenne, ha a kettő mellett ő lenne a harmadik; de a tartózkodás a czélzást elhagyatta vele.