Mit tudsz?

Sipos készre várta mérnökéket, szállásban, növendékekben, jó akarókban nem volt hiány, a szeretet gondosságát csüggedni nem engedte, s az első napokban meggyőzte az anyát lányostól, hogy jó tanácsa egy tapintatos baráttól eredt.

A nők elmondák a hála szavait; de éppen a hála vezeté őt tévutra, a reménytelenségre; mert most már előnyös anyagi helyzetéből nem mert kezdeményezni, mintha az a gyanu támadhatna, hogy közremunkálását tulbecsüli, és részvétét házassággal akarja kifizettetni.

Valami szeleburdi régen kitálalta volna érzelmeit, és az árkon vagy innen vagy túl volna. Sipos a lánynak egyéniségét vette fontolóra, a gazdagon megáldott lelki és testi szépséget, mit anyjától elkoldulni, véletlen alkalomból eredt háladatossági viszonyért bealkudni nem lehet. Ő a leányt boldogitani akarta, személyes előnyeivel óhajtott diadalt; tehát olyant, melyhez a barátságnak semmi köze se legyen.

- Mivé lettünk volna ön nélkül? Vallja Jolán az első hónapban, midőn már a választott ut igazolva volt.

- Beszéljünk másról ... Kéri őt az ügyvéd.

- Ime, a büszke férfi, fél a köszönettől, - azt hiszi, hogy az utolsó szónál már el akarjuk feledni, mit tett velünk.

- Hát erővel nyugtatványt akarnak önök adni?

- Igen, vallomást boldogságunkról, - nyájaskodik a lány, - e vallomás azonban csak kamat, ehhez joga van önnek.

- Negyedévenkint kell fölvennem ...?

- Az hosszu határidő lenne, - s meglehet jó tanácsára hetenkint lesz szükségünk, s a jó tanácsokra ön lesz a mi hitelezőnk.

- Mindig csak jó tanács,... ne kényeztessenek el önök, - többnek hihetnem magamat, mint a mi vagyok és azt találnám kérni, fogadjanak el egyszer magamért is.

Jolán elpirult, és késett a felelettel, Sipos hirtelen el akarta forditani a beszédet.

- Még ma esni fog.

- Most ön meg akar engem büntetni késedelmemért; ... mondja Jolán, az ügyvéd kitérésének okát kitalálva.

- A késedelemnek én valék oka, önt méltán meglephette, hogy magamról mertem szólni.

- Erre az udvariasságnak illenék felelni, - mondja Jolán halkabban, mint egyébkor, mintha meg akarná fontolni a kimondandó szavakat, de önnek joga van őszinteségünkhöz...

- Legyen hát egyszer őszinte - mondja Sipos mély érzéssel - majd ha még egyszer vakmerő leszek magamról beszélni.

Ekkor kalapját hirtelen kézbe vette, s az ajtón át elsietett.

A leányt a különös hangnyomat meglepte, a legegyszerübb szó az elmondásnak módja által jelentékenynyé vált előtte, s mert Siposnál minden szónak határozott értelmét tapasztalá, a mit most ki nem magyarázott amaz, a sziv egészité ki nála.

A nőtől el lehet vitázni az igazságot is, a férfinak erélye, eszmemenetének ügyes előadása habozóvá teszik, és a bátortalanságban önvédelmére elégtelen; de midőn a férfi elér a szerelemig, ha csak nem valami ügyes komédiás, ki mindent el mer mondani, egy kis zavarával hamarabb részvétre talál; mert a nő önkénytelen is hiszi, hogy a hazudságot vakmerőbben elmondják, mint azt az igazságot, mire a gyermekleány is kosárral felelhet.

Sipost határozottan éles eszü embernek ösmerte a lány, s ime a pesti ügyvéd, ki a kétségbeesett ügynek védelmét is el meri vállalni, mert a kigyakorlott ész a válaszuton cserben nem hagyja, - megakad egy szónál, melyet folytatnia kellene, ha a bizonytalanság kinjától menekülni óhajt.

Mért nem folytatá a beszédet? Mi az, a mit egyszerre meg nem mondhat, s a mire feleim oly nagy őszinteség kivántatik?

Az első titok, melynek magyarázatára a leány anyját vagy testvérét fölkérni nem meri, - az első szó, mit ezerszer ismétel, hogy el ne feledhesse, - az első bánat, mit számtalan örömért el nem cserélne.

A félénket hajnalig gyötri az éjnek sötétsége; hanem a hajnalnak első csilláma lefogja szemeit, az éjnek rémeit sirjukba rezzenti vissza a hajnal. A leánynak első korszaka tünődés, - még a legélénkebb eszű is valami árvaságot érez, énjével elégedetlen, mig nem tudja, hogy meglátták, és feléje is közeledik a részvét.

Az, ki felfödözte benne a figyelemre méltóságot, ki érette a nagy tömegből visszafordult, ki azt gyanitatja, hogy a mellette levőket nem látja, azt mondta a leánynak: ébredj föl álmádból, - élő vagy, és én óhajtom, hogy élő maradj,

Jolán fölébredt, - nem mer kimozdulni helyéből, hol az elmenő után feledkezék, - tudja, hogy ha egyet lép, vele megy az a titok, melyet még csak érteni szabad, mire felelni majd oly nehéz lesz!

Arczán hőség jelentkezik, - csak most ne jőne senki, és még a tükörtől is fél, mely a szoba falán lóg, melyben megláthatná önmagát. Miért e szorongás? miért kell mások szemétől rejtőznie? Hát az életnek ilyen gondjai is vannak? Az életben önmaguk számára eddig csak ketten voltak, - apja halála után most már csak anyjáé volt, annak csókjai ébreszték föl a reggelre, ha az anyai kezek az öltözőtükör előtt gyöngéden leültetik, és a hajözönt hosszára fésülve a gyermekarczot gond nélkül kimosolyogni látá a selyemhullámból, engedelmesen hajtá az anyai kéz után a főt, és a szeretet csókjai tudatták vele, hogy ő nagy boldogsága anyjának.

Holnap reggel reszketni fog, arcza árulkodva pirul el, hogy ránézett egy másik, s annak szemei az anya öléből akarják elrimánkodni a leányt.

Lassan megfordul, az ablakhoz közelit, virágaihoz menekül. Könyvét nyitva hagyá ott, szabadulni vágynék az indulatrohamtól, máskor a virágok olyan beszédesek voltak. A könyv akadt kezébe, hirtelen beletekint, tán az idegen eszme más felé ragadja. - Elolvassa az első sorokat:

A virágnak megtiltani nem lehet,
Hogy ne nyiljék, ha jő a szép kikelet.
Kikelet a lány, virág a szerelem,
Kikeletre virítani kénytelen.

Összecsapódék kezei között a könyv, mely indulatjáról beszél neki, s a mit nem értett, jó barátként magyarázza meg.

Csak még néhány perczig maradhasson egyedül, mert ha anyja be talál lépni, könyűi kitörnek, s vagy a kérdés szégyene kinozza meg, vagy legelőször fog életében a hazudsághoz menekülni. Ime, hatalmasabb az érzelem, mint az engedelmesség, a sziv szorongása már vallomás, nem mondja bár senkinek; de érzi.

- Istenem, - sóhajt fel a lány, ne engedd, hogy enhiuságom csaljon meg, - te tudod, hogy védelmedre méltó vagyok!

Sipos bérkocsin hajtatott haza, a magányt kereste nyugalom végett; mert czélzását utólagosan meggondolatlanságnak hitte, mi azt eredményezheti, hogy elidegeniti magától védenczeit, kiket elhagyni jótevője iránti hálátlanság.

E békételenség uralkodott rajta a jelenet után.

A remény elmaradhat néhány óráig; de megjő, előbb, mint legjobb barátaink, hibáinkat mentegeti, a botlást kiegyengeti, s megmutatja a dolognak másik oldalát, a türhetőt, a szebbet, a boldogabbat, - leapasztja csüggetegségünket, ösztönzi bátorságunkat és hatalmas ecsettel rajzolja az ábrándokat, melyekből igazság és valónak néha a fele rész is elég.

Alkonyatra békülékenyebb volt, kezdé nem bánni, hogy ajkán az áruló szó kiszaladt, és ez volt az első önzés, mely mások ügye mellé sajátját is helyezé. Szeretett egy árvát, mint egykor megfogadá, - s ez árvának az ő szeretetére nagy szüksége volt. Ez adta a reményt.

Alkudozott. Nagyon járatlan volna a világban, ha kételkednék, hogy a leány Kardos mérnöknek leánya, czélzását meg nem értette volna. E leányt szó nélkül is kitanulhatja, - e leánynak a találkozás után kész itélete leend róla, s ez itéletet a férfi szem kitalálandja. Az ügyvédet anyja miatt türni fogja, a hálának szavával bőkezü lesz, ez lesz a válaszfal, melyen többé át nem törhet. A hála világosan jelenti: beösmerem részvétedet, vissza nem utasithatom anyám miatt, - ha leróhatnám, nagy örömmel cselekedném, és megszabadulnánk. Ha nem szól, - elhiszem a reménynek biztatását, én is hallgatni fogok, meddig? nem tudom; mert e kedves szép gyermek méltó arra, hogy lelkének diadalával nyujthassa kezét. A léleknek egyensúlyra van szüksége, ennek hiányában a férjet csak jótevőnek tekintené. Legyen meg hát, inkább szenvedek a várakozásban én, mint ő.

Negyed nap mulva fölkeresé őket.

Himzésnél találta Jolánt, az anya számadással vesződött.

- Mindig munkában, - kezdi Sipos a társalgást, talán rosszkor is jöttem?

- Készen vagyok! - Felel a nő vendége elé sietve, - Jolán pedig a himzőkerettől köszönté Sipost.

- Nehéz az a számadás?

- Összeadás, kivonás, - felel a nő, - pontosaknak kell lennünk, hogy össze ne zavarodjunk.

- S az eredmény?

- Kielégitő ... Mondja a mérnökné meggyőződésteljes vidámsággal.

- Jolán kisasszony! - fordul a fiatal hölgyhöz,... a szorgalom a rendes órán túl is terjeszkedik?

- Igen kedves munkám van, - sietek a bevégzéssel. - Magyarázkodik a lány föl nem vetve szemeit a himzésről, ugy, hogy elől a gazdag fürtök két orczáját egészen elboriták a néző szemei elől, midőn Sipos közelebb lépett hozzá.

- E himzésnek párját már láttam, ... találgatja Sipos a finom himzetű kendőre tekintve, melynek hasonlója a somogyi lugasban volt kezei között,

- Emlékszik arra a kendőre? Kérdi Jolán még mindig lehajolva, - és amint a kendőt előre tolá.

- Nem fogom elfeledni, kisasszony.

- Mi még kevésbé, - különben hálátlanok lennénk.

- Hálátlanok? Kérdi Sipos egészen a szótól megijedve, ... ki iránt lennének hálátlanok.

- A gondviselés ellen! Mondja Jolán nyugodtan fölemelvén fejét a halavány ifjura.

- Most már értem az ön szorgalmát, és hogy miért kedves e munka.

- Anyám parancsolta rám, s ugyanakkor tudtam meg e kendő történetét.

- Jelölje meg a kisasszony, hogy el ne tévessze az igazit.

- Nem lehet eltéveszteni, - mondja fölmutatva, - ennek különös őrzője lesz.

- Méltó lesz reá?

- Ön lesz az! ... mondja Jolán ujra föltekintve a himzésből. - Kegyeletünk tárgya ez, s anyám csak az ön kezére meri bizni.

- Most bánom, hogy ügyvéd lettem, - mondja Sipos bánattal, - az ügyvédnek mindenki fél adósa maradni.

- Ne mondja azt! ... kap a lány ijedve az ifjunak keze után, - ön maga iránt erőnek erejével igaztalankodik.

- Isten áldja meg önt e szavakért, - mondja majd nem sugva az ifju, - legyen ön az én ügyvédem magam ellen.

- Vigyázzon, én meg vagyok vesztegetve.

- Az ön itéletében megnyugszom, s nem fogom föllebbezni.

- Ezt az ügyvéd nem mondhatja.

- Az ügyvéd nem jött el ide, - mondja Sipos megbátorodva, ... ön bennem az embert védelmezze.

Jolán nem talált választ, a keretre hajolva maradt, hogy meg ne lássa Sipos a könyűt, mely szeméből előtört, s a kereten levő kendőhöz menekült, hogy azzal száritsa föl.

Ugyanaz a kendő volt, melyet Somogyban látott, melyet az ujnak elkészitéséhez mintául használt. A helyzet miatt egészen feledé, hogy kegyeletes tárgyhoz nyult.

Sipos látta, hogy a leány nem tudja, mit emelt szemeihez, s amint letette, kérdi:

- Elvihetem e kendőt most?

- Most? ... viszontkérdi Jolán a tévedést észrevéve.

- Most, mert itéletemet olvasom le róla.

- Tud ön szivből imádkozni?

- Hiszem!

- Vigye el a kendőt, - könnyem esett rá, - az mondja meg önnek, hogy imádkozom önért.