Ujabb remények.
A remény az életnek
sörélesztője! azt monda egy nem poéta, ki a mostani versfaragóktól abban
különbözik, hogy e mondásáért nem követel halhatatlanságot.
A kardossfalviak hazamentek
Komáromból, bosszusan; mert a konczot elkapták a szájuk elől, s esztendeig
kellett még utána várni. Egy esztendő hosszu idő a várakozónak, s a
ki kénytelenségből várakozott, megérti a magyar közmondást, melyben a mai
veréb is többet érőnek mondatik a holnapi tuzoknál.
A két rokon kifogyott a
káromkodásból, mert ezzel lassan telt az idő, nyugodtak a méreg után, s a
nyelv helyett eszük foglalkozott. Tapasztaltuk, hogy hosszu uton sok eszébe jut
az embernek, az ébren álmodás kellemes képeket tol az ember elé, s a remény
ilyenkor ver csirát az emberben.
- Öcsém!... mondja az öregebb
testvér,... hosszu idő az az egy esztendő.
- Egy tavasz, egy nyár, egy
ősz, egy tél, - egyszer megsülhetünk, egyszer megfagyhatunk, kétszer
nyughatunk, ennyi kerül ki egy esztendőből.
- Ugy-e a bárányból toklyó lesz
egy esztendő alatt?
- A malaczból süldő,
sőt egy kis kukoriczával több is.
- Öcsém! azt látom én, hogy egy
esztendő alatt minden változik, hát a mi szerencsénk nem nőhetne
bárányból toklyóvá? - okoskodik az öregebb, - a multkor hamar elütöttük a
dolgot, az igaz, megijedtünk attól a fiatal prókátortól, s mindjárt
odanyargaltunk a méltóságoshoz, - most van időnk, hányjuk-vessük meg
jobban a dolgot, talán drágábban is elkelnénk?
- Neked van több eszed, - mondja
bosszusan a fiatalabb, - gondolkodjál te.
- Azt már megcselekedtem, azért
is mondom, hogy ha a gyapjunak föllebb mehet az ára, - azt a portékát áruljuk,
a mi van, irjuk meg a méltóságosnak, hogy az egynegyedről egyharmadra
szeretnénk átváltoztatni az igéretet.
Ennél én is okosabbat mondok,
kináljuk meg az özvegyasszonyt a fele örökséggel, ennyiért szóba állhat velünk,
talán a prókátor sem dob ki.
- No, én nem mernék többször
odamenni, - szabódik a másik, - hallod-e, még álmamból is fölijedek, olyan
kérdéseket ad föl, hogy a hideg is kiráz.
- Ha te nem akarsz elmenni hozzá, elmegyek én.
- Nem mersz elmenni. Kételkedik a bátya, hogy öcscsét feltüzelje.
- Debiz elmerek. Mondja indulatos hetvenkedéssel emez.
- Majd meglátom.
- Meg is láthatod; mert a jövő pesti vásárkor elmegyek, s ha azóta uj
két sor foga nőtt annak a prókátornak a régi mellé, még sem félek
tőle.
- Bár csak megverne. Mondja még inkább fokozva a durva bátorságot.
- Ott is lennék én olyan ember, mint te.
- Kék folttal jössz majd haza, előre meg is rendelem a borbélyt
köpölyökkel.
- Nohát azért is elmegyek, - mondja nagy hangon, hogy a kocsis megfordult,
meg is szólitá: Marczi, te is hallottad a beszéd utolját, a jövő vásárkor
elmegyünk Pestre, te fogsz engem vinni, elkisérsz Sipos ügyvédhez, a
szobaajtóig kisérsz, te nyitod be az ajtót, te is csukod be utánam, és
bizonyságom leszel, hogy bemegyek.
- Majd akkor elhiszem.
Sok embernek megvan az a gyengesége, hogy a tagadás ellenében a Dunának is
neki szalad. Az öregebb Kardos ura öcscsét ezen eszközzel sarkantyuzta a
vállalkozásra.
Koronkint ügyesen e tárgyra csavarta a beszédet, és a csirát keltegette,
hogy a testvér utóbb nem várta a pesti vásárt, fölrakodott egy hosszu kocsira,
és megindult a budai oldalon Pestnek.
Sipost a leánynak gyöngédsége és tulérzékenysége nagyon a gyalogutra
szoritotta. Ő az időnyerés által elérhetőnek vélte a rokonokkal
való találkozást. A találkozások kiszámitás nélkül is alkalmat szolgáltatnak a
megösmerésre, és a miveltebb eszü fitogtatás nélkül is kifejti szellemét, s a
másikban önkénytelen fölgerjeszti a becsülést. A testvérek egyszerü eszü,
parlagon elkérgesedett posztóruhás emberek voltak, s az oskolázatlan
embertől az oskolák padján rájuk ragadt diákszó különbözeté meg. Bizonyos
családi reménybeli jog korán egy hosszu pörbe zavarta őket, s a
boldogtalanok az évi jövedelemnek fölös részét e telhetetlen állatba dugdosták.
Elfogultságukat az ős erőnek tévutra vetődött buzgalma még
inkább növelte, és óvakodtak mindenkitől, ki náluknál okosabb volt, és be
akarta bizonyitani, hogy bizonyitékok nélkül a reménybeli jog csak reménység,
min még a birói kedvezés sem segit. Ezért kerülték az okosabbakat, az ostobák
szájtáltó bámulása pedig biztatta őket.
Az ész táplálékot kiván, - mert éhen elsorvad, és urának rossz szolgája
lesz. Ezt ők nem tudták, és csak az óhajtásnak étvágyával vesződtek,
- ez pedig mindig a nagy konczot emlegette. Rájuk nézve az emberiség ügye, a
haladásnak minden irányban való előmenetele mellékes volt, melyre nekik semmi
szükségük. Ilyen emberek a végrendeleti viszonynál fogva kisodortatván otthoni
légkörükből, Sipos lehetőnek tárta, hogy a mérnöknével találkozván,
még maradt bennük annyi épség, hogy a műveltségnek sugara fölmelegiti
lelkük kérgét, és mint a kopár földből kicsalja a tavaszi nap a
termőerőt, ugy ösmerendik meg ők is, hogy a tudás becsülésre
méltó, akár férfi-, akár nő-ajak mondja ki.
Őt, a mivelt férfit is megragadá a leánynak értelme, sőt több
izben tartózkodásra inté, nehogy előre törvén, megnehezitse a
visszavonulást. Sipos nem szokta a mondatokat előre betanulni; de más száz
nővel szemben kevesebb vigyázattal fogta volna kifejezni véleményét. A
társadalmi modor elszokott simaságán kivül az eszmét is kényszerült
megválogatni ő, kit férfitársai, egykoruak és öregebbek figyelmükkel is
elkényeztettek.
Nem rosszul okoskodott, hogy a mely lép őt megfogta, két oly egyszerü
madarat, mint a kardossfalviak, tökéletesen szárnyszegetté tesz.
Ügyességére ez ügyben csak azért lett volna szüksége, hogy az atyafiakat
találkoztassa, - ezen pedig nem kételkedett, de amint láttuk, a
kezdeményezésnek utját elvágta a leány, egy vaskövetkezetességü apának gyöngéd,
tartózkodó, de önmaga iránt is szigoru gyermeke.
Láttuk, meddig értek el, - az örökösödési ügyben Sipos ügyvédileg annyit
tett, hogy onnét vissza nem léphetett, ezt a leány is belátta, - de hogy több
ne történhessék, azt meg a leány miatt kellett elhatározni.
Nem maradt egyéb hátra, mint a legapróbb körülményt is meglesni, és ha
alkalmas rá, fölhasználni, a leánynak megzavarása nélkül.
Sipos jól kiszámitá, hogy az időnyerés alatt a kardossfalviakban még
egyszer lobbot vet a nyereségvágy, és hogy ezt a méltóságos asszony is
hihetőnek tartja, és nem lehetetlen, hogy a véletlen csapás ellen a
méltóságos asszony inkább akar négy szavazatot, mint kettőt, s ő még
itt kemény küzdelemre akad.
A rábeszélés hatalmas fegyver, a szerént, amint a rábeszélők
hatalmasak, befolyásosak és érdekeltek. A méltóságos asszony nehéz dolgokkal
birkózott, nagyon egyszerü férjét a kitüntetésig előtolta, - ez asszony az
érdektől hajtva méltónak tartja az ügyvédre is hajtóvadászatot rendezni.
Éppen igy volt; a méltóságos asszony uj hálókat vetett ki, jó fütyölő
csalómadarakat szerzett, hogy az ügyvédet hálóba csalhassa; de előbb jött
a kardossfalvi Kardoss junior.
Nem tréfa, a kocsis az ajtóig kisérte.
Ilyen emberek ilyen tanura szorultak, s ezekkel volt egy sorban megemlitve
Jolán. Sipost nem kárhoztatnánk, ha azt vitatta volna is, hogy két ilyen jámbor
ember térden állva adja szavazatát.
- Megint itt vagyok ám, tekintetes ur!
- Akármikor, mindig szivesen látott vendégem a Kardos-rokonságnak bármelyik
tagja.
- De jól megnézzen ám engem a tekintetes ur, - mondja a vendég egy kis
igazolással, - nem én vagyok ám az a másik Kardoss, ne hogy összetévesszen a
tekintetes ur.
- Mindjárt megösmertem a tekintetes urat a szaváról.
- Arról, ugy-e tekintetes uram, hogy én a multkor egy szót se szóltam?
- Most helyrepótoljuk az
elmulasztottat is, nemde? Kérdi Sipos egy mosolylyal, mit a vendégnek gyermeteg
őszintesége kicsalt.
- Hej!... tekintetes uram,
- fohászkodik a vendég, leülve a kimutatott helyre, - két tele zsákot
könnyebben és örömestebb elvinnék ám én most, mint a tekintetes urral szóba
álljak.
- Bizzék
őszinteségemben, s elhatározott szándékom a tekintetes urral oly
megelőzőleg bánni, hogy akkor se panaszkodhassék ellenem, ha
panaszolkodni akarna.
- Tekintetes uram
igéretében megkapaszkodom, - mondja amaz nagyobb bátorsággal, - mert én ide nem
mertem volna jőni magam, ha a testvéremtől jobban nem félnék, mint a
tekintetes urtól; mert a tekintetes ur fél óra alatt készen lesz velem, ha
kidob is; de a testvéremmel együtt kell maradnom halálos holtig.
- Várom a tekintetes urnak
előadását.
- Előadom valahogy, -
akadozik amaz, - már nem tudom, az eleje, dereka vagy hátulja jut hamarább
eszembe; de a tekintetes ur majd összerakosgatja.
- A Kardos-ügyben
méltóztatott hozzám fáradni?
- Igaz, elfáradtam, -
mondja, letörölve a meleget a homlokról, a multkor Komáromban együtt voltunk, azt
hittük fölmenet, hogy a zsákot örökre bekötjük; hanem a tekintetes urnak éles
kése van, és a madzagot tövön vágta ki kezünkből.
- A határidőn ismét
bekötik önök, - ha megmaradnak szavazatuk mellett.
- Ugy, ugy, huzkodja ki
belőlem a szót a tekintetes ur, - ha megmaradunk szavazatunk mellett;
de messze van odáig az idő, az ember holnap nem azt gondolja, a mit ma, s
aztán, mi tagadás benne, mi kettőt adunk másnak, pedig nekünk csak egy
kellene, aztán mi lennénk az urak.
- Ezt az egyszeregy igy
mutatja; de az élet nem mindig egyszeregy, - elhiszi-e a tekintetes ur?
- Meg ne ijesszen a
tekintetes ur; mert mindjárt belesülök, - hagyja csak elmondanom az egészet,
aztán a végén is jókor lesz azt mondani, hogy hiába beszéltem.
- Az egyik szavazatot kéri
tőlem a tekintetes ur testvére részére, ha jól vélem.
- Eltalálta a tekintetes
ur, ... az egyik szavazatot szeretném megszerezni.
- A fűszeresnek
levelét fölolvastam, hallotta a tekintetes ur, - maguk sem tartottak rá számot,
és a fűszeres szabott árából én el nem engedhetek sem ma, sem holnap, és
hogy ő más véleményre térjen, nem merem elhinni.
- Nem is arról szólok,
kérem szeretettel, - esenkedik a junior; hanem a multkor jól értettem, hogy a
tekintetes ur Kardos Jolán szavazatáról is rendelkezik... beszéljünk erről.
- Arra nem szükség
kizárólag hozzám fordulni, ha önök az ő szavazatát kérik, menjenek el
szállásukra a nagy térre, ott van nevelőintézetük...
- Nevelőintézetük van?
Kérdi a junior hüledezve.
- Igen,
leánynevelőintézetük, melyben leánynövendékeket képeznek ki női
munkákban és hasznos tudományokban.
- Küldhet engem oda a
tekintetes ur, - nem ugy vettem én búcsut az oskolától, hogy én még valaha
visszamenjek, engem ki nem kérdez többé senki, azért jót állok, meg a bátyámért
is.
- Nem tudok jobb tanácsot adni,
- magam részéről pedig szorosan ragaszkodom a fűszeres leveléhez, -
méltóztatik emlékezni a tartalomra?
- Nem azért jöttem,
esedezem, - mondja a junior beleizzadva a párbeszédbe, - már most kimondom, ha
megszakadok is bele, én azt a szavazatot ugy szeretném, ...tetszik tudni, ha
kialkudhatnám! - Mondja nagy nyögéssel, hozzátéve: - Most már üssön agyon a
tekintetes ur.
- Tőlem akarja a tekintetes
ur kialkudni? Kérdi Sipos elhalaványulva.
- Ha mondanám se higyje a
tekintetes ur, - mondja kármentésül a vendég, - látva a lelki bántódást, - ha
ezt mondanám, megérdemelném, hogy az ablakon vettessen ki a tekintetes ur.
- Az alkuval - mondja a
megbántódott fiatalember, erőltetve a szót, - nem voltam megbizva; hanem
hogy önnek se legyen panasza, ime, megirom a kisasszonynak, s ön fél óra alatt
megnyeri a választ. Iróasztalához ült, s a következő levelet irta.
"Kisasszony!
Megbizatásomkor elkerülte
figyelmemet az a körülmény, hogy a Kardos-ügyben még alku is fordulhat
elő, a rokonok egyike e pillanatban nálam van, és az alkuszót kimondá, -
ön miatt mernék neki válaszolni, de magam miatt, kit ő megitélhetne, és ön
miatt vádolhatna, nem! Ön elolvassa levelemet, és a könnyebbség okáért legyen
szabad mondanom, hogy a nem feleletet érthető feleletnek veszem
tisztelője
Sipos Antal, ügyvéd."
E levelet megmutatá a vendégnek,
előtte bepecsételé, Vendelnek átadá azon utasitással, hogy az irás- vagy
szóbeli feleletet meghozza.
- Tekintetes uram! - mondja a
vendég hosszabb hallgatás után, ha nekem bátorságom volna; de hiába, ha
nincsen; mert együtt kell ám élnem az én testvéremmel.
- Másképp mit csinálna a
tekintetes ur?
- Olyant, miért a tekintetes ur
megdicsérne; de minthogy ilyenre nincsen bátorságom, hát most én dicsérem meg a
tekintetes urat.
- Köszönöm, uram, sokra becsülöm;
mert öntől nem vártam.
- Ugy-e, tekintetes ur, - az a
kisasszony nem fog erre a levélre felelni?
- Jót állok érte, - mint arról
negyed óra alatt ön is meggyőződik. Nem messze esett - az alma a
fájától, ha a tekintetes ur ösmerte a lánynak apját.
- Hiréből jobban ösmertem,
mint személyesen, - mert még én diák voltam, mikor ő már kenyérkereső
volt, s én féltem tőle, mert mindjárt azt kérdezte, hogy mit tudok?
- Elhiheti a tekintetes ur, hogy
a lányát akárki bizvást kikérdezhetné, ha e gonosz föltételü örökségi kérdés
nem lenne.
Még néhány szót váltának, Vendel
visszajött, mint gyaniták, levél nélkül.
- Otthon találta őket?
- Igen is!
- Kapott választ a
kisasszonytól? Kérdi Sipos a helyezett érdekeltségében.
- Üresen jöttem, pedig
kértem ám választ, tekintetes uram.
- Mit mondott a kisasszony
szóval?
- Édes Vendelem, a
tekintetes ur tudja már, hogy mit tesz, ha nem felelek.
- Jó hirt hozott Vendel
bácsi! - Mondja az ügyvéd, és ujra kiderült, leült a vendég mellé.
- Tekintetes uram! - Mondja
a vendég, - ugy-e, most ezt nem ugy álmodám?
- Az emberiség becsületére
mondom: nem!
|