Mit tudsz?
Sipos készre várta
mérnökéket, szállásban, növendékekben, jó akarókban nem volt hiány, a szeretet
gondosságát csüggedni nem engedte, s az első napokban meggyőzte az anyát
lányostól, hogy jó tanácsa egy tapintatos baráttól eredt.
A nők elmondák a hála
szavait; de éppen a hála vezeté őt tévutra, a reménytelenségre; mert most
már előnyös anyagi helyzetéből nem mert kezdeményezni, mintha az a
gyanu támadhatna, hogy közremunkálását tulbecsüli, és részvétét házassággal
akarja kifizettetni.
Valami szeleburdi régen
kitálalta volna érzelmeit, és az árkon vagy innen vagy túl volna. Sipos a
lánynak egyéniségét vette fontolóra, a gazdagon megáldott lelki és testi
szépséget, mit anyjától elkoldulni, véletlen alkalomból eredt háladatossági
viszonyért bealkudni nem lehet. Ő a leányt boldogitani akarta, személyes
előnyeivel óhajtott diadalt; tehát olyant, melyhez a barátságnak semmi
köze se legyen.
- Mivé lettünk volna ön
nélkül? Vallja Jolán az első hónapban, midőn már a választott ut
igazolva volt.
- Beszéljünk másról ...
Kéri őt az ügyvéd.
- Ime, a büszke férfi, fél
a köszönettől, - azt hiszi, hogy az utolsó szónál már el akarjuk feledni,
mit tett velünk.
- Hát erővel
nyugtatványt akarnak önök adni?
- Igen, vallomást
boldogságunkról, - nyájaskodik a lány, - e vallomás azonban csak kamat, ehhez
joga van önnek.
- Negyedévenkint kell
fölvennem ...?
- Az hosszu határidő
lenne, - s meglehet jó tanácsára hetenkint lesz szükségünk, s a jó tanácsokra
ön lesz a mi hitelezőnk.
- Mindig csak jó tanács,...
ne kényeztessenek el önök, - többnek hihetnem magamat, mint a mi vagyok és azt
találnám kérni, fogadjanak el egyszer magamért is.
Jolán elpirult, és késett a
felelettel, Sipos hirtelen el akarta forditani a beszédet.
- Még ma esni fog.
- Most ön meg akar engem
büntetni késedelmemért; ... mondja Jolán, az ügyvéd kitérésének okát kitalálva.
- A késedelemnek én valék
oka, önt méltán meglephette, hogy magamról mertem szólni.
- Erre az udvariasságnak illenék
felelni, - mondja Jolán halkabban, mint egyébkor, mintha meg akarná fontolni a
kimondandó szavakat, de önnek joga van őszinteségünkhöz...
- Legyen hát egyszer
őszinte - mondja Sipos mély érzéssel - majd ha még egyszer vakmerő
leszek magamról beszélni.
Ekkor kalapját hirtelen
kézbe vette, s az ajtón át elsietett.
A leányt a különös
hangnyomat meglepte, a legegyszerübb szó az elmondásnak módja által
jelentékenynyé vált előtte, s mert Siposnál minden szónak határozott
értelmét tapasztalá, a mit most ki nem magyarázott amaz, a sziv egészité ki
nála.
A nőtől el lehet
vitázni az igazságot is, a férfinak erélye, eszmemenetének ügyes előadása
habozóvá teszik, és a bátortalanságban önvédelmére elégtelen; de midőn a
férfi elér a szerelemig, ha csak nem valami ügyes komédiás, ki mindent el mer
mondani, egy kis zavarával hamarabb részvétre talál; mert a nő önkénytelen
is hiszi, hogy a hazudságot vakmerőbben elmondják, mint azt az igazságot,
mire a gyermekleány is kosárral felelhet.
Sipost határozottan éles
eszü embernek ösmerte a lány, s ime a pesti ügyvéd, ki a kétségbeesett ügynek
védelmét is el meri vállalni, mert a kigyakorlott ész a válaszuton cserben nem
hagyja, - megakad egy szónál, melyet folytatnia kellene, ha a bizonytalanság
kinjától menekülni óhajt.
Mért nem folytatá a
beszédet? Mi az, a mit egyszerre meg nem mondhat, s a mire feleim oly nagy
őszinteség kivántatik?
Az első titok, melynek
magyarázatára a leány anyját vagy testvérét fölkérni nem meri, - az első
szó, mit ezerszer ismétel, hogy el ne feledhesse, - az első bánat, mit
számtalan örömért el nem cserélne.
A félénket hajnalig gyötri
az éjnek sötétsége; hanem a hajnalnak első csilláma lefogja szemeit, az
éjnek rémeit sirjukba rezzenti vissza a hajnal. A leánynak első korszaka
tünődés, - még a legélénkebb eszű is valami árvaságot érez, énjével
elégedetlen, mig nem tudja, hogy meglátták, és feléje is közeledik a részvét.
Az, ki felfödözte benne a
figyelemre méltóságot, ki érette a nagy tömegből visszafordult, ki azt
gyanitatja, hogy a mellette levőket nem látja, azt mondta a leánynak:
ébredj föl álmádból, - élő vagy, és én óhajtom, hogy élő maradj,
Jolán fölébredt, - nem mer
kimozdulni helyéből, hol az elmenő után feledkezék, - tudja, hogy ha
egyet lép, vele megy az a titok, melyet még csak érteni szabad, mire felelni
majd oly nehéz lesz!
Arczán hőség
jelentkezik, - csak most ne jőne senki, és még a tükörtől is fél,
mely a szoba falán lóg, melyben megláthatná önmagát. Miért e szorongás? miért
kell mások szemétől rejtőznie? Hát az életnek ilyen gondjai is
vannak? Az életben önmaguk számára eddig csak ketten voltak, - apja halála után
most már csak anyjáé volt, annak csókjai ébreszték föl a reggelre, ha az anyai
kezek az öltözőtükör előtt gyöngéden leültetik, és a hajözönt
hosszára fésülve a gyermekarczot gond nélkül kimosolyogni látá a
selyemhullámból, engedelmesen hajtá az anyai kéz után a főt, és a szeretet
csókjai tudatták vele, hogy ő nagy boldogsága anyjának.
Holnap reggel reszketni
fog, arcza árulkodva pirul el, hogy ránézett egy másik, s annak szemei az anya
öléből akarják elrimánkodni a leányt.
Lassan megfordul, az
ablakhoz közelit, virágaihoz menekül. Könyvét nyitva hagyá ott, szabadulni
vágynék az indulatrohamtól, máskor a virágok olyan beszédesek voltak. A könyv
akadt kezébe, hirtelen beletekint, tán az idegen eszme más felé ragadja. -
Elolvassa az első sorokat:
A virágnak megtiltani
nem lehet,
Hogy ne nyiljék, ha jő a szép kikelet.
Kikelet a lány, virág a szerelem,
Kikeletre virítani kénytelen.
Összecsapódék kezei között
a könyv, mely indulatjáról beszél neki, s a mit nem értett, jó barátként
magyarázza meg.
Csak még néhány perczig
maradhasson egyedül, mert ha anyja be talál lépni, könyűi kitörnek, s vagy
a kérdés szégyene kinozza meg, vagy legelőször fog életében a hazudsághoz
menekülni. Ime, hatalmasabb az érzelem, mint az engedelmesség, a sziv
szorongása már vallomás, nem mondja bár senkinek; de érzi.
- Istenem, - sóhajt fel a
lány, ne engedd, hogy enhiuságom csaljon meg, - te tudod, hogy védelmedre méltó
vagyok!
Sipos bérkocsin hajtatott
haza, a magányt kereste nyugalom végett; mert czélzását utólagosan
meggondolatlanságnak hitte, mi azt eredményezheti, hogy elidegeniti magától
védenczeit, kiket elhagyni jótevője iránti hálátlanság.
E békételenség uralkodott rajta
a jelenet után.
A remény elmaradhat néhány
óráig; de megjő, előbb, mint legjobb barátaink, hibáinkat mentegeti,
a botlást kiegyengeti, s megmutatja a dolognak másik oldalát, a türhetőt,
a szebbet, a boldogabbat, - leapasztja csüggetegségünket, ösztönzi
bátorságunkat és hatalmas ecsettel rajzolja az ábrándokat, melyekből
igazság és valónak néha a fele rész is elég.
Alkonyatra békülékenyebb
volt, kezdé nem bánni, hogy ajkán az áruló szó kiszaladt, és ez volt az
első önzés, mely mások ügye mellé sajátját is helyezé. Szeretett egy árvát,
mint egykor megfogadá, - s ez árvának az ő szeretetére nagy szüksége volt.
Ez adta a reményt.
Alkudozott. Nagyon járatlan
volna a világban, ha kételkednék, hogy a leány Kardos mérnöknek leánya, czélzását
meg nem értette volna. E leányt szó nélkül is kitanulhatja, - e leánynak a
találkozás után kész itélete leend róla, s ez itéletet a férfi szem
kitalálandja. Az ügyvédet anyja miatt türni fogja, a hálának szavával
bőkezü lesz, ez lesz a válaszfal, melyen többé át nem törhet. A hála
világosan jelenti: beösmerem részvétedet, vissza nem utasithatom anyám miatt, -
ha leróhatnám, nagy örömmel cselekedném, és megszabadulnánk. Ha nem szól, -
elhiszem a reménynek biztatását, én is hallgatni fogok, meddig? nem tudom; mert
e kedves szép gyermek méltó arra, hogy lelkének diadalával nyujthassa kezét. A
léleknek egyensúlyra van szüksége, ennek hiányában a férjet csak jótevőnek
tekintené. Legyen meg hát, inkább szenvedek a várakozásban én, mint ő.
Negyed nap mulva fölkeresé
őket.
Himzésnél találta Jolánt,
az anya számadással vesződött.
- Mindig munkában, - kezdi
Sipos a társalgást, talán rosszkor is jöttem?
- Készen vagyok! - Felel a
nő vendége elé sietve, - Jolán pedig a himzőkerettől köszönté
Sipost.
- Nehéz az a számadás?
- Összeadás, kivonás, -
felel a nő, - pontosaknak kell lennünk, hogy össze ne zavarodjunk.
- S az eredmény?
- Kielégitő ... Mondja
a mérnökné meggyőződésteljes vidámsággal.
- Jolán kisasszony! -
fordul a fiatal hölgyhöz,... a szorgalom a rendes órán túl is terjeszkedik?
- Igen kedves munkám van, -
sietek a bevégzéssel. - Magyarázkodik a lány föl nem vetve szemeit a
himzésről, ugy, hogy elől a gazdag fürtök két orczáját egészen
elboriták a néző szemei elől, midőn Sipos közelebb lépett hozzá.
- E himzésnek párját már
láttam, ... találgatja Sipos a finom himzetű kendőre tekintve,
melynek hasonlója a somogyi lugasban volt kezei között,
- Emlékszik arra a
kendőre? Kérdi Jolán még mindig lehajolva, - és amint a kendőt
előre tolá.
- Nem fogom elfeledni,
kisasszony.
- Mi még kevésbé, -
különben hálátlanok lennénk.
- Hálátlanok? Kérdi
Sipos egészen a szótól megijedve, ... ki iránt lennének hálátlanok.
- A gondviselés ellen!
Mondja Jolán nyugodtan fölemelvén fejét a halavány ifjura.
- Most már értem az ön szorgalmát,
és hogy miért kedves e munka.
- Anyám parancsolta rám, s
ugyanakkor tudtam meg e kendő történetét.
- Jelölje meg a kisasszony,
hogy el ne tévessze az igazit.
- Nem lehet eltéveszteni, -
mondja fölmutatva, - ennek különös őrzője lesz.
- Méltó lesz reá?
- Ön lesz az! ...
mondja Jolán ujra föltekintve a himzésből. - Kegyeletünk tárgya ez,
s anyám csak az ön kezére meri bizni.
- Most bánom, hogy ügyvéd
lettem, - mondja Sipos bánattal, - az ügyvédnek mindenki fél adósa maradni.
- Ne mondja azt! ... kap a
lány ijedve az ifjunak keze után, - ön maga iránt erőnek erejével
igaztalankodik.
- Isten áldja meg önt e
szavakért, - mondja majd nem sugva az ifju, - legyen ön az én ügyvédem magam
ellen.
- Vigyázzon, én meg vagyok
vesztegetve.
- Az ön itéletében
megnyugszom, s nem fogom föllebbezni.
- Ezt az ügyvéd nem mondhatja.
- Az ügyvéd nem jött el ide, -
mondja Sipos megbátorodva, ... ön bennem az embert védelmezze.
Jolán nem talált választ, a
keretre hajolva maradt, hogy meg ne lássa Sipos a könyűt, mely
szeméből előtört, s a kereten levő kendőhöz menekült, hogy
azzal száritsa föl.
Ugyanaz a kendő volt, melyet
Somogyban látott, melyet az ujnak elkészitéséhez mintául használt. A helyzet
miatt egészen feledé, hogy kegyeletes tárgyhoz nyult.
Sipos látta, hogy a leány nem
tudja, mit emelt szemeihez, s amint letette, kérdi:
- Elvihetem e kendőt most?
- Most? ... viszontkérdi Jolán a
tévedést észrevéve.
- Most, mert itéletemet olvasom
le róla.
- Tud ön szivből imádkozni?
- Hiszem!
- Vigye el a kendőt, - könnyem
esett rá, - az mondja meg önnek, hogy imádkozom önért.
|