A pör tárgya.

Másnap részletezék a tegnapi elhatározást, Sipos magára vállalta a pesti teendőket, alkalmas szállást keresni, jó barátokat szerezni, kik egy nőnöveldének megalapitásában segitségül lesznek. Bevégezvén a részleteket, Sipos előhozta a végrendeletet, melyről az özvegy férjének halála után megfeledkezett, vagy nem is hitte, hogy leányának neve a végrendeletben a megnevezettek közt figyelmet érdemeljen.

- Elfeledhetjük a tárgyat, azt nálunk nélkül fogják elvégezni.

- Az ellenkezőért emlitem föl, hölgyeim - véleményezi Sipos, - a mérnök urnak elhunyta után Jolán kisasszony nevével fog e végrendelet megjelenni a törvényszék előtt és mulhatlan föl fog szólittatni, hogy a részére szóló szavazatokat hitelesen bizonyitva adja be, vagy maga szavazzon valakire. Kötelességem volt e körülményt fölemliteni, s ha a bizalommal megtisztelnek önök, Jolán kisasszony jogára ügyelni fogok.

- Meg akar bennünket nevettetni? - kérdi Jolán.

- Én a jogot emlitettem meg, arról megfontolás nélkül nem mondhat le a kisasszony.

- Két szavazatra van szükség az örökséghez?

- Kettő...

- E kettő hiányozni fog, Sipos ur... részemre nem remélem; hanem jogom szerént adhatván másnak az én szavazatomat, meghatalmazom, hogy e szavazatot adja rokonaink közöl annak, a ki ön szerént megérdemli.

- A meghatalmazást birói uton kérem; de kötelességem kérdezni, tisztelt védenczem, a megkivántató szavazatok jelentkezése mellett elfogadja az örökséget?

- Ne oly komolyan, Sipos ur, - esedezik a leány - én a férfiakkal nem akarok szembeszállni.

- Nem fogunk szembeszállni; de jogainkat védhetjük.

- Pénzért? - Kérdi a leány mindinkább halványuló arczczal.

- A pénz itt örökségnek neveztetik, - jutalmul az értelmiségnek nyujtatik, s a kit két szavazat méltónak tart reá, ugy örökli, mint a gyermek az apa vagyonát, hálával és kegyelettel, s ellökni kárhoztató cselekmény volna.

- Látom, kinos próbát akar velem, - vitázik a leány, - ám legyen meg, azt hiszi ön, a férfirokonok megalázzák magukat miattam? ne hizelegjen ön!

- Nem hizelgek; a kisasszony rokonait egyszeri látásból ösmerem, - biró nem lehetek; de mint ön védője kötelességem szerént kérdezem, a két szavazat mellett elfogadja ön az örökséget?

- Az ügyvéden nem tudok kifogni, - az eredményt nem remélem, tehát ön előtt ki merem mondani, hogy elfogadom. Meg van ön elégedve?

- Egyelőre meg; de a meghatalmazványban e nyilatkozatnak is meg kell lenni, - azért mindjárt szerkesztem is az okmányt.

- Nem sajnálja ön, hogy ez ugy engem megszomorit?

- Kisasszony! az ügyvéd a lehetőségeket számba veszi, - ön és anyja megbetegedhetnek, iparkodásuknak gátot vethet a szerencsétlenség, a szükségnek harsány szava kemény szemrehányásokat fogna mondani önnek, ha jogával nem akarván élni a lehetőség határai közt, maga és anyja inségének akaratos okozója lenne.

- Ah! az életnek árnyoldalait mutatja ön... hitem nincs e dologra nézve, még reményem sincs; de szót fogadok, nehogy a szeretet vádat mondhasson rám.

- Helyesen van, az életben előre kell haladnunk, válasszunk utat, s ha nem következik is a kedvező siker: a szemrehányástól mentve leszünk.

- Vigasztalónak éppen elég, ügyvéd ur.

- Ügyvéd ur? ... ez nagyon ünnepélyesen van mondva.

- Ez volt a tiszteletdij, - Sipos ur, - enyeleg a lány, - vagy, hogy reménységünk egyenlő legyen, felezni fogunk.

- Ezt el nem fogadhatom, - mondja Sipos elkomolyodva, - e pillanatban nem tudom, miként fognánk nyerni; azt sem, miként vesztenénk, - s ha nekem is jut teendőm, pirulnék, ha e reménybe saját anyagi érdekem szövődnék. Ne vitázzunk e tárgy fölött, legyen az öné a remény, az enyém a lelkesülés, - a többit bizzuk a jövendőre.

- Igen, a jövendőre!... fejezi be Jolán a beszédet, és készülének a kertbe, hogy a kellemes évszaknak utórészét még élvezzék. A mérnöknéhez a helybeli ösmerősök egyike csatlakozott ut közben, igy a fiatalok együtt maradának, s közben beszédet folytathatának.

- Kisasszony, e kertben aligha találkozunk valaha.

- Gyermekkorom egész boldogságát e kertben hagyom, - mind öröm az, mire ide visszagondolok.

- Ez volt az ön élettörténetének első kötete, kisasszony, - a kötet bezáródék, folytatása következik a második kötetben, történethely a főváros.

- Óhajtom, minél egyszerübb legyen a történetnek folytatása, s a második kötet az elsőt meg ne czáfolja.

- Félig ön fog határozni sorsa fölött.

- Félig?... kérdi a lány, nem értve a számtani fölosztást,... ki rendelkezhetnék sorsom másik fél része fölött?

- Név szerént nem tudom, - egy ember, kit ön kiválaszt a tömegből.

- Ön ezt oly komolyan mondja, hogy apám gondja jut eszembe. Emlékszem, neki sem engedelmeskedtek a szavak, háromszor is bekezdett a beszédbe, midőn ilyesmit akart mondani, mint ön. Hagyjuk el e tárgyat, mely önt is fárasztja; mintha csak apám helyett akarna beszélni.

- Kisasszony, - az idő a multra épiti a jövendőt, s a napok multával közelebb érnek hozzánk az ujabb szerepek, önt sem feledheté ki a sors az életből, s ön is választand a férfiak között.

- Mily gondosan kerüli ön a keményebb szót, mely a választást a férfiak előnyének tulajdonitá.

- Legyen ugy, - megforditom a tételt, - egy férfi önt különbözteti meg.

- A fővárosban?

- Hihető, minthogy ott fognak önök megtelepedni.

- Ön a fővárosi fiatalságot hihetőleg közelebbről fogja ösmerni, mint én, - az utczánjárót észreveszik, megnézik, nevét is megkérdik, s az én nevemet senki sem tudja megmondani. Ön jól tudja, hogy a nevet mi teszi ösmertté, - a környezet, mely nálunk hiányzani fog; mert több is hiányzik. Az én reménységem négy fal közt kezdődik és végződik, - hiszi ön, hogy egy férfinak reménysége nem számitás? és hogy e számitás megfér a négy fal között?

- Ez keserüségnek is elég lenne.

- Én csak felelni akartam, - okoskodik a lány, - én az életet nem ösmerem, a mit abból eltanulhattam, könyvek beszélték el, és e mondva csinált történetekben a jó hiszem gyakran megcsalódott, kivált ha szegény volt.

- Nehéz lenne a megczáfolás; de ha már itt vagyunk a földön, rendeltetésünkre készen kell lennünk.

- S mi lenne e rendeltetés?

- A szeretet.

- Sokszor kimondott, ritkán megtartott szó, melyet a kimondáskor nem éreztek.

- De nem következik, hogy sohasem érzik, - azért van idő, mikor hinni is szabad.

- Szabad és lehet, - toldja meg a lány, - szerencse vagy szerencsétlenség, amint eltalálják.

- Ennyi kétely! - csudálkozik az ügyvéd.

- Ön megint szigorubbat akart mondani, arczáról látom, - találgatja a lány, - ne tartózkodjék, mondja ki a valót, ön nincs megelégedve velem.

- Kényszerit ön a tulőszinteségre? - mondja Sipos, - ám legyen, ön is nő, ki az ellentmondásban gyönyörét leli.

- Örvendek ez őszinteségnek, igy többet is szabad mondanom, s tán könnyebben megismertetem magamat. S ön akképp ösmerend meg, a milyen vagyok. Nézze ön e lapot, - mondja a lány tárczájából kihuzván egy papirdarabot, - e sorok töredékei apám iratainak, melyek számomra voltak följelelve, - olvassa e töredéket, melyet én szóról-szóra el tudnék mondani, és nem csak szavait mondanám el, arczom bizonyitaná, hogy érzem is.

- Fönnhangon fogom olvasni. Ajánlkozik Sipos.

- Arra akartam kegyedet kérni.

- ... Lányom! ... olvasta Sipos a mérnök iratát, - az orvosok a bonczasztalon fölvagdalják az emberi hullát, az életnek ágait megnevezik, a rostok elágazását rendszerbe gyüjtik, és bizvást mondhatják, hogy ösmerik az emberi testet. Az anyag előttük fekszik több példányban, a tudomány vizsgálódásait a való bizonyitja; de hol van a mozgatóerő, a lélek? a tüdő, a sziv, a máj itt vannak; de hova lettek a szenvedélyek? A gyengeségek és erények, az egyes embernek vádlói és dicsérői nem mutatják meg tanyáikat; mert élve sem kerestük a kulcsot megmagyarázásukhoz. Az élet egész hosszán vádoljuk egymást gyengeségeinkért, melyeket, az igaz, hogy zabolázni sem tudunk; de okait sem, s hogy többet ne mondjak: ezredek óta nem kutatták, és nem gyanitották, miért van meg a nőben az ellenmondási ösztön? Közönséges czivakodásnak keresztelek, mely megvan minden nőben, nyilatkozása lehet különböző, piaczi lárma vagy saloni gúnyban; de ellentmondás, - itt van nyavalyának, és pusztitja az emberi boldogságot, és mentségét senki sem találja. Gyermekem! régen mondám, hogy okért mindent, ok nélkül semmit sem kell hinni, - mert a nagy mindenségben a tárgyaknak létezése okozata az oknak, s ha mi el nem találtuk, csak azt bizonyitjuk, hogy eszünk gyarló mely ezredekig nem hitte, hogy a föld forog a nap körül, mint a nyár a forró parázs körül, a nőt ellenmondásáért lerágalmazta a férfi; mert a férfinak fél élete nyilt vagy titkos törekvés a gyöngébb fél ellen. - Hizelgés, hazudság, ügyesség, ravaszság, elszántság, vakmerőség, mindannyi fegyver a győzelemre, s a nőnek egyetlen védelme azon általános érzelme, hogy ellentmond, s bár szavait a hizelgés, ügyesség és jártas szóhatalom legyőzi: fölszinre vergődik a megtagadás ösztöne, s a gyönge nő egy "nem" szócskával megvédte magát. - A tenger vize szélén ugy, mint közepén undoritón sós, mely ihatlanná teszi, - a hajós szomjan eped el rajta, s megátkozza az ingerlő vizet, mely kinál, és ki nem elégit; de oktalanságában nem tudja, hogy a nagy viztömeg e só nélkül büzhödt posványnyá lenne, mely a világ élőit a teremtés első hetében kiölte volna. Nemetek gyöngesége az ellenmondás, ha azt meg nem szűri az értelem, s a sokát el nem fogyasztja a nevelés; korlátok közt biztos őrötök, mely a hazudság ellen gyanut, az ügyesség ellen óvatosságot támaszt, - és a tagadás legrövidebb szavával megment. Száz közöl kilenczvenkilencz ellenmondást számitott ki egy lélekbuvár, és a századik "igen"-nek szerencsétlenségéről számtalan kötetet irtak össze. Lányom! sokszor olvasd el e lapot, légy mérsékelt, a köznapi dolgok ne emésszék föl lelkedet, - tégy különbséget a czivakodás, feleselés, vita s a fejtegetés között, és hogy el ne ragadjon az indulat, jegyezd meg, hogy a legrövidebb szó leghatalmasabb, kivált ha arczod és hangod méltó összhangzásban mondja ki a "nem"-ét.

Eddig tartott az irat, Sipos elhallgatott, a lány is a szavak értelmével volt eltelve, - utóbb Sipos visszaadá az iratot.

- Fogadja ez iratot, - ez ereklye, mely a csalódásoktól megőrzi.

- Remélem.

- De azért ne itélje el a férfiakat.

- Atyám emlékét fognám ezzel meg megbántani, - mondja Jolán, - hanem megengedi ön, hogy tudatommal büszkébb lettem. Nem óhajtom, hogy rólam beszéljenek, a hizelgéstől borzadok, - a hiutól félek, mert talán csak a szigoru szót érti. - Bánatomat sem tagadom: látom, hogy a nő a világban meg merem mondani, ráadás,... és mégis, - önnek - magányos óráimban virágaim mellett megállva, végig nézem a tarka szinű kis telepet, hozzájuk hasonlitom magamat, védtelen lehetek, mint ők; ők virág, én leány, - mindkettőnket a gyöngédebb érzelem véd, hisz lehet-e hitványabb halandó, mint ki a virágot ugy tépi le? Ilyenkor imádkozni szeretnék, de nem jutnak eszembe a legszebb szavak, föltekintek a magas égre, s önkénytelen is azt mondom: Istenem, én leány vagyok. - Ekkor a lelkesült lány Siposhoz fordul, s annak kezét megfogva mondja: Ön barátom: ám legyen birám is, - és itéljen el.

- Lelkem nem bir el ennyit, - mondja a meglepett ügyvéd, - e szavak után beszélni nem, csak imádkozni tudnék!

Nem teszek e fejezethez egyebet, mint hogy az ügyvéd vallomásával hátrább esett; mert kétkedni kezdett, hogy e magasztos lélekhez odajárulhat-e?