A válasz.

Faluhelyen nagyon ösmerik egymást az emberek, - a nyitott kapun át ökrét, lovát, sánta birkáját, törött kerekét is ujjon elszámlálják. E kandiságtól az erszény sem menekedhetik meg, tudják, kinél mennyi a tizforintos bankjegy, mennyi a váltott pénz, sőt ha egy lyukas huszas téved a faluba, pontosan megmondják, ki hozta a hetivásárról, és hogy kinek kezén fordult meg, és hol tartják most ládafenékre zárva.

Az udvaron tul még a gazda lelkébe is belátnak, megmondják: szereti-e a zöldbabot? lencsére szereti-e öntetni az eczetágyat, vagy cseresnyére? - aztán szokott-e adni jó szóért? fösvény-e? pazarló-e? kölcsönvett pénzen vergődik-e? van-e esze, vagy mindig a komája tanácsán indul el?

E rettenetes tudásnak egyedüli, de nevezetes jó oldala, hogy az egész gazember is félig meri gazságát folytatni; kivált, ha a vidékben van valami nagyon becsületes ember; mert ehhez mérvén a szomszédokat, senki sem szeretne az összehasonlitásban legutolsó lenni.

Kardos a mérnök környezetének itélő birája volt, hozzá a kétséges jellemü ember remegve ment; mert hire terjedt, hogy ugy keresztül lát az emberen, hogy ha szemközt áll is vele, mégis megmondja, hiányzik-e egy gomb a hátulján? A ki hozzá tévedt, utközben előre megrágta beszélni valóját, mert az ostobaságot sem igen hallgatta el, - ebből könnyen képzelhető, hogy a kétes erkölcsüek és hájfejüek kerülték, mint a vakácziós diák az olyan urambátyámat, ki a vásárban is már messziről rákiáltott a diákra, és valami bakafántos kérdést vetett az ifiur elé, ki néha ijedtében sem tudott a bácsinak felelni.

A mérnök ur házának kevés látogatója volt, ezek sem gyültek zajos mulatságra, - a makkfilkó nem tudott e háznál azon hatalomra vergődni, hogy a vendégek pénzét egyik zsebből a másikba kergesse; mi természetesebb, mint az: hogy a környékben a mérnök házát nagyon tisztelték, de mint az imádságos könyvet, kerülték sokan, azért a józanságért, mi a könyvben találtatik.

A becsület fogytában lévők nem is álmodva a tiszteletre, hogy a mérnök szóba álljon velük, kipletykázták, hogy a mérnök zsugori, fösvény, és elpörli házától a vendéget; mert a kenyeret is meg hagyja keményedni, hogy a háznépe a rágást megunva, kevesebbet egyék.

Előre bocsátván ezeket, menjünk vissza Pestre, ott kisérjük a levélhordót Kardos ügyvéd ur házáig, a somogyi levelet viszi a tekintetes urnak.

A tekintetes ur nincsen otthon, hazaérkeztéig tekintsünk be Sipos barátunkhoz, ő most az iroda főnöke, a legbizalmasabb jobb kéz, utasitása szerént dolgoznak a jurátusok; de azok sincsenek otthon, a királyi táblai ülésben vannak tapasztalat végett. Irótollát letette, szünetet tartva a belépő Vendellel ereszkedett szóba.

- Hogy vagyunk, öreg?

- Mint a megszárnyazott daru, röpülni nem tud, s unalmában várja, hogy agyonüti valaki, hogy vége legyen a komédiának.

- Elunta magát, Vendel?

- El én, tekintetes uram, - az öreg teins ur talán valami kukoriczamorzsolón töri fejét, hétszámra sem hallom szavát, - még csak nem is veszekszik. A mit ráadok, azt veszi rá, a mit leveszek róla, le hagyja huzni, ha a pipaszárat forditva dugnám a szájába, ugy is jó lenne. A tekintetes ur is hosszat megül itt a kalamáris mellett, - dörgős adtát, nem győzöm a teins urat fekete lével, talán meg is iszsza?

- Egy-egy cseppet, édes Vendelem, munka közben nem mondom, hogy le nem nyelek.

- Mondtam ugy-e, hogy fekete lével él, - különben lehetetlen, hogy az ilyen fiatalember el ne szakasztaná hébe-hóba a kötőféket. Teins uram, száraz dajka kutvizen táplálta, hogy egy-egy jó szagu levelet nem nyom a markomba? ugy elviszem, hogy a kulcslyukon át is kézbe adom.

- Rövid a pokrócz, Vendel bácsi, magam is csak összehuzódva férek meg rajta.

- Tudom én azt bölcsen, teins uram, - értek én valamit a zsidó iráshoz; azt meg szintén tudom, hogy ezen a szobaajtón sok olyan fiatalember ment ki, mint a teins ur, s mint az oltoványágat, olyan nagy ágyba elplántálta az öreg teins ur, hogy száz pokrócz is elfért rajta.

- A holdban van még az is.

- Azért nézegesse a teins ur a csillagokat jó előre, hogy tudja, merre és kivel kell elmenni odáig.

- Bajos mesterség az a csillagvizsgálat, Vendel bácsi, nagyon félek, hogy véletlenben bujdosó csillag után vetném a szememet.

- Azért bujja a teins ur a sok vékony és vastag könyvet, hogy lámpása is legyen hozzá; ne gubbaszkodjék napestig a négy fal között; mert a magam nyakára penészedik, mint én és az öreg ur, - s ha nekem nem hisz a teins ur, kérdezze meg az öreg urat, hogy némely feleséges embert csak egy kézzel vert meg az uristen; de a vén nőtelent kettővel üti meg.

- Hát engem ne érjen a két kéz?

- Ha beveszi a teins ur a magamféle nagy fejü parasztnak szavát, azt mondom: ne érje! A vén nőtelent még a kutya sem szereti; mert soha sem vet neki csontot; mert a korcsmában hagyja.

- Megfogadnám a jó szót, Vendel; de lássa én nem tudok ám hazudozni, a lányok pedig azt szeretik.

- A ki azt szereti, akad annak lótó-futó, - a teins ur beszéljen igazat.

- Mit mondjak hát neki, hogy elhigye?

- Én nem tanitom a teins urat; hanem kérdezze meg az édesapját, mit mondott az édesanyjának; mert az is elhitte.

- Meghaltak, Vendel, - engem korán itt hagytak árvának.

- Keressen a teins ur is árvát, - annak a jó barátra is jobban szüksége lesz, mint másnak.

- Azt hiszi, Vendel?

- Ha nem hinném, nem mondtam volna a teins urnak, hogy csak azoknak fogja pártjukat.

- Legyen meg a kivánsága, Vendel, amint egy elhagyottra találok, az lesz a legelső, a kit megszólitok.

A véletlen kicsusztatta a fiatal ügyvéd száján a rejtett gondolatot. Ez valami önkéntelen támadt hit volt, melynek keletkeztéről nem adhatna számot, de előtte nem volt uj, és önkéntelen ment utána, s ébren és álmában nem szabadulhatott meg a gondolattól, mely mintegy törvénykép mutatta ki neki, hogy más nyomon nem mehet.

Ő, a megtestesült önállóság, báránykép engedelmeskedék indokolatlan ösztönének, s mint kik a végzet után előitéletekkel járnak, haladt és ment ő is, várva, hogy a végzet a kellő nyomra viszi.

Az öreg megjött, Vendel átnyujtá neki a levelet.

Az irás ösmeretlen, - éppen ilyen levelet várt, - rajt a somogymegyei postahivatalok egyikének pecsétje: itt a várt vendég, a mérnök felelete.

A választ ösmerjük, önök előre is félnek az ügyvéd megdöbbenésétől, és talán a gutaütéstől is féltik. Ne féljenek önök, az ügyvéd szivéből nevet, jobban megörült a levél tartalmának, mint a gyermek a karácsonyi ajándéknak. A vastag egyenesség orvosság volt elkeseredett lelkének, méltóságos asszony sógornője czukorban adta be a nyelni valót, mely a torkát fojtogatta, a mérnök pedig hátbavágja, s egyszerre megszünt a fuldoklás.

Ő, a nagy hatalmu, tele erszényü ügyvéd tisztán és olvashatón megirt levelében esedezik rokonának szeretetéért, nyomatékul gyanittatja, hogy szerzeményét ez árnyékvilágban akarja hagyni, ha valaki, tudniillik a haragos rokon, egy szép szót nem sajnál érte. Minden szava engedékenység, csak hogy könyörögni szégyenel, - s ime, a miért a méltóságos sógorasszony czifra ebédet ad, méltóságos vendégeket hivogat asztalához, kegyesen mosolyog: a mérnök leplezetlen őszinteséggel korholja le, s elutasitja; mert családját holmi örökségért munkahordozóvá nem szegődteti.

Az a sok felpörös és alpörös nem engedett időt az ügyvédnek más oldalról is vizsgálni az embereket. A pörökben utálatos kapzsiságot, ragadozási vágyat, fosztogatást, csalást, hamis tanuságot látott három évtizedig, - azután azt is látta, hogy a birvágy az ő erszénye után is kinyujtá markát, ugy megrémült az emberektől, hogy szeretett volna "rablót, tolvajt" kiáltani, csak volna, ki, szerinte, az emberiséget összefogná és nyakig vasba verné.

Ha a mérnök elfogadja az ajánlkozó jobbot, most gunyosan nevetne az ügyvéd, térden állva látná a mérnököt, azt az egyenes fölkiáltójelet, mely őt harmincz év előtt megfenyegette; mert azon utra tért, hol a görbeségek tulnyomón győztesek maradnak. Nem, az a fölkiáltójel egyenesen áll, s ha eldülne, csak azért változtatná meg függőleges irányát a vizirányba, hogy ő rajta üssön egy nagyot; mert kisértetbe akarta hozni, egyenlővé tenni azon gonoszokkal, kik már elhatározott tolvajok, - vagy azon kétségesekkel, kik más zsebkendőjéért szégyenlenének a zsebbe nyulni, százezer forintos tárczával pedig nem mennek ki az utczára.

Parasztgyógymód valakinek orra vérét ugy elállitani, hogy egész dézsa vizet öntenek a vérzőnek nyakába; de köztudomásu dolog, hogy használ. Az ügyvéd Kardost csak a mérnök Kardos őszinte nyersesége hozhatta ki mélázásából, nem hagyván neki kételyt, hogy sok ember sokat megtesz pénzért; de kivétel is van még, a kivétel a mérnök, az az egyenes vonal, mely harmincz év óta sem görbült meg, és gazdag rokonát szánandónak tartja, szánandóbbnak a koldusnál; mert annak jut irgalomfalat, istenes emberektől; mig őt ott feledik ezerei között, télen meleg, nyáron hűs szobában, - nem tudják, nem hiszik, hogy megéhezett e gazdag ügyvéd, ki szerettetés nélkül szánalomra méltó szegény ember.

Ismételve elolvasá a levelet, kereste a rejtett gondolatot, egy kis ügyeskedést, melyet a hiu saját előnyére zsákmányolna ki. Hasztalan kutat, e levélnek tartalma oly őszintén goromba, hogy ha dió volna, fejszével kellene feltörni! Az ügyvéd kereste magában a rokonsági hasonlatot, és hosszabb tünődés után kitalálta, hogy ha harmincz év előtt ilyen gazdag, mint most, még gorombább lett volna az emberekkel. Egy kis számitási hibát ugyan könnyü felfödözni; de ő most nagyon szeretett hasonlitani a mérnök Kardoshoz, tetszett neki az a bátor egyszerüség, mely kegyelmet koldulni nem akar, sőt ágyuval fogadja azt is, ki ilyesmit rá akar tukmálni.

Letette a levelet, átment az irodába, tudván, hogy Sipos egyedül van.

- Ha ön engem szeretne, egy kis hazugságra elszánná magát.

- Nagyon kicsi hazugságra?

- Olyan kicsire, mely ártani nem tud, sőt csak használhat valakinek.

- Jobban mondva, tréfa keveredik az egészből?

- Annyiból nem tréfa, hogy e kis hazugsággal bemehetünk olyan helyre, hova másképp engem nem eresztenek be, vagy legalább nem marasztalnak meg.

- Induljunk hát, domine spektabilis, én készen vagyok.

- Két napi járó földre megyünk, öcsém, az induláshoz más is kivántatik, - szedje össze a szükségeseket, holnap reggel Somogyba indulunk.

Ebből láthatjuk, hogy az ügyvédet nem riasztotta vissza a levél; hanem akar könyörögni, akar hizelkedni, elmegyen Somogymegyébe, az ötödik számu atyafi után.