A keserves próbatét.

Öreg kopogatás döngeté meg Siposnak ajtaját, előre gyanithatá, hogy falusi ember áll kint, tehát a feleletet jó erősen hangoztatá, és belépett a két ss-es atyafiság.

- Szerencsés jó napot kivánunk a tekintetes ügyvéd urnak, mi ...

- Volt már szerencsém a tekintetes urakhoz a fehérvári vásáron.

- Egy kicsit bolond emberek voltunk ám mink akkor, - mondja az öregebb kinos őszinteséggel, - de már bocsásson meg a jó isten, a Kardossoknak nyavalyájuk a tüzködés, - tudja a tekintetes ur, - mit tagadnánk, mi még az atyafiságot sem osztogatjuk nagyon olcsón.

- Bocsátandó vétek, vagy tán nem is az, ha bizonyos körülmények között értésére adjuk másnak, hogy érünk valamit.

- Bölcsen méltóztatik mondani, tekintetes ügyvéd ur, - hagyja helybe a szónokatyafi, - az eladó csikajának is árát szabja az ember, aztán magának is van szabott ára; mert nem káposztafejet vagdaltak ám a mi eleink; hanem törököt, azt is a legelejét, aztán nem akarnánk a régi név becsületéből elengedni egyetlen egy s-set!

- Értem a czélzást, tisztelt tekintetes urak, - megboldogult jótevőm a bötükkel nem törődött; róla már az ujabb időnek kése lefaragta a családi hagyományt, ezt önök némi hűtlenségnek rótták föl, - innét keletkezett a félreértés. Mentségül azt mondhatnám, hogy a nemzet nagyobb késsel faragott az ősi kiváltságokon, hogy többnek jusson a jóból. Kardos István a fővárosban szoros barátságban élt az engedékenyebb párttal, és amint a jogok elosztásában részt vett, nevéből is elhagyott valamit, a mi fölöslegesnek látszék, nehogy e tulságos ragaszkodást az óhoz, valami penészességnek véljék, - egyébiránt is ő pályát tört, és azon becsületes szerencsével haladt, - s az uj érdemet bő kárpótlásnak hitte azon csonkitásért, mit nevének végén elkövetett.

- Jó, jó... kedves tekintetes ur - ha alkudoztunk volna előbb, két - három vásáron ezen is megegyeztünk volna; mert ha alkudtunk, magunk engedtünk; de az öreg nem is kérdezte az utolsó árt.

- Holta után az önök nagylelkűségének kell kiegyenliteni a dolgot, minthogy a megcsonkitott név ugy is sirba ment vele.

- Jól védelmezi a tekintetes ur az ügyet, - látjuk, ha akarná meg is nyerné.

- Legalább óhajtanám, hogy a megboldogultra valamennyien szeretettel emlékezzünk.

- Szent a béke! ... nyugtatja meg Sipost az osztályos ur, elfoglalván a kinált helyet, honnét ő mint örökös volt fölkelendő.

- A végrendelet másolatát megkapták önök?

- Megkaptuk.

- Akarják önök az atyafiságot elvállalni, s a belőle származó jogot élvezni?

- Elhatározott szándékunk; mert mi a Kardossok jogait el nem engedjük még az Eszterházy familiának sem, ha bocskorig kipöröljük is magunkat a vagyonból.

- Ez dicsérendő, mint következetesség.

- Azok fogunk maradni, tekintetes ügyvéd ur, - de a következetesség drága, s a végrendeleti hagyomány éppen jókor rántana ki bennünket a sárból.

- Ekképp a tekintetes urak közöl valamelyik a kivántató föltételek mellett az örökséget reméli?

- Személy szerént én, az öregebb testvér merek sorompóba állni, - testvérem szavazatát eleve elhoztam.

- Egy meg egy: az kettő, - az egyik egy megvan, hát a másik?

- A tekintetes urnál keresem, ide utasitott fűszeres atyánkfia, - remélem, megkapta a tekintetes ur a levelet, ha a "Fekete kutya" nem hazudott.

- A levél itt van; hanem mielőtt azt elolvasnám, kérdem: szokott a tekintetes ur lapokat, könyveket olvasni?

- De már azt nem cselekszem, hogy pénzért vegyek hazudságot.

- Nem szereti a tekintetes ur az irókat?

- El lehetek nélkülök.

- Pedig a nemzetekről mostanában irodalmuk emelkedése szerént vesznek mértéket; és csak az irodalom menti meg a nemzeteket a haláltól.

- Könyvből mondja ezt a tekintetes ur, - nevet a másik, - nézzen meg engem, ki merné mondani, hogy én haldoklóm, pedig esztendőn át nem veszek a kezembe mást a kalendáriumnál, azt is földhöz vágom, ha hazudik.

- Látott már a tekintetes ur héringet?

- Hordószámra árulják a füszeresek, böjtben eleget eszem.

- Füstölt hust is látott a tekintetes ur saját uri házánál?

- Mázsaszámra mérethetném ki ugy farsang táján.

- Ha a heringet be nem sóznák, a hust meg nem füstölnék, meddig tartana el?

- Harmadnapra ki kellene szórni az utczára, ott is elkerülné a jóravaló állat.

- Ez világos példa, tekintetes ur, - okoskodik Sipos, - hogy a heringet sóval, a nyers hust füsttel esztendőkig tarthatóvá tehetjük, - s ezen példán a nemzetek is tovább élnek, ha a tudomány az egyesekre ráragad. Ha a bojtár ki akarja vetni az ötször ötöt, babbal, lencsével rakja ki, és szemenkint számlálja össze, s a végén mégsem meri nagyon elhinni, hogy igazán ugy van, - a hajdu pedig az egyszeregyből számlálás nélkül is bizonyosan tudja, hogy huszonöt. Ilyen a tudás, és még senki sem merte mondani, hogy a hajdunál különb ember a bojtár; mert nem tudja az egyszeregyet. Szorgalmas szomszédaink vannak, és tessék elhinni: kiegyszeregyeznek bennünket, ha mindazt el nem tanuljuk, a mit ők tudnak. Ezért kell olvasnunk.

- Nekem is van egy szomszédom, - ellenkezik a másik, - az is a könyvet bujja, sőt szemeimmel láttam, hogy a földet is megkóstolta, és az iziből gazdálkodott; aztán az ő buzáját is akkor verte el a jég, mikor az enyémet.

- Vannak önnek gazdasági gépei?

- Ostornyél, - tekintetes ügyvéd ur, - az aztán mozditja az ökröt, bérest, ha nagyon lépést jár. Nyolczszáz esztendeje lakunk itt ez áldott földön, azóta mindig volt ennünk, - most essünk kétségbe? Aztán ha mindannyian két annyit termesztünk, mint eddig: rajtunk penészedik.

- Versenyezni fogunk a külfölddel.

- Hadd éljen, szegény pára, az is, - kár lenne a jó szagot az orra alá dörgölni, - mert, tekintetes uram, a hol szalonna van, macska is akad arra mindjárt. Maradjunk mi a régi mellett.

- Igy elmaradunk az anyagi téren, pedig a haladás életkérdés, az emberiség enged az örök igazságnak, hogy csak a mi mozog, az él. - Ha a földnek elengedjük a termőerőt, mit fokozhatnánk, miért fösvénykedünk az emberi jogokkal jobbágyaink iránt?

- De már itt éppen nem engedek, tekintetes uram, - mert ha engedek, a jármos ökröm is azt mondhatná, ha szólni tudna: huzza az ur is az ekét. Igy nem alkuszunk!

- Kisebbségben marad a tekintetes ur, a nemzetnek életrevaló része negyven év óta tágitja a korlátokat.

- Busulok is én azon?

- Hiszi a tekintetes ur a mennyországot?

- Akarok is benne lakni.

- Mit csinál hát a mennyországban, ha jobbágyaival kerül össze szomszédnak?

- Ha ösmert engem a földön, tudom nem feled el engem a mennyországban is, és jótállok, hogy amint fönn meglát, ijedtében ott is megsüvegel, és le nem mer ülni arra a padra, hova én kerülök.

- Gróf Széchenyi István nem ezt mondja.

- Minden ember a maga szájával beszél, tekintetes uram, - mondja türhetetlenkedve az örökölni vágyó, - ezen mi meg nem alkuszunk; hanem beszéljünk inkább arról a szavazatról, melynek hasznát szeretném venni.

- Itt a fűszeresnek levele, tekintetes ur, méltóztassék elolvasni, - ebből megértheti a tekintetes ur az én válaszomat is.

- Sziveskedjék a tekintetes ur elolvasni, én majd hallgatom.

- Amint kivánja, ... hagyja helybe Sipos, - és a levelet elolvasá, melynek szó szerénti tartalma következő vala.

Tekintetes ügyvéd ur!

Egyszer látott a tekintetes ur, kis városi nyárspolgár vagyok, szegény szülőktől származtam, s hat esztendei keserves inaskodás után szabadultam föl, azon kereskedésben, mely városkánkban a "Fekete kutya" czim alatt ösmeretes. Ha vonzalmamat követhettem volna, most tudós ember volnék; mert nagyon gyönyörködöm az emberi ész csudálatosságán, hogy én e kurta városban fél iv papirra valami fekete görbeségeket rángatok egymás mellé, összerakom, bepecsételem, belököm a postaszekrénybe, s ez a kis papiros elmegy Veronába Tutti-frutti testvérekhez, azok fölbontják, és azok e fekete ákombákomból megtudják, hogy nekem két mázsa szalámira van szükségem. Hol kapnék én olyan embert, ki ezt a tudósitást hat nap alatt elvinné tiz garasért, és ha elvinné is, mit csinálnék, ha Veronán innen a szalámit elfeledné, és szardellát kérne két mázsát? - megehetném magam. Ó, de szép az, tekintetes ur, hogy én elmehetek ki a gyöpre, ha meguntam az emberekkel a czivódást, zsebembe dugok egy könyvet, s midőn valami okosat szeretnék tudni, kihuzom ezt a jó barátot, beszéltetek vele addig, a meddig tetszik, s ha nem értem egyszerre, elmondja százszor is, nem haragszik, nem duzzog, nem mondja, hogy bolondnak tartom, hogy egy dologért annyiszor zaklatom, - visszateszem, és gondolkodva haza ballagok. Enni, inni nem kér a könyv, eláll a fiókban, az ablak között, mestergerendán, soha sem panaszkodik, és szolgálatomra áll minden perczben. A ki a könyvet nem becsüli, az azt akarja, hogy legelni járjunk, mint a barom, az is könyv nélkül legel.

Bizonyosan volt a tekintetes ur fűszeres boltban, - érezte az olajszagot, - hát ha még akkor jött volna a boltba, mikor én fölszabadultam, mikor még faggyugyertyát is árultunk: elájult volna. Most már az olajat is tisztitva áruljuk, a faggyu helyett tejgyertyánk van; mert okosodik a világ. Én szállitó is vagyok, a vidékünkön létező gazdasági gépek az én szállitmányaim. Ebben is hogy megfordult a világ. Ha valakinek több fia volt, az élénket ügyvédnek, a vásottat katonának, a szelidet papnak adta, - a szamárnak azt monda: maradj, fiam, itthon, te leszel a gazda. Most kisült, hogy a legokosabbat kell otthon fogni, annak esze a kincses bánya, az okoskodik valamennyiért, kiszámitja, hogy sorvetővel csak fél annyi mag kell a földnek, mint a mennyit az öregek elég bolondul elszórtak, - a józan gazda egy szecskavágóval tiz ember helyett elvégezteti a munkát, és legalább öt napszámot megnyer. Az okos gazda jókor biztositja vetéseit jég ellen, az emberi észnek az elemek ellen is van biztositéka. Jó uton vagyunk, tekintetes ügyvéd ur, a világ teremtményeinek urává lett az ember, a vad fát kiássa ősi fészkéből, fölösleges galyát levagdalja, a nemesebb fáról beleoltja a fiatal csemetét, és az időt meglopja tudományával, és előbb termővé, jobbat termővé változtatja a vad fát. Parancsolunk az állat növésének, a juhot gyapjasabbá és husosabbá tudjuk nevelni, mint azt a tapasztalat bizonyitja, ki ne örvendeznék, hogy az emberiség a teremtőnek kegyelmével már élni tud.

Az én korom az ötvenedik esztendőhöz közeledik, csendes polgári pályámon az emberek minden osztályával találkoztam, a grófnak, jobbágynak szavait hallottam, és világosan megjegyeztem, hogy harmincz évvel ezelőtt egyik ember a másikhoz nem volt olyan közel atyafi, mint most. Hajdan csak a nyavalya, a bánat, a szerencsétlenség csikarta ki az emberből, hogy csak olyan gyarló, mint akárki más, - a hideglelés, az étvágy, a tél és a nyár előtt volt meg az emberi egyenlőség, - ma a magyar nemes ember főbe vereti magát azért, hogy neki is szabadjon emelni a terhet, mit a jobbágy vitt. Nem ilyen toll, mint a "Fekete kutya" főnökéé, kellene a dicséretre, midőn ily szép dolgokat látunk; de mit leirni nem tudok, szivem, lelkem érzi, s azt mondom a tekintetes urnak, ön kedves rokonunknak közeli barátja volt, ösmerte szándokait, azt is tudhatja, mit akart elérni végrendeletének azon szavaival, hogy vagyonát annak hagyja, kiről a rokonok közöl kettő azt mondja, hogy öt között annak van legtöbb esze. Azt akarta-e, hogy hárman összebeszéljünk, és valami kicsinált kis haszonért a leghigabb velejünek is odaadhassuk, és a világ nevetve mondhassa, hogy ime, a tizenkilenczedik században is imádják a borjut, ha meg van aranyozva? Én ezt nem hiszem, rokonunk a fővárosban ösmert ember volt, tollal halmozott össze akkora vagyont, mekkoráért a "Kék elefánt" czimü bécsi kereskedőháznak háromszor kellett gazul megbukni, és több száz embert megcsalni. Azt akarhatta a megboldogult, hogy becsüljük meg önmagunkat, emeljünk süveget az ész előtt és tudjunk igazságosak lenni az iránt, ki családunknak becsületére válik most mikor a tudatlanság megalázó szégyen.

Ezen értelemben tehát kérem a tekintetes urat, ha a kardossfalvi Kardoss urak fölkeresik önt Pesten, és az én szavazatomat kérik, a mit én gyarló tollammal összeirtam, jártas elméjével bővitse ki, s ha azon urak közül az illető a tekintetes urnak kedvére felel meg, adja neki az én szavazatomat, és ha kivántatik, e szavazatot élő szóval és biró előtt is hajlandó vagyok kinyilatkoztatni. Maradtam a tekintetes urnak ... és a többi.

- Uraim! a levélnek vége, - nem teszek hozzá semmit, el sem veszek belőle, - a fölolvasottak értelméből méltóztassék kitalálni, hogy a szavazatra számithatnak-e?

Összenéztek az atyafiak, a válasz könnyű és nehéz is volt, s az ügyvéd másodszor kérte a feleletet.

- Már e szerént hiában fáradtunk Pestre.

- Feleletnek vegyem ezt, tisztelt tekintetes ur?

- Annak mondtam.

- Annak is veszem, s ebbéli megbizásomat elvégeztem, vagy jobban mondva, a tekintetes ur a fűszeres urnak leveléből nem következtet kedvező igent.

- Nem.

- Sajnálom, hogy szolgálatukra nem lehettem a tekintetes uraknak, - s ez ügyben teendőm be van végezve, csak azt teszem még hozzá, hogy még egy szavazatról rendelkezhetnem ugyan, Kardos Jolán kisasszony részéről; de minthogy az egyik rokon az irányt magasabb értelemben tűzte ki, a másik szavazatot is ahhoz szándékozom alkalmazni.

Erre a Kardossok fölkerekedtek, ajánlták magukat, s a kapun kiérve, az öregebb duzzogva mondja:

- Itt is voltunk!