A levél.

De könnyü most Amerikába utazni, miután már Kolumbus fölfedezte. Az urfi órákig mártogatta tollát a létartóba, az okos gondolat még egyre csak a fekete lében van, az okosat előtte kiirták belőle. Kisimitá a papirt, melléje borjukat, verebeket rajzolt, - a betük azonban nem álltak maguktól sorba.

Igy időzött több óráig; biztatásul fölirván utóbb a papir elejére:

Kedves hugom!

A toll fogott, és hosszan gyötrődve, e levelet fogalmazta:

"Tegnap óta küszködöm magammal, az ön sorsának bizonytalansága nyugalmamat elrabolta. Nem tudom, okosan cselekszem-e, ha rokonszeretetemet odaunszolni bátorkodom? mert én nem tudok eget földet igérni, csak azt, amiről rendelkezhetem: igaz barátságomat. Ön ezt, meglehet, kicsinyli, mert én mondom, az ön vetélytársának fia, kit ön bizalmával nem ajándékozhat meg ...

Utálatosak az ilyen pénzkérdések, eltépik a rokonokat, önt tőlem, holott ennek kellene összeforrasztani bennünket. Kedves hugocskám! Mindketten fiatalok vagyunk, ránk a tavasz napja süt, mi egy szál virág mellett is elábrándozunk; ne hagyjuk diadalmaskodni az anyagi kérdést a nemesebb indulatok fölött. Ha az én barátságom érne ön előtt valamit, megkönnyebbitené utamat, szülőimet az ön nemes gondolkozása meghóditaná, és én érvényre emelhetném azon szép fogalmat, melyet még kimondani nem merek. Az ön szava ez ügyben oly kölcsön, melylyel az én lelkemet váltaná ki a nagy engedelmesség alól, - s a megváltott lélek önhöz repülne.

Hogy megkönnyebbitsem önnek a választ, ha nem ir, annyit tesz, hogy ön békére nyujtja kezét atyámnak, és engem egy kézszoritásra vár."

A fiu a levelet félig a leánynak, félig saját anyjának irta. Ha anyja komolyan akarja érteni, ő komolyan is veszi, mert a leány szép és művelt, és szavazatával valamicskét ér is; ha az anya ürügynek használja, elteszi a vallomást a többi hazudság mellé, hisz azt madzagra füzve gombaként árulhatná; ezt anyja is tudja és csak játéknak nevezi, szerénte az ilyen fiatalember e nélkül elunná magát. A fiu kikapta az utasitást, hogy győzedelmének jövendőjét le ne kösse; mert arról az anya fog rendelkezni annak idejében.

A fiut nem merték háborgatni, a méltóságos asszony ezt megparancsolta, mert a gyakorlat szerfölött nehéz. Ő méltósága is vesződött, egy levélpapirra következőket jegyzette:

"Férjem uram Fehérvárra fél nappal később érkezik, mint a kardossfalviaknak igérte, az ilyen szemtelen követelőknek az engedékenységet kávéskanállal kell osztogatni, mert étvágyuk kielégithetetlen, ha nagy készséget tapasztalnak. A multkori összeget megigérjük, ha a kis lány el nem kapta a horgot, mit neki vetettem, - ha e kis ügyeskedő lépre nem akad, férjem uram is nyöszörögjön; czélozgasson más osztozkodásra, mert annak is kell alamizsna, hogy a későbbi csalódásért ne jajgasson nagyon. Meg ne ijesztesse magát a kardossfalviak sopánkodásával, - azok most jégesővel, földindulással mentik árverelésüket; de ha már semmiképp sem engednek, igérjen ön többet, - a mit épp ugy nem fogunk megtartani, mint ők nem, - ezzel le lesz kvittelve a mostani arczátlankodás.

Férjem uram ez utasitást ismételve elolvassa; mert másképp bizonyosan bakot lő, ha neje kiereszti kezéből a gyeplőt. Ó, ha én lennék az ön versenytársa!"

Az első lap betellett, beporozta és átforditá a levelet, hogy a másik oldalra is irhasson valamit később, fiának lépteit hallá, betette az iratot a papirtartóba.

- Ily sokáig tartott a levélirás?

- Nem akartam elszeleskedni, hisz anyámnak is meg kellett mutatnom.

- Majd elolvasom, hagyja maga a levelet az asztalon, reggel majd meghallja véleményemet, tiz órakor itt legyen.

- Amint parancsolja, anyám.

A fiu távozta után az anya elolvasá a levelet, mely szerénte jól volt fogalmazva, adott reményt, mit vissza lehet vonni, van benne barátság; az ára is meg van határozva, egy kis homály is, mi a hiunak légvár, a valót keresőnek köd. Nagyon keveset fog az anya változtatni a levélen, - általában meg van elégedve a fiuval.

Az inas vendégeket jelent, a levél az iróasztal fiókjába került s onnét reggeli tiz órakor bujt ki a napvilágra az utolsó megolvasás végett.

Ő méltósága későn kelt, a fáradság nem is eresztette volna föl a nyugalomból, de a levél sürgetős volt, s az árát meghatározá fiának, tehát tábornoki pontossággal megjelent. Panaszkodott fiának a késő lefekvés miatt, a vendégek hosszabban maradtak, mint máskor, s ő most egész nap főfájásban fog szenvedni. Elővette a levelet, átfutá és a "megkönnyebitené utamat" után rajzónnal ezt jegyzé: egy szavazattal.

- Fejezzük ki az eszmét világosan, - irja fiam ujra a levelet, üljön iróasztalomhoz, ott talál levélpapirt.

Az utasitás szerént leült, levélpapirt huzott ki, megirta a levelet, felolvasá:

- Tegye takaróba, irjon rá czimet.

- Ez is megvan; - mondja a munka bevégeztével.

- Ne bizza a levelet másra, - nem akarom a cselédekkel tudatni, hogy ez emberek hozzánk tartoznak, - a levél postán pedig estelig késhetnék, - fáradjon föl maga, ugy sétálgatva, és valami bámészkodó által küldje föl a nevelő-intézetbe.

- Rögtön megyek, - mondja a fiu, anyjának fájós fejét megcsókolva s távozott.

A hölgy fáradtan ereszkedék egy karszékbe, s ott lehajtá fejét, kinyugodni a mámort.

Sipos fölküldé Vendelt a mérnöknéhez, hogy előfordulható esetben őt használhassák küldés végett; mert Sipos az urfi szerepével tisztában volt. Vendel tiz óra után ment föl, még pedig örömest; mert a vén huszárt Jolán az elkényeztetésig kitüntette s a vén huszár a finom kezeket nagy hálával csókolgatta. A kapunál egykori regrutáját látta nagy nyalkán lépegetni, most már nem volt oly lompos és kuszált, mint valaha, s Vendel morogva megdicséré az urfinak cselédjét.

- Hohó, a mi Vendel bácsink - kiáltja messziről az urfi, - él még, Vendel?

- Nem irták még meg a földi obsitomat, nagyságos urfi, - mig elkészül, csavargom ebben a rongyos világban.

- Látom, maga ide tart, talán Kardosné asszonysághoz megyen.

- Eltalálta, nagyságos urfi, egyenesen oda.

- Az én régi szolgám lesz annyi emberséggel, hogy e levélkét a kisasszonynak átadja.

- Ej, ej, urfi, - dorgálja Vendel, hány mázsa levelet irt, mióta nem láttam?

- Vagy két mázsát édes öregem, hanem azért ezt fölviszi.

- Ha az urfi megengedi, hogy a tekintetes asszonynak adhatom át e levelet.

- Kópé, maga, hogy gyanakszik, ingerkedik az urfi, - no ne féljen, e levelet hugomnak irtam, de lelkiismeretének megnyugtatásául adja a tekintetes asszonynak, - jelentse kézcsókolásomat, - maga hü Cerberus.

- Igy már majd csak megteszem.

- Ha hüségesen elvégezte, holnap eljöhet hozzám a régi számlával, Vendel, - egyszerre kielégitem a mostani levélbérrel; siessen öreg.

Könnyedén fütyörészve lóggatá el magát a belváros felé; hanem Vendel kezében mázsákat nyomott a levél. Az asszonynak is odaadhatta a fiatalember szavai szerént; de miért nem irta hát egyenesen annak? Okoskodott, okoskodott az öreg s az utolsó gondolatot fönnhangon mondja:

- Tisztára kinyalta az inas, azt látom; de a ruhakefével nem fér a szolga a gazdája lelkéhez, - erről a levélről tudnia kell az én uramnak is; hanem előbb átadom.

Becsöngetett az ajtón s a kisasszony szobájába ment.

- Drága kisasszonyom, én hoztam valamit, a kapuban adták a kezembe, - de ha a levél hasonlit a gazdájához, én a kályhába vetném.

- Meg ne ijesszen Vendel.

- Én ijedtem meg, drága kisasszonyom; mert én ösmerem a levélnek iróját, hogy őszüljön meg mindjárt, ha megkeseriti az én kedves kisasszonyomat.

- Ha oly nagyon fél tőle Vendel bácsi, nem fogom elolvasni, mig anyám haza nem jő.

- Okosan cselekszi a kisasszony; mert a ki ezt irta, az idén száz ilyent bizonyosan irt s tán mind egy vágásra.

- Akkor vigye vissza, Vendel. Mondja Jolán, vissza akarván adni a levelet.

- Kardoss urfitól való, kisasszonyom, ne küldje vissza, a tekintetes asszony ebből a levélből a gyomrukba lát.

A vén embernek szót fogadott a föllázitott leány s a kimenő Vendelnek elfeledte megmondani, a mit gondolt, hogy e levélről Siposnak nem akar szólni; mert a férfiak a szavakat fontra teszik, és keserves számadást kérnek a burkolt értelemért is. Remegve várta anyját, hogy annak tanácsa támasza legyen, s egyuttal bevághassa az erőszakolásnak utját, nehogy Sipost a mérséklet elhagyja, és őt kétségbeejtő lépésre kergesse.

- Nem, nem! még gyanitania sem szabad, hogy e levél érkezett; szorongásom tolmácsolja, hogy a férfiak ez ügyet keményebben magyaráznák. Anyámtól kell itt tanácsot kérnem.

Kitekintett az ablakon, hogy anyjának közeledését messziről láthassa a nagy téren át, és el nem jött onnét fél óráig, nehogy a levelet egy pillanatra is megláthassa.

Vendelt az előszobában vélte, igy az utasitást majd későbben adja neki, - pedig Vendel már ura előtt állt.

- Küldték, édes Vendelem? Kérdi az ügyvéd rosszat gyanitva.

- Nyargalva jöttem, tekintetes uram, - alig értem a kapuhoz, a nagyságos urfi csipett meg, és egy levelet nyomott a markomba, hogy a kisasszonynak adjam át.

- Jaj! - ha visszaadta, Vendel.

- Nem adtam vissza, - hanem kialkudtam, hogy a tekintetes asszonynak is megmutathassam; mert jobb azt tudni, hogy a levelet csak ugy ablakon át akarja-e becsusztatni; mert akkor mindjárt széttéptem volna.

- Tudja a kisasszony, hogy eljött?

- Ha azóta keresett, akkor tudja, - mert én nem mondtam, hogy hazajövök.

- Ruhámat, Vendel, - dolgaimmal azonnal készen leszek.

- Visszamenjek?

- Nem lesz rá szükség, Vendel, - de köszönöm a hirt. - Ez az én legkinosabb napom.

- Tudtam, hogy az a vásott gyerek rosszabb a halálmadárnál.

- Emberére akadt, - ez lesz utolsó levele.

Az irodában kiosztogatá a fogalmazványokat, felöltözék, hogy mérnökékhez menjen.

Jolán meglátta anyját a nagy térnek első sarkáról haza jőni, - szive hevesebben dobogott, mert a következő negyedórában mindketten fognak sirni. A városban nem szaladhatott anyja elébe, nem inthet, nem kiálthat, - s a jó anya fáradtan a tanitványokkal való séta után, ballagva közeledik lakásuk felé.

Megjöttek, - a gyermekeknek órai szünetük van még, igy háboritás nélkül olvashatják át a vészteljes levelet, melynek tárgyai lehettek, okai nem.

- Anyám! - Siposnak igaza van, - ez emberek nem nyugosznak, nézd, e levél érkezett tőlük, - legyünk erősek, anyám, - olvassuk el, e levél megkisérti a mi bátorságunkat.

- Olvasd el, gyermekem, hangosan, - én ma buzgón imádkoztam; mert álmomban szegény atyádat láttam, - s akkor nem félek.

A leány anyjának bátorságától megerősödött valamennyire, feltöré a levelet, és érthetőn elolvasá.

Egyszeri elolvasásra kitalálták a levélnek értelmét, az ügyes fogást, a mi a kapzsiságnak volt odalökve.

Az önhittség e szavakat leirhatta, a lelkiismeretlenség játszhatott igy, és az ügyeskedés a csapdát is kitette, hogy a nem felelés, tehát a könnyebb rész, adja meg kinek a kellemes választ.

- Anyám! nem fogom e levelet kétszer elolvasni, - eszem nyugodt, felelni fogok. Remélem, az apának van hatalma fia fölött, és megkimél, ha az emberi alakban van valami, a mi érez.

- Nem közöljük Sipossal a levelet?

- Ments isten, hogy őt is megkeseritsük, anyám, a következmények fájdalmasak lennének, s ezt te nem akarhatod.

Sipos az utolsó szónál már belépett, tartásában hiányzék a nyugalom, arczában bánat és izgatottság mutatkozék, hangja pedig elváltozott.

- Korán jövök vagy későn?

- Tizenegy óra már! Mondja a mérnökné a szavaknak mindennapi értelme szerént.

- A levelet értettem. - Mondja Sipos fáradt hangon, melyet az indulat elölt.

- Ha már tudja, - ám olvassa el; - mondja Jolán fölvéve a levelet, - adjon önnek az isten nagy nyugalmat, és aztán türelmesen hallgassa meg az én véleményemet.

Átvette Sipos a levelet, figyelmesen elolvasá, mi alatt a nők egymással beszélgettek. Sipos a prédaleső körmöket látta a levélből, - s ekképp a ki nem mondott reményekre vonatkozó szavakat erkölcstelen játéknak bélyegezte. Még kezében tárta a levelet, az első lapra könnyen ráfértek a sorok, az aláirás szintén az első oldalon volt, több nem következhetett.

Keze remegett, és kiejté a levelet.

Hirtelen utána nyult, s a szétterjesztett papirt ujra fölvette, a sorokat ujra elolvasá, hogy minden szónak értelmét az elhelyezés szerént megitélje.

Jolán remegve várta Siposnak megszólamlását, mely mindig késett.

- Ne olvassa még egyszer, - esedezik Jolán - egyszeri elolvasás után lehetetlen elfeledni, dobja tüzbe azt a levelet.

- Ugy fél tőle, Jolán kisasszony?

- E szenvedés még most az enyém, minek osztozzam meg önnel e kiméletlenségen?

- Ne féljen, - mondja Sipos az olvasást félben nem hagyva, - az olvasás után nyugodtabb leszek, mint reméli.

- Megmagyarázza ön e nyugalmat.

- Meg; de nem ma, - mondja Sipos különös vidámsággal, - ön elhiszi, a mit mondani fogok, - ez emberek keservesen bünhödnek, saját vétkük veri meg őket.

- Igy nyugtat ön meg engem?

- Válaszolni akar az én kedves menyasszonyom?

- Ez már bizalmasabb hang, - s az én vőlegényem e levelet elégeti, vagy elteszi...

- Fél, hogy e szánandó embert anyjáért lakoltatom meg?

- Attól félek,... igen nagyon félek.

- E levelet meg kell tartanom, Jolán kisasszony; de mert megtartom, s az ön kezéből veszem át, magánsérelem tárgya nem lehet, - igy elvihetem.

- Vigye el, - most már nem félek, s megirom válaszomat az apának.

- Ugyanazt tanácsoltam volna.